Milyen volt a Monarchia kisvilága, ahova apám oly boldogan, oly valódi nosztalgiával vágyott haza? Szivarfüstben, kényelmesen döcögni a vonatokon, meghallgatni Karola néni, Sipos bácsi, a kalauz vagy akár a bajszos állomásfőnök kalandjait. Kipletykálni magunkat. Zsörtölődni, sopánkodni. Rendelni egy jó kávét, és közben kellemesen elbeszélgetni a pincérrel. Aki nem is pincér már, mert lassan kiderül, hogy Karcsinak hívják. Csak semmi komoly! Épp hogy érintsd!

Apám mindig detektívkarrierről álmodozott, ám ennek nemcsak ama nevezetes osztályidegenség vagy a logikai érzék hiánya (nagyapám szavaival a bambaság) volt az akadálya. Úgynevezett rendes ember volt, akit bárki szívesen fogadott a barátságába. Őszintén érdekelték a többiek, nem támasztott túl nagy elvárásokat velük szemben, és végtelenül jóindulatú volt. De iszonyodott az élet sötét titkaitól. A gyilkolástól, a betegségtől, az árulástól – bármiféle nyilvános leleplezéstől. Apám elájult volna, ha a nyomozás végén rá kellett volna mutatni szegény tettesre. Ha meg kell alázni, érveinkkel lehengerelni, kedves felesége előtt megszégyeníteni végül átadni az igazságszolgáltatásnak – kipenderíteni a szerencsétlent a vakvilágba. Meglehet, ezért szakított végül Barika néni családjával is. Nem akart több sötét titkot megtudni a Nagy Íróról (akit a szíve mélyén szeretett), mint amennyit eddig megtudott.
Apám a vonatokon talán a legszívesebben egy Igazán Nagy Íróval, Jókai Mórral utazgatott volna. Keresztül-kasul az Osztrák-Magyar Monarchián: Svábhegytől Kiskunlacházáig, Kassától Fiuméig, Nagyváradtól Kecskemétig, kisvilágról kisvilágra. Ők ketten meghallgatták volna az ország összes gondját-baját, Karola néni, Sipos bácsi legféltettebb titkait, hogy hogyan próbálta megmérgezni egy elkeseredett sógornő a bajszos állomásfőnököt, és milyen szomorú véget ért a kalauz legkisebb gyermeke, akit a legkiválóbb orvosok sem tudtak meggyógyítani.
Na, ezt sem fogjuk megírni, Pisti, eltesszük talonba, de nem felejtjük, mondta volna a híresen szép, előkelő megjelenésű író, aki apám szerint nagyon „rendes ember” volt, a hőseinek mindig adott még egy esélyt, akik pedig ezt nem érdemelték meg, azokról mélyen hallgatott… az igazán rosszakat, a Krisztán Tódor-féléket meg elnyelte a zajló Balaton. Apám pont azt tartotta csodálatosnak Jókaiban, amiért a kritikusok, az én barátaim megvetették: a viszályok elsimulnak, a konfliktusok megoldódnak, a rosszak megváltoznak vagy elzajlanak… és mindig van egy sziget, ahol a sorsüldözött lelkek oltalomra találnak.  Mi más lehet az író (a rendes író) dolga, ha nem az, hogy reményt nyújtson és utat mutasson?
És miközben ők ketten, Jókai és az ő Pistije a párizsi világkiállításra készülnek – nagy áhítattal, őszinte alázattal megtekinteni a technika, a kultúra, az emberi elme csodáit, a csodás repülőgépeket – útközben még egy vasútállomást, egy könyvtárat, egy bábaképzőt is felavatnak. Merő udvariasságból minden derék iskolaigazgatóval, állomásfőnökkel, hebehurgya rajongóval lefényképezkednek. Miért is ne? Csak szépen, urasan, barátsággal, kényelmesen. És közben mind a ketten a csontjuk velejéig érzik, hogy ez a világ már megállíthatatlanul a végéhez közeledik.
Hogy van valami romlottság a levegőben. Valami, amiről nem beszélünk.
Ideadná még utoljára a szemüvegemet, Pisti?
A méltóságteljes, szép öregember – aki semennyire sem hasonlított a nagykanizsai házi zsarnokra, a „himpellérre”, a rövidáruüzletet rövid úton elkártyázó Bauer Rezsőre, sem az Alkotás úton kislányokat bolondító, sütemények közt pöffeszkedő népi íróra – bár a vallást szép dolognak tartotta, nem igen hitt az Atyaistenben. Vajon az én apám hitt-e?
Édesapámtól hallottam az egyik legbizarabb istenérvet: az állatok olyan változatosak, olyan kedvesek és együttműködőek, hogy ez bizonyíték Isten létezésére. Hiszen nem biztos, hogy az ember a történelem főszereplője. Meglehet, az ember uralma a természet fölött csak valami tévedés, Isten eredetileg nem is ilyen világot akart… csak kicsúszott a kezéből a teremtés, mint szegény Ferenc Jóska kezéből a Monarchia.
Túl sok jó van a világban, amit az oktalanul pöffeszkedő emberek meg sem érdemelnek, ilyen például a kutyák hűsége vagy a madarak éneke – ezek tanúskodnak arról, hogy Istennek eredetileg volt valamiféle „szép terve”. De immár egy elrontott birodalom polgárai vagyunk mindannyian. És még arra sincs esélyünk, hogy a végén dáridózzunk egy nagyot, mint tették azt a világháborúba belefáradt fiumeiek. Mi, emberek nem vagyunk méltók a sok fényre és lehetőségre, ami körülvesz bennünket. Például a zenére.
De a zenét is emberek komponálják, vetettem volna közbe.
Apám erre megrántotta volna a vállát. Én mindig nevetségesen sokat okoskodom. Hát honnan tudhatnám én, hogy hogy születnek a dallamok? Mit tudsz te a zenéről?, mondta volna apám. Hiszen botfüled van, igazi ugrifüles vagy, még az Oh, Tannenbaumot sem vagy képes tisztán eldúdolni. Talán emiatt nem érzed, hogy lebeg valami körülöttünk a levegőben, talán valami láthatatlan hullám, amire a zeneszerző ráhangolódik, és érzi a dallamot, akárhogy süvítenek a feje mellett a golyók vagy a szitkok… Tudod, mi a csodálatos, kislányom? Egy dallammal nem lehet vitatkozni. Egy dalt senki emberfia nem tud félreérteni.
Apám tényleg érzett valamilyen dallamot. Tőle tanultam meg, hogy egy külföldivel akkor is lehet kommunikálni, ha nem értjük mit mond: jóindulattal figyelünk rá, igyekszünk ráhangolódni, valahogy úgy, ahogy ráhagyatkozunk a szélre, és a Balatonon a hullámok között lebegünk. Ha így fordulunk a másikhoz, a legmordabb idegen is megnyílik nekünk. Ha felszállunk a villamosra, a legundokabb szembenülőnek is érdemes köszönnünk, mert ha látja a jóindulatunkat, előbb-utóbb megenyhül, és szépen, társalogva érünk a végállomásra.
Apám a jósága miatt képtelen lett volna értelmezni a rákot. Ha minden bűnt a politikusok, a rosszakaratú, hatalomvágyó emberek csinálnak, akkor hogy létezhetnek rosszakaratú sejtek, melyek diktátorok, kapzsi és gonosztevő elmék nélkül is az én elpusztításomra szövetkeznek? Hát nemcsak hűséges kutyusok, vidám madárkák, balszerencsés, de amúgy jó természetű disznók élnek a természetben? Ki hinné, hogy nem minden hullám akar biztonságosan és gyöngéden a part felé sodorni, hanem léteznek álnok, kiszámíthatatlan, minden elevent rögtön a mélybe rántó örvények is? Rosszakaratú sejtek. Gonosz ösztönök. Soha nem gyógyuló, nyílt sebek, melyekről magunk sem tudunk, de mérgeznek bennünket.
Apám hitt a rendben, a Ferencjóskában, az állatok jóságában – vagy csak kétségbeesetten próbált hinni, megkapaszkodni valamilyen rend illúziójában? A rák azért kelthet bűntudatot a legtöbb emberben, mert képtelenek vagyunk elhinni, hogy a sejtjeink – mindenféle ok vagy terv nélkül! – a mi elpusztításunkra szövetkeznek. Apám a méhnyakrákot nyilván az én bűnömnek vagy mulasztásomnak tartotta volna: rossz helyre mentem, nem vigyáztam eléggé magamra, talán valakivel összefeküdtem, akivel nem kellett volna… nem mostam meg, nem vallottam be, nem kezeltem megfelelően, nem csináltam így vagy úgy, ahogy kell… Nyilván nem véletlen.

A bűnügyi regényekben mindig van egy bűnös, egy elvetemült, kapzsi, kegyetlen alak, aki nem törődik a renddel és a szabályokkal, nem szereti eléggé a kutyákat, vagy nem hallja a zenét, amit minden jóravaló ember hall, és elvetemültségében rátör egy ártatlanra. Véletlenül senki nem lesz gyilkos, minden rossz és gonosz dolog az emberi elmében születik, konkrét döntésekben és konkrét tettekben realizálódik, és még szerencse, hogy a jó detektív nyakon csípi…
Hogy a rák minden emberben ott lapul, minden sejtünkben megbújik, mert ez nem valami hiány vagy „rossz”, idegen anyag, hanem a sejt másfajta, de semmiképp sem természetellenes működése, hanem az örökkévalóság egyfajta megkísértése, ez apámnak talán felfoghatatlan lett volna. A világban többféle rend van, létezik halálos is. Az egysejtűek ugyanúgy halhatatlanok, miként az engem felfaló ráksejtek. A rák nekünk halálos, de a sejtnek maga a halhatatlanság. Ősi és üzembiztos módszer, hogy mindent és mindenkit túláljen. Persze egy rákos sejt gyenge – ezért pusztítható el könnyen sugárral vagy mérgekkel –, de magától nem pusztul el, ellentétben az emberi test egészséges sejtjeivel. A jó sejtek mind halálra ítéltek, míg a rákos sejt halálos, de egyben halhatatlan.

Igen, a szívrohamot egy hiba okozza, a torokfájást meg egy baktérium vagy vírus, egy külső „ellenség” vagyis betolakodó, és igen, bele lehet halni egy tőrdöfésbe, de egy rossz szóba vagy egy árulásba is, ám a rák oka a saját sejtjeink természetében rejlik, és a gyógyuláshoz a magunkhoz való viszonyunkat kell megváltoztatni. Rendezni a bennünk lapuló rendetlenséget, felgyülemlett titkokat és félelmeket – és reménykedni abban, hogy ez a „rendezés” eredményes lesz. Visszaszeretni magunkat a valóságba, tanulni a fáktól vagy a hullámoktól. Felszámolni vagy legalább uralni azt a másféle rendet, mely öntudatlanul szövetkezik az elpusztításunkra.
A nagy gentleman, apám kedvenc írója, Jókai Mór talán tényleg előre látta, hogy a világháború bekövetkezik – ám meglehet, úgy vélte, a világégést majd a nihilisták, az oroszok, a terroristák okozzák, akikkel az elpuhult demokráciák és monarchiák képtelenek kordában tartani. Ezek a rosszindulatú betolakodók, az ellenségek vetnek majd véget Ferencjóska bánatosan szép idilljének. Hiszen vannak elvetemültek, akik a kiskanalak oly otthonos, oly kedves csilingelése helyett jobban szeretik a géppuska-zajt. Ha őket letartóztatjuk – vagy inkább átneveljük – megakadályozhatjuk a bajt.
A Jókainál fiatalabb írók – apám nem szerette őket – pedig úgy hitték, a romlás a polgári kisvilágokban kezdődött el, a szépen lámpafényes, könnyedén elfüggönyzött hálószobákban, ahonnan csak hébe-korba hallatszik ki a megvert gyerekek vagy a daliás kéményseprősegédek után epedő asszonyok sírása. Az apám által úgy szeretett dunántúli kisvárosokban, akik a kiskanalak oly otthonos, oly kedves csilingelése közben, a cukrászdák, zeneiskolák, rövidárú-kereskedések hátsó traktusaiban.
A varázsló kertje, az „őrület” Csáth Gézánál sem Párizsban, New Yorkban, Bécsben vagy Budapesten rejtőzik, hanem a Vass-fiúk szülővárosában, Szabadkán, a szecessziós középületekkel teli, idilli városkában, ahol szépek a lányok, ahol a derék hittantanárok a parkban olvasgatnak, oda-oda-bólintanak a kedvenc tanítványaiknak, ahova a Vass-fiúk a bűnös nagyvárosból időről-időre hazatérnek. Egy városszéli, kis utcában lakik a varázsló, és nem az egyetemi előadókban, a nagyvárosi színházak zsöllyéiben, a szabadkőműves páholyok sötét zugaiban. Egy szépen elrendezett babaházban, aprócska, gyerekkoporsó méretű szobákban alszanak a rablók, akik „feltörik a zárakat, levágják a gyerekek fejét, és tőrüket otthagyják az apák szívében”. Akik az éjszakát uralják a csendes kisvárosokban. És úgy mérgezik meg az álmokat, ahogy a ráksejtek falják fel szép lassan, napról napra az asszonyokat.
Bolond volt ez a Csáth, mondta volna apám. Még hogy rablók, még hogy varázslók! Még hogy mindenféle tőrök! És ki ez a Csáth tulajdonképpen? Egy romlott, elkényeztetett fiú, mennyi lehetőséget kapott, de ő csak szorongatta a fürdőkben az asszonyokat, és közben gyilkolt, drogozott, hazudott, nem győzött szégyent hozni a szabadkaiakra! Na, tessék, ilyen egy gátlástalan gazfickó! Kit érdekel? De én apám ellenkezésével mit sem törődve  mesélnék neki Sárszegről, a Karnevál túlművelt őrültekkel teli felvidéki városkájáról, ahol a főszereplő apját – merő mulatságból – börtönbe küldik a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolása miatt.
De hát nincs is Licsipancs!, kiáltaná apám.
Bizony nincs, mondanám. De mégiscsak van, hiszen börtönbe küldhetnek miatta. Valakit mégis letartóztatnak a licsipancsi pásrétomsütő miatt. Hiszen kell valami mulatság a városban. Valami, ami az őrületet ébren tartja. Hoppy. Park. Köd. Fog. Emlékszik? Az a vendéglő, akkor úgy hívták, hogy Holdvilág. Most Dalai Láma. Tudja, miért? Ó, itt már semmi sem a régi. Emlékszik Ágoston atyára? A dogmatika tanára volt, és Tibet apostolának készült, és szerzetet akart alapítani. Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Az őrület ott rejtőzik a tükör, az íróasztal, a hálószobaablak között, a vidéki vasárnapok kibírhatatlan unalmában.
Ezt mind elmondhattam volna, de soha nem mondtam apámnak. Húszévesen nem süllyedtem volna odáig, hogy egy pecsétes zakójú anyagbeszerzővel vitatkozzam a magyar irodalom szecessziós kisvárosairól.
(…)