Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Beszélgetések Fehér Tükörrel: Zhé Shi az erdőszélen áll. Belső monológ. Vagy beszélgetés Istennel.

Borongósban állok itt a patak partján és körülöttem csak fekete árnyékok, a fenyőtönk elég széles és még langyos, kétoldalt patakok futnak az esővíztől, rádőlök és van, aki nézzen, a szemem felfele keresgél, meglátja árnyaitokat, fenyők, ahogyan magasodtok, igen, titeket el tudlak fogadni itt állni körülöttem, ti állhattok itt, csend van és a rezgések a fejemből lassan belétek szállnak, a tieitek pedig belém, cserélünk.

Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok. Ha ugyanezt egy szobában teszem, ottmarad. Veletek átalakul. Mire legközelebb jövök, csináltok valamit vele, nekem is érdekes, amit nálatok hagyok soha többé nem kapom vissza úgy, ahogy adtam. Amíg távol járok, gondoltok valamit rólam, a felhőkről és az esőről, és mire visszajövök, látható formában elmondjátok nekem. Itt állok a fénnyel szemben, a fekete fűrészfogak mögött készül eltűnni a nap és körülöttem minden hirtelen fekete. Arcomra esik az utolsó fénycsík, mert eléje álltam, hátam mögött a fakopáncs kiabál, vijjogó hangja van, hitted volna? Látod, most tudok beszélni veled és fáradt sem vagyok, sőt éhes sem, nem kell semmi. Egy szobában nem bírom. Halott a padló, a tárgyak, mind élet-éhes tárgyak, azaz nem ők, hanem a gondolat róluk, hogy valakinek állandóan suvickolni, mosni, taszigálni, felemelni és letenni… a tárgyak roppant fárasztóak, és a reklám szerint velük foglalkozni kell. Na és ha nem? semmi kedvem hozzá. Minek folyton emelgetni ami csak lehullni akar? és minek kivágni titeket, fenyők, akik nőni akartok??? fáj.

 

Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok.

 

Én, Zhé Shi, kinyúlok itt és kiáltok hozzád. Emberként minden időben egyetlen biztos, biztos-biztos tulajdonom hogy kiáltok hozzád és ennek gyökere a félelem, nehogy egyszer ne tudjak kiáltani, hát kiáltok, kiáltok, kiáltok!!! a fenyők kiáltanak, a kövek kiáltanak, az ég kiált és én kiáltok és ha kettészakadok is, akkor is, amíg van hangom; és amikor már nincs, akkor azzal, ami van. Itt megnyugszom, közöttetek, fenyők, nem kell akkorát kiáltani, mert ti már itt vagytok, megannyi minden irányba mutató kard, már kiáltotok értem és magatokért, ahogyan én is. Mivel osztozunk, nem kell akkorát. Csak önmagam vagyok itt és ez elég. Néha négy fal között kiáltok éjjeleken, néha tágas belső térben kényelemes pamlagok között a padlón, nem kell a kényelmük, csak a kiáltás, mert bordák találkozásánál kinyílik és egy kapun át ez eddigi élet kiszáll. Csak a válaszod kell. Évek és pillanatok törnek fel belőlem, rázkódik a csontból a test. Ez halál, de jó. Szállnak és szállnak kifelé, miközben valamennyivel kiáltok utánad. Aztán hallgatom a csöndet, aztán hallom, amint hangod a kiáltásomban van, és hallgatásomban, itt.

Kiáltok hogy minden vesszen, hadd vesszen még az is aminek a létezéséről eddig fogalmam sem volt, mert olyan közeli hozzám, csak ez a kiáltás maradjon meg, ha semmi sem marad belőlem, ez akkor is szóljon, ennek szólnia kell, itt vagy???!!! hát persze.

Zhé Shi testére kék és sárga árnyékok vetültek és táncoltak. A fenyők között felette fehér lepel és fekete háromszögek. Ez az a hely és ez az a fekvés, amelyben meg lehet halni. Semmi mást nem tudok egyelőre. Nekem csak így. Lehetne most?

– Nem.
Hallgatsz:
– Most még nem akarod. Te.
– De így?! így lesz.
– Igen. így lesz.
– Akkor jó.
– Egy perccel sem lesz hosszabb. Ahogy megvan, ahogy megélted, rögtön utána.
– Ezt akarom.
– Persze, ezt akarod.

Zhé Shi körül zöldek és égető nyár, Zhé Shi pedig koromfeketében ül, áll, lép, fekszik és fut. Végül beszalad öreg Anyóhoz, aki mosogat és akit életében nem látott sietni. Öreg Anyó sem elég. Most semmi sem elég. Piros almák érnek, szekér zörög az úton, reggel hajnalban keltem és nem elég. Semmi sem elég. Mi kell?

– Mi kell? – kérdezi öreg Anyó, közben mosogat és megkínálja Zhé Shit uborkával és túróval. Mi kell?

Zhé Shi vesz az ételből, segít mosogatni, leül az ágy szélére, hallgat, beszél, nem elég. Mi kell? Nem tudja. Sokat beszél, sokat hallgat, sokat eszik, sokat mosogat, sokat szalad, aztán fordítva, keveset beszél, keveset eszik, keveset hallgat, percig sem ül le, azonnal kifullad, lerakja a tányért.

– nem tudom mi van velem.
– szerelmes vagy?
– nem. igen. nem. nem vagyok. szerelmes vagyok, de ez nincs is, nem elég. ezen túl vagy innen, nem elég.
– mi?
– ha én azt tudnám.
– mi nem elég?
– ez. ez.
– mi kell? kérdezi anyó

és Zhé Shi egyre nyugtalanabb, anyó azt mondja

– ne aggódj, ne búsulj! és ismét tizenháromszor, hiába
– nem érzek semmit! nem tudom hol van!
– mi??
– látni akarom! érezni akarom! hol van??
– jól van, nyugtatja anyó és nem elég, simogatja és nem elég, ne aggódj ne búsulj nem elég, megint jól van, jól van, jól van nem elég
– hol van? hogy van jól? én nem tudom, hogy van jól? nem érzek semmit. hol van?
– veled van, mondja anyó, nem elég
– nem érzek semmit
– veled van
– hol? akkor miért nem érzem? miért nem tudom?
rázkódik, rázkódik, rázkódik

– veled van mondja anyó türelmesen, veled van, veled van,

és amikor nem elég, kiabálni kezd: veled van!!! aztán vállon ragadja és megrázza Zhé Shit, nem erősen, és azt mondja, hangosan és érthetően:

– értsd meg hogy veled van! értsd meg! és most menj haza.

Zhé Shi elmegy, már nincs tiltakozni ereje, továbbra is minden zöld koromból van, de hát, ez is az, velem van.

 

szükségem van a kezedre hogy tudjam milyen a bőröm
szükségem van a szavaidra hogy tudjam meddig terjedek
szükségem van a kövekre hogy megtudjak valamit magamról
szükségem van az álmodra hogy legyen nyugalmam
hallod?
válaszolj rám!

 

Zhé Shi egy vízszintes vonalon áll, amerre kiterjed, mindenütt föld, belőle köd, fehér tej párolog ki, nincs ég, nincs második dimenzió. Most itt kiabál, itt van előtte Fehér Tükör, szemtől szemben a válaszért.

 

„szemtől szemben a válaszért”
{két arc között}

 

– Nekem sincs válaszom tőled. Vagy van? – kérdezi Fehér Tükör. – Mit válaszolsz a fáimra? Mit válaszolsz a köveimre? És a betonra? és a rengeteg átkelőre a zebránál? amikor szmog van? és amikor jön a hajnal? alszol? mit válaszolsz rám?

Ha tudnád, hány évmilliók óta kiáltok, kiáltok, kiáltok érted. Válaszolj rám! válaszolj!

évmilliók, évmilliók óta várom, hogy válaszoljanak rám, jjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj, hallod? minden részem jajgat! a föld, a hegyek, a levegő, szél, nyögnek, már nem bírják soká válasz nélkül. Valaki végre válaszoljon rám! És te, te itt állsz és azt mondod, nem hallasz engem. Aki a Válasz Vagyok. Folyton válaszollak, folyton minden sejtecskédet és te a nagy kiabálásodtól észre sem veszed. Mindig máshol vagy, nem látsz és nem hallasz semmit. Fáááááááááááj, hallod? válaszolj rám!

Eljön a reggel, állsz az ablak előtt a fényben és ahogy a fény, úgy önt el a gyönyör. Én vagyok az, aki folyok minden sejtedben és kielégítelek téged, magam magadtól. Itt a csontjaidban és a véredben, az inaidban, itt a térded mögött, érzed? itt, ahol a gerinced kezdődik és itt, ahol a könyököddel támaszkodsz az ablaknak, érzed, ahogyan kering? Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová. De te itt vagy? te hol vagy? futsz és azt kiáltod, nincs válasz. Hát itt vagyok.

Zhé Shinek eszébe jutott Anyó, akit hat hétig cementen tartottak, kórházakba és börtönökbe szállítottak, megpofoztak és józanul ideggyógyintézetbe zártak a dühöngők közé és utólag az egészet elhallgatták, a levéltár pedig leégett. Nincs dokumentum. De Anyó megmaradt mindezek után, soha nem sietett – mert ezek után minek? és hová? és mindig hagyott egy tojást a tyúk alatt porozmagnak, Zhé Shit megölelte és azt mondta: Úgy szeretlek! Veled van.

 

„Úgy szeretlek! Veled van.”
[Hány Hold?]

 

– Tudod, hogy nem bírok embert öt percnél tovább elviselni. Nekem csak a válasz kell. Mindegy, kitől és milyen formában, csak válaszoljon rám. Akkor leadódik belőlem egy rész és észrevétlenül egyenletesen szétszórom magam a válaszokba, amikor minden sejtemre, minden mozdulatomra megtaláltam a választ, akkor én sem leszek többé. Mióta várom már ezt az ünnepet.

– Van, amikor nem találom. A kád szélén ma reggel, nem találtam. Vagy amikor készülődtem a városba, elfelejtettem. Esténként, a választ a mai napra. Nem egy ember kell. Válasz kell. És nem is akarok becsapni senkit és nem fogom mondani, hogy őt szeretem, mert csak magamat szeretem, csak a választ akarom magamra, csak ennyit. Nem adhatja ezt egyetlen ember és minden pillanatban, nem is hiszem, nem is kérem, megelégszem a magától adódóval, amikor nem is tudja, hogy az, amit tesz, válasz rám, és nem tudja, miért mosolygok vissza, hiszen nem csinált nekem semmit. Verni sok-sok kilométerre van tőlem, ő is egyedül és csendben, aztán egy fél évben egyszer találkozunk és hallgatunk együtt egy félórát. Ez válaszol rám és nem is akarok mást Vernitől. Kell valaki, aki a többi részt is eszembe juttassa, a többi választ rám, amikor nem találom meg egyedül.

Fehér Tükör hallgatott.

– Jó. Eljövök. De csak tíz évre. Mert igazából nem bírnál tovább embert elviselni. Mindig jövök, csak akkor, amikor egyedül nem találod. És aztán visszamegyek, és egyedül is fogod tudni
– egyedül is fogom tudni
– a választ rád
– a választ rám
– mindenütt
– mindenütt.
– Csak a válaszért jövök, nem azért, hogy én csináljam, hanem hogy meglásd, hogy már van.
– Meglátom, hogy már van, egyedül is, ismételte Zhé Shi
– hogy itt van benned, te vagy az
– meglátom bennem
– és nem lesz szükséged valakire, aki megmutassa
– nem lesz szükségem
– aztán visszajössz te is belém
– hát persze. így akarom.
– így akarod. egészen ez, amit te akarsz.
– jó!
– jó.

Zhé Shi ott állt a köddel szemben. Messziről csak a zöld kabátja látszott, egyetlen folt. Egy nagy barna kiterjedés, fölötte semmi és középen egy zöld pont. Megfordult. Ju Fu volt az. Guggolt a földön.

– Megyünk haza?
– Megyünk.
– Akarsz még maradni?
– Elmondtam, ami a legfontosabb.

 

„Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Zöld Hegyen; Mohás meleg, Olümposz; Két arc között, 2013; Hány Hold?; Kék és zöld, áthaladsz közöttünk)

 

Eleinte csak egy látogatója volt, azután már ketten jöttek. Pontosabban nem jöttek, hanem ott termettek. Nem jelentett számukra akadályt bejárati ajtó, biztonsági rács vagy hevederzár. Az érkezésüket sem lehetett kiszámítani, szabályt találni rá.

Az első találkozástól a mai napig kirázza a hideg. Arra ébredt, hogy bénultság kúszik felfelé a testén, a nagy lábujjától kezdett zsibbadni, végül már nem is bírta megmozdítani a lábfejét, azután a térdét, araszolt felfelé a hideg érzés, mintha műtét előtt megkapta volna az epidurális érzéstelenítőt, csak az egésszel az volt a baj, hogy nem kórházban feküdt, hanem otthon, a méregdrágán vásárolt matracán, amit már szintén nem érzett, mert a bénultság a nyakánál járt. Stroke, villant be neki és az, hogy egyedül él, digitális magányában. Vajon hány nap múlva találnak rá? Szíve mégsem vert hevesebben, az is mintha a mellkasába fagyott volna. Megpróbálta kinyitni a szemét, hátha még sikerül.
Ekkor pillantotta meg az idegent. Az a valami, amit eddig csak a Fears of War-ban látott, a mellkasán ült, és egyenesen a szemébe nézett. Mivel az ablakon át beszűrődött az utcai lámpa fénye, nagyjából ki tudta venni a külsejét. Fekete volt és síkos, bizarr formájú, mint a mélytengeri halak, annyi különbséggel, hogy volt karja, lába, és szeme előre nézett, akár a ragadozóké. Érezte a kipárolgását, az émelyítő, csatornabűzzel keveredő, édeskés dögszagot.

Egy darabig egymásra meredtek, majd az ördögi lény leugrott a mellkasáról, és elszaladt. Ekkor lassan visszatért az élet a testébe. Pár napig villanyfénynél mert csak aludni, ülve.
A következő látogatás holdtöltekor zajlott, azzal a különbséggel, hogy már két idegen volt, egyikük megfigyelőként, a szoba sarkába húzodva. Lélegzetet sem mert venni a jelenlétükben, akik továbbra is megfigyelték őt, és mintha a gondolataiba férkőztek volna. Egyik alkalommal sem volt memóriavesztése, minden másodpercre tökéletesen emlékezett.

A kialvatlanságtól egyre szórakozottabb lett, kiestek a tárgyak a kezéből, a kocsikulccsal próbálta kinyitni a bejárati ajtót. Bár állandóan a lények foglalkoztatták őt, mégsem mert beszélni róluk. Egy tizedik kerületi rendszergazda nem hihet démonokban, boszorkányokban, számára minden vallás és spiritualitás az ostobaság egyértelmű jele volt. Egyik kollégája meg is buggyant egy Windows frissítés során, aromaterápiával, kristályokkal és piócázással kezdett foglalkozni. Most ő volt az egyetlen, akihez segítségért folyamodhatott. A kolléga másnap apró dobozba zárt szelenitet ajándékozott neki, de a lelkére kötötte, hogy más nem érhet hozzá, csak ő, de semmiképp sem zsíros kézzel. A szelenit bevált egy darabig, elűzte az ártó szellemeket. Ismét tudott aludni, mégpedig egészen jól, néha még hét-nyolc boldog, öntudatlan óra is összejött.

Az utolsó látogatásra a tavaszi óraátállítás éjszakáján került sor. Már nem félt annyira, egészen addig, amíg a kisebbik lény elő nem lépett a sarokból. Ez sem volt rusnyább vagy büdösebb, mint a másik, viszont minden telepatikus tiltakozás ellenére, meglepően gyakorlott ujjal oldotta ki bénult testén a pizsamanadrágot.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Falba sírt csend)

A rémálom

Nesta

(…)

Megszoktam már a lépcsőzést… Ja, mégsem. Enyhén lihegve értem fel, és pár mély levegő után kinyitottam a friss levegőre. A hűvös friss levegő szinte mellbe csapott, de jólesően kitisztította a fejemet. Még senki sem volt odabent, így hát leültem a földre, és megpróbáltam néhány nagy lélegzettel lelassítani a szívverésemet. A gondolataim folyamatosan elkalandoztak, így szemügyre vettem a tájat, ami megint egy kicsit máshogy nézett ki. A reggeli fényességben a távoli tó hűvösnek nézett ki, a fáknak kicsit fakult a színük, a felhők lejjebb kavarogtak, a köd pedig a fák között tekergőzött. Úgy nézett ki, mint egy misztikus labirintus.
– Szép jó reggelt, Nesta. Remélem kipihented magad – lépett be kecsesen Annybell.
Nyugodtan meredtem rá, csak pillanatok múlva jutott eszembe, hogy talán válaszolni kéne.
– Ööö, igen, köszönöm. Te?
– Talpra, ma sem lazsálhatunk.
– Jaj… – nyögtem fel, amikor feltápászkodtam.
A hátamba fájdalom szúrt, de egy két hajolgatással, és nyújtással el is tüntettem. Tudtam, hogy valami bajom van, de nem akartam ezzel terhelni a Szél Istennőt. Majd meggyógyul a hátam magától.
– Először is meg kell találnod a harcmodorod. Tudtommal nem fogtál túl sokszor fegyvert – kezdte Annybell.
– Nem fogtam még, csak azt a kardot az erdőben.
– Van bármi előérzeted? Közelharcban vagy távolharcban vagy jobb? – A közelharc kicsit jobban megy.. Pár évig tanultam, de nem sokszor jártam el rá – feleltem bizonytalanul. – De a célzásom elég jó.
– Remek – Annybell kezében egy kard jelent meg.
Ezüstös fényű penge. Könnyűnek tűnt. Rövid, fekete markolatú és éles pengéjű volt. Felém nyújtotta, én meg elvettem a kardot. Pár pillanat után megtaláltam rajta a fogást. A súlyozása nem volt az igazi. Könnyűnek tűnt, de nem esett kézre mégsem. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy nem az igazi, mert azonnal visszavette.
– Nem jó… De mit szólsz ehhez? – nyújtott felém egy nagyobb kardot, aminek nagyobb volt a markolata.
A pallos méretű monstrumot ugyan meg tudtam tartani, de hogy én ezzel mozogjak, az képtelenségnek tűnt. Ráadásul le is konyult a vége. Erőlködve helyeztem át az egyensúlyom, hogy megtartsam, de a vége csak nem akart egyenesen állni.
– Nem jó… – ismételte Annybell, és a kezébe teremtett két rövid kardot. – Ezek esetleg?
A kezembe fogtam a két könnyű pengét. A hűvös markolatuk belesimult a kezembe, azonnal megtaláltam rajtuk a tökéletes fogást. Megmozgattam a kezemet, és próbaszerűen suhintottam párat. Könnyű,és jól irányítható volt. Ez volt az.
– Tökéletes – mosolygott Annybell.  – A harci beállásnak a lényege, hogy ne tudjanak kidönteni az egyensúlyodból – mind a lelki, mind a fizikaiból –, és hogy tudj mindent csinálni: arrébb lépni, lebukni, ugrani, rúgni… Meg minden mást.
Felvette az alapállást, és a kezében feltűnt egy vékony kard. Megpróbáltam utánozni, de én közel sem voltam olyan kecses, mint ő. A kardot eltüntette kis időre, és odalépett hozzám. Hosszas magyarázás és mutogatás után kiderült, hogy ugyan jól fogtam meg a rövid kardot, de nem jól tartottam. Könnyen le lehetett volna fegyverezni.
Hosszú órákon át gyakoroltatta velem az alapmozdulatokat, és hogy egyes dolgokra hogyan reagáljak. Majd hirtelen fegyvert fogott, és egyet hátra lépett. Támadott. Felülről, széles ívben csapott le rám. Ijedten felkaptam a kardom. A kezem is beleremegett, olyan erős volt. A hátam sajogni kezdett, de nem engedtem. Gondoltam egyet, és a másik kezemmel a hasa felé böktem. Ő megperdült, egyszerre kiverve mindkét kezemből a kardot.
– Védtelen maradtál.
– De te is – kontráztam.
Mintha egy átlagos nap lenne, valamelyik átlagos ismerősömmel. Annybell olyan hétköznapi volt. A tevékenység viszont még annyira sem.
– Támadj! – biccentett, és támadóállásba állt.
Ránéztem az állására. A kardot lazán a hasa előtt tartotta. Trükközni próbáltam, úgy tettem, mintha a fejére mennék, majd megfordítottam a pengét, és a lába felé vágtam. Elugrott, és megperdülve egy tökéletes visszakezes vágást adott le. Az idő lelassult. Elhajoltam, a fájdalom a hátamban elviselhetetlenné fokozódott, ami miatt csendesen sziszegni kezdtem. Annybell egy pillanatra kiesett az egyensúlyából, de igen gyorsan összekapta magát. A harc közben kissé megváltozott. Eddig sem volt érzelemdús, de most kifejezetten kifürkészhetetlenné vált. Érzékelve, hogy egész ügyesen felveszem vele a harcot, egyre jobban bekeményített. Érdekes volt, ugyanis nem volt nagy tapasztalatom a fegyverek terén, de mintha a testem emlékezett volna valamire. Lehet, hogy egy könyvből memorizáltam? Nem rémlett semmi ilyesmi, és mégis milyen könnyedén ment. Persze, Annybell sokkal jobb volt nálam, de ő ki tudja mióta gyakorolt már, én meg először csinálom.
Bár eddig mindig ő nyert. Ha ellene sincs esélyem, akkor, hogy győztem le majdnem egy Prohoma’kallét?
– Ez nem volt rossz – dicsért meg, amikor egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően a kardját a torkomnak szegezte. Pár pillanat után leengedte a pengét, és elismerően nézett felém. – Sokat fejlődtél, és gyorsan tanulsz. Most menj ebédelni, majd menj… Menj Cecilyvel! Vele fogsz dolgozni. A harmadévesekkel.
Fájdalmasan grimaszoltam ahogy felvettem a kardomat és a hátam ismét sajogni kezdett. Ahogy felnéztem, láttam,  Annybell engem bámult Élénk kék szeme az arcomat fürkészte, a kardját megint eltüntette.
– Fáj valamid? – kérdezte nyugodt hangon, de a tekintetében mintha aggódást is láttam volna megcsillanni. Lassan bólintottam és halkan kezdtem magyarázkodni.
– Még a szemlén megsérült a hátam, amikor leestem a Prohoma’kalléről a hátamra. Szerintem eltört egy bordám, mert nagyon fáj azóta, ha hajolgatok, vagy ha megerőltetem. De néha meg nem fáj, szóval lehet, hogy csak megzúzódott…
– Ez nem jó – óvatosan megfogta a vállam és megfordított, majd finoman nyomkodni kezdte a hátamat. Az érintése gyengéd volt, de én ösztönösen sziszegtem, amikor fájdalmas részre ért. Kicsit erősebben nyomta meg, mire az ajkamba haraptam. – Jól van, nem tört el. Szerintem csak megzúzódott, vagy megrepedt. Ha eltört volna, fájna a lélegzés is.
– Ohh… Rendben – sóhajtottam fel. Igaza volt. A lélegzés nem fájt.
– Nemsokára jobb lesz. Egy-két nap maximum. Azért ne erőltesd.
– Sokkal egyszerűbb, ha nem kell ezer isten előtt hajolgatnom – ismételtem, mire elnevette magát, és témát váltott.
– Vacsora után relaxálunk egyet, úgy készülj – továbbra is derűs volt a tekintete, majd csettintésre emelte a kezét.

… És eltűnt.

Boldogan mentem le ebédelni, és vigyorogva közöltem Cecilyvel, hogy vele leszek. Denimy bosszúsan fújtatott, amikor ő is meghallotta. Morgott valamit, hogy egy egy napja itt lévő leelőzi, majd tovább kanalazta a levesét. Halvány mosollyal néztem rá, tudtam, hogy csak zsörtölődik, igazából nincs baja.
– Hát, ma erőnléti edzés lesz… Kint… És cudar hideg van – mondta Cecy két kanál leves között. – Öltözz melegen, és készülj fel a kilométerekre…
– Mázlisták, én meg sülhetek meg Ronan mesternél. Hülye másodév… – morogta Denimy.
– Hajrá! Kitartást – mosolyogtam rá biztatón.
– Nesta, ha tényleg velünk leszel, akkor siess az ebéddel. Javaslom, hogy melegen öltözz, úgy, hogy jól tudj futni. Mert a délutánunk hátralevő részének minimum felét ez fogja kitenni – figyelmeztetett Cecily.
– Ajajjj – nyögtem fel.
Pont ez kell még nekem. Egy pszichopata, aki egész végig futtatni fog. Sóhajtottam egy nagyot, bekaptam még gyors pár falatot, majd felpattantam, amit a hátam alapos sajgással jutalmazott.
–  Mikor kell gyülekezni?
– Öhm… 10 perc múlva – lesett az órára Cecy.
– Oké. Sietek… – motyogtam, azzal intettem, és elrohantam.

Jobbra, balra, egyenesen, jobbra, fel. Fel, fel, fel… Megjöttem. Benyitottam, és körbe kémleltem. Senki nem volt itt… Akkor miért éreztem mégis azt, hogy figyelnek? Kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Gyorsan felsiettem a lépcsőn, és kinyitottam a szekrényem. Három edzőruha… Megvizsgáltam mindegyiket, és rájöttem, hogy az egyik bundás, a másik nagyon vékony, a harmadik meg a szokásos. Átvettem a ruhámat a bundásra, majd szoros fonásban rögzítettem a hajamat a fejem körül, korona stílusban. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, mert gyanítottam, hogy szokásomhoz híven megint késében vagyok.
Gyorsan leszaladtam a nagy aulába, és azonnal megpillantottam Cecilyt is. Már messziről integettem, Cecy vidáman intett vissza. Rajta is edzőruha volt, vörös hullámos haját egyszerűen befonta
– Szia! Na, végre. Azt hittem, sohasem érsz már ide – köszöntött.
– Bocs… Mire én felérek oda…! És mire le… – szabadkoztam.
– Épp időben… – bökött oldalba.
Megérkezett az emlegetett személy, akiről eddig csak azt tudtam, hogy a gyerekek futtatása és kínzása a kedvenc hobbija.

(…)

 

A combember

Két napja már csak női combok potyogtak az égből. Az amputált, formás végtagok hangos ütődéssel csapódtak a fájdalmasan jajgató tetőnek, majd lecsúsztak a repedező cserepekről, és tompa puffanással egyenest az udvarra pottyantak. Egyik-másik rángatózott, mint a béka kiszakított lába, és a vaskos húshengerek még vért öklendeztek, amitől úgy nézett ki a kert, mintha jó adag paradicsomszószos csőtészta lepte volna be. Félő volt, hogy a kis tanyasi házunkat teljesen beborítják ezek az ideszórt női lábak, és tudtuk, akkor leszünk csak igazán elvágva a külvilágtól. Még a jóistenke se fog megtalálni minket a több tonnányi húshegy alatt. Nem mintha oly sokszor keresett volna minket.

– Mindig is ilyen formás lábakat akartam, de nekem csak ez a két bőrrel bevont seprűnyél jutott – sóhajtozik anyám az ablakhoz tapasztva horpadt, termeszvárszerű arcát. Én pedig kisfiúujjakkal befogom a fülem, hogy kizárjam a felnőttek intim titkait. A nagyok mindig az égbolttal perelnek, se vége, se hossza sirámaiknak és többnyire gusztustalanok a vágyaik. Persze apám miatt van ez az egész. Nyert azon a hülye végtaglottón, és most az ég annak rendje és módja szerint szállítja is a 363 millió női végtagot. Elvégre a Szerencsejáték Zrt. becsületes, akár a gégegödörben haldokló delfin, megbízható, akár az égő csipkebokorból gőzölgő szifilisz. Apám legalábbis mindig ezt mondogatta, már amikor beszélt, de többnyire csak lottószelvényekre firkált x-ekkel kommunikált. Olykor az volt az érzésem, csak azért lottózott, mert mondani akart nekünk valamit az ikszekből álló morzekódjaival.

– Kimehetek combembert építeni? – kockáztatom meg a kérdést, kihúzva a füljáratomból a kisfiúujjakat, amelyek eddig megakadályozták, hogy ifjonti lelkemet édesanyám perverziói megfertőzzék. Ezeket a kisfiúujjakat is apám nyerte a végtaglottón – összesen 27 millió van belőlük, én mindig hordok néhányat a zsebemben. Hiába, az öreg vérbeli szerencsejátékos – képes lenne elnyerni bármikor az özvegyasszonyok gyászát, az impotensek depresszióját és a megmagyarázhatatlan szorongást, ami úgy növekszik mindenkiben, mint a folyton sötét repedések felé forduló napraforgók.

– Gyerek vagy, semmi keresnivalód még a női combok között – morgolódik anyám, aki belülről egy fekete kukoricatábla.

Egyszer megkérdeztem az öregemet, tudna-e esetleg pénzt is nyerni. Azt felelte, tudna. De nem akar.

– A pénz bizony a gonosz emberek pikkelye – motyogta, az égből hullt bajszokat pödörgetve. Teli van ezekkel is a pince. Megannyi szőrös, lenyúzott férfi felsőajak. Olykor elgondolkodom rajta, a Szerencsejáték Zrt. honnan szerzi az emberi testrészeket. Túl becsületes ahhoz, hogy hullákat ásson ki a temetőből.

Éjfél van. Nem tudok aludni a tetőt bombázó combtorpedóktól. Krisztusi csoda, hogy nem törtek még ripityára odafönn a cserepek. De apám szerint ebben semmi meglepő sincs. Szerinte a házak teteje mindig a homlokokból kigomolygó keserű gondolatoktól és rémálmoktól úgy megkeményedik, mint a rovarok kitinpáncélja.

– Meglásd, amíg boldogtalanok vagyunk ebben a házban, semmi baj nem érhet minket – mondta, egy kérges tenyérrel simogatva pufók arcomat. Eltaláltad, ezt a levágott kezet is a lottón nyerte. És lassan ellep minket a záporozó női hús. Kukoricarecsegéssel telik meg a ház. Anyámban él egy kislány, aki a fekete, száraz kukoricásban fut minden este, könnyeivel gargarizál, és azt kiabálja, el van veszve. Na, hát ettől keményedik a tető. Meg hát az én félelmeimtől. Ebben az irtózatmagmában lötyögünk, olajos izzadtságtól csillogunk belülről, egészen olyanok vagyunk, mint a vonatlépcsők egy forró nyári napon.

Létezik lottó, amin szép álmokat lehet nyerni?

Az ablakon túl egy combember dörömböl. Úgy tűnik, megépítette magát helyettem. Otromba egy pörsenés, megannyi húsbőr kacat. A combember azt kéri, engedjem be, és nagyfiút épít belőlem. De én nem akarok megnőni, mert akkor folyton az éggel perelnék.

– Bárkát építünk, és eltűnünk innét a picsába! – motyogja másnap anyám, miután még mindig nem áll el a combeső. A szekrényből előkotort régi cipőket varrja egymáshoz, ebből készül valami toldozott-foldozott torz csónakocska. Rusnya, akár egy műfogsor a magzatvízben. De talán a célnak megfelel. – Viszont csak ketten férünk el benne. Jössz vagy maradsz?

– És akkor apával mi lesz? – kérdezem.

– Ó, ellesz ő a pincében, majd húzogatja az ikszeit s vigyáz rá a tető!

De pontosan tudom, hogy nélkülünk apának nem lesz elég rémálma ahhoz, hogy kemények és ellenállóak maradjanak a tetőcserepek. Mégis elhajózom anyával. Ott szeljük már a habokat, körülöttünk a rángatózó női combok bőrhullámai verdesnek. Megállás nélkül merjük ki a csónakunkba potyogó lábakat, mígnem aztán másnapra eláll végre a zuhé. A húsóceán lenyugszik. Tudom, a mélyén férfivá avató combember-sellők úszkálnak, akikre nincs szükségem, mert lám, meghoztam életem első felnőtt döntését azzal, hogy én is útra keltem. S valahol ott gubbaszt a fenéken apám is, aki újabbnál újabb x-eket húz a lottószelvényekre kéken vérző golyóstollával. A húsóceánt nézve egyszerre szűk és tág ez a világ. A lágy gyűrődések kiismerhetetlen tartománya. A lábakból kicsorgó sűrű vért isszuk, így hát nem szomjazunk. Anyám néha kukoricadarát öklendez fel, így hát nem is éhezünk. S szemérmesen félrenézünk, valahányszor valamelyikünkre ránk jön a szükség, és a rángatózó combok közé pisil vagy kakál. Egész szép tehát az élet ahhoz képest, hogy nincs semmiféle tető a fejünk felett, csak a szerencsejátékosokat jutalmazó égbolt. Éjjel átkarolom a térdem s a csillagokat bámulom. Megannyi fényes bója. És hallgatom az anyámból kiszűrődő kukoricarecsegést, amely olyan, mint megannyi összegyűrt kitöltetlen lottószelvény hangja.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – A fa melankóliája )

 

Bika akarok lenni, ordítja a hatéves Betty, és álmában vadul hadonászik. Lázas, forró a homloka, állapítja meg az anyja, aki a másik szobából jön, borzas hajjal és kialvatlan szemekkel. Hajnali négyfele jár. Megint torok- és mandulagyulladás? Karolina a hőmérőt keresi, 39 kilenc fokot mér, lázcsillapítót old fel egy fél pohár vízben, Betty vonakodva issza meg. Semmire sem fog emlékezni. Az apja két hónapja húzott el, nem az ő lánya. Hát kié? – kérdezte Karolina? A DNS-ünk nem egyezik. Volt pofád megvizsgáltatni? Valahogy nem stimmeltek az időpontok. Terhes lettél, de előtte külföldön voltam, később jöttem haza, elszámoltad magad. Sosem bíztál bennem. Nem akartál gyereket, csak én. Neked is volt viszonyod, tudom, van egy gyereked is a német nőtől, sosem beszéltél róla. Majd csak meggondolod magad, reméltem, bika létedre tudsz őszinte lenni, karakán. Anyád mindig büszke volt rá, hogy karakán fia van. Tökös gyerek, kontrázott az apád. A szomorú az, hogy te is azt hiszed, karakán vagy. Nem vagy az, csupán egy alvilági alak, csak pusztítani tudsz, építeni nem. Nincs benned semmi emberi. Félsz, egy bika fél. Fél a nőktől. Fél a gyerekétől. Félsz önmagadtól. Betty a te gyereked, bármit is mondasz.

Mióta Betty apja felszívódott, Bettyvel nem lehet bírni. Olyan játékokat akar, amikkel a szomszéd fiúk játszanak: roller, mentőautó, tűzoltóautó, dömper. Egyikkel sem telik el igazán, ha az egyiket megunja, előveszi a másikat. Csak ő játszik velük, senki másnak nem engedi, hogy kézbe vegye bármelyiket is. Még a barátnőjének is tilos. Kimarom a szemed, ha hozzányúlsz. Az óvodában verekedésbe keveredik, és hallgat róla. Orrba verte az egyik fiút, mert megcibálta Betty barátnőjének a haját. Már nem öleli meg az anyját lefekvéskor, ellöki a kezét, ha simogatni akarja az arcát, és elmaradnak a bújós napok is. Enni sem akar. Miközben gyöngyöket fűz, magában beszélt: Hol van az apám? Miért nem hív? Már nem is szeret? Nem kell a szoknya, nadrágot akarok, nem vagyok kislány. Apa igért egy gitárt, mikor veszed meg, anya?

Betty makacs és kitartó. Kavicsokat hoz haza, gyűjti őket, megfogja a békát, a pókot, napokig őrzi és eteti őket. Semmitől sem fél, bika akar lenni. Mindennap az apját várja, és szalad az ajtóhoz, ha csöngetnek. Betty anyja adótanácsadó, a házban mindenki ismeri, gyakran kérik a segítségét.

Bettynek saját kuckója van, ahol nem lehet zavarni. Karolina a csukott ajtón át is hallja: Te kislány vagy, nem lehetsz bika, nem lehetsz fiú. Betty a dédi hangját is utánozza, nehogy már egy kislány mondja meg, fiú akar lenni, amikor kislány. A legújabb kívánsága, hogy rövid hajat szeretne, mint amilyet Tomi hord. Csak így veszik be a focicsapatba. Karolina nem enged, szép szőke hajad van, minek levágni. Új frizurát akarok, tör ki Bettyből a düh. Apának is rövid haja volt. Hívjuk fel apát! – ébresztette fel egyik reggel Betty az anyját. Te tudod a számát, nagyi elárulta, ne hazudj. Apa is mellém állna, legyek csak bika, ha nekem jó. Karolina nézte a lányát, várt egy kis ideig, majd megpróbálta elmagyarázni neki, hogy néha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. De Betty csak annyit válaszolt: Akkor is bika akarok lenni, és apával akarok beszélni.

Karolina végül enged. Levágatja Betty hosszú haját, és elkíséri lányát a helyi focipályára, ahol a fiúk már javában rúgták a labdát. Betty bekapcsolódik a játékba, és Karolina meglepve látja, hogy milyen ügyesen játszik. A fiúk először kicsit furcsán néztek rá, de hamar befogadták őt a csapatba. Ahogy teltek a napok, Betty egyre magabiztosabbá vált. Karolina tudja, hogy lánya még mindig apja után sóvárog, de abban reménykedik, hogy a foci egyfajta megnyugvást hoz neki, talán a játék hevében és a csapatban való részvételben Betty végre megtalálja azt az erőt és biztonságot, amit eddig csak az apjával való kapcsolatban keresett.

Azon az estén, amikor Betty az első gólját rúgta, Karolina azonnal megpillantja lánya arcán a váratlan örömöt és büszkeséget. Ahogy hazafelé sétáltak, Betty odabújt hozzá, és halkan megszólalt: Anya, köszönöm, hogy elengedtél focizni. Most úgy érzem, hogy egy kicsit bika vagyok. Karolina elmosolyodott, Taurus, igen, apád csillagjegye.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Tükörtáj)

Zoé ott várta Ádámot a koripálya padján. Nem tudta, mit akar, vagy mit vár ettől a találkozástól. Gyújtóját keresve zsebre vágta a kezét.
Megfogadta, hogy leszokik – Ádám ki nem állhatta a cigarettafüstöt. A nikotin fojtogató szaga olyan természetessé vált Zoé számára, hogy észre sem vette Ádám prüszkölését, köhögését… miközben Ádám is vele dohányzott.
Hol van már? Hol van ez a szar? Megint otthon hagytam volna?
Végül feladta a keresést.
Mikor tekintete találkozott a templom órájával, előhúzta telefonját, és megcsörgette Ádám számát. Kicsöngött. Nem vette fel. Ezek szerint még nem ért haza a kirándulásról. A hétvégeket mindig a családja társaságában töltötte, valahol az isten háta mögött. De a lakása itt volt, a másik utcában, amire pont rá lehetett látni.
Nem akarta többször felhívni Ádámot, nem akarta zavarni. De már két órája várt rá.
Zoé körmét a tenyerébe mélyesztette. Még mindig nincs itt… Hol lehet? Idegességében fel-alá járkált a leterített szőnyegen, miközben a kaput bámulta. Ádámnak azonban nyoma sem volt.
Amikor kedvese lakása felé pillantott, észrevett egy mentőautót a ház előtt. Úristen, mi történt? Mi van, ha rosszul lett? Mi van, ha nincs kéznél az inzulinja? Vajon Ádámhoz jöttek?
Torkát szorította a rémület. Mintha a félelem láthatatlan keze fojtogatná, miközben mélyen legbelül ezer tört szúrt volna mellkasába. Csak a villogó piros és kék fények váltakozását látta, és Ádám ablakát.
Nem késlekedhetett. Levette lábáról a korcsolyát, majd Ádám háza felé sietett. Ádám lakása a negyedik emeleten volt. Lépteit gyorsan szedte, párosával libbent fel a lépcsőfokokon.
Mikor fölért, lihegve a korlátnak dőlt. A panel repedésein át, a lakásból egy hangos női kacaj szivárgott át. Az ismerősen csengő női hang Ádám egyik barátjától származott. Volt, amikor Ádámnál is aludt a nő. Mikor Zoé rákérdezett, hogy miért töltenek ennyi időt együtt, Ádám mindig csak az felelte, hogy „Olyan, mintha a testvérem lenne. Nem kell aggódnod, gyerekkorunk óta ismerjük egymást.” Zoé nem furcsállta ezt a kapcsolatot. Végig arra gondolt, hogy Ádámnak szüksége van barátokra.
Jéghideg kezét az arcához emelte, ami olyan forró volt, mintha ő is abban a meleg szobában feküdt volna egészen eddig. Tovább fülelt. Ádám hangja is kihallatszott, ahogy önfeledten nevet. Nem akarta tovább hallgatni őket, befogta a fülét, de ez sem segített. Olyan hangosan nevettek, hogy tenyere sem tudta tompítani a boldogság keserű hangját.
A legfurcsább mégis az volt, hogy Zoé nem gondolt bele, hogy milyen dolgok történhettek azon az ágyon, amin ő és Ádám aludt. Nem gondolt semmire. Pontosabban: Semmi olyanra.
Mikor leengedte kezét füléről, döbbenten állt a lépcsőházban, azt hallgatva, ahogy még mindig nevetnek.
Nem bírta tovább, ökölbe zárta ujjait, összeszorította fogát, majd kopogásra nyújtotta kezét. Be akarta törni az ajtót, elhallgattatni őket… De nem tett semmit. A keze súlyosabb lett, a kopogást visszatartotta valamilyen megmagyarázhatatlan erő, ami ellen nem tudott harcolni. Életében először most érzett egyszerre szégyent, vágyat és féltékenységet, amely lebénította mozdulatát.
Csak egy jelzést akart adni Ádámnak. Hogy itt van. Hogy várt. De az mit számít? Ádám tudta, hogy várják. Zoé lassan maga mellé engedte kezét.
Megfájdult a feje – ez segített visszaterelni a gondolatait a jelenbe, a lépcsőházba, ahol most is várt.
Egy határozott mozdulattal végül bekopogott az ajtón. Kívülről hallani lehetett a papucs csattogását, ahogy közeledett a bejárati ajtó felé.
– Igen? – Nyitott ajtót egy magas, vékony, harmincas férfi.
– Kerestelek.
– Bocsásson meg, de nem tudom, ki maga – Lökte be az ajtót Zoé előtt.
– Zoé vagyok, Ádám.
Ádám szeme kikerekedett, végigmérte Zoét, majd egy hümmögés után becsapta maga mögött a lakás ajtaját.
– Fogytál – húzta félmosolyra ajkát.
– Igen, egy kicsit.
– És mit keresel itt? – kérdezte lágy hangon.
– Csak erre jártam. Láttam a pályát, és eszembe jutottál. Gondoltam, ennyi év után talán…
– Elég! – vágott Zoé szavába Ádám ­– Ne kezdd megint!
– Csak gondoltam, hogy beszélhetnénk – suttogta Zoé.
– Figyelj…­– pillantott a lépcső felé Ádám. ­– Semmi közünk egymáshoz. Akkor sem volt. Emlékszel? Szakítottunk. Te kezdtél a találkáiddal zaklatni.
– Csak azt hittem, hogy még szeretjük egymást – Zoé könnyeivel küszködve rogyott a lábtörlő szélére.
A lakásból egy vörös, szeplős női arc bújt elő. Szempilláit rebegtetve, megrázta fejét.
Zoé összeráncolta homlokát. Átfutott az agyán az a sok-sok év, amit azzal töltött, hogy újra egymásra találjanak Ádámmal. Aztán most itt áll ez a nő élete nagy szerelme mellett. Az a nő, akit mindig csak a húgaként emlegetett.