Észrevétlen tűnt el. A férje nem vette észre, hogy nincs ott. Elhitte a csalást: a mozdulatok, az ölelésre nyílás, a monoton keringés a falak között (a házban, ami gyakran börtönnek tűnt), ez mind valóságosnak látszott –, az élet minden részletét folytatta a test, megszokásból.

A szerencsétlen asszony így tervezte el. Nem fognak rájönni. Eltűnik a szavak, mozdulatok mögül. Él tovább a teste és a szokásai. Õ pedig szabad lehet, végre kilopakodhat a falakon túlra, az ismert-gyűlölt részleteken túlra.

Csak akkor derült ki minden, amikor már késő volt. Akkor ordított a férj, rángatta, tépte, verte a gazdátlan testet. Megszöktél! Megszöktél!

Ez akkor volt, amikor a test is lankadni kezdett. A maga módján követni kényszerült a lelket. Az időtlenbe nem mehetett utána, de az időbelibõl kikerülhetett – a szem üvegessé vált, az arc sápadt, fehér lett, a bőr hámlani kezdett, a mozdulatok napról napra lassultak.

A kiabálást a fülek még távolról hallották, az ütéseket a test fogadta egy ideig. Majd lankadtan rogyott össze.

A szökés sikerült.