Címke: próza

Erdőközöttünk

 

∞ გალობის უნივერსიტეტის სტუდენტები: ხადის ალილო
(მთიულური სიმღერა, 2021)

[Galobis universit’et’is st’udent’ebi: Khadis alilo
(Mtiuluri simghera, 2021)[1]]

Szavak, szavak, írni próbálok, szavakkal ne, a láthatatlan, vajon reggelre fa vagy kő?

2023. 10. 18. 22: 10

 

Szavakat nézek, írott szavak.

Némán törik meg a csend. Némán mondja a csend: csend.

Távolság.

Egyenként a levelek, a harmat. Egyre messzebb a Nap. Közöttünk az erdő.

Nehezen lélegzem. Elfúj egy szellő. Mozdulatlanul.

Egyre messzebbi erdő.

Leveleket sodor a szél, ágról fűre. Harmatban fürdik.

Nézem.

2023. 11. 07. 17: 36: 36

 

Néma szavak, szavak akadálya.

Kőkerítésszavak. Falak.

Ágak törnek, hullnak avarra.

Egyre magasabbak a kopasz fák. Szerteszét törik a Holdat.

Szavakra szavakkal, de hogyan feleljek.

Száraz a torkom.

Sugarak árnyéka, visszhangja.

A szavaink. Utolsó élő beszélői a nyelvnek.

A csendnek.

Némán.

2023. 11. 07. 18: 08: 08

 

Egyre hangosabban a csend.

Egyre nehezebben a sötét ég.

Ahogy a Nap. Vagyis fatörzsek.

Harmat az éjszaka kint felejtett szavakon.

Szellő sepri a tegnapi sugarakat félre.

Mondogatom, mondogatom némán a szavaink, kicsi Nap, bele a levelekbe.

Fa, kő, belenehezedek a sárba.

2023. 11. 07. 18: 42: 42

 

Halkan, ahogy a visszhang, ahogy szavak nyitnak virágot.

Kővirágot, ha kő. Az is gyógyít.

2023. 11. 14. 10: 26: 26

 

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

[1] Students of Ecclesiastical Chant University: Khadis alilo (Mtiuletian song, 2021 – sung by თათია ლეგაშვილი [Tatia Legashvili], ანი რობაქიძე [Ani Robakidze], მირანდა წამალაშვილი [Miranda Tsamalashvili], ქეთი ტაბახმელაშვილი [Keti Tabakhmelashvili], ნინო ნაყეური [Nino Naqeuri])

(Illusztráció: Mike Lathrop: Bear Hill at Sunset from Elk Lake; Andy Russell: Teal Lake)

ÉLETMŰVÉSZET – A Testodüsszeia második része

„Nem bocsátkozhat nagy lelkesedéssel küzdelembe az az atléta,
akin még sohasem volt két folt;…”

Seneca

 

Nincs nagyobb csönd és mozdulatlanság, mint egy téli erdőben. A fák meztelenek, hiszen réges-rég levetették lombjukat, az avar felett pedig méteres hótakaró. Nem reccsen a gally az erdőben élő állatok lába alatt, nem csicseregnek madarak a lombok között, nem dünnyögnek a bogarak, nem hallani a távolban bugyogó forrás csergedezését. Emberek sincsenek sehol, mert szó mi szó nem éppen kiránduló idő van, hiszen ki az az őrült, aki a legnagyobb havazás után vágna neki a Bükknek. Itt gyalogolni nem lehet, mert a hóban derékig süllyedne az ember. Csakis sível lehet a fehéren hullámzó lankákon haladni. Lesiklani a finom vonalú dombokon nem kihívás, de felmenni az emelkedőkön vértizzasztó. Legalábbis nekem.

Seneca szerint, ha szembe találjuk magunkat a sorssal és megküzdünk vele, akkor ismerjük meg csak igazán erőinket. De mit tudott Seneca a téli erdőben való túrázásról? Aki Córdobában született és élete java részét Rómában töltötte, az nem kompetens a síelés kérdésében. Maradjon csak az életművészet boncolgatásánál. Engem is fel lehetne ott az erdő közepén hirtelenjében boncolni, sok rejtélyre szinte azonnal fény derülne. Vagy nem. De az biztos: a vakítóan fehér hóra freccsenő vér, izgató látványt nyújtana.

Ott állok tehát az erdő közepén. Előttem is csupasz fák és hó, hátam mögött is csupasz fák és hó. Úgy érzem, egy tapodtat sem tudok megtenni. Sem előre, sem hátra. Tehát az, hogy visszaforduljak, szóba sem jöhet. Kimerültem. Pedig ez még igencsak a túra eleje. Nincs erőm – mondjon bármit Seneca. Egyedül vagyok – ez nem egy álom, hanem maga a valóság. Úgy érzem – ha bármit is számítanak az érzések –, meghalni is könnyebb lenne.

Mi mindig is sportos család voltunk. Hétvégenként kirándulni jártunk a Bükkbe, a Kis-Magurára, a Szent János-kúthoz, az Árpád-csúcshoz, a Majláth-kúthoz. Télen síeltünk. Édesapám lelkes hegymászó volt, aki a szomszédunkban lakó híres kolozsvári túrázóval Miklós Lajossal járta a Kárpátokat. A hétvégi túrákat is Lajos bácsi vezette, mindig ő határozta meg az útvonalat. Édesapám szeptemberben elkezdte a felkészülést a síszezonra: futás az erőnlétért, nyújtás az ízületek megfelelő kondíciójáért. A kaputól a kert végéig oda-vissza rótta a távot.

Én is lelkesen futottam vele, aztán hamar elfáradtam. Kicsi voltam, így ennek akkor nem volt jelentősége. Leültem a kertünkben álló Feleki-gömbre és onnan csodáltam apám kitartását. Bámulatosnak tartottam, hogy fáradságot nem ismerve, mindennap futott a kaputól le a kert végéig, majd vissza. Semmi sem tántoríthatta el. Bosszankodtam, hogy nincs erőm vele tartani, és hogy én már a második hossz után kidőltem.

Az edzés sötétedés után bent a szobában folytatódott: a nyújtás következett, hiszen nem köszönhetett be úgy a tél, hogy az Achillesz-ín túlságosan merev. Márpedig merev ízületekkel nem lehet kecsesen suhanni a Vlegyásza-lejtőin.

Apám nem csak úgy hebehurgya módon készült a téli sportokra, hanem szakirodalomhoz fordult. Déván István 1936-ban megjelent könyve szolgáltatta az elméleti alapot, amit már ronggyá olvastak a családban. A sízés technikája síkon, lejtőn, meredeken című műve nem eredeti borítójával pompázott, újra kellett köttetni, így már az én időmben piros keményborító fedte az opust. Nem mellesleg a piros az élet színe, ahogy az havas erdő friss haván terpeszkedő vércseppé is. Remekbe szabott ábrákon mutatta be a szerző, hogyan kell jól felkészíteni az ízületeinket a síszezonra.

Külön oktatásban részesültem apám és Déván István révén arról, hogyan kell szakszerűen felkelni, ha az ember síléccel bukik fel: melyik síléces lábat, hogy kell elhelyezni, hova kell a súlyt összpontosítani, és milyen mozdulatokkal kell utána a botok segítségével újra lábra állni. Az elmélet kiválóan ment, de sajnos a valóságban már nem muzsikáltam valami jól. Mert hiába alkalmaztam megfelelően a szárazon elsajátított technikát – minden végtagomat a Déván István könyv ábrái szerint helyeztem el −, ahhoz már nem volt erőm, hogy fel is nyomjam magam a botok segítségével. Persze az élet alfája és ómegája nem a síelés, és viszonylag kevesen követnek el öngyilkosságot, amiért nem tudnak Déván István útmutatásai alapján talpra állni egy síléces felbukás után.      

A túrákon lelkesen vonultam hátizsákommal, amelyben minden megtalálható volt, amire egy igazi turistának szüksége lehet: termosz, ételes doboz, szőlőcukor a fáradtság ellen, esőkabát. Azonban sok kirándulás végződött úgy, hogy a végén engem apámnak kellett vinnie. Ez egy darabig még akár indokolt is volt, hiszen kicsi voltam. De közben nőttem, ami azt jelentette volna, hogy egyre erősebb leszek és végig tudok gyalogolni bármilyen útvonalon. De nem így történt. Apám, mint igazi úriember, azzal nyugtatott: hosszabb túrákon anyámat is a nyakában kellett vennie.

Ilyen előzmények után és teljesen tudatlanul vágtunk neki egy havas téli napon síléccel a lábunkon a Bükknek. A tudatlanságunk abból állt, hogy sejtelmünk sem volt semmiféle izomnyavalyáról. Mert hogyan lehetne definiálni a betegséget? Leginkább úgy, hogy valami megbomlik. Hogy ez a valami hol bomlik meg: az egyén testében, elméjében, lelkében vagy a társadalomban, erre különböző korok eltérő válaszokat adnak. És ki tudja ezt a megbomlást helyére billenteni? A pap, a varázsló, az orvos vagy maga a társadalom? Erre is eltérő válaszokat kapunk attól függően, hogy milyen kultúrában vagy milyen korban akarjuk vizsgálni a kérdést.

Az én testem tehát megbomlott, csak nem tudtunk róla. Én éreztem – erőtlen voltam. De annyi mindent érez az ember. Nem lehet minden érzés mellé bizottságokat felállítani, amely szakszerűen eldönthetné: jogos vagy nem jogos az az érzés. Hiszen menyire tartósak vagy akár megbízhatóak az érzelmek? Nem csak az ipar termékeit és önmagunkat fogyasztjuk elszántan, hanem még a vágyainkat is vadállati éhség jellemzi. A vágyak orgiája – mondja Umberto Eco –, avagy a konzumizmus céltalan bulimiája. Emocionális éhségünket a megszerzés, kielégítés és eldobhatóság szentháromságára építjük. Lehetne tehát másnak nevezni az érzelmeket, mint álnok benyomások csalfa játékának?

Én nagyon lelkesen és boldogan vágtam bele a téli túránkba. A vállalkozásunk csupa izgalmas kalandot ígért. Lehet-e inspirálóbb és egyben titokzatosabb látvány a téli erdőnél?! Úgy képzeltem: felhőtlen kedéllyel suhanunk a lágy havon, szemléljük az elénk táruló táj titkait, és mint az idő úgy repülünk. Mint a versben a költő és az apja. Csak ők szánon siklottak, mi pedig a magunk erejéből. Mondhatni az erdő lett az én Atlanti-óceánom. A charco – pocsolya, ahogy a spanyolok nevezik. Csak én nem tudtam átkelni rajta, nem úgy, mint a vakmerő felfedezők a lélekvesztő karavellájukkal. Pedig milyen jól indult minden. Ott, ahol felcsatoltuk a síléceket, az egy magaslaton volt. Onnan lefele vezetett az út. De, ha valami lefele visz, annak előbb-utóbb elkövetkezik a felfele tartó szakasza.

Minden lelkes műkedvelő tud síelni – vagy legalábbis azt hiszi –, hiszen nem kell sok ész felcsatolni a síléceket, majd összetörni magunkat az első hóbuckán, aztán félévet begipszelve tölteni. De a sítúra más. Az nem amatőr turistáknak való. A sítúrához kell Déván István remekbe szabott útmutatója: jó kondiban lévő test, laza ízületek, remek formában lévő Achilles-ín és kalandra kész lélek. Némi őrültség sem árt.

Mert az izombetegség erről szól: az erő fokozatos elvesztéséről. Minden nappal valami odavész. A gyengeség felismerésekor két választás áll előttünk: a visszahőkölés, hogy akkor én ezt inkább nem csinálom, vagyis küzdelem nélkül kivonulok a saját testemből, vagy küzdök tovább a lehetetlennel, és csak akkor vonulok ki, amikor már semmiféle munícióm nem maradt. A küzdelemhez ember feletti erőre van szükség. Márpedig az ember mindig csak ember, sosem emberfeletti, akármilyen nehéz is ezt elfogadni. Ami viszont elvész, az örökre odalesz.

Tehát semmi sem jó. Ez a vég kezdete. A testem hanyatlása, de nem a lelkemé. Az ontológiai derű, ez a fontos, hogy az ember derűs maradjon. Esterházynak is bejött!

(Az esszé első része itt olvasható:
https://adrot.hu/testodusszeia-elso-resz/)

Utánközlés a Drót folyóirat szíves hozzájárulásával.
Eredeti megjelenés: https://adrot.hu/eletmuveszet-a-testodusszeia-masodik-resze/

Illusztráció: Paul Klee

 

Maradnék

– Tudod, néha úgy érzem, hogy csak egy pillanatnyi örömszerző vagyok számodra, egy intellektuális vibrátor – szólt Pierre.
Anna a szavaktól indukált szorongástól magába fordult a vörös falak között, a levesében úszó répákat szedegette apró darabokra semmittevésének redukálásaként. Ha most lelépek, akkor vajon megtarthatom a kutyát, vagy érte fog jönni?, morfondírozott.
– Az egész kapcsolatunk abból áll, hogy én talicskával hordom eléd az élményeket, hogy örömet szerezzek neked, te pedig csak unalmad kielégítéseként keresel időnként, amikor éppen nem a pasiddal vagy – folytatta a férfi.
– Ez nem igaz! Sok dolgom van és csak így jön ki a lépés. Az a kevés idő pedig a mindent jelenti számomra. Olyan vagy nekem Pierre, mint a pohár alján a málnaszörp, lehet, hogy kevés, de vízzel minden szomjúságomat enyhíti – szólalt meg végre Anna.
Ez meg mi a tökömet kéne, hogy jelentsen, elmélkedtem a másik asztalnál, legutóbb gimnáziumi algebránál gondolkodtam ilyen hevesen, pedig ehhez közöm se volt. Az órámra pillantottam, még volt időm, vártam a katarzist vagy a tragédiát.
– Egy kibaszott hülye liba vagy, aki csak le akar húzni! Érted már basszameg!? – csattant fel Pierre.
Anna szemébe könnyek szöktek és félve a szék támlájának dőlt. A férfi felállt, odament a pincérhez, váltottak pár szót, és Pierre lelépett. Anna a szemeit törölgette.

Ismertem a pincért, régen rendszergazda volt a középiskolámban. Felálltam, én is odamentem hozzá, elővettem a tárcámat, fizettem.
– Hagelmayer úr, ennek még nincs vége! – szóltam.
Ő bólintott. Mindketten tudtuk, hogy Pierre és Anna kapcsolata olyan, mint a tangó: 12 lépés és mindig önmagába tér vissza. Hazafelé még bementem megvenni egy számomra ismeretlen Krasznahorkait, nem aludtam semmit.

Végtelen nyolcasok

„Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Az élet nem lányregény.”

Koncz Zsuzsa

Sokat gondolok mostanában Borira. Főleg a temetése óta álmodom vele rendszeresen. Tudom, hogy nem kellene az álmoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanom, de nincsen rá megnyugtató magyarázat, hogy a nagynéném miért látogat meg éjszakánként rendszeresen.

Azt gondolná az ember, a falusi hétköznapok és a nagyvárosi élet közötti szakadék cseppet sem áthidalhatatlan, főleg ha csak száz kilométerről van szó. Hétvégén fogod magad, beülsz az autóba, és nem több mint másfél óra múlva már a vidéki élet lelassult gyümölcsöseiben szeded a barackot a fáról, meg egész nap csak tréningruhában igyekszel az egyik rokontól a másikig. Végtelen nyolcasok bővebben…

Apjalánya (részlet)

Éjszakánként ma is gyakran sétálgatok életem egyik legfontosabb helyszínén, a régi bölcsészkaron, a Pesti Barnabás utcai elvarázsolt kastélyban. Az egyetemen, ahova apám, Bauer Pisti, az önjelölt, kétbalkezes detektív soha nem juthatott el. Álmomban felmegyek az A portán át a VIII-as előadóba, megtalálom a harmincöt éve otthagyott jegyzeteimet és az esőkabátomat, aztán megyek tovább a harmadikra. Itt megkeresem a kislépcsőt, ez visz egy néptelenebb emeletre, a negyedikre, itt már alig járnak emberek, úgyhogy nyugodtan keringek a fantasztikusnál fantasztikusabb tanszékek között. Ószláv, Altajisztika, Numizmatika, Afrikai nyelvek, Kartográfia, Iranisztika… Szegény apám! Ő a tanszékek felsorolásába is beleszédült volna. A negyediken megkeresem a kislépcsőt, mert van egy ötödik, egy még fantasztikusabb emelet is. Talán jártam is ott – vagy valamelyik álmomra emlékszem valóságként, és azóta ezt az álmot álmodom tovább.
Talán nem kéne annyira szeretnem, hiszen az egyetem, vagy inkább a bölcsészkari szellem választott el egyszer s mindenkorra a szüleimtől.
Ez a régi egyetem a maga beugróival, keresztfolyosóival, csigalépcsőivel, hasznos és haszontalan tanszékeivel eltűnt – a hajdani épületet azóta el- vagy visszavették és alaposan átépítették a piaristák, ahogy a legendás fiumei magyar-olasz gimnáziumot, a régi kanizsai fiúk álmát a horvátok.
De 1985-ben, mikor érettségi után felvettek az egyetemre, nagyon is jelenvaló volt. Megkerülhetetlen, valóságos. Azt pletykálták, egyes tanársegédek, tizenvalahány éve esztétika és valamilyen szakos hallgatók tulajdonképpen bent laknak az épületben, egyre csak keringenek szobáról szobára, folyosóról folyosóra – a takarítók képtelenek elkapni őket. A pesti bölcsészkar saját szabályokkal és törvényekkel rendelkező város volt, úgyhogy ezt mindenki elhitte. Az egyetemi polgárságba – így vagy úgy – nemcsak a felvett hallgatók tartoztak bele, hanem élők és halottak, és velük mindenféle fura kísértet is. Ezeket látásból mind ismertük. egész délutánokat töltöttek a büfében vagy a híres kari olvasóban: a magyar nyelv japán eredetét, a csillagképek és a kalligráfia kapcsolatát kutatták – vagy nem kutattak semmit, csak lődörögtek a folyosókon, vagy nagyokat aludtak a kopott lexikonok között.
Alvás? Nekem, aki éveken át megszállottan keringtem folyosóról folyosóra, ilyesmi eszembe sem jutott volna. A kötelezőkön túl tanultam középlatint, ófranciát, filmesztétikát, műfordítást, még térképészetet is. A középkori költészet iránti megszállottságom akkora volt, hogy többedmagammal jelentkeztem egy provanszál társalgás szemináriumra is. Természetesen ma már senkivel nem lehet provanszálul „társalogni”, hiszen a trubadúrok nyelve többé-kevésbé kihalt, ám mi megtanultuk, hogy kell az autónkban provanszálul porlasztót vagy féklámpát cserélni. Apámnak soha nem volt autója, úgyhogy fogalmam sem volt, mi az a porlasztó vagy féklámpa, ráadásul ezek mind egy hagyományőrző nyelvész által kifundált szavak voltak. Egyetlen eleven autószerelő sem ejtette ki ezeket soha.  De mi csak tanultuk őket komoran, bőszen, lelkiismeretesen. A nyolcvanas-kilencvenes években nem tűnt hihetetlennek, hogy egyszer majd szükségünk lesz ezekre.
Ha kiléptem a Váci utcára vagy a Duna-partra ebből a csodálatos, szédítően hatalmas üvegházból, elveszve, szédelegve kóvályogtam. Kint más volt a gravitáció. A levegő ólmosabb és nyirkosabb. És a féklámpa és a porlasztó egészen mást jelentett, egy nehezen forgó, olajos valami volt, nem úgy, mint a Francia tanszéken.
De mi voltunk fent. Ha az ember kinézett a harmadikról, a Világirodalom tanszék ablakából, csak fejvesztetten rohangáló pöttöm pontokat, reszketve imbolygó játékhajókat és hidakat látott. Sokszoros volt a túljelentkezés, hiszen mindenki ide akart tartozni, nem amoda. Apám nagyon is jól gondolta, hogy a bölcsészkar belépő a magasabb világba. De ebből a magasságból az út nem vezetett sehova. Akik elvégezték a bölcsészkart, ilyen-olyan jogcímen később is visszasomfordáltak, fontoskodó ábrázattal kortyolgatták a büfében a kávéjukat, lelkesen integettek a volt tanáraiknak, és bekéretőztek a szemináriumokra. Nem tudták elviselni a lenti világot. Mi, tizenkilenc-húsz évesek szívből sajnáltuk őket.
Itt a magaslesen, a harmadikon egészen magától értetődő volt, hogy ha kijelentjük, „meg kell változtatni a magyarok olvasási stratégiáit”, „be kell emelnünk a kánonba x-et, y-t meg ki kell ebrudalni”, akkor milliók fognak bennünket követni. Hiszen mi mást tehetnének? Ülnek otthon, és lélegzet-visszafojtva lesik, hogy mi „fent” mit határozunk.
Én tényleg hittem ebben? Hogy Ildi néni, az én régi, kisvárosi magyartanárnőm „ejti” Radnótit, ha mi szegény Radnótit „kidobjuk”? Hogy csak az az olvasási stratégia fog létezni, amit „jóváhagyunk”? Hogy a nap holnaptól nyugaton kel fel, mert mi úgy határozunk. Nem, nem hittem el. Ami nem jelenti, hogy nem akartam hinni benne. Mert csak ez a csodavilág adta meg azt a káprázatos élményt, hogy nyelvről nyelvre, évszázadról évszázadra, álomról álomra, versről versre úszkálgassak ide-oda, mint egy évszázadok mámorától megszédült aranyhalacska.
Ez a csodás akvárium, ez a Duna fölé magasodó, hatalmas palota választott el mindörökre a szüleimtől. Ez rombolta le bennem a szülővárosomat.
Petőfi „felejtős”? Elavult lenne Arany János? A lírája még hagyján, no de az epikája…? Engem nem a sok zöldség, nem a kijelentések tartalma foglalkoztatott, hanem a szabadság, hogy bármit gondolhatok és mondhatok. Hogy egy kihalt nyelven is megszereltethetem az autóm porlasztóját, bár a porlasztóról azt sem tudom, hogy eszik, isszák vagy porlasztják.
Akármit, akárhogy persze itt, a bölcsészkaron sem lehetett. Szabályok itt is voltak, noha egészen másfélék, és a maguk módján ellenszenvesebbek, mint a szüleim világában. Ez a professzor vagy az a professzor ciki volt, tilos volt a folyosón megszólítani, vagy kérdezni tőle valamit. Ezzel vagy azzal az állásponttal nem volt szabad egyetérteni. Megbukni persze lehetetlen volt, de a bölcsészkari élet tele volt buktatókkal: az ember egyetlen megjegyzéssel is kockáztathatta, hogy kiesik a „fősodorból”.
A legrettenetesebb volt, hogy soha semmit nem olvastunk el alaposan, csak csipkedtük a szövegeket, mindegyikbe bele-belekaptunk, tudtunk róluk, de az interpretációkért, nem magukért a művekért lelkesedtünk. Pedig a szemináriumokon és azokon kívül is megállás nélkül az irodalomról beszéltünk. De csak elemzéseket olvastunk, szövegekről írt szövegek közt bolyongtunk. Nekem az egyetem után újra meg kellett tanulnom olvasni. Mi magunk akkor idézeteknek éreztük magunkat, eleven tükröknek egy nagy szöveglabirintusban.
Mint annyi vidéki lányt, engem is felszabadított az egyetem, ám közben megfosztott a létezés biológiai realitásaitól, az együttérzés elemi képességétől és az olvasás elemi örömétől.. A kollégium mellett egyszer végignéztem egy megmérgezett macska agóniáját, és közben szégyelltem magam, hiszen nem volt könnyű ennyi olvasmánnyal a vállamon érezni valamit.
Miközben persze ott motoszkált bennem a hajdani nagygazda, anyai nagyapám kérdése: ki fizeti mindezt? Ki állja a cechet? Kinek az érdeke fenntartani ezt a tükörlabirintust, a provanszál porlasztót, ezt a mesés és gyönyörű álomvilágot? Lassan-lassan szakadozott a szocializmus valósága, százezrek érezték a bizonytalanságot a bőrükön, az Egyesült Izzóból és más gyárakból már küldözgették el az embereket miközben mi az olvasási stratégiák forradalmát (vagy mijét), az irodalmi kánon felülvizsgálatát szorgalmaztuk.
Mi ott és akkor azt hittük fent vagyunk, ott, a harmadikon, pedig csak a kívül rekedtünk a világon. Apám mesélte, hogy mikor a Monarchia elvesztette a háborút, Fiumében kitört az anarchia, a káprázat, a mindent lehet csodás mámora. A bevezetés a szabadságba, a szépirodalomba… és aztán a teljes megsemmisülésbe. Ez volt a Fiumei Szabadállam, a Carnarói Olasz Kormányzóság. Szónokok az erkélyeken, meztelen fiatalok a parkokban. Futuristák, anarchisták, fasiszták, szabadkőművesek. Egy fantasztikus laboratóriumban, még a Monarchián innen, de már túl a képzeleten. Milyen legyen a holnap, a holnapután és az azután? Ezt Fiumében mindenkinél jobban tudták. Persze a pesti bölcsészkaron nem voltak erkélyek, és nem is rohangált meztelenül senki fel-alá, de minden más stimmelt. Szavak és drogok minden mennyiségben.
Mi, lányok szinte megtiszteltetésnek tartottuk, ha tanáraink kedvére tehettünk, ha ezzel szolgálhatjuk a szabad szellemet. A bociszemű rajongásból gyakran lettek kínosabbnál kínosabb kapcsolatok, lélekölő, alá-fölérendeltségen alapuló viszonyok. Pocakos, flanellinges tanáraink természetesnek tartották, hogy ebben az elvarázsolt kastélyban, ebben a villanyfényes másvilágban a lányok a lábaiknál hevernek, hogy eljátszhatják ebben az álvilágban Marcello Mastroannit az Édes életben.
Hajdani évfolyamtársaim közül sokan öngyilkosok lettek. Érdekes módon nemcsak a lányok, hanem a fiúk is. Mások – köztük én is – egyetem után évekig kóvályogtunk ide-oda, nem találtuk a helyünket. Rettentő nehéz volt visszaszoknunk a társadalomba, ha egyáltalán sikerült valaha. Amíg bölcsészkarra jártam, minden kapcsolatom megszakadt a rokonaimmal és a régi barátaimmal. Már attól kellemetlen, feszengő érzés fogott el, ha eszembe jutottak.
Egy buborékfejű kanizsai néni dolgozott az egyetemen, a régi tanítónőm nővére, egy bizonyos Klárika, aki Budapestre jött férjhez, és állást kapott egy távol-keleti nyelv tanszékén. Klárika persze, mint Kanizsán mindenki, pöntyögött ugyan németül, de persze egyetlen távol-keleti nyelvet nem beszélt. Néha mégis fontoskodva elém libbent valamelyik folyosón, a régi családi barátság okán rángatta a karomat, és mindenki füle hallatára kérdezgette, hogy vagy, Évikém?
Évikém? Már akkor rettentően szégyelltem ezt a kisvárosias becenevet, restelltem ezt az udvarias vagy éppenséggel tapintatlan tudakozódást, és mikor a nagymamámról, apámról, a húgomról érdeklődött, hirtelen nem is tudtam, kikről-mikről beszél.
Hallottad, Évikém, hogy az Egyesült Izzóból megint elküldenek Kanizsán több száz embert? Talán apukádat is? Én csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy apámat hova, merre küldik. Az Egyesült Izzó a maga kétezer munkásával a hatalmas gyárkapujával, a mozaikos ebédlőjével – ahonnan régen gyakran hoztunk haza ebédet – távolabb volt tőlem, mint a provanszál autófényező műhely.
De anyám egy időben ezen a fontoskodó Klárikán keresztül tartotta velem a kapcsolatot. Akkoriban nem voltak mobiltelefonok, én pedig eltűntem a családom radarjáról: egy idősebb zenésszel csöveztem egy Csalogány utcai kölcsönlakásban. Ha már radar, nekünk otthon vezetékes telefonunk sem volt, anyám az óvoda melletti telefonfülkéből hívogatott vagy hívogatott volna, ha tudja, hol vagyok. A telefon most Klárika irodájában csörgött, anyám rajta keresztül utasítgatott.
Egy tavaszi nap Klárika a második emelet lépcsőfordulójánál kapott el. Fontoskodva pillogott rám, majd berángatott egy poros könyvtárszobába, leültetett egy roggyant fotelbe, és nagy fontoskodva kezembe nyomott egy darab kekszet.
Meghalt az édesapád, Évikém, azonnal haza kell menned.
Hogyan?, kérdeztem értetlenkedve, mint akihez provanszálul vagy katalánul szólnak egy autófényező műhelyben.
Meghalt, mondta Klárika. Meghalt, nem bírta a szíve. Azt mondják, feleslegesnek érezte magát. Ugye, az Izzó. Szegény édesapádnak sem volt könnyű. Nem volt semmi rendes szakmája, csak a kereskedelmi érettségije. A rádióban hallom, hogy tegnap megint elküldtek többszáz embert. Kálmánt, a sógoromat is. Micsoda világ ez!
Klárika csak beszélt, beszélt, én meg a keksszel a kezemben kikecmeregtem a fotelből, szó nélkül kimentem az ajtón, és felmentem a harmadikra. Ki ez a Kálmán?, gondoltam restelkedve. És micsoda világ ez?
Elsétáltam a másik lépcsőházig, aztán szép lassan leereszkedtem az első emeletre. A büfében körbenéztem, fogadtam a köszönéseket. Hogy vagy?, hogy vagy? Nagyon jól, hát persze. A hír, mint valami jóllakott, lusta bogár, befészkelte magát a fülembe, de az agyamig még nem jutott el. A hátsó lépcsőn visszasétáltam a harmadikra, markolásztam azt a nyavalyás kekszet, közben ide-oda lófráltam a termek között. Megtaláltam a kislépcsőt, és felcammogtam a negyedikre. Micsoda világ ez!
Valahol az Afrikanisztika tanszék környékén ránéztem az órámra. Uramatyám! Hiszen most kezdődik a szemináriumom a Portugál tanszéken! Nagy szó volt, hogy ötödéves létemre órákat tarthattam. Miről is beszéltem a múlt héten? Az Ibériai-félsziget, így írja a nagy Saramago, szép lassan leválik Európáról, és egymaga sodródik az óceánban. Hát nem izgalmas?
Én is valahogy így éreztem magam. A latin tanszékek egy másik épületben voltak, úgyhogy engedelmesen elsodródtam a Szerb utcába.
Természetesen mondhattam volna a titkárnőnek, hogy édesapám meghalt, azonnal indulnom kell haza. Mondhattam volna, de nem mondtam. Ebben a szógyárban, az egyetemen, ebben a Pazar álvilágban a halálra és az apára nem voltak szavak. Elképzeltem, ahogy a titkárnő zavartan kutat a fejében. Ó, jaj, hogy ez milyen borzasztó! Milyen rettenetes? Hogy történt? Valami baleset? Vagy a szíve? Ugye, szegény édesapád nem is volt annyira öreg?
Nem, nem volt annyira öreg. Az egész mégis annyira blődnek tűnt. Annyira blődnek, hogy már-már hihetetlennek. Mint az Atlanti-óceán közepén tanácstalanul úszkálgató, ide-oda sodródó félsziget.
Az órát megtartottam (ami azt illeti, remekül), és úgy, ahogy voltam, egyetlen válltáskával kisodródtam a Déli pályaudvarra, ámbár Klárika közlését azért nem egészen hittem el.

Szavak, szavak, szavak.
Apukád szelíd, jó ember volt, soha nem felejtjük el, mondogatták a temetésen. Drága Évikém! Fogadd a legőszintébb részvétemet. De voltak egészen másféle megjegyzések is: mondd csak, hogy tehettétek ezt? Szegény édesapád! Hogy feledkezhettetek meg róla ennyire? Hiszen szegény nem is volt annyira öreg.
Nem, nem volt annyira öreg. De nem lehetett rajta segíteni, mondtam, mert rossz volt a szíve. Gyenge. Még egy falatot, Ilus néni? Egy kávét esetleg?
Szavak, szavak, szavak.
Aztán persze visszatértem az egyetemre.

Visszatértem, de már nem egészen.

(Első közlés: Eső folyóirat)