Mióta az eszemet tudom nem volt még egy koccanásom sem, pedig már huszonhét éve vezetek, viszont ezen a kedd délután párhuzamos parkolás közben elütöttem a szomszédom meg nem született gyermekét. A kis jövevény apjától hirtelen elszakadva a maga esetlen módján szinte másodpercek törtrésze alatt gyalogolhatott bele a holttérbe, vagy legalábbis később így próbálta az agyam rekonstruálni a történteket.
Nyakamat jobbra-balra nyújtottam, hogy a visszapillantó tükröket folyamatosan pásztázzam, ám nem láttam semmit, ami akadályként merült volna fel. Mivel a parkoló autók közti helyet és környékét többszöri ellenőrzés során is biztonságosnak ítéltem, lassan megkezdtem a már ezerszer véghezvitt manővert. Mint mondtam, rutinos sofőrként minden egyes apróságra odafigyeltem, ám Isten a tanúm rá, nem tűnt fel semmi.
Vezető beosztású biokémikusként dolgoztam egy főváros melletti ipari komplexumban, mégpedig egy olyan évtizedeken át húzódó projekten, amely teljes mértékben forradalmasíthatja az emberiség betegségekkel való harcát. Ha sikerül a tervezett áttörés, mindent meg fog változtatni, ám addig még akad néhány megoldandó probléma. Ezekkel a nem kevéssé stresszes gondolatokkal terheltem évek óta szinte minden szabad percemet – többek között ezért is vált el tőlem a feleségem –, és amikor a szörnyű baleset megtörtént, szintén ezek jártak az agyam egy hátsó kis traktusában.
Dermesztő kiáltás hallatszott, én pedig azonnal leállítottam a kocsi motorját. Reszketve téptem fel az ajtót, de még ekkor sem fogtam fel, hogy bármiben hibáztam. Ugyanis tényleg nem láttam semmit. Üres volt az egész placc. A szomszédom – egy negyvenes éveiben járó kereskedelmi igazgató, megfelelően divatos rövid hajjal és a hozzá tartozó borostával – féltérdre ereszkedve ölelt magához valamit. Valami mozdulatlant. És elvörösödve zokogott felette.
Bármilyen szögből is néztem, nem tudtam kivenni, mit tarthat a kezében. Mintha levegő lenne, alaktalan semmi. Óvatosan közelebb hajoltam, és csak ekkor pillantottam meg a szabad szemmel alig látható, jövőben megszületendő gyermek körvonalait. Egészen vékony, szinte esetlen kontúrokkal határolt, átlátszó ektoplazma volt. Egy potenciális entitás, ha úgy tetszik. Elkövetkezendő aprócska élet, mely majd csak három év múlva jön létre. Esetlen lábain valami felfoghatatlan módon mégis odatipegett a kerekek alá.
A bírósági tárgyalásra alig sikerült ügyvédet szereznem, ugyanis érthető okokból senki nem akart elvállalni. Utolsó rohadék gyerekgyilkos – ehhez hasonló válogatott szitkokat skandált a felbőszült, már-már lincselésre kész tömeg a teremben, míg a bíró rendre nem intette őket. Ügyvédem tanácsára védőbeszédem közben előhozakodtam munkám gyümölcsével, a rákos megbetegedéseket megszüntető csodatablettával. És nemcsak beszéltem róla, hogy ez a globális gyógyszeripari forradalmat okozó találmány mekkora jelentőséggel bír majd a jövőben, hanem át is nyújtottam neki egy dobozzal az öt év múlva elkészülő pirulából.
Az ítélet egyáltalán nem ért meglepetésként. Örökre elvették a jogosítványomat, és húsz év letöltendő börtönbüntetést kaptam gondatlanságból elkövetett emberölésért. Gyermekgyilkosként – még ha csak egy potenciális, jelen pillanatban nem létező személy az áldozat – mondanom sem kell, nem volt könnyű dolgom a sitten. Vadidegen elítéltek többször kíséreltek meg rútul meggyilkolni. Késsel vagy mással. Mikor a büntetés kétharmadánál jó magaviselet és megbánás következtében szabadon engedtek, örültem, hogy egyáltalán élek.
A rák elleni csodagyógyszer fejlesztését a végső fázisban végül visszavonták, amihez nyilván a bebörtönzésem ténye nagyban hozzájárult, így sosem került a piacra, és nem mentett meg milliókat. Az évek múlva csontrákkal küzdő bírótól egyébként sosem kértem vissza a hevenyészett körvonalakkal lüktető gyógyszer-ektoplazma jövőben legyártott példányát. Nem vagyok kicsinyes.
Néhány évvel később – immáron a világ által magára hagyott, és elfelejtett hajléktalanként – egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lettem, amit egy sofőr nélküli (önvezető) kísérleti modell követett el rajtam. Egy típus, amelyet csupán évekkel később fognak legyártani. Szeretném azt hinni, hogy csak rosszul kalibrálták a fejlesztés során, ám sokkal valószínűbb, hogy mindez okkal történt. Mindenesetre nem hatott meg a tény, hogy egy jelenben még nem létező eszköz állt bosszút rajtam, ugyanis ekkorra belül már régen halott voltam.
(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Karátokkal incselkedő)
⚪
Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.