Hajnal

Még őriztem mosolyát a temetetlen holtnak,
mellettem elrohant az ősz,
apró macskaléptekkel láttam suhanni testét,
Élt, nevetett, és olyan édesen szeretett,
ahogy én is szerettem őt,
amikor egy óvatlan pillanatban lángra lobbant a kikelet,
s a nyári nap álmos ragyogással állt meg az ablak előtt.
Szeméből könnyek szálltak,
s én nem értettem, miért gyászolja a boldogságot,
miféle titkos jelet látott,
akit azon a gyönyörű hajnalon magával rántott
a másvilág.

Egy perc

Azon a délutánon máshol égett a nap,
Két világ közt robbant sosem volt életre a remény,
a gyilkos, az ősi, a cinkos, az égi,
S kézen fogva jártunk a csillagok között,
fejembe bezárva,
szénsötét szobákba, s néztem, ahogy öltözött
hófehér ruhába
az életem.
Láttam a végét, a hollót a sírokon,
Démon, a legszebb, a feketét gyászolom,
s gyászos, véres alkonyon,
megannyi színes vonalat festek majd
jéggel a szívembe,
a szénsötét szobákba, két világ közé,
S kézen fog majd a magány, az én örökkön
örökké hűséges társam,
De meghalnék ezerszer, hogy mosolyát
Lássam.
S, ha lehetne még egyszer, talán újra meghalnék
s úgy suhogna hatalmas szárnyam,
mint egykor annak a madárnak,
kire annyit és olyan sokat vártam,
Hol volt, hol nem volt, holló-fekete árnyam,
Démon, a
Legszebb, egy percét sem bántam.

(Illusztráció: Charles E. Burchfield: Nighthawks at Twilight)