Címke: próza

Gazdátlan

 

Mióta az eszemet tudom nem volt még egy koccanásom sem, pedig már huszonhét éve vezetek, viszont ezen a kedd délután párhuzamos parkolás közben elütöttem a szomszédom meg nem született gyermekét. A kis jövevény apjától hirtelen elszakadva a maga esetlen módján szinte másodpercek törtrésze alatt gyalogolhatott bele a holttérbe, vagy legalábbis később így próbálta az agyam rekonstruálni a történteket.

Nyakamat jobbra-balra nyújtottam, hogy a visszapillantó tükröket folyamatosan pásztázzam, ám nem láttam semmit, ami akadályként merült volna fel. Mivel a parkoló autók közti helyet és környékét többszöri ellenőrzés során is biztonságosnak ítéltem, lassan megkezdtem a már ezerszer véghezvitt manővert. Mint mondtam, rutinos sofőrként minden egyes apróságra odafigyeltem, ám Isten a tanúm rá, nem tűnt fel semmi.

Vezető beosztású biokémikusként dolgoztam egy főváros melletti ipari komplexumban, mégpedig egy olyan évtizedeken át húzódó projekten, amely teljes mértékben forradalmasíthatja az emberiség betegségekkel való harcát. Ha sikerül a tervezett áttörés, mindent meg fog változtatni, ám addig még akad néhány megoldandó probléma. Ezekkel a nem kevéssé stresszes gondolatokkal terheltem évek óta szinte minden szabad percemet – többek között ezért is vált el tőlem a feleségem –, és amikor a szörnyű baleset megtörtént, szintén ezek jártak az agyam egy hátsó kis traktusában.

Dermesztő kiáltás hallatszott, én pedig azonnal leállítottam a kocsi motorját. Reszketve téptem fel az ajtót, de még ekkor sem fogtam fel, hogy bármiben hibáztam. Ugyanis tényleg nem láttam semmit. Üres volt az egész placc. A szomszédom – egy negyvenes éveiben járó kereskedelmi igazgató, megfelelően divatos rövid hajjal és a hozzá tartozó borostával – féltérdre ereszkedve ölelt magához valamit. Valami mozdulatlant. És elvörösödve zokogott felette.

Bármilyen szögből is néztem, nem tudtam kivenni, mit tarthat a kezében. Mintha levegő lenne, alaktalan semmi. Óvatosan közelebb hajoltam, és csak ekkor pillantottam meg a szabad szemmel alig látható, jövőben megszületendő gyermek körvonalait. Egészen vékony, szinte esetlen kontúrokkal határolt, átlátszó ektoplazma volt. Egy potenciális entitás, ha úgy tetszik. Elkövetkezendő aprócska élet, mely majd csak három év múlva jön létre. Esetlen lábain valami felfoghatatlan módon mégis odatipegett a kerekek alá.

A bírósági tárgyalásra alig sikerült ügyvédet szereznem, ugyanis érthető okokból senki nem akart elvállalni. Utolsó rohadék gyerekgyilkos – ehhez hasonló válogatott szitkokat skandált a felbőszült, már-már lincselésre kész tömeg a teremben, míg a bíró rendre nem intette őket. Ügyvédem tanácsára védőbeszédem közben előhozakodtam munkám gyümölcsével, a rákos megbetegedéseket megszüntető csodatablettával. És nemcsak beszéltem róla, hogy ez a globális gyógyszeripari forradalmat okozó találmány mekkora jelentőséggel bír majd a jövőben, hanem át is nyújtottam neki egy dobozzal az öt év múlva elkészülő pirulából.

Az ítélet egyáltalán nem ért meglepetésként. Örökre elvették a jogosítványomat, és húsz év letöltendő börtönbüntetést kaptam gondatlanságból elkövetett emberölésért. Gyermekgyilkosként ­– még ha csak egy potenciális, jelen pillanatban nem létező személy az áldozat – mondanom sem kell, nem volt könnyű dolgom a sitten. Vadidegen elítéltek többször kíséreltek meg rútul meggyilkolni. Késsel vagy mással. Mikor a büntetés kétharmadánál jó magaviselet és megbánás következtében szabadon engedtek, örültem, hogy egyáltalán élek.

A rák elleni csodagyógyszer fejlesztését a végső fázisban végül visszavonták, amihez nyilván a bebörtönzésem ténye nagyban hozzájárult, így sosem került a piacra, és nem mentett meg milliókat. Az évek múlva csontrákkal küzdő bírótól egyébként sosem kértem vissza a hevenyészett körvonalakkal lüktető gyógyszer-ektoplazma jövőben legyártott példányát. Nem vagyok kicsinyes.

Néhány évvel később – immáron a világ által magára hagyott, és elfelejtett hajléktalanként – egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lettem, amit egy sofőr nélküli (önvezető) kísérleti modell követett el rajtam. Egy típus, amelyet csupán évekkel később fognak legyártani. Szeretném azt hinni, hogy csak rosszul kalibrálták a fejlesztés során, ám sokkal valószínűbb, hogy mindez okkal történt. Mindenesetre nem hatott meg a tény, hogy egy jelenben még nem létező eszköz állt bosszút rajtam, ugyanis ekkorra belül már régen halott voltam.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Karátokkal incselkedő)

Csavarhúzó

 

Tamási Lajos és Gubica Albert tetoválószalont működtet a 2-es blokkban. Az éjszaka azzal telik, hogy Dzsesszika vállát kidekorálják, de sajnos hiába, kopik. A tűről nem is beszélve, az meg kurvára beletört, egész a bőr alá szorult. Dzsesszi, a falcolás okozta hegeihez viszonyítva igen halványnak találta a Terény = Geci feliratot.

Nem baj, mondta, csak kicsit izé, na, faszomat, szúr.

Egykori adomány, egy távirányítós játékautó motorja hajtotta a gépet, de Gubica magyarázata szerint alacsony fordulatszámon, ezért kellettet kézzel ráerősíteni. Tamási nem vitatkozik, izomból pofánbassza, mint általában, ha sok a szöveg, ebben a kegyetlenségig következetes.

Dzsesszi vizet lögyböl a vérre, Gubica pedig rikoltó madárhangot ad ki magából és, még mielőtt Tamási rátérdelne a mellére, becsicskul. Tamási gondolkozik, hogy mi legyen, újra meglegyintse-e, de Gubica alázatosan vigyorog, tudja megint, hol a helye.

Szerezzél tűt, te csicska geci, mondja neki, vagy valami ahhoz hasonlót. Gubica rábólint az immár teljes szobányi sötétben, okés, tesókám, meglesz.

Hallgatózik, még egy darabig azt figyeli, mit művelnek azok a paplan alatt.

Dzsesszi később beájul, vacogva Tamásit öleli, és azt suttogja a fülébe, hogy taníts meg engem dekázni. Tamási megfeszíti a törzsét és rúg egyet, mintha máris dekázna, Gubica fejéhez, az ágytámla felé, így, hármasban alszanak pár órát a reggeli ébresztőig.

Gubica vizeléskor látja meg a budin ülő Rajzcit, hirtelen ötlet, hogy bránerét közvetlenül a törpenövésű fiú arcába tolja. Rajczi, törpenövése és autizmusa ellenére is tiltakozik, elkezd sikítozni, fejét a falba verni. Amúgy is nagy a hangzavar. Az éjszakás a reggelit készíti elő, és a másik nyolc ébresztésével van elfoglalva, mire kirángatja kettejüket, Rajczi szívja meg, hisztije miatt, hogy ’ezt nem veszem a számba’ Csaba bá azt mondja neki, ahogy gondolod, akkor ne reggelizzél, Roland. Gubica nem várja meg, amíg előveszik, az ablakon keresztül szökik a Horányi kutyával, a másodikról ugrásnyira a lapostető.

Lemászni a vas tartóelemen, és készen is vannak.

Csakhogy szakad az eső.

Gubicán sort és atlétatrikó, Horányin kabát is van. Gubica, a nála lévő félcsomag dohányért elcseréli Horányival a kabátját. Horányinak nem nagy ügy, egyébként sem fázós, egyébként is lételeme a mozgás.

Szokás szerint Csepelre megy az anyjához, ahonnan kiemelték. Felcsenget a 9.-re, hátha az egész faszságot csak álmodja.

Az anyja, aki azóta visszaköltözött, majd felébreszti őt egy akkora pofonnal, amitől elhalkul fejében a mondóka:

’Menj az autó elé, mer tutira te vagy az erősebb.’

Az ismerős lakótelepen kolbászol, egy rendőrjárőr begyűjti és visszaszállítja – így szokott lenni.

Gubica rövidre zárja, gyorsan pótolja a hiányt, összeszed pár nedves csikket a közeli parkban, méret szerint rendezi őket a zsebében, rágyújt egyre, és visszasétál az épület elé, hogy megvárja, amíg eláll, beparancsolja valamelyik nevelő, vagy az iskolába terelik.

Amikor benéz az üvegajtón, a Szmertin egy csavarhúzóval fenyegeti az igazgatót, sokan állnak ott, Gubica érdeklődik, honnan szerzett a Szmertin csavarhúzót.

A többi, aki nem a Szmertint hajkurászó Terény Lonát követi, most irigykedik rá, ezért Gubica átszuszakolja nekik a mancsát, és amíg az igazgatónő azt üvölti, Szmertin, te baromállat, lepacsizik velük, visszaoszt a könnyen megnyert szabadságából.

És persze nem telik az a kurva idő, hanem múlik.

Elmegy mellette két nevelő, cigizni mennek, Gubica dekkért kuncsorog náluk, de elhajtják. Gubica ül, Gubica áll, Gubica vakaródzik, úgy látszik a Horányi kabátja is poloskás. Az utca végéről látja a szirénát, jönnek Szmertinért, jó kicsit bámészkodni, most különösen Szmertinre néz fel, akiben van kakaó, egyszer, mert kiprovokálta, még a Hosszú Erikának is nekirontott. Most a mentősök hordágyon viszik ki, belevágta combjába a csavarhúzót.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Cécó király sebei fájnak)

Egy pohárral többet

 

 

– 1968., Párizs. A világot jelentő deszkákra kilép egy 44 éves fiatalember. A hangja érdes, mint a napfény dörzspapíron. A reflektor az arcába világít. Olyan ez, mint valami vallatás. El kell, hogy számoljon addigi életével. A nélkülözés, a második világháború, majd a megannyi sikertelen próbálkozás és a közönség szeretetének a hajszolása. Álmatlan éjszakák, hideg hotelszobák, távol a családtól és az álmaitól. Egy ember, aki mindenkivel megküzdött. Még magával is. Tengernyi piros füzetet teleírt, mire sikerült valami olyat megalkotni, amelyre odafigyelt a közönség. Ott akart lenni a világ tetején, ahol megszédül az ember, belebódul, és könnyen lezuhan, ha nem figyel oda. Ő mégis megkapaszkodott. Ez volt az az év, amikor az Olympia színpadán felcsendült a fiatalságról, a küzdelmekről szóló ,,Kezedben az ifjúságod” és a múltról regélő „Tegnap még”. Két dal szívbemarkoló egésszé gyúrva. Egy élet, de mégis mintha legalább kettő lenne. A művész és az ember. A nyomorgó örmény kisgyerek és a francia sztár. Aznavourian és Aznavour. Végül megszületett a legenda, Charles Aznavour.

– Én élőben láttam őt. Ott ültem azon az estén valahol a hetedik sor közepén – mesélte meghatódva Kamil.

A hajlott korú teremfőnök esténként egészen zárásig ott állt a Le Petit Parisien bejáratánál, az ajtó mögött várva a vendégeket. A fönti történetet hetente többször is elmesélte egy-egy betérőnek. Volt, aki már fejből fújta, de elnézték neki, hiszen ő volt Kamil, Jules egyik legrégebbi barátja, iskolatársa. Ezüstárnyalatú nyakkendőjéről és a hozzá vásárolt színarany dísztűjéről ismerték. Ő mindenkiről szinte mindent megjegyzett. Egyetlen mozdulat, egy nézés, egy hanglejtés elég volt, hogy tudja, milyen hangulatban van a kedves vendég. Talán ezért is szerették. Egy gyermekkori baleset következtében gégemetszést kellett rajta végrehajtani. A műtét során sajnos megsérültek a hangszálai. Emiatt magas, érdes, szinte már reszelős hangon szólt. Sokáig csak elég halkan tudott kommunikálni. Fiatalon gúnyolódtak rajta, vagy utánozták. Egy alkalommal pont az egyik tanára nevette el magát, miután a felsős fiú feleléskor felmondta a leckét. A kis Kamil hirtelen felindulásból egy nagyapjától tanult mozdulattal gyomorszájon vágta a professzor urat, akinek nyomban kicsöngettek. Az oktató később elnézést kért, az intő elmaradt, és a társai sem csúfolták többé. Idősen Brandónak becézték, mert pont olyan különös volt az orgánuma, mint az amerikai mozisztáré. Minden este a szokásos helyén állt a színes társaságot fogadva. Vidám urak léptek be dekoratív hölgyek kíséretében. A férfiakról rendre egy szempillantás alatt megállapította, hogy kaphatnak-e még egy italt, vagy inkább a számlát. A hölgyeknél finomabb technikát alkalmazott. Felkérte őket egy táncra, és aki megállt a lábán, az fogyaszthatott még néhány pohárral. Aki nem, azzal kilejtett a bejárati ajtón a friss levegőre, és taxit rendelt a számára. Ezen az estén azonban ő is ünnepelt. Jules születésnapja volt az apropó. Az őszes vendéglátós titokban tartotta a dátumot, ám cimborája sosem felejtette el, és minduntalan meglepte valami aprósággal. Ezúttal egy üveg Cointraeu likőrrel. Átlátszó, narancsízű, gyomor és lélekmelengető nedű, amelyet oly sokszor kortyoltak korábban. Olyan volt ez számára, mint az erőt adó varázsital Obelixnek a képregényben. Szinte a vérében volt, mégis fogyasztotta.

Ezúttal egy pohárkával többet ivott a kelleténél. Az asztaloknál ülők persze semmit sem vettek észre ebből, csupán ő érezte, hogy szalonspiccesebb a szokásosnál. Fáradtság fogta el. Mentve a helyzetet felkért egy italozgató hölgyet. Kilibbentek az ajtón. Clément már ott várt a taxijával. Ezúttal azonban ő szállt be, és hazavitette magát.

Huzamosabban

 

 

Nem ütközik, csak kacsacsőrrel, a hornyom.

Bizony, a hűség jutalma kondenzcsík, s az irdatlan kacs tovább jut

a döntőbe.

Egy hárfa betévedt az iktatórendszerembe, azóta nem akad le fejemről

a hínárköteg, hanem farfekvésű csipkebogyók fakultásáról ábrándozik.

– Gödör, válassz! Én, vagy a hangtompítóm. – szólal

meg mögöttem valaki mogorván.

– Ha kéred, a forradalom urnájába hajítom a torkodból kihúzott

cérnaszálat; mert átkos dinamó vagyok és hígabbnál

hígabb a vérem!- térek ki a válaszadás elől, bátorságot mutatva.

Eltelik egy kis idő. Mivel nem történik semmi, hátranézek.

– Mirhával a züllés ellen! – az elfojtott hang

gazdája, aki korábban a támadóm volt, már messze lohol, valahol a ciszterna

környékén.

Csak úgy lobog utána a csíkos sálja.

Hát így jártam én;

ha úgy tetszik, citrom illatú kovalens

kötésemet elvitte a szempillaspirál.

Úgy hiszem, sikerült kitáncolnom ebből a szorongató helyzetből,

ám a tabulátor mégis azt súgja,

hogy ez ebben a formában nem érvényes.

Így van ez jól. – bólintok beleegyezőn és elnézem, amint szuperlatívuszokban

a folyton váltakozó hörgés ütközetet vív az űrbéli hulladékokkal.

 

(Illusztráció:  Simons Gallery – Colour Rhythm)

Legnagyobb szeretet

 

Hogyan lehet legjobban szeretni, főleg, ha már nincs kit?

Lalinak szoknia kell még a levegőváltozást. Bár nem szerette a nagyváros zaját, mégis fura itt a folyó mellett a magyar falu. A poros magyar falu. Anya meg sehol. Apa nem is volt. Béla bátyó van, meg Gyuló bá. Azt sem tudja, ki is ő, talán anyáék unokatestvére. Béla anya öccse, ennyi bizonyos. Csúnya volt az a kórházi fertőzés, ami két nap alatt elvitte anyát az epeműtét után. Most, amikor már épp kezdte újra megszeretni a kamaszos kilengések közepén.

A nyári konyhában kapott szállást, Béla bátyó rábízta a tyúkokat meg a kutyát. A macskát nem kell etetni, van elég patkány a környéken. A nyári konyha két helyiségből áll, elöl a konyha, mamó valaha ott sütötte a csörögét, meg benn a szoba a sparhelttal. Ott van asztal is, székek is, heverő is. Lali általában itt ül, könyvet búj. A bátyók meg diskurálnak az asztalnál szalonnázás közben. Néha kártyáznak. Néha újságot olvas egyik, bicskával farag a másik.

Aznap este Gyuló bá egy üveggel jött.

– Barack – mondta csillogó szemmel.

Béla bátyó már hozta is a feleses poharakat, Lalinak is adott egyet.

– Ne itasd, gyerek még!

– 16 évesen felnőtt az már, különben nem bírná itt velem.

Lali fogta a poharat, koccintottak, felhajtotta, s mintha mi sem történt volna, újra elmélyedt a Dickens-kötetben. Aztán két perc múlva úgy aludt, falnak vetett háttal, mint a bunda.

A bátyók poharazgattak, előkerült a meztelen nős francia kártya, amikor Lali ébren van, csak a magyart veszik elő.

– Ez a vörös nagyon hasonlít Ilusra. – Kacsintott Béla Gyuló bára.

– Istenem, hogy szerettem, nem is lehet úgy szeretni!

– Aztán mégsem vetted el.

– Nem volt pénzem, nem jött hozzám. Meg hát túl vallásos is volt, haragudott rám.

– Miért? Hisz te is jársz misére!

– Igen, de úgy szerettem, hogy…

– Na, mi volt?

– Nem tudtam neki ellenállni. Őt szerettem a világon a legjobban, azóta sem tudok senkit megszeretni.

– És ő nem akarta?

– Hát mondom, nagyon vallásos lány volt.

– Aztán csak meglett?

– Egyszer. De nyomni kellett azt a gombot erősen. Szépeket mondani. Simogatni. Elbújni a pajta padlására.

– És fölment veled?

– Azt mondtam, csillagokat akarok mutatni.

– Mutattál is… – vihogott Béla bá. Lali felébredt, de a lassan lerészegedők mit sem vettek észre ebből.

– Mutattam, mutattam, élvezte is.

– Mégis kidobott.

– Rögtön utána.

– Sosem akartál aztán megházasodni?

– Sosem. Nem lehet mást úgy szeretni. Csak azt az egyet.

Hallgattak.

– Igen, – suttogta maga elé Béla bátyó – én is csak egyet tudtam a világon igazán szeretni, az anyámat.

– De az nem olyan, Béla, az Isten nem áld meg!

– De nekem olyan.

– Ne beszélj marhaságokat!

– Nekem is megvolt.

– Mi volt?

– Anyám.

– Nem értelek.

– Igyál még egyet. Isten-Isten.

Kitöltötte az utolsó cseppeket is. Lali összeszorította szemeit, nem merte kinyitni.

– Muszáj volt. Egész életemben az ölére vágytam. A csípejére. Hozzá akartam a legközelebb lenni. Senki máshoz.

– De Béla…

– Csillagokat akartam én is mutatni neki, úgy szerettem.

Gyuló bá fejébe megérkezett az újabb adag pálinka.

– Mutattál?

– Mutattam.

– Tiltakozott? – Vihogott zsíros bajsza alatt Gyuló.

– Persze. – Béla az ablakhoz támolygott, kinyitotta, nagyot szippantott az esti tücsökciripelésből. – De… Élvezte.

– Mondta?

– Éreztem.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Minden héten megmutattam neki.

– Akarta?

– Nem kérdeztem. – Vihogott amaz is orra alá. – De élvezte. Sosem szólt semmit. De éreztem.

Lali szorította szemeit, és már száját is. Legszívesebben füleit is befogta volna. Mamó. És a csőröge. Forgott vele a szoba. Egyszer csak koppant Dickens a földön, Lali pedig okádott, mint egy gyomorrontásos kutya.

– Nem bírja a pálinkát, szerencsétlen városi flótás. – Mondta Gyuló bá.

– Majd még élvezni is fogja.

Lali újra hányt. Legalább ezt a szót ne mondaná ki többé. Legalább ezt ne.

 

(Illusztráció: Vincent Van Gogh – Wheatfield With Crows)

A két tenger, ahol találkozott

 

∞ ლამარა ბახბახაშვილი & ანსამბლი მზეშინა[1]:
მთაო გადმიშვი მაღალო
(ვარდისუბანი, თელავი, კახეთი; გადაცემა ეთნოფორი, 2018)
[Lamara Bakhbakhashvili & Mze Shina Ensemble:
Mtao gadmishvi maghalo
(Vardisubani, Telavi, Kakheti; Gadatsema Etnopori, 2018)]

’A tengeren úszik az óriási cethal, a hátán áll Vaj, fogja a bajszánál és utasítja, mintha nem cethal lenne, hanem rén.’

 

Egy év óta nem látja, csak a vizet. Zúdulnak a hullámok, mintha domb. Abba az irányba nézett, ahol a föld fekszik. A föld teljesen tisztán eltűnt a szeméből. Szülőföld, szülővíz. A vízben valami mutatkozott, valami óriás fekete.

Eső jött, töltötte meg a csónakot, és a vihar épp a cet szája felé sodorta. Gondolta, nem is baj, bent legalább az eső nélkül utazhat, de az eső a cetben is tovább esett. A nagy fekete felhők jöttek utána a cetbe, a cet meg köhögött, mert azok a nagy felhők befurakodtak a száján.

Bejött a Hold is, és éjszaka lett a cetben. Reggelig aludt a Nap kint, aztán a Hold kiment, a Nap bejött, kisütött a cetben. Partot ért akkor, kiszállt a csónakból, sűrű erdő. Milyen fák vannak a cetben? Az erdei halak fán laknak? A Nap jött utána, ahogy ment. Árnyék is jött utána, és a Nap után Hold.

Vízhez értek, tüzet rakott a víznél, fából. Szülőtűz. És egyre beljebb, ahogy elnyugodtak, ő, az árnyéka, a Nap és a Hold. Három csillag úszott a vízen, csöndesen utánuk, és egész éjjel nézték, nézték a tüzet. A tűz csendecskén pattogott, ágról ágra ugrált. Óvatosan beleharapott a száraz ágakba.

Kétszer beesett a Nap a sűrű erdő mögé, és amikor gördült harmadik alkalommal, bejött a cetbe a szél. Szerteszét fújta a tüzet. Jöttek a felhők, és megint esett. Széleső, széltűz. Szülőszél? Harap a szél, eszi a leveleket. A szél is ellenem fúj! A sűrű fenyősben talált egy helyet, ahol nem űzte a szél, és tüzet rakott.

Halkléptű folyó járt arra, erdei halak. Aranyhalak, ezüsthalak. Kőhal. Holdhal, ahogy a Hold a víztükör fölé ért, megjelent. Szélhal, sárhal. A vízhal nem lenne jó, nem lenne egyszerű megkülönböztetni a víztől. A nádasban csöndben aludtak a hullámok, ébredezett a szél. Sivatag is jött utána egyre. Egyre távolabb a tenger.

Azt hitte, hogy csendben van, pedig beszélt. Az álmát mesélte, és a nyírfák halkan, ahogy hallották, hallgatták, és visszamesélték neki, mikor felébredt. A szelek is hallgatták. Nem tudta, az álmait hallja, vagy a szél álmait, mert azok is beszéltek, és a fák a szelek álmait is belemesélték az álmába.

Aztán némán fújtak a szelek, mese nélkül, és amikor a tüzet rakta, némán világított, fény nélkül. Meleg nélkül. A tenger is jött utána, de a csónak nélkül. És gyorsan kellett a nyírkéregből új csónakot, és már sodorta, a part meg jött utána távolról. Lemaradt a Nap, a Hold, az árnyék. Csak egyre beljebb és beljebb, egyedül, teljesen sivatag nélkül.

Éjszaka és nappal nélkül. A halban nincsenek ilyen változások. Tengerhez ért, van a cetben is tenger, benti tenger, sós halak. Húsvirág, halvirág. Ragadozó növény. Szétszikráztak a tűk, amik vannak a fán, mintha jég. A mozdulatlan fenyők között, akik álltak titkos légzéssel, hömpölyögtek a hócsillagok, egymásba ütköztek és felaprózódtak.

A két tenger ahol találkozott, kinti tenger, benti tenger, ahol a hullámok összemosódtak, tokhal úszott, hósármány röpült fölötte, mint a nyíl. Állt, álmodott, vagy mesélte, már álmában meséli, gondolta. Hóvihar, szélvihar. Teliholdhal, Féligholdhal, Holdsarlóhal, ahogy úsztak körülötte. Kővihar, halvihar. Földhal, szárazföldhal, mint egy száraz kő.

Sültüske, haltüske. Tüskefenyők, fenyőtüske. Füsttüske. Virágzó tüske, ahogy nyílt. A víz alatt nincs szél, van? A parton úszott a cet tovább, vagy álmodta. Mikor álmodik a cethal? A folyót látta, amin jött. A hósármányt követte, aki a tokhal nyomában szállt, szavakat sodort felé a víz, a szél. Beszélek, és vizet hallok! Ez csak egy távoli vízhang.

A folyó elcsendesült, az erdő elszomorodott. A madarak felrepültek a felhőkhöz. A halak egész rajban szétúsztak az összes irányba. Keresztülnézett rajta a Nap, ahogy járt. Tüzet rakott, amíg az eső csendecskén, sűrű szövésű felhők, ritka szálú eső. A háromszínű kurta szivárvány és a kilenc színben játszó szivárvány hídján érkezett az ismerős földre.

Üdvözölték a fák, és a fák árnyékával érkezett az árnyéka. Megölelték egymást.

Néhányszor a cethal az egész tengert átússza.

 

Ha van egy szán, de nem vezeti senki, a rének honnan tudják, hová mennek?

🐋 ☀️

2024. 04. 05. 14:05 – 2024. 12. 29. 11:37:43
Pilisvörösvár

 

[1] თათია ლეგაშვილი [Tatia Legashvili].

CETHAL
1. A két tenger, ahol találkozott
2. Dala, esője
3. fenyőfák várai, templomai
4. Sárga virág gyökér
5. Az ismerős cethal
6. Hócsillagok, éjszaka
7. Külön ege
8. Szavak távoli nyelve helyett

📖 Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
* Ako Vaj premohol veľrybu, nenecká rozprávka, 85–91. [Hogyan győzte le Vaj a cethalat, nyenyec mese]
* Smelá Taťja, mansijská rozprávka, 32–36. [Vö. & A bátor Tatya = Nagyapó mesefája. A csónakázó kisegér. Északon élő uráli népek meséi, ford. Bán Péter, Ion Creangă Kiadó–Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2002 (Új sorozat, 9), 100–105.]
* Bohatier Taňja, mansijská rozprávka, 78–82. [A hős Tanyja, manysi mese]
📖 A cápaisten. Hawaii mesék és mondák, ford. Ignácz Rózsa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963 (Népek meséi, 33).

(Illusztráció: Kim Smith: Snow Bunting; Gwenn Seemel: Big Mama (Blue Whale), 2012; K. Vaudin: Abstract Two Whales)