(Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

Alig pár percre a Pera Palace hotel kávézójának Ernest Hemingwayt ábrázoló aranyozott szobrától, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között egy nő állt egyenes fekete haját a ballonkabát gombjaira ejtve a szerelvényt várva, ami visszaviszi a Boszporusz másik partjára. Egy nő állt ott, aki már közel két hónapja lakik Isztambulban, és jár be minden héten három nap, az Isztambuli Egyetem Jogtudományi Karára, hogy többet megértsen az iszlámról és a nők jogairól. Egy nő, egy bizonyos Perr Rebeka második lánya, Weisz Krisztina.

De valami más is történt ezen az áprilisi napon. Amikor ez a bizonyos Weisz Krisztina, Perr Rebeka második lánya, aki nem azt az utat választotta magának, amit anyja előre eltervezett, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között a szerelvényre várt, az egykori Konstantinápolytól hétszáznegyvenöt kilométerre, Olaszország fővárosában talán megváltozott a világ. Amíg Isztambul ege alatt, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között az iszlám félhold fehére és vöröse takarta a keskeny utcák bazársorait, a Sixtus-kápolna támpillérei között a „sede vacante” héthetes időszakában a Bíborosi Kollégium újra szavazni kezdett.

Weisz Krisztina egyenes fekete haját a ballonkabát gombjaira ejtve, természetesen követte mi zajlik Rómában. Természetesen azt is tudta, hogyan szól a budapesti Szent Mihály templom Rieger orgonája vasárnap délelőtt tizenegy órakor. És nem a teológia iránti érdeklődése és nem is apai dédanyja, Merz Éva miatt, aki az ezerkilencszáznegyvenöt január nyolcadikán a svéd követség segítségével megmentett százötvennégy ember egyike volt, és nem is azért, mert az egész családját valami állandó csodavárás járta át. Ami vagy aki miatt Weisz Krisztina tudta, hogy ezen az áprilisi napon mi zajlik tőle hétszáznegyvenöt kilométerre, az az anyja volt, Perr Rebeka. Ugyanis Perr Rebeka hiába a római Gemelli Kórház hármas kórterme, és hiába az első házasság az oltárnál, Perr Rebeka bízott az Úristenben és hitt abban, hogy valaki mindig megóvja az életét, ahogy tette ezt férje, Weisz Máté az első lisszaboni estétől fogva.

Alig pár percre a Pera Palace hotel kávézójának Ernest Hemingwayt ábrázoló aranyozott szobrától, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között, Weisz Krisztina, egyenes fekete haját a ballonkabát gombjaira ejtve, csak arra gondolt, amikor legutóbb még Párizsban beszélt  anyjával, Perr Rebekával. Amikor anyja megtudta, hogy nem úgy lesz, ha lesz egyáltalán gyermeke, ahogy négy éve lett nővérének, Weisz Annának. És nem azért, mert nem akarna gyereket, csak egyszerűen, neki úgy nem lehet. Ujjait tördelve anyja tekintete járt a fejében a Şişhane metrómegállóban. Eszébe jutott, hogy pont az anyja, Perr Rebeka, hogyan nem értheti ezt, aki otthagyta első férjét, terhes lett nővérével az apjától. Aztán eszébe jutott, apja, Weisz Máté, aki a Párizsi naplementében a Rue de la Seine teraszán csak annyit súgott a fülébe megcsókolva homlokát, hogy: „Anyád már csak ilyen, neki a családunk a legfontosabb, te meg a nővéred”.

Aztán a Boszporusz másik partján, elhagyva a Pera Palace hotel kávézójának a közelségét, elhagyva az Ernest Hemingwayt ábrázoló aranyozott szobor kérdő tekintetét, elhagyva a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatát, és az iszlám félhold fehére és vöröse takarta keskeny utcák bazársorait, Weisz Krisztina a Vezneciler metrómegállóból egyre feljebb jutva, táskáját és a papírszatyrot igazítva, amit gyümölcsökkel, köztük apja kedvencével, fügékkel rakott tele, arra gondolt, mi történhet most a Sixtus-kápolna támpillérei között, véget ér-e a „sede vacante”? Aztán eszébe jutott az is, vajon hisz-e ő az Úristenben, hisz-e ő úgy, mint az apja, Weisz Máté, hisz-e ő úgy, mint az anyja Perr Rebeka? Megéri-e hinni egyáltalán?

Ezen a szokványos április napon tulajdonképpen csak múlt az idő, mind az egykori Konstantinápolyban, mind a tőle hétszáznegyvenöt kilométerre fekvő Rómában, és talán ugyanígy Budapesten, a Szabadság hídtól nem messze a Duna cipők fájdalmában és a Szent Mihály templom Rieger orgonájának csendjében.

Aztán, ahogy Weisz Krisztina elhagyta a túlpartot és a Vezneciler metrómegállóból kijutott a felszínre, hallotta a müezzinek hangját, és a Haga Szofia sziluettjében talán háttal a mihráb irányával, zsebében megcsörrent a telefon és ahogy a zsebébe nyúlt, úgy szakadt szét a papírszatyor és gurultak szét a fügék Hürrem szultána főterén. Az anyja, Perr Rebeka hívta, aki csak annyit mondott: Apád beteg, meg fog halni.

Budapesten ezen az április napon, Perr Rebeka a Korányi Tüdőszanatórium első emeleti szobájában, második férjével, Weisz Mátéval az ágyon, várta Doktor Ferenczi írásos véleményét, amin csak annyi állt: malignoma inop. Perr Rebeka, ahogy elolvasta a leletet, úgy robbant szét, mint a papírszatyor Weisz Krisztina kezében Hürrem szultána terén az egykori Konstantinápolyban, és férje nyakából zokogva tépte le a Dávid csillagot és a keresztet, amik úgy koppantak a szanatórium hideg kőburkolatán, mint Isztambulban a fügék, Hürrem szultána főterén.

Perr Rebeka aztán este a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás nappalijában, Weisz Máté első szerelemes levelét a cserépkályhába dobta. Aztán az ablakban nézte, ahogy a ház, közös házuk kéménye úgy hányja ki magából az első vallomásokat, mint aznap, ezen a szokványosnak tűnő április napon a Sixtus-kápolna a fehér füstöt, ami a „sede vacante” végét jelezte.

De hiába a római Gemelli Kórház hármas kórterme, hiába az első házasság az oltárnál, hiába férje, Weisz Máté tüdőszövettani lelete, hiába a Korányi Tüdőszanatórium első emeleti szobája, a Pihenő úti fák délelőttjében, Perr Rebeka bízott az Úristenben, és hitt a lányaiban.

És talán sosem tudjuk meg, mi történt ezen a napon lányával, Weisz Krisztinával, Isztambulban, aki úgy szerette apja a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamag barna szemeit, hullámos sötétbarna haját, sötétfekete szakállát, mint apja Perr Rebekát, mint a fügék hol édes, hol kesernyés izét, ami mindig az Úristent jutotta eszébe.

 

(Illusztráció: Seraphine Louis – Les fruits)

 

Gólya volt. Gólyafoson kívül mást nem pottyantott. Kelepelt. Békát zargatott. Nyakon lőtték Afrikában. A magyar ember kedvenc madara. De nem a nyakon lövés miatt… Mi lesz ebből?

– Hát ez érdekes! – csapott az asztalra Dr. Ártéri, aki előszeretettel szemezgetett az interneten (kedvenc öntéstalaján), s mindenféle népszerű kiadványokban természettudományos érdekességeket, így akarván kitörni a bölcsész szakbarbárság béklyóiból. Olvastam már mindenféle emberi túlélésekről. Olyan májértékről, hogy már élnie sem kellett volna, olyan alkoholmérgezésről, hogy attól az elefánt is megdöglik, olyan fejsebesülésről a nagy háborúból, hogy arca sem maradt, mégis élt, olyan fejben lándzsáról, hogy csak, na, s ennek ellenére életben maradt Waterloo után. Olyan tyúkról, hogy fej nélkül kapirgált még hetekig…

– Olyan családról, ahonnan épen nem lehet kijönni, csak megtépázott lélekkel, kimarjult sorssal, nyakon megfordult fejjel, igen, ez a magam regénye – komorodott el. – Mi borzasztóbb: a lelki vagy a testi hitványság? Hm… Ez csak egy gólya. És lesöpört minden hülye fantazmagóriát. Miközben soha nem gondolkodott semmiről. Vezette a belső iránytű… Visszavezette nyaklövéssel is: okuljunk! Hazajött Afrikából, ledurrantotta egy német gróf. Csak úgy – vadászösztönből… Kitömték. Az emberi felvilágosodás pedig még egy évszázadot lépett előre… Hm, hogy a fecskék szardíniává változnak, hogy a Holdon élnek a nyári madarak, a hosszúcsőrűek is, következő tavaszig? Még mit nem! Vándorlunk! Mesélte a döglött gólya!

Dr. Ártéri már két éve járt terapeutához. Bőrdíványon ült, feküdt. Ismerte a dívány minden reccsenését. Érezte a bőr hidegét, aztán a testétől embertemperatúrára melegedő bőrérzést. A sok magába feledkezés közben, jó pénzért, néha be is aludt, ebbe a mű(bőr)-ölelésbe. Már föltérképezték minden lélekbugyrát. Legalábbis, amit föltérképezni engedett. De voltak olyan lefojtott lápvidékek, amelyekről ő maga sem tudott, még labilis sejtések szintjén sem. Ám a dörzsölt terapeuta kicsalt belőle szinte mindent, a járatlan utak térképeit is.

Megtudta, hogy Dr. Ártéri apja ivott. Hogy anyja zugivott. Hogy nővérét incesszus érte a családban, és a vérmes apakan őt is megabuzálta, miután porhanyósra verte a húsát. Hogy Dr. Ártéri tízévesen először dohányfüstbe menekült, aztán kendertüll szoknyát öltött, s betépve, titokban, nőnek öltözött. Így riszálta át kamaszkorát a szobák tükrei előtt. A nővére egyszer kileste. Elmondta apjának, mert azt várta, az információért cserében megmenekül a velehálástól. De nem menekülhetett a vasmarokból és az atyai petrencés rúdtól, viszont a nőiesedő Ártérit harisnyával fojtogatta meg a jó öreg. Majdnem halálig. Megtudta, hogy olthatatlan paciense gyűlölete apja iránt… Anyját talán sajnálja, de inkább gyűlöli, mert harmatgyönge nő volt. Ez azonban nem jó szó, mert a harmatcsepp tüzet gyújthat a napfényből gyűjtve erőt, hogy felégessen mindent, ami kiszáradt alóla, de anyja nem menekült el ebből a pokolból, nem mentette meg, nem gyújtotta rá a házat az apjára, s anyja talán nem is szerette őt magát, mert csak a saját gyöngeségében imádott fürdőzni, mert megremegésig élvezte az abból sarjadt fantazmagóriákat, álremény veteményeket… Apja szerencsétlen helyről jött. Ahogy részeg kirohanásaikor üvöltözte: – Véresre vertek engem is, csak épp meg nem dugtak! De te jobb nevelést kapsz, fiam! De hát ez nem mentség, nem mentség, hogy elfelejtett ember maradni… Amikor idáig jutott a circulus vitiosus gondolatmenetekben, méghozzá elég gyakran, félórás sírógörcs rázta.

– Rettegés szövi át mindennapjaim, azt érzem, van ennél nagyobb titok is. Gyakori álmom, hogy nyakon lőnek. Aztán kitépem magamból a nyílvesszőt, és azzal halálra szurkálom megsebzőim… Tébláboltak már vagy fél éve ebben a végleg elemésztő varázskörben. Nem volt elmozdulás se előre, se hátra a lélek kátyús zsákutcájából. Végül a terapeuta hipnózist ajánlott. Hátha végére járhatnak a visszatérő rémálomnak…

Dr. Ártéri nagyartériái meszesedni kezdtek időnek előtte. Az állandó stressz, fájdalom, rettegés elérte hatását. Szíve asszimetrikusan vert. Harmincöt éves korára teljesen aszexuális lett. Egy ilyen szív már nem üthet hevült tempót. Addig volt tíz-tizenöt félresikerült, egy-két hétnél nem hosszabb kalandja, rapid szerelme, melyek mind a város nevezetes buzibárjából indultak, így nevezte magában a helyet, mely úgy vonzotta egy darabig, mint vasforgácsot a mágnes, mint tiltott gyümölcs a harapást – a kérlelhetetlen jövőt. De minden kísérlet elenyészett a férfi frigiditás harcias bástyafokokkal álcázott gyilokjárdáin.

A két év alatt megtörtént bőrdíványos mélyfúrások azt hozták, hogy a lelki öntéstalaj megmozdult, finoman hullámozni kezdett, akár a tőzegláp, és félő volt, saját magába fullad el szökési kísérlete. De hát szökni is maga elől próbált. Lehet-e olyat? Vagy pusztán alásüllyed, és ott valódi rémeket lát, eddigi életének mélytengerbe űzött szörnyeit? És ha rémesebb, mint ők, azok elmenekülnek Időtlen mélyeiből? Eddig a múlt öntéstalajába szilárdult, avagy szúette lélekszekrényéből kidűlt csontvázakig jutottak. De mi lehet lejjebb, ott, ahol átlőtt nyakából serken a vér?

Most repülök apró falvak mindenfelé rám tör egy ragadozó belém mélyeszti magát karmát farkát csőrét mindent széttép cafatokra és bennem a farka milyen madár ez valami mitológiai szörnyeteg lehet zeusz hattyú képében lehet az apám röpülök de mit keres itt az apám a réges-régmúltban röpülök ez nem lehet az apám valami belém hasít fáj nagyon fáj sajog lehet le kell szálljak jön a tenger nincs más lehetőség csak úgy vághatok neki ha megpihenek fáj van ott valami látom a szemem sarkából itt van közel a másik oldalon is valami hosszú és nem tágít a végéről csöpög a vér az én véremet érzem talán odalenn kijön belőlem nehéz fenn maradni nehezül a tollam a hasam alján kezdek lefelé körözni ott egy nagy zöld térség ott megpihenek a fészektársam is elkapta az a dög tépi de ő megy tovább csupa seb de megy tovább nincs benne ilyen furaság leszálltam fáj még de elviselhető annyira megpihenek hogy hazaérjek a kerek tó a domb és a fenyves a két falu között a nap amikor érkezem megsüti a fenyők fejét úgy bólogatnak a hegyi szélben nem bánt tovább ez a valami de nehéz mozognom beleakadok a fűbe elugrálnak a zsákmányaim meg kell tanulnom vele élni mennem kell csak egy röpke erőfeszítés hazáig nem bánt meg lehet szokni az itt levését ahogy a saját szárnyam suhogását is megszokom mint mindent a tenger felett nem eszünk nem iszunk azt is megszokjuk bár kerüljük a nagy nyílt vizeket közeledek ez végig velem volt halkan sajog néha nyilall látom a hegyek bércmintáit ott előtte lesz a második hazám áááááááá valami iszony soha nem éreztem fájdalom lövés vadászok odalenn durrogatnak amerre látnak többen lehullunk megmegmegha lelőttek nem tudok visszajönni lelőttek gólyaként halok nem tudok már ember lenni jobb ha gólyaként halok meg akkor mintha visszajövök a mostba élni hátha más lesz az út hátha hazáig másik úton is el lehet jutni még mindig fáj pedig már nem is élek csak zuhanok holtomban még mindig fáj de nem a lövés hanem az a valami az a nyíl vagy mi a csoda az ősi titkos nagy fájdalom az hasogat nem tudok visszajönni nem változom vissza döglött gólya maradok talán most felemelnek mintha lenne még bennem lélek megérezni ezt az emelkedést végigszenvedünk mindent úgy ahogy vagyunk ahogy idevetődünk vagy visszahullunk saját múltjainkba a tojástól és jelet hagyunk hátha megértik akiknek kell almaharapás előtt és közben is aztán majd ott állunk egy tárlóban örök mementóként

A terapeuta kezeit tördelve állt a diszkréten száradó anyósnyelv mellett. A mentősök megállapították a halált, és koporsót kértek. A bőrdívány repedezett bőre szétnyílt a zuhanástól. Néhol hosszú evezőtollak hevertek a perzsaszőnyegen. Az elöregedett, s most szabad utat kapó ágyszivacs morzsaléka finoman pergett a fekvőalkalmatosság széléről. Rövidesen a rendőrök is csöngetnek. De nekik aztán felesleges bármit is mondani…

 

(Illusztráció: Jackson Pollock – Number 17.)

 

Sólem Aléchem, eredeti nevén Sólem Rabinovics (Perejaszlav, 1859. március 2. – New York, 1916. május 13.) jiddis nyelven alkotó orosz író. Tóbiás, a tejesember című írásának musicalváltozata, a Hegedűs a háztetőn. Színpadra írta Joseph Stein, zeneszerzője Jerry Bock, szövegírója Sheldon Harnick, 1964. szeptember 22-én mutatta be az Imperial Theater, Broadway, New York.

Ez már azt követően történt, hogy a hegedűs lekászálódott a háztetőről. Kopott keménykalapját félrecsapta, zöld lebernyegének szárait kék nadrágja alá húzta és leült Avram, a könyvárus háza elé. Felhúzott lábakkal, hegedűjét keresztbe fektetve térdein, nézte Anatevka lakóinak vonulását. A többség Amerikába indult. Sietősen, ahogyan az ilyen események idején szokásban van.

Mótl, a szabó kitakarította a műhelyt, az ollót gondosan megélezte indulás előtt, úgy tette ládájába. Lázár Wolf, a mészáros vashorgon hagyta az utolsóként levágott marha fejét. Alatta az állat belsőségei egy halomban. Reb Wolf nem tett maga után rendet. Nem olyanféle. A kaput beláncolta, ne legyen könnyű dolguk a helyi ingyenélőknek. Azok néhány napig még próbálkoztak bejutni az üresen maradt házakba, de nem akadt sok elhordanivaló.

A lomha, göcsörtös utcákat szélfújta szemét gyűrte maga alá. A sár mocskos iszapfolyammá formázta a járhatatlanná lett utakat. A falevelek aztán ezt is betakarták, elzárt oszlássá változtatták a föld szintjét. A fák, furcsamód, törzsükben alig erősödtek tovább, alig növekedtek. Gyökereik bolondul áttörték ezt a rothadást, felemelkedtek, hogy levegőt vegyenek. Mint óriáskígyók csavarodtak saját törzsük köré. Megfojtva azt, ami volt.

Egyszerre csak megmozdult a volt rabbiház. Kicsit elemelkedett a földtől, mintha az erős gyökerek nyomnák feljebb. Ez akkor történt, amikor a rebbét a közeli Lembergben, a tanulóasztalából összeeszkábált faládában a földbe leengedték, hogy megjelenhessen jóteremtője színe előtt. És a rebecen szaggatott zokogásba kezdett a gyászolók serege előtt, elősorolva elhunyt párja jótetteit.

Aztán, nem olyan sokára eltemették Yentét, a házasságközvetítőt is. Mint a péntek esti gyertyák fénye, amely az első csillag feljövetelével kigyúl és így körbejárja a földet egy álló nap alatt, úgy szállt városról városra halálhíre. Elment mindenfelé, ahol az általa összehozott párok éltek, meg azok gyerekei. A viskók majd mindegyike légiessé vált. Mint megannyi díszlet kezdtek lebegni a fák között. Mind, ahogy cselszövéseinek részesei felidézték, hogy párokká tegyen lányokat és ifjakat, férfiakat és nőket, özvegyeket és elváltakat. A gyökerek követték csak a házak mozgását, megkésve, lemaradva.

Elment Tevje, a tejesember, meg Lázár Wolf is. És a házak egyre csak emelkedtek. Egyre magasabbról néztek le az ablakok. Egyre halkult a széljárta ajtók vaspántjainak csikorgása, ahogy mind magasabbról hallatszott le, a nagy ritkán arra járóknak. A földbe rejtették Goldét is, meg Náhumot, a koldust, mindet, akik elsiratták Anatevkát. A rög, amely befogadta őket, a faluról mesélt. A gyökerek lassan a felhőkig emelték a házakat. Mindig, amikor egy elszármazott az imájában a szülőföldjéről emlékezett meg, felidézve a történteket, a házak egyre távolabb kerültek a földtől, mesévé vált a valóság és valósággá a mese.

Végre Percsik sem akart hivatásos forradalmár lenni, a Jásszl által hordott vizet sem itta senki. Cejtel meg Hódl, Tevje lányai is csak emlékek lettek szeretteik imájában. Ekkorra már az egek magasságából nézett le a falu.

Mendel, a rabbi unokája ekkor ért oda. A házakat kereste, amelyekről meséltek neki. Nem talált semmit. Csak fát és gyökereket. Hosszú, göcsörtös, talajba kapaszkodó indákat. Meg egy apró kis emberkét, hegedűvel a kezében. Kék nadrágban, zöld lebernyegekkel. Aki egyre csak kapaszkodott. Fel, aztán meg le. A lentről láthatatlanná vált házak és a gyökerek között. Oda és vissza. Oda és vissza, szakadatlanul. Hogy összekösse a fentet lenttel. Mintha az olyan fontos volna. Ismeretlen dallamot dúdolt, a hagyományról, meg a száműzött Percsik forradalmáról.

Ha Mendel jól értette.

 

(Illusztráció: Marc Chagall – La vie)

 

Bevezető

Villányi G. András a Tükröződésekben (Scolar, 2011) demonstrálta eklektikus alkotói vonzalmát. E könyvben 75 12. századi vaka japán versfordítását veti össze saját szövegekkel, főként versekkel.  Az Orpheusz szerelmeiben a többszólamúság kiteljesedik, ezzel műfajilag alig besorolható darabot hozott létre. Próza és vers szövevényének szabadon áramló leképezései a szerzőt leginkább töprengésre késztető jelenségek, gondolatok listájának, mint a szerelem, az önsorsrontás, a tudattal bíró lény határvonalai a létezésben, etikum és hasonlóak. Tengelye a szerelem kérdése, ontológiai lehetősége, amit a művész számos ismeretelméleti jellegű eszmefuttatása kísér. Kérdés a sors, szabad akarat, determinizmus. Filozofikus esszé lírai prózában, versekkel tűzdelt szerelmeskönyv. Mitológia, taoizmus és buddhista kozmológia. Nem kifejezetten regény, több mint 50 verset is tartalmaz, mégsem verseskötet és kiváltképp nem szakkönyv. Európai mintákra gondolva, a breviáriumok juthatnak az olvasó eszébe, vagy Pascal, Nietzsche, Kierkegaard, azaz filozófusok. Voltaképpen egy szerelem breviáriuma és nem egy szerelem története narratív formában.

 

Villányi G. András:

 

Orpheusz szerelmei[1]

 

Eurüdikének múlhatatlanul

 

A férfiú 6 fájdalma

 

(inka nagykorúsítási ének)

 

a Nő utáni vágy

a Nő meg nem szerzése

a Nő megszerzése

a Nő elvesztése

a Nő el nem vesztése

a Nő utáni vágy elvesztése

 

Minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a másvilágba. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében. Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet is.

Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia. Várni, hátha megérik! Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.

poéta

szerepe az antennáé

háló mi fogja a hallhatatlant

vevő akár a rádió

olykor elhiszi ő a forrás

az adó

továbbad ez tény

s ha ez-az elvész

helyébe tódít zörejt

elmeszüleményt

végül mégis mint a rádió

jelnek ad hangot

odaátról

 

A vers máshonnan jön. A tudattal oly váratlan öntudatlanságában ütközik, hogy az aligha vélhet mást, mint hogy belőle tört fel, ő gondolta, az övé. Pedig a jó szöveg legtöbb esetben szembejön. Az elme szerepe az antennáé, melyet nagyrészt magából fejleszt változó frekvenciák vételéhez, illetve kiválasztja a tolmácsoláshoz a megfelelő technikai – művészi – eszközöket. Testet ad valaminek, ami magában testetlen.

Hegyről a városba. Szobájában a holló röptére gondol, magasan a fenyők felett, amint a bükkösön át a tölgyek közé vált, és mintha érezné tekintetét, egy ágon elül, és határozottan visszatekint rá; jelzi, hogy tudomása van figyelméről. Nos, a holló vele van a városban, még inkább benne, általa létezik újra. Szemét félig lehunyja, karját szárnyként kiterjeszti, siklani kezd a szoba levegőjén, érzi a szél suhanását, szemei oldalról látják határtalan gömbben a köröskörül meztelenre táruló vaskupolájú mindenséget.

Ínyenc és a Leány. Az Ínyenc nem tagadta meg az érzéki szenvedélyt, bár értette, hogy az ezerszálú pókhálójukkal vágyai vasalják legsúlyosabb bilincsbe az embert

a minap felkereste a Leányt, hogy a széles, gödrösre szeretkezett ágyon testén lakomázzon: megízlelje mosolygós mellét, tenyere rácsukódjék gyümölcsére, és illatától bódultan,

forróságot lehelő csókokkal borítsa és közéjük tuszkolja férfiasságát

a leány szeme kongó terem, és fennakad a messzi magasban, amikor az Ínyenc nyelve csípőjéhez ér, hogy még lejjebb csússzon combján

szemérme éjre nyíló liliom, harmatos szirmán fény csillan

lassan csúszik a kehely üresébe, a Leány ajka csípője ringásával táncolva nyílik,

akár trópusi virág mélysötétjéből, fogán a gyönyör fehérsége tündököl

„hívd ide!” – utasítja az Ínyenc, aki szeretkezésük pazarló szépségét megosztaná, mint gyermek a szivárványt, mutatná ujjongva

a másik leány belép, a karosszékbe ül, lassan felizzik arca, nedves mosolyán fény csillog

„fordulj felém! – utasítja – akarom a gyönyört látni arcodon

az Ínyenc engedelmeskedik, karjával leszorítja a Leány keblét, hátát mellkasához öleli, ágyéka gyorsul, zsigereiből hömpölygő jaj szakad, arca ezer és ezer vinnyogva vigyorgó maszkba torzul, lázas homlokáról perdültében izzadtság csöppjei szakadnak a szoba hevült űrjébe

hörgése motyogó kacajba lohad, arcára jajvigyor dermed, ott dereng most is

Telesikította a nyáréji girbe-gurba barokk utcát. A párkányon ült, a Férfi arcával combjai közt. Gyönyörét jajgatta a kisvároson átlebbenő forró, holdvilágos szellőbe.

 

Bach c-moll csellószvit

 

Suzuki Hideminek[2]

 

csellóasszony az ölben          a Mester

combja közt tartja                 térdéhez

az izmos fenék simul             a híd alatt

tisztán nőpőresége rajza

a sötétbe vonzó háromszög

melle bő dombjai a nyak

ötszáz éves rigószín fából

a gyönyör mélysötét tónusa

jajongva zeng a katedrálison

erdőária         lelt hangfestőt B-A-C-H-ban

a rengeteg énekel a nőszoborból

fateste sötét tükrén át

királyi légyott

a Mester ölén a halhatatlan Nővel

mintha e buja képen

húron zengne nászhevük

föld és ég zokogó terhével

 

Ha gyötrelmét életével azonosítja, élete árán is gyötrelméhez fog ragaszkodni.

Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.

Lantos és szöveg. A jó ének – vers – maga a teljes érthetetlenség. Tágassága gyakran épp abból ered, hogy számos mélyenszántó értelmezés lehetőségét kínálja. Mivel maga a megismerhetetlenség, kiválóan alkalmas magvas gondolatok csiholására. Az ilyen szöveg igazából nem emberi alkotás vagy megnyilvánulás, hanem az Elme – a végtelen Dalnok –önreflexiója.

A szerelem definíciójához talán a fülig szaladt mosoly visz? Az arc bármely szándéktól, nyereségtől és veszteségtől független önfeledt mimikája?

Nem várok semmit, puszta létezése boldogsággal tölt el. Vagy mégsem erről van szó, bármennyire felemelő is lenne így? Hanem arról, hogy a mosoly az új birtok izgalmának gyönyörűségéből fakad?

Kirké és szirének? Odüsszeusz királyi arca miként formálódhatna a sors ily vésői híján?

Hádészba Eurüdikéért ereszkedett le, vagy kíváncsi egója adózott Hádész iránti vonzalmának? Behatolni a nemlét birodalmába és kémkedni, majd nemcsak élve elhagyni, hanem felhozni holt szerelmét, Halálkirálytól lelket nyerni. Megkurtítani egy istent. Földöntúli játszma, természetfeletti díjjal: a mitikus kalandon túl, virágjában leszakított szerelme. Ráadásul míg ember él a földön, visszhangozza dicsőségét. Homlokára olyan babért szakít, amilyet előtte senki, soha.

Nézőpont. Értené a Lányt. Látná magukat, ahogyan ő láthatta. Ám minél többet tanakodik effélén, annál világosabbá válik, hogy önmagát sem látja, nemhogy egy másik lényt, mint a Lány.

Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.

A nagyerdeié volt a test, amelyre örökké vágyott. Érezte, hogy minden ízében egy a sajátjával. Hús a hússal, nyál a nyállal. Az alkatuk, a szöveteik, a mozdulataik. Keménység, lágyság. Szeretkezésük heves pillanatában kérlelte, csorgassa a szájába nyálát. A lány felháborodott, és míg a testük ölelt, lelküket háborúba hívta.

– Persze, ezt biztos pornófilmen láttad. Az egész ennyi csak neked!

– Egyáltalán nem… – igyekezett kérését megindokolni. Ám aligha tehette, mert a lány erősebben hintáztatva ölét, újult eréllyel rohamozta felháborodott szavaival.

Ahelyett, hogy a Férfi szájába csorgatta volna nyála édesét, hiszen minden porcikája szomjazott a lány minden ízére.

Hegy vagy lejtmenetben lángol a szerelem. A platón lohadt izzás.

Kifosztott szerelemben az egyedüli túlélési lehetőség a szépség?

A beteljesületlen szerelem két egymással ellentétes útba torkolhat: a lovag önként vállalt megtartóztatásától a lélek emelkedni kezd. Aki ily módon nem képes megszabadulni, annak újabb kétfelé ágazó utat nyit a sors: a traumát szublimáló szárnyalást a szépséghez, vagy önsorsrontó zuhanást Hadész bugyraiba.

A Lányra gondol, földöntúlian szép arcára a tóparton, amint mosolyogva boldogan csillognak fogai, a fény átragyogja, míg egy másféle határtalan fényességet ragyog vissza. Ez volt a szerelem, a nagy szépség terhének ismételt felfedezése, mégis ívelés az elszabadult láz szárnyán.

Felidézi beszélgetéseit prostituáltakkal, akikkel, ha idejük engedte, szívesen társalgott súlyosabb kérdésekről pajkoskodás után. Érdekelték a férfi-nő kettősséget illető meglátásaik. Faggatta a lányokat, hogy azonos fajként tapasztalják-e az embert s az asszonyt. Formálódott megérzése, hogy ember esetében hím és nőstény csak annyiban alkotnak egy fajt, hogy alkalmasak közös utód létrehozására és – látszólag – azonos nyelven szólnak egymáshoz. A nyelv hasonló értelmezésének esélyében régtől kételkedik. A vihar győzte meg először a beszéd kudarcáról. Mentora, Prospero kesernyés, már-már cinikussá vált kísérletei, hogy látását, szándékát tolmácsolja akár leánya, sőt Ariel felé, nem is szólva ellenségeiről és a közömbösekről. Ahogy néhai feleségére utal, tovább árnyalja a nemek közti hasonlóság képtelenségét. Pedig Prospero sui generis mágus.

A prostituáltak eltűnődtek röviden, majd kibökték, hogy férfi és nő két faj. A Férfi és a nők rátaláltak a kérdésre, amelyben egyetérthettek.

Ám épp galaktikus távolságuktól válik a nemek passiója kozmikussá. A magukban is szövevényes csillagképek még óriásibb táblajáték részei, a kibogozhatatlan Ős-ok folytán áthidalhatatlan messzeségbe vetve. Milliárd sejt-csillagocska irdatlan távján lebegnek, látszólag kiegészítve, takarosan összecsapolva, egymás rajzolatát átölelve, ám minden részecske fényévnyire pulzál minden részecskétől a végtelenben. Mint az ismert anyag szövetében neutrínók és mezonok. Olyan távol.

Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.

 

légszomj

 

kileheltelek

százszor ezerszer

ám szemembe mint

fény vagy árnyék

mindig visszatérsz

tüdőmbe ömlő

levegőm vagy

mikor eljössz

légszomjam ha mész

 

[1] VGA: Orpheusz szerelmei, Múhely Kiadó 2024

Recenziók és egyéb itt:  https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e

 

[2] Johann Sebastian Bach: Cello Suite No. 5. in C minor, BWV 1011. Suzuki Hidemi, Netherlands Bach Society. https://youtu.be/zEHXTrJb3HQ

Minden anya egyidős a tengerrel. Az ő arcát előbb látjuk, mint a napot, a lábunkat a kezünket, az apánk, a szeretőnk vagy a saját magunk arcát.
Kyd is úgy érezte, immár időtlen idők óta figyeli ezeket a hol durcás, hol álmélkodó vonásokat, melyek váltakozása talán a tenger lélegzetvételét is mozgatja. Meglehet, az édesapjával, Sjönnel többet nevetett, az ő arcát talán jobban is ismerte – de az anyjáé volt az elő- vagy ősképe minden később látott arcnak.
És most ez az örök időktől ismerős ábrázat mered rá értetlenkedve! Ezek a gödröcskék, ezek a szeplőcskék, a legeslegkékebb szemek! Hát nem azt hallotta eddig mindenkitől, hogy az anyja nem csak csodálatosan művelt, ír, olvas, mindent lát, mindent hall, királyok és királynők a barátai, hogy ismeri a holtak és a még meg nem született gyerekek akaratát is.
De most gyűlölte ezeket a fensőbbségesen kék szemeket.
Anyai érzés! Ez is pont akkora hazugság, mint hogy a jótett mindig elnyeri méltó büntetését… Ki korán kel, aranyat lel, előbb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát, és más hasonlók.
– Nem tudsz te semmit – köpte dühösen. – Te nem értesz semmit, nem látsz semmit, nem szeretsz senkit. Egyáltalán ki vagy te? Egy idióta… egy igazi nkfffrkgrbbr…
Megroppantotta az anyja csuklóját, erre valaki dühösen meghúzta a karját, és hátra taszította. – Mi a fene, Kyd! Térj már észhez! – mordultak rá többen is.
A legidősebb barátja, Osjan eléje lépett, lefejtette a kezét az anyja derekáról, és helyet foglalt Rioldával szemben.
Kövér, lompos, lusta fiú volt. Kyd régóta megvetette: egyetlen játékban sem szívesen vett részt, de szeretett döntőbírót játszani.
Most viszont eljött az ő ideje. Bő lére eresztve, lassan, komótosan mesélni kezdett.
– Sok minden történt, bizony igaza van Kydnek. A norvégok halálán még senki sem csodálkozott. Borzasztó ilyen fiatalon elevenen elrohadni, de talán valami szörnyűséget követtek el, ezért kellett szenvedniük. Amin túl kell lenni, azon túl kell lenni, hát istenem, mit tegyünk. De a bűn és a szenvedés könnyen átragad másokra, a félelem pedig – Osjan láthatóan szeretett bölcselkedni – a lepránál is veszedelmesebb. Az utolsó norvég magányosan jajgatott, vízért könyörgött, de akárhogy sírt-rítt, senki sem mert a közelébe menni. – Riolda felszisszent, de Osjan elhallgattatta. – Hát nem mindegy, hogy valaki éhes vagy szomjas, ha úgyis meg kell halnia? Már csak azt vártuk, hogy vége legyen. De a fiúnak a düh vagy a szomjúság megsokszorozta az erejét, egész éjszaka bömbölve kiabálta, hogy itt vérfertőző korcsok élnek… mi mind démonok vagyunk, gonosz nyomorékok, mi nem érdemeljük meg a napfényt.
Osjan felemelkedett, hogy dülöngélve, félig-meddig öntudatlanul utánozza a parton átkozódó norvégot, aki könyörög a napnak, hogy ne keljen fel többé.
És ez az éjszaka rettentő hosszú ideig tartott. Két napig, három napig, időtlen időkig, vagy pontosan tizenkét óráig – de a percek végtelen hosszúságúra nyúltak, mintha nem akarnának többé megmozdulni. Ezen az éjjel a szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették a magzatukat. Aztán hajnalban végre jött egy irdatlan hullám, és a haldokló norvégot magával ragadta.
– Szörnyű, szörnyű, szörnyű! – sóhajtott Riolda. – A szavak ütik a legnehezebben gyógyuló sebeket.
Kyd dühe mostanra elpárolgott, és alaposan megfigyelte az édesanyját. Riolda egyre csak a szemét dörzsölgette, a halántékát simogatta, mintha valami finom műszer lenne, aminek időtlen időkig megbízhatónak kell maradni.
Osjan végre visszaült a helyére, mintha Riolda szertartásai őt magát is megnyugtatták volna.
– Senki sem értette, mi történt – folytatta Osjan. –  Láttunk már öregeket, akik kínlódva adták oda a nyugati szélnek a lelküket, de ez a toporzékolás, üvöltés, átkozódás, sikítozás – ugyan ki érti ezt, ki látott ilyet? Ráadásul a szél ide-oda dobálta a sziklák közt hangokat. Mintha százan vagy ezren lettek volna a kikötőben, és mintha egy egész légiónyi, egymást túlkiabáló, dühödten vagdalkozó norvég követelt volna friss vizet. Borzalmas volt, nemcsak borzalmas, egyszerűen hihetetlen. Senki sem mert elaludni, és aki tudott beszélni, az borzasztó dolgokat vágott a másik fejéhez. Gyűlöllek. Csalódtam benned. Egyetlen napig nem szerettelek. Bár pusztulnál el. Ezen az éjszaka szaladgált a kunyhók közt ruha nélkül Fiona, és azt sikoltozta, hogy ő II. Bandemag unokája, szent lány, királylány, ő legszebb a világon, és azé lesz a sziget, aki feleségül veszi.
– Reggelre a tenger is vörösre változott – tódította valaki.
– És mért ne változna – sóhajtott Riolda –, ha az embereknek szabad változni?
De senki se vehette el a szót Osjantól.
Akkurátusan felsorolta a botrányokat, a halálos összeveszéseket, de egy kérdés nem hagyta nyugodni: – Ki az ördög ez a II. Bandemag? – kérdezte Rioldát.
Riolda legyintett. Nehéz lett volna elmagyarázni, hogy II. Bandemag talán egy vérszomjas őrült fia, talán az ő édesapja, talán Vilmos herceg első feleségének a sógora. De nem akarta a sok rémséget még a két Bandemag történetével is fokozni: – Nem érdemel sok szót, nem volt ez a Bandemag szeretetre méltó ember – felelte csendesen.
Osjan mesélt még a norvég halála után kezdődő, vigasztalan esőről, amely mintha a percek múlását akarta volna megállítani. Hogy aztán a szűnni nem akaró esőszálak, ez a sűrű acélfésű régi csontokat kotorjon elő a barlangokból, hogy lassan járhatatlan mocsárra tegye a sziget keleti részét, hogy gyilkos surrogásával kioltsa a csecsemőkből az életet.
– A norvég szomjas volt, de nem bírta kivárni, mire az esőfelhők elérik a szigetet. Pedig az imáinak micsoda ereje volt! Emberfia nem látott ekkora égszakadást!
Bizony, bizony, helyeseltek egymás szavába vágva. És persze mindenki tudott valami szörnyűségről, mindenki családjában iszonyatos balesetek történtek, és most már csak mondták, sorolták, egymás szavába vágva, pihenés, lélegzetvétel nélkül. És a szörnyűségek között a legfurcsább maga Shiobian volt. Ő már a második nap akkurátusan felkeresett minden kunyhót, beszédeket tartott, szónokolt: szövetséget sürgetett az írekkel, a velsziekkel, a skótokkal, a kornvalliakkal, a tatrikánokkal, a deklirusokkal, mígnem a sok őrült nép, a sok-sok eszeveszett terv beleveszett a gyerekek jajgatásába.
De a gyerekek nem Shiobian eszeveszett terveitől rémültek meg, hanem hogy a fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek.
– Meglehet, nem is akartak örökké nálunk maradni. Csak megpihentek nálunk, és folytatták az útjukat Afrika felé – vélte Riolda.
– Lehet – mondta Osjan. – Nagyon is meglehet.
Osjan és a többiek engedelmesen bólogattak. Afrika sem jelentett nekik többet, mint amennyit a fantázia, az ítélőerő vagy az örökkévalóság szavak.
– És ez mind nem elég! – szólt közbe Kyd kiabálva. – Vörös Sjön úgy tervezte, hogy a szorgokból szervez hadsereget, és elkergeti Shiobiant. Nem elég, hogy elkergeti, összezúzza, miszlikbe szaggatja, és azt a szerelmes, ostoba Fionát gyorsan kikergeti a palotából. És csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét se telt bele, elfelejtették a nevüket, ledobták a ruháikat. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák!
– Ó, borzalom! – sopánkodtak mindannyian.
– Nincs okunk háborogni, mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítani. – Én is, te is, mindannyian! Csak kevesen élnek köztünk, akinek egy csepp sem jutott a szorgok véréből. És már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel.
– Tudom – felelte Osjan. – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy beszéd helyett vakkangassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek.
– A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Szentséges ég! Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban!
Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye mostanra odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. Az esendősége egyszerűen elvarázsolta.
– Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad!
De a rémhírek áradata még mindig csak dagadt, egyre csak dagadt, mint a viharos szél a tengeren.
– Azt tudtad, hogy Shiobian karámot akar a szorgoknak építeni? És szerinte semmi bajunk nem lenne, ha éjszakára megkötöznénk őket, és az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket?
Riolda töprengve egyre csak az ujjait nézegette. Megvizsgálta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozott volna.
Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, gondolkodott Kyd. Hisz gyorsan kiszáradunk, elsorvadunk, megöregszünk. A sok bánat elfonnyaszt bennünket.
Végre Riolda megszólalt: – Az a féleszű pap a toronyban azt hiszi, mi Nagy Károly alattvalói vagyunk, a frankok szolgái, a hűbéresei. Ezért, ha nagy a baj, kérhetjük, hogy Nagy Károly katonákat állomásoztasson a szigeten.
Szinte mindenki fellélegzett: katonák, alattvalók, Károly (aki ráadásul nem akárki), a szigorúan csengő állomásoztatás… jelentsen ez pontosan bármit! Ezek végre a rend, a fegyelem, a béke szavai. De néhány perc múlva Kyd megsajnálta ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt.
Odalépett hozzá és átölelte: – Mi már nem lehetünk Nagy Károly alattvalói. Mielőtt elindultunk hozzátok Northumbriába, megjelent egy kékköpenyes asszony a szigeten, súgott-búgott, minden kunyhóba belenézett, ígért fűt-fát, és azt mondta, mi az ő szolgái vagyunk.
– És mit mondott, hogy hívják? Milyen hajóval jött ez az asszony? – kérdezte Riolda.
– Hát ez volt a legfurcsább – felelt Kyd. – Egyszerűen csak ott termett, és közölte, hogy már időtlen idők óta velünk lakik.
– Nocsak! – mosolygott Riolda. – Egy ártatlan asszony! Az legalább vigasztaló, hogy legalább sárkányokat, óriásokat, emberevő démonokat nem láttatok a szigeten.

Illusztráció: Hieronymus Bosch

 

 

Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)