Pekár Istvánnak.
A D oszlop fehér gyalogja kilép, és D4-re érkezik. Rutinos, ugyanakkor erőteljes, mégis mértéktartó kilépés. Elemzői vélemények szerint Világos játékát már szezonok óta a merész kilépésekre alapuló, mattra törő bábumozgások jellemzik.
Nincs ez máshogy a D4-re kiléptetett gyalognál sem, Világos szándéka már most jól látható. A vezérsor egypontos megtörése – éppen a Vezér, a potenciától dagadó Vezér előtt – dinamizált, a tiszteket előtérbe helyező játékot készíti elő. A játékmező középső harmadára korlátozott nyitás a könnyűtisztek egésztáblás letámadásának is megágyaz – Világos ennek a mestere! Ha egyszer belelendül a sorokat átívelő, bejósolhatatlan támadássorozatba, Sötét hamar védekező állásba kényszerül. Sötétet meglepi a helyzet, ijedtségében megmaradt tisztjeiből védelmi láncot kezd építeni, hogy legalább azokat mentse, és közben észre sem veszi, hogy Világos fürge gyalogja beér ellenfele alapsorába, ahol átváltozik Vezérré. A lépéshátrányba került Sötét itt már keveset tehet, ha a Vezér hátulról megbontja a védelmi sort, már csak kedv kérdése a matt.
Sötét minden bizonnyal el szeretné kerülni ezt a csúfságot, a tiszti sor bábuit vizsgálja. Végül dönt, Huszár kilép, L betűjének szára félénken a tábla közepe felé kanyarodik, majd megáll F6-on. Tiszttel kilépni egy várhatóan gyors ütemű játékban, mint tudhatjuk, nagy hiba, mert ahogyan egy nagyzenekar vonósai sem kereshetik a mélységeket, úgy a Sötétnek sem illik magához ragadnia a kezdeményezést. Köztudott persze, hogy Huszárt ugrasztani nem feltétlenül jelenthet bajt, na de egy olyan Világos ellen, akinek legfőbb célja az ellenfél tisztállományának módszeres ritkítása, súlyos baklövés. A Huszár, bár félénken, mégis előre került, és ez felpiszkálja a ravasz Világos figyelmét.
A világos Futó – az előrelátóan szabaddá tett útján – G5-re suhan, az imént kilépő Huszár mellé, de nem fenyegetően, sokkal inkább kíváncsian, az ellépés lehetséges irányai iránt érdeklődve. Hova tovább, kedves sötét Huszár, kérdezhetné, mire az átszökellhetne D5-re, éppen a világos Gyalog elé, ami immár ártalmatlan volna rá, vagy máskor kitérhetne H5-re, épp ellenkezőleg az előző irányhoz véve, és csak a táblaszélen ácsorogna, hacsak a Király előtti gyalog ki nem lépne, amivel a Vezér ütővonalában találná magát, és így ismét menekülőre fogná.
Ehelyett a Huszár – a felelőtlen! – ügyet sem vet amaz Futóra. Egy félénk sötét Gyalog indul a tábla túlfelén, és C6-ra egyet kilép. Mit sem törődik Huszárjával vagy Gyalogjával az a Sötét, aki ilyen hiábavaló lépést végez, de Világos kihasználja az alkalmat, Gyalogja kilép E3-ra, utat engedve Vezérének átlós irányba. Ott áll Királya előtt büszkén, mintegy teret nyitva neki a pályára lépéshez, előre tolt, a főbábuk előtt mégis háttérbe tett egyszerűségében.
A mező túlfelén a cselszövő már bosszút forral. A sötét Vezér gyalogja mögött srégen előre sunnyog, a tábla széléről les a világos Királyra. Sakk. Tisztek és Gyalogok némán merednek egymásra, az iménti Futó elfordítja kíváncsi fejét a Huszárról, és a Vezérre mered. Előbbi helyzetében, ha egy sötét gyalogot kicsalt volna, akár le is vehette volna a Vezért, ami most Királyát fenyegeti. A sötét Huszár nem kisebb döbbenettel mered tulajdon Vezérére, talán ő csak csali volt ebben az egészben, ravasz figyelemelterelés, egy nagyobb terv apró tisztje?
Akárhogy is, menekülni már aligha lehet. A Világos gyors szemét körbefuttatja a táblán, megáll a B és a C sorok gyalogjain, talán előre lehetne léptetni őket, odavetni a sötét haramiának. Mindez talán hiábavaló lenne, a legyőzött csak annyit tehet, hogy beletörődik a vereségbe, és hagyja az ilyen haláltáncokat. Világos felnéz, csak biccent Sötétre, székéből kissé elemelkedik. Kezet nyújt, biccent még egyet, majd távozik. Sötét csendben várja, hogy a fehér kesztyűs kezek visszapakolják a bábukat. Nemsokára új Világos jön, kezet fog Sötéttel, majd világos Huszár kilép C3-ra.