Négy év alatt Pero elérte azt a magasságot, amikor a tengerészek nem „figyelj már ide, öcskös”-kiáltással fordultak felé. A Santiago mester mellett eltöltött tanulóévek, öt tengeri átkelés a szigetekre – no és persze a hercegi konyhán elkortyolt rengeteg tej – megtette a magáét: Pero alacsony, de okos tekintetű, komoly legénnyé serdült. Tizennyolc évesen megszokta a cipőket is. Hiszen nem állhatott mezítláb a velencei, genovai, mallorcai kartográfusok vagy a francia doktorok elé, mikor azok elmagyarázták a navigátoroknak, mik azok a szélességi fokok, és hogy tudnak a csillagképek alapján tájékozódni.
– Nagy tervei vannak veled a hercegnek – suttogta az öreg Fernando mester, aki már alig látott és hallott, de minden nap kitotyogott Peróval a tengerhez. –Talán te fogod először Afrikát körbekerülni.
Ám egy bizonyos Miguel atya – aki az ördög művének tartott minden felfedezést – elhíresztelte, hogy nem elég, hogy Afrika csúcsánál felforr a tenger, és a hajósok mind a pokol tornácára kerülnek.
Hogy hogy nem, Maria Gonçalves fülébe is eljutott, hogy milyen veszedelmes utakra készül az ő egyetlen fiacskája.
Még csak az kéne, hogy ez a hálátlan Pero őt egy fillér nélkül magára hagyja! Mezítláb elzarándokolt hát Lagosba, és a herceg kikötőjében az égieket és a világ minden tengerészét hívta tanúul. Micsoda istenverte aljasság, hogy ő élete végén magára marad! Hogy úgy hal meg a fia, hogy nincs egy unoka, akit dajkálgathatna. Micsoda keserves élet ez! Nem lesz senki, aki egy pohár vizet nyújtana neki öreg napjaiban!
– Nyugtasd meg anyádat, hogy megnősülsz, mielőtt tengerre szállsz! – tanácsolta Fernando Perónak.
– Hova gondolsz, mester! Eddig még nem is gondoltam lányokra.
No de Maria Gonçalvest ez a csekélység sem tántorította el. Végtére is az egész földkerekség tele van hajadonokkal. Becsületes, szegény lányokkal, akik szép szavak helyett megelégednek pár falattal Egy jövendő navigátornál nincs is jobb fogás! A herceg lágyszívű, ha a hajósai a tengerbe vesznek, megkönyörül az özvegyeiken, és évről évre juttat nekik pár garast.
– És hova vigyek haza egy feleséget? Hiszen nekem csak egy szalmazsákom van a kikötő mellett – vetette ellen Pero.
Maria Gonçalves ravaszul elmosolyodott. Ez lenne a gond? Az új asszony pompásan elfér majd az ő kunyhójában. Legelteti a kecskét, összeszedi a fa alól a fügét, segít a háztartásban. És ami azt illeti, van is már ötlete, ki lenne a legmegfelelőbb. A Sinesben lakó Gama-család kalózkodásból él, elfogtak egyszer egy arab hajót, mindenkit eladtak rabszolgának, de egy néma kislányon nem tudtak túladni. Ott él kegyelemkenyéren az ő falujukban, szorgalmas, erős dolgos… és ami a fő, nem tud visszabeszélni.
Pero elnevette magát.
– Akkor te, jóanyám, egy cselédre vágysz?
Maria Gonçalves szitkozódott, kikérte magának, tanúul hívta az égieket, de végül megeskette a fiát, hogy húsvét előtt hazatér hozzá, és elrendezi, ami egy keresztény férfi elsődleges kötelessége… Amivel tartozik a szülőanyjának és a teremtőjének… — Úgy látom, amíg meg nem nősülsz, nem hagy békét neked – motyogta Fernando.
Úgyhogy hamvazószerda előtt került sor a lakodalomra. José Santiago a herceg áldásával egy kis hordó aszúbort küldetett a mennyegzőre.
– Aztán, húsvét után itt légy, fiam, mert készülnünk kell az expedícióra.
Az öreg katalánt, Fernando mestert nem lehetett lebeszélni az utazásról.
– Érzem, hogy nincs sok időm hátra, de még látni szeretném a menyasszonyt.
– Nem is látsz rendesen, Fernando. Mind a két szemeden hályog van. Már menni is alig tudsz.
– Nem számít, fiam. Te vagy az én szemem, a fülem, a reményem – mondta a katalán.
De azért mindkettőjük arca felragyogott, mikor a kétnapos utazás után megpillantották Aldonçát.
A tojásdad arcú, éjfekete hajú lány fél fejjel magasabb volt Perónál.
– Én csak egy közrendű tengerész vagyok – sóhajtott Pero – nem való nekem egy elvarázsolt hercegnő. Aki még annál is szebb, mint Alexandriai Katalin a sagresi templom oltárán.
A bók hallatán Aldonça fülig pirult, de ő a bölcsekkel is vitába szálló Szent Katalinnal szemben egy hangot sem tudott kiejteni a száján. Csak mosolygott lehajtott fejjel, közben a füle is lángolt zavarában. Majd csendesen elfordult, és mosogatástól sebes ujjait elrejtette a kötényébe.
Szemrevaló fehérnép, ki vitatná, gondolta a félvak Fernando mester. Ki tudja, mi vitte el kislánykorában a hangját? Talán valami bánat, meglehet, a hajón, ahol foglyul ejtették, a szeme láttára szúrták le a családját. És a végén mi vár erre a szerencsétlenre? Néhány év és Perót elnyeli a tenger, ő meg itt marad a kunyhóban egyetlen kecskével, pár kisgyerekkel, no meg egy borzalmas anyóssal, ezzel a kapzsi, vén csatakígyóval. Eltelik pár év, a herceg már nem fog emlékezni Peróra, és ez a szép, sudár teremtés az országúton fog koldulni a gyerekeivel.
Már terítettek a vacsorára, de Fernando mester egyre csak a könnyeit törölgette. Úgy rohanta le a múlt, a saját, immár jóvátehetetlennek tűnő élete, mint egy semmiből támadó, az árbócokat elpattintó tengeri vihar.
Négy asszonya volt különböző kikötőkben. És mind olyan szépek és frissek voltak, mint Aldonça, mikor megesküdött nekik, hogy életre-halálra szereti őket, majd faképnél hagyta. Pero talán nem ennyire felelőtlen, de akármilyen komoly kis legény, a végén majd nem bír a viharokkal. A tenger minden halandónál erősebb.
Micsoda becstelenség, hogy a tenger szerelmesei földi asszonyoknak ígérnek örök hűséget! Hát nem Henrik herceg a legtisztességesebb? Róla azt rebesgetik, asszonyt még nem ölelt. Hiszen minek az asszony, ha ott a tenger!
Perónak öt éjszakája volt, hogy a tenger után a szerelem végtelenségét is kiismerje. Hogy végigcsókolja a felesége nyakán a pihéket, és rácsodálkozzon a nyakszirtje fölött rejtőző hold alakú anyajegyre.
A hatodik nap hajnalán aztán felköszöntötte Aldonçát egy csokor vadvirággal, majd ünnepélyesen félrevonta Maria Gonçalvest, az édesanyját.
– Ha nem fogsz jól bánni az Aldonçámmal, akárhol leszek, megátkozlak.
– Azt a teremtette! Hát ilyen jól felvágták a nyelvedet? Hát tudod te, mi az a tisztelet? Nem szégyelled magad?
– Amit mondtam, megmondtam. És nem szégyellem magam – mondta Pero mosolyogva. – És itt hagynám nálad, aki apám helyett apám volt egész életemben, Fernando mestert. Láthatod, már hálni jár belé a lélek. Hadd haljon meg nálunk tisztességben!
– Ó, te eszement! Hát miből etetnék én itt egy haldoklót? Aki éjjel-nappal nyáladzik és sír. Lopom én a pénzt? Talán még fejfát is csináltassak neki?
– Bizony, csináltass! És legyen szép az a fejfa! – nevetett Pero.
És leszámolta az összes pénzét az anyja kezébe.
Akármilyen csodahajó volt a karavella, volt egy rettenetes hibája, apró volt, kényelmetlen, kevesen fértek el benne. Olyan szűkös volt, hogy minden nagyobb út során meg kellett kötözni a bolondokat, akik éjjel-nappal jajgattak, a felhőkből hangokat hallottak, vagy gyalog neki akartak vágni a tengernek. Jajgatni persze mindenkinek lett volna elég oka a karavellákon. Kevés élelmet tudtak magukkal vinni, és az a kevés is gyorsan megromlott: a víz megposhadt a hordókban, a tengerészek hamar ágynak dőltek a pudvás liszttől, a férges húsoktól. A legtöbb matróz pár már néhány hét múlva hétrét görnyedt a gyomorrontástól. És volt egy még borzalmasabb átka a tengeri utaknak: néhányan visszatértek élve, de a fogát mindenki otthagyta. Tengerész Henrik embereit onnan ismerték fel Lagosban, hogy beesett arccal, fogatlanul jártak-keltek, és csak borba vagy vízbe mártva tudták elmajszolni a mindennapi kenyeret.
– Talán vinnünk kéne az ereklyék mellé néhány zsák narancsot is – mondta Luís atya, aki a püspök parancsára elkísérte az expedíciót. – Aki sok almát vagy narancsot eszik, annak nem hullanak ki a fogai.
Ám a herceg csak legyintett. A narancs több helyet foglal el, mint az ereklye. Viharban az ereklyék megmentik a hajót, ugyanez még a legfinomabb, legfrissebb narancsról sem mondható el.
És persze kellett a hely a hajón a színes vásznaknak, sapkáknak, rézből való ékszereknek, csengőcskéknek, kösöntyűcskéknek, amikkel a partvidéken élő népekkel kereskednek. Most a rakomány részét képezte két afrikai fiú, két gondosan képzett hercegi kém, akiknek az volt a dolguk, hogy partra szállva az anyanyelvükön tudakozódjanak János pap országa felől.
– Talán nincs messze a Bojador-foktól a folyó, amin áthajózva elérjük a Nílust – sóhajtozott a herceg.
Osztottak-szoroztak, és végül arra jutottak, hogy két karavella helyett egyet indítanak, mellé meg egy nagyobb raktárhajót, azt majd kipakolják és elégetik, ha túljutottak a Bojador-fokon.
A herceg különleges kegye révén eme feláldozásra szánt raktárhajó kormányosának nevezték ki Perót. Az expedíció parancsnokául pedig egy lagosi lovagot, Gil Eannest szemelték ki, aki már hétszer visszatért Afrikából.
– Ne késlekedjünk tovább, a jó szél nem vár tovább ránk – mondta José Santiago mester. – A herceg beteg, ki tudja, hány éve van hátra. Időben vissza kell térnünk az örömhírrel. Úgy tudjuk meggyorsítani az utazást, hogy nem tapadunk a parthoz, hanem kihajózunk a nyílt tengerre.
A fehér szakállas, vastag aranyláncos Gil Eannes, aki eddig leginkább lovagi tornákon tüntette ki magát, mindennel egyetértett.
A raktárhajó matrózai kinevették Perót, amikor meglátták a fedélzeten.
– Ez a kis kölyök, ez a mitugrász fog nekünk parancsolni? Hisz nemrég még hajósinas volt.
Pero, akinek a szívét és a lelkét megerősítették az Aldonçával töltött órák, mosolyogva bólintott. – Ti is látjátok az égbolton, hogy estére kitör egy vihar? Pontosan öt miatyánknyi ideig fog tombolni, de az a halászhajó ott a szikláknál nem tér többé vissza.
A matrózok álmélkodtak. Ahogy a vihar kitombolta magát, mind felnéztek Peróra.
De ez a felfedezőút nem kezdődött szerencsésen. Mint az szokás volt, a herceg palotájából körmenet kísérte a hajósokat a kikötőbe, a nép sóhajtozott, zokogott, amiként az illett, az öreg Gil Eannes fehér szakálla csak úgy lobogott a templomi zászlók mögött a szélben. Már majdnem a hajókhoz értek, mikor eléjük ugrott egy hadonászó, púpos ember. – Hazug vagy, Gil! Soha nem kerülted meg a Bojador-fokot! Te is tudod, hogy ott a tenger felforr, a víz szakadékot képez, és elsüllyednek a hajók. Aki belehull, az rögtön a pokolba jut!
Ahogy a púpos befejezte, lecsapott egy villám, mintha az ég a jövendölést akarná igazolni. Largesben eddig emberfia nem látott hasonlót: sehol egy esőcsepp, egy forgószél. Csoda-e, hogy a körmenetet vezető pap hangja elcsuklott? Hogy a matrózok mind reszkető térddel kapaszkodtak a hajókra, és első dolguk volt, hogy sűrűn hányva magukra a keresztet fogadalmat tegyenek, ha hazatérnek, rögtön elzarándokolnak Szent Vincéhez.
Ám az út meglehetősen eseménytelen volt a Kanári-szigetekig. Pero raktárhajója engedelmesen kullogott a templomos kereszttel ékesített, büszke karavella után. Cikkcakkban haladtak, mert végig enyhe ellenszéllel kellett küzdeniük. A raktárhajón utaztak az afrikaiak, két szép szál legény, Pero kisebb munkákat bízott rájuk, mert minden hajós tudja, a tengeren megöli a lelket a tétlenség.
A két fiú közül a sebhelyes arcú Jorge volt az ügyesebb.
– Mi volt a neved, testvér, mielőtt megkereszteltek? – kérdezte Pero.
– Ne kérd, hogy áruljam el, uram! A régi életemből már csak a nevem maradt meg.
Pero mosolyogva bólintott. A lisszaboni professzorok tökéletes munkát végeztek. Jorge olyan szépen beszélte a portugált, hogy szószékről prédikálhatott volna.
– És tudod már, testvér, hogy merre kell János papot keresned?
Jorge ingerülten rángatta a nyakát. – János pap! János pap! Nektek mind elment az eszetek! Eddig azt hittem te okosabb vagy, mint azok a léhűtők Lagosban. Ki a fene mondta nektek, hogy keresztények élnek az én szülőföldemen? Honnan szedtétek ezt? Hidd el, egy rögeszmét kergettek!
Ez a rögeszme szó is olyan volt, amit a doktorok tanítottak meg Jorgénak.
De nemcsak a kifinomultan beszélő Jorge, hanem Fernando mester tanítványa, Pero is kételkedett János pap létezésében. De ezt persze nem köthette Jorge orrára.
– Hát ha rögeszmének gondolod, János papot, akkor menj haza a tieidhez, és nevelj gyerekeket!
Jorge keserűen felnevetett. – Ha visszamegyek a falumba, pár nap alatt megölnek.
– Ugyan mért ölnének meg?
– Mert már csak ti láttok feketének. Az én népem nem.
És Pero lába elé vetve magát, könyörgött, hogy hadd maradjon a hajón. Fizetség sem kell, minden munkát elvégez, örömmel futkos fel-le a köteleken, megelégszik a legszárazabb kenyérrel.
Pero megfogadta, hogy a Kanári-szigeteken, ahol megállnak friss vízért, a kapitány, Gil Eannes elé tárja a dolgot.
Ám mikor viszontlátta a kapitányt, alig ismert rá. Olyan beteg volt, hogy szavát sem lehetett érteni, már csak a hosszú szakálláról lehetett felismerni. Luis atya, az expedíció papja és orvosa szerint leteperte egy rossz álom. Rossz álom? Pero szerint a férges hús döntötte ágynak. Mit volt mit tenni, ők hárman, Pero, José mester, Luis atya átsilabizálták az útiparancsot, melyben feketén-fehéren az állt, az expedíciót folytatni kell a kapitány halála után is. José Santiago magára öltötte a kapitányi föveget, és Gil Eannest az Úristen kegyelmére bízva otthagyták a szigeteken.
Mikor kiadták a parancsot az indulásra, észrevették, a két afrikai megszökött tőlük.
Nem voltak ezek jó előjelek Luis atya szerint, de mit tehettek, rá kellett bízniuk magukat az északról fúvó szélre, hogy kikerüljék a rettegett Bojador-fokot és a púpos jövendölte örvényt. De Pero nem örülhetett felhőtlenül, ahogy egyre melegebb lett, furcsa bágyadtság kerülgette, a tizenegyedik napon vacsora közben kiköpte a felső fogait.
Az ég a nyílt tenger közepén, a rettentő hőségben már-már olvadozni látszott. Mit tehettek? A víz poshadt volt, a hús elviselhetetlenül férges. És rémisztő az eléjük táruló ismeretlen. A mindig vidám hajósinast egy könnyű szellő magával rántotta a fedélzetről. Pero körül mindenki szenvedett: néhány matróznak megdagadt a nyelve, mások látni vélték, hogy a látóhatár széléről angyalok ereszkednek a fedélzetre. A rémálmok – vagy talán vágyképek? – Perót sem kímélték, éjszakánként hallani vélte, hogy halott kistestvérei énekelnek, hogy édesapja őt hívogatja a messzeség széléről. Pero jól tudta, akkor jelennek meg a múlt árnyai – és milyen ellenállhatatlanul és csábítón! – ha a vég közel. Szinte érezni lehetett, hogy a raktárhajó éjszakánként megtelik halott asszonyokkal és nesztelenül mozgó gyerekekkel. Ahogy araszoltak lassan dél felé, a hajón ébren álmodott mindenki.
De milyen navigátor az, aki út közben cserben hagyja az embereit? Pero minden reggel egy vödör tengervizet locsolt a fejére, hogy a látomások ne vegyék el a józan eszét.
– Talán mind halottak vagyunk, csak még nem tudjuk – sóhajtozott Luís atya.
Pero szigorúan ráparancsolt, hogy tartsa a száját, és ne lépjen ki többet a kabinjából.
A karavella végre a szárazföld felé kanyarodott, a raktárhajó, ez a nehézkesen imbolygó, terhes asszony pedig vakon követte.
– Nem vagy valami jó bőrben, fiacskám – mondta Perónak José Santiago, a másik navigátor, mikor Arguim alatt szerencsésen kikötöttek.
Luís atya egy kicsit erőre kapott, misét celebrált a parton, és Jézus Krisztus nevében megparancsolta a Leviathánnak és társaiknak, hogy az „idők végezetéig” maradjanak a tenger mélyében.
Mindenki rettentő éhes volt, de ez a köves, kietlen partszakasz pár sovány antilopon és kecskén kívül nem kínált egyebet a hajósoknak. A tengerészek nem túlságosan ügyes vadászok, íjjal-nyíllal üldözték a vadakat, keserves órákba telt, mire egy kis kecskét agyonütöttek. De ami nagyobb baj, itt sem nem látták azt a nagy folyót, ami beleömlene a Nílusba, és elvezetne Etiópiába, János pap országába.
Éhes volt Pero is, rettentően éhes, de a megdagadt nyelve miatt egy falatot sem tudott lenyelni. De nem is húst kívánt, hanem tejet, habos, frissen fejt tejet, amihez a herceg konyhájában már hozzászokott.
A raktárhajót a parton felgyújtották, és Perót hordágyon vitték át a karavellára.
– Tarts ki, fiam! – mondta Santiago mester. – Kicsit még tapogatózunk dél felé, feltérképezzük a feketék földjét, megkeressük a nagy folyót, aztán indulunk vissza. Mire hazaérünk, talán meg is ölelheted a fiadat.
Pero még a felüléshez is gyengének érezte magát.
– Hogy jó szelet kapj, ki kell vezetned a karavellát az óceán közepére, mert itt csak világoskék szelek fújnak – tanácsolta Pero.
José Santiago bólintott, és nem is sejtette, hogy most utoljára beszél értelmesen a tanítványával.
A matrózok lelkendezve törtek be a kabinjába:
– December van, mester, és mégis gólyák röpdösnek az öbölben. Lehet, hogy ezek a mi gólyáink, Lagosból idáig kísértek minket!
José mester nyugalomra intette őket. Hogyan tudná egy tudatlan állat vitorlák és raktárhajó nélkül átszelni a tengert? Ráadásul négy hónap alatt? Gyorsabban, mint a világ legjobb hajója, a herceg karavellája?
– A honvágy az, ami lépre csal benneteket. Mielőtt megőrültök, fogjatok neki az orrvitorla javításának!
Pero még huszonkét napig élt, felváltva beszélt Fernando mesterhez, az édesapjához, pörölt az édesanyjával, Maria Gonçalvessel, a hajójuk fölött kerepelő gólyákkal, majd a legutolsó nap már csak egyetlen nevet ismételgetett: Aldonça, Aldonça. Nemcsak látta Aldonçát, nemcsak érezte az illatát, hanem ami végképp csodálatos, hallotta is a hangját is. Aldonça egy pohár tejjel a kezében, Szent Katalin büszke tartásával vigasztalgatta, a vállán ott pihent az a színpompás énekesmadár, amit Pero szabadon engedett a Kanári-szigeteken.
Hullottak a matrózok, úgyhogy José Santiagónak nem sok ideje maradt Pero lázálmaira figyelni. Könnyedén sodorta a szél dél felé a karavellát, és ő sehogy sem tudta a hajót megfordítani. Kikötni nem mertek, a csábítóan zöld erdőkből fekete harcosok léptek elő, készen arra, hogy kőzáport zúdítsanak a tengerészekre. A hőség irgalmatlan volt, a tűző nap ostorcsapásai alatt nem tudtak kiegyenedni a matrózok. Nem maradt más hátra, mint megfogadni Pero tanácsát, és a nyílt óceán felé kerülni.
Ahogy eltűnt a part a szemük elől, és megint belevesztek a kékségesen kék semmibe, Pero a túlpartra érkezett.
