Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Egy nap. Zhé Shi felkereste Ju Fut. Tavasz. A hormonok rigók képében ordítottak a fán. Minden becsületesen összeverekedett még mielőtt más formában összekeveredett volna. A füvek kigyúrták magukat, és amikor Zhé Shi mezítláb ment a kerti ösvényen a bokája körül megcsípte a csalán. Az amelyik ki se látszik még a többi fű közül. Ju Fu naponta érkezett kis részletekben, ezért ritkán keresték fel egymást. Tegnap például a vitéz és bátor Jankó mosolyában érkezett, aki éppúgy biccentett a fejével Zhé Shinek, mint Ju Fu amikor egyszer ködben a város leghosszabb hídján keresték a 49-es narancssárga buszhoz vezető lejárót és Ju Fu tíz méterről oldalra mutatott: Ott van. Ekkor a piros stoplámpa előtt álló sorban valaki leengedte az ablakot és azt kérdezte: merre van Luxemburg? Ezt Ju Fu jobban tudta mert ott volt Natasa, a nagy szerelme, akinek nevét még álmában se mondta ki. De egyszer, mindenféle mesék alatt és közben, fényképeket mutatott, ahol Natasa akkor kászálódott ki a hálózsákból, borzosan. 16 órát dolgoztunk egy nap, 2 hétig, mesélt Ju Fu. Micsoda munka! Még enni is alig volt időnk. Végigutaztunk a folyón, le a torkolatig, derékigérő füvek nőttek és majdnem 1000 emberrel beszéltünk. Te tudod mi az? 1000 ember? … blablabla, egy szó se Natasáról. Zhé Shi három nap múlva felébredt háromkor a hajnali derengésben, és meglepődve tapasztalta, az egész meséből van egy részlet, egyetlenegy részlet, ahol Ju Fu kevesebbet mondott. Merthogy rendszerint felnagyította amit akart, afelől Zhé Shi nem kételkedett. 1000 ember sok, de mit élhet meg belőle Ju Fu? Akkor is csak maximum két kezed van, amivel az övéket rázod. Natasa nevét amikor kiejtette megváltozott a hangja. Úgy ahogy a melegtől bepárásodik a visszapillantó. Aztán jön a szél és semmi nyom. Egy perc az egész. Te, ez szerelmes.

Nem kérdezett rá, csak fülelt, fülelt, felbukkan-e még a név, vagy ha nem, más névvel ugyanaz a hangsúly. Nem bukkant fel sem a név, sem a hangsúly. Tehát ez a kettő egybetartozik, következtetett Zhé Shi, a homályos visszapillantó egyedül a Natasáé. Természetesen nem fogja megmondani Ju Funak hogy leleplezte. Mert a hallgatás még egy dolgot jelent. Ju Fu sokkal jobban szereti semhogy osztozna ezen a szerelmen, a létezésén egyáltalán. Talán még Natasával sem osztozna rajta. Talán még önmagával sem, mert akkor elkezdődne a nevek és tárgyak folyamata és a szerelem lassan de biztosan távolodni kezdene, majd kezelhetővé válni, majd… de ne folytassuk. Ez tehát Ju Fu elméjében egy érintetlen dolog és Zhé Shi most úgy érezte magát mint amikor a mit sem sejtő alvó szépség fölé hajol a hős. Éppcsak hajolt, aztán vissza a hétköznapokba ahol Ju Fu közben 10 kg mosószert vett közösbe hogy biztosan legyen, és rárajzolt egy smiley face-t 🙂: Használj! Egy este amikor Zhé Shi föléje hajolt, Ju Fuból nem áradt más mint Persil szag, Zhé Shi hiába kereste rajta az aznapi napot vagy akár a tavalyi évet. A Persil szag mindent levitt. És attól fogva megcserélődött a tünet: a mosószer az időtlen Ju Fu szaga, amit nem nehéz naponta megkapni, biztosan megérkezik, ahogy az expresszek, amivel elutaztak egymástól, most nem viszik, hanem hozzák az utolsó pillanatot, minden alkalommal. Ju Fu becsorgott a kagylólefolyóba, az el nem olvadni akaró hóval, amely egyre csak állt, állt a kert tövén, őrizve a rádobott mondatot: Látod, a városban 15 fok és csak nálunk nem olvadt még el a hó.

„csak nálunk nem olvadt még el a hó.” Atlasz-hegység.

Tegnapelőtt is megérkezett amikor a kirakatban ez a cím köszöntötte egy borítóról: Tavaszi hó. És aztán szembejött egy siheder aki levette a hátizsákját és ugyanazt a mondatot mondta a mellette levő lánynak: „a bal zsebében”, amit Ju Fu mondott Zhé Shinek, amikor Zhé Shi kérdezte tőle hol keresse a táskában a ceruzát.

Hol Zhé Shinek szólóan, hol vele párhuzamosan az orra előtt minden ismétlődött változatokban. Ott volt amikor éjjel átugrották az alacsony gyárkerítést, mert mire befejezték a gajdolást a környéken csend lett. Ezt is látta most hazafele jövet. És Péter ugyanúgy állt egyik lábáról a másikra, mint Ju Fu amikor nem tudta, mit is mondjon, hogyan is mutassa ki a filigrán-tücsök lánynak hogy nem mindegy,

a mai nap van,
most van…
akarta mondani Ju Fu,
…és most mindez Zhé Shi szeme előtt van; minden amit Ju Fu mondott és akart, most mindez van.

„…és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész.” Játszótéren.

Van egy találkozás amely igazából sohase történt meg konkrétan, csak, ha három évet valahogy el lehetne játszani, akkor lenne egy találkozás. Ju Fu két szeme, amelyekbe sose nézett hosszan, mert közben annyi minden történt, mentek az utcán például, vagy eltévedtek az utcán, – és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész. Olyan könnyűek mind a ketten mint az ég. Aztán Ju Fu nincs, de van minden nap, lefolyik részletekben és egymásnak épp csak jelzéseket adnak, ellenőrizni:

Aha. Még vagy. Ott vagy még.

Mintha a folyam Ju Futól jönne. Holott lehet hogy nem… és ha eltűnik Ju Fu, még akkor is folyik majd ugyanaz a kézmozdulat ami az övé volt, ami az övék volt, rendületlenül. Zhé Shi eltűnődött:
– Nem tudunk meghalni.

Szünet.

„Nem tudunk meghalni.” Zhé Shi.

Aztán kivárva a pontos pillanatot, amikor már semmilyen részlet sem elég, felkereste magát Ju Fut, az egyszerit. Csak ilyenkor, csak ez, csak ha már sehonnan sem jön össze, csak akkor ha biztosan erre az egyszeri, egyedülálló, megismételhetetlen halmazra van szüksége. Ju Futól azonnal jött válasz, innen lehetett tudni, hogy valóban ő az.
Megálltak, nem szóltak semmit. Ju Fu szeme most is olyan könnyű volt mint az ég. Kérdően nézett.
Zhé Shi érezte amint elnehezedik mint a kő és zuhan. Évek óta. Ju Fu pedig egyre könnyebb és emelkedik. Évek óta. És most a magas ég, végtelen derűvel ami végtelen közöny is egyben a sok kis meghalás iránt, csak néz-néz lefele, ahol Zhé Shi egy darab kő a földön.
– Emelj fel.
És az ég mosolyog tovább. Nincs ennél nagyobb pokol. Akkor hát maradok a földön, gondolta Zhé Shi és lehajolt a lábánál levő ibolyák fölé. A könnyei peregtek, de arra gondolt, vannak pillanatok amikor nem, és megállította őket. Kiabáltak a rigók. Nedves az arca. Mellette Ju Fu. Cipő. Ibolyák. Mindez összehordva válogatás nélkül egy halmazba, mint a kutyatetem amit az utcáról érzett amikor a betört ablakú gyárépületnél elhaladt. Szilvafák virágban, legyek, napnyugta és egy feketén tátongó büdös hulla. Néhány virágszirommal. Most így hull ide Ju Fu nevetése, akinek isten tudja mi jutott eszébe mert hátradőlve egyre csak felfele bámul.
– Te Zhé Shi, neked már megint könnyes a szemed.
– Elmúlik.
– Igen. Mindig ez jut eszembe ha találkozunk.

A szemei ég, a fogai kivillannak, odafent felhőkön a fény és lecseppen az arcára.

„…amint elnehezedik mint a kő, és zuhan. Évek óta.” Kő – Telekság.

(Illusztráció: Varga Borbála)

Gulyás János emlékének (1927-1990)

Északon a Balti-tenger volt a cél. Sokáig azt hittem, félúton történt valami. Kiderült, az a valami elveszett az emlékezet útvesztőjében. Vadul veszekedtünk a német kisváros vasútállomásán. Az orrunk előtt ment el a csatlakozó gyorsvonat.  A vita után kimenekültünk a pályaudvar melletti parkba. Szótlanul ültünk a cirádás kőpadon. Valóban ott voltunk-e a várakozás idejében? Ha igen, hallgatásunk mögött ott motoszkált-e a tenger? Az éjszaka hűvös pengeként vágott be a nyitott vagonablakon. A kerekek egyhangú kattogása bölcsődalként altatott el minket.

***

A súlyos hátizsákokkal álmos idegenekként botorkáltunk a hajnali utcákon. Colin önfejűen előre sietett, elképedt vigyorral intett nekünk. Az olajfoltos tengeri csatornában egymás hegyén-hátán horgonyoztak a rozsdás teherhajók. Eszter jókedvűen felnevetett: nesztek, a tenger! Leszegett fejjel, kitartóan vonszoltuk magunkat előre. Végre: fehér vitorlások a warnemündei mólónál. A párás horizonton halászhajók ringatóztak. Testes kompok igyekeztek a szürkészöld vízen. Mezítláb bolyongtunk a sós nedvességet őrző reggeli dűnék homokjában. Először láttuk a tengert, azt hittük, ez a végtelen. Eszünkbe sem jutott, hogy a dán partoktól hatvan percre vagyunk.

***

Három év múlva zsúfolt sztrádán autóztam a Földközi-tengerhez. Jéghideg ásványvizet ittam a csenevész bokrokkal körbevett benzinkutakon. A szigeten a szálloda kávézójában megelevenedett a régi kép. Eszterrel és Colinnal a sétány szegélyéhez igazodó kőpadon várakozunk a gyorsvonatra. A park a reggel leírhatatlan pompájában ragyog. A sziklák közé ékelt repülőtéri kifutópálya hirtelen elfogy a tengernél. Két év múlva arab terroristák Mogadishuba térítik el a német légitársaság utasszállítóját. A túszul ejtett utasok elengedéséért a spandaui börtönben fogva tartott társaik szabadon bocsátást követelik. A pilóta túlfutással szabotálja a landolást, a futóművek beássák magukat a homokba. A terroristák nem hezitálnak, lelövik kapitányt. Három napba sem telik el, ők is bevégzik. A brit és német kommandósoknak a sziklák közé ékelt kifutópályáról startolnak el az afrikai ország fővárosába.

***

 A zaccos görög kávé csészéje fölül lestem a lomha charter-járatokat. Lehet-e jobban pontosítani helyszínt? Nem tudom, a park bizonyosság volt, a barátságé és a szerelemé. Akkor is, ha Eszterrel való szakításom után, Colin évekig tartó zavaros viszonyba keveredett volt barátnőmmel.

***

Évtizedek múlva sivatagi hőséget hozott a nyár. A vasúti pénztár üvegfülkéjében mintha viaszbábuként olvadozna a pénztárosnő. A peronon a bádog esőfogók felerősítik a  sugárzó napsütést. A külső vágányon dízelmozdony tolat. Az állomás tompa csöndjébe hangosan csattanak a tehervagonok ütközői. Harminc éve nem láttam Colint. Nehezen kászálódik le a másodosztályú kocsiból. Tekintete üres, mintha ép látással is befelé figyelne. Elhatároztam, bármilyen hajmeresztő dolgot hallok tőle, közömbösen fogadom.

***

Kilépünk a monarchiából megmaradt állomásépületből. Parasztbarokk házak utcája visz a főtér felé. A mutatós homlokzatok mögött közös udvarban élnek az emberek. A régi tulajdonosokról vajmi kevés tudomásuk van, régen eltűntek a múlt tejüveges homályában.

***

A főtéren Colin öklével nagyot sújt a bíróság boltíves kapujára. Bent is hallják meg az igazságot, ne csak az őt kínozza éjszakánként. Perben, haragban van a telefontársasággal: szent meggyőződése, többezer forinttal megkárosították. Colin nem a pénzéhez ragaszkodik, hanem az általa sokat emlegetett igazsághoz. Hirtelen váltással ifjúkorunk külföldi útjáról kezd beszélni, a tengerhez való utazásunkról.

***

Útitársaink lassanként elfogytak a vagonból. Puha itatóspapírként felszívta őket az éjszaka, Eszterrel hármasban maradtunk a kupéban. Hatalmas kereskedelmi hajók horgonyoztak a keskeny tengeri csatornában. Hosszan gyalogoltunk, hogy kiérjünk a nyílt vízhez. Szótlanul ültünk a szélbordás dűne nyirkos homokjában, bámultuk a tengert. Az éjszakai utazás fáradtságától elaludtunk. Dél körül a strandolók zsivaja ébresztett bennünket.

***

Colin csonka grafitceruzájával  ezt írta noteszébe: rothadó faág vagyok a világ gyökerén. Megismerkedett egy fényes, fekete hajú lánnyal, hamar összeházasodtak. Colint ebben nem zavarta viszonya Eszterrel, a házasság volt barátnőmet sem feszélyezte.

***

Colin dohos szagot hozott magával a Duna melletti faluból. Ide menekült házasságából, soha nem megy le a folyópartra. A házat belepték sűrű szövetükkel a pókhálók, Colin a pókok elől az ezotériába menekül. Folyamatosan issza a gyógyteákat, végzi a jógagyakorlatokat. Valóságos erődöt épít maga köré a máshol kidobott könyvekből. Szerszámokat, edényeket, bútorokat gyűjt, mozdulni sem lehet tőlük. Nem veszi hasznukat semmire. Ha nincs jó passzban, hadakozik a szomszédokkal. Birtokvitákba bonyolódik, melyekre a közösen megivott méregerős pálinka a gyógyszer. Kábulata ideig-óráig elnapolja a szomszédok iránt érzett haragját. Ilyenkor elhanyagolja az okkult tanokat, napokig az alkohol delejes mámorában támolyog. Nyomasztó álmok terhe alatt nyög, van egy visszatérő rémképe: az ártéri erdőben lakkbenzint locsol magára, de reszkető kezében nem kapnak lángra a gyufaszálak.

***

Kora ősztől fűrészeli, hasítja a fát télire. a fát. Ha elfogynak a hasábok, összetört bútorokkal, széttépett könyvekkel tüzel a kályhában. Tavasszal felpattan a régimódi biciklijére, a szomszédos város hipermarketjébe kerekezik. Nem akar  vásárolni semmit, nőkkel  szeretne ismerkedni. Ilyen napokon reggel lekaparja arcáról a borostát. A kiszemeltek közül egyiket sem meri megszólítani. Hazaérve dühében megissza a maradék pálinkát. És éjszaka jönnek az óriáspókok, nyálkás fonalukkal végleg behálózzák az életét.

***

A vasútállomáson türelmetlenül topogunk. Mindegyikünk menne a maga életéhez. A Colinnal  távolodó szerelvény a láthatáron átszakítja az alkonyi égboltot. Az így keletkezett résen lángoló lakkbenzin szúrós szagát sodorja a szél.

Már megint itt zsonganak az agyamban, tőlük visszhangzik az egész szürke csarnok. Komolyan, néha rosszabbak, mint egy kiadós migrén. Gyógyszer sem használ ellenük. Be nem áll a szájuk, csak csacsognak, illegetik magukat, púdert kennek az arcukra vagy éppen a tükör előtt bámulják idomaikat a legújabb divat szerint készült ruhakölteményekben. Esős napokon még rosszabb, akkor érzik csak igazán csapdába magukat, hogy be vannak zárva. Többször megfenyegettem őket, de hiába.

Három éve élek boldog házasságban szívem választottjával, azonban a lányok a fejemből csak nem akarnak eltűnni. XX kromoszómával rendelkező egyedek elképesztő sokaságáról beszélek, akikhez életem negyvenkét éve alatt ilyen vagy olyan módon közöm volt. Átlagosnál szimpatikusabb ismerősök, vonzó kolleginák, attraktív havercsajok. Ex-barátnők, kihűlt kapcsolatok, egyéjszakás kalandok, sosemvolt szerelmek és még sorolhatnám. Eleven, örökmozgó nő-projekciók, akik egyfajta virgonc parazitaként állandóan itt köröznek a fejemben, alig van tőlük nyugtom. Bármikor képesek a semmiből kecsesen nyúlós gondolatok formájában előtüremkedni, és gátlástalan módon a legváratlanabb pillanatokban bevillanva megzavarni, akadályozni. Már a múltam részei, ám ennek nincsenek tudatában, így nem akarnak eltűnni. Ez viszont részemről több mint zavaró.  Lányok a klubból bővebben… →

∞ Sanna Kurki-Suonio: Sadelaulu (Musta, 1998)

A folyót követte, ahogy a folyó lépett, járt. Egyre sötétebb, pedig a Napot követte, a távoli Napot, de Hold volt, és távolodott. A halak mellette úsztak, és látta, valamelyikük rá néz.

Mondani kellene valamit, gondolta, hogy megint, de semmi szavak, semmi. Üresen ment, és ezt az üresszavas semmit mondta a szeme a halaknak.

Tudsz egy kicsit arra nézni, hogy ne zavarjon a tekinteted? Mutatta is, merre, mert a Hold is nézte. Szúrósan nézte, és szúrósan voltak a füvek is, a puha szirmok.

Sárgán hulltak, hulltak barnává, és így, a szavak nélkül, levelek. Egyre több lett a lenti levél, és egyre többet gondolt a madárra. A Nap fényénél talán, de a Hold.

Árnyékot keresett, de a Hold akkor is nézte, amikor az árnyékkal ment. Rossz folyón indult el, de már más folyót nem látott, és ez is belefut a tengerbe.

Lehullott levél, ág, kidőlt fák, de nem állt meg akkor sem, amikor a sziklák omlottak, a föld rengett. Vulkán mellett vitte a folyó, holnap már csak a füst, az ehetetlen növények.

Hallotta, amikor kitört, hallotta, ahogyan repedezett a föld, hallotta a homok csikorgását. Állt a folyó, vagy csak az üres medrét követi, az üres tengerhez?

És a fekete cethal a csíkkal az oldalán. Minden folyó a cethez hoz? De még a szél, és a szél irányába fordult, dehogy megyek a tengerhez.

A szelet követte, de a szél, ahogy fújt, erre, arra, eltévedt, és minden fel volt borzolva. És akkor keressen másik folyót, a tengerbe futni?

De melyik folyó lenne az a rossz folyó, vagyis mindegyik. Talán még ellenkező irányba is folynak, ellenkező irányba fújó szelekkel és tüskés ágakkal.

Mérgező növények, fullasztó levegő, de a madár hangját hallotta, amikor egy pillanatra a napsugár elérte. Mint egy idegen, úgy szólalt meg.

Megismernél, ha idegen lennék? Ahogy szaladt, szaladt keresztül, és minden nézte, mindennek a szeme, és nem volt semmi árnyéka és felhője.

Azon a napon, amikor a Hold, még felhő is jött, de az esőtől nem látott, és úgy is kellett szaladnia, hogy ő már nem lát, csak nézik.

És a tenger fölött a sós levegőben szállt a madár. Csípte a szemét a só, ahogy nézett a madár után. És a vízre szaladt, a fekete cethal a csíkkal és a szikrázó halpikkelyek.

A Hold napsugara, milyen sugár az. Repült, amerre a madár mutatta neki. Ahogy az énekét hallotta, megtelt élettel a szaladása, mintha folyó futna benne, szirmokat hozó.

Azon a napon, amikor a Nap, mert a madár a Naphoz vezette, és a sugaraiban, ahogy fürdött, kiszúródtak a tüskék a bőréből. Míg kihulltak, is megszúrták egyszer.

A tenger közepén állt, mintha csak az égen, vagy máshol állna, és merültek el a tüskék a vízben, sültüske is, meg amit belélegzett, vagy a tekintetén át érkezett a szívébe.

Valamit akkor tanult a madártól, annak a dalát, amit akkor is tud énekelni, amikor csukott szemmel a könnyei folynak az utolsó halakra.

2024. 04. 13. 8: 20: 59

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Orchids and Hummingbirds (1875-90); Andy Russell: Hope)

Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.

Nyolcéves forma lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem értettem semmit a világból, hogyan működnek a dolgok, így halványlila gőzöm sem volt. Édesanyámmal egy másfélszobás leharcolt panellakásban éltünk a város egyik külső kerületében, testvérek és barátok híján pedig a tengermalacom volt az egyetlen, aki bearanyozta mindennapjaimat. Faterom még évekkel ezelőtt lelépett valami nővel, legalábbis nekem ennyit meséltek.

Emlékszem, egy zimankós novemberi délután mentem haza az iskolából, anyu még javában dolgozott. Éppen nyitottam volna be a nagyszobába, amikor egy homályosan mozgó alak megelőzött. Csupán egy villámszerű suhanást láttam, elmosódó körvonalakat, mintha egy valószínűtlen álomkép elevenedett volna meg. Ajtót azonban nem használt, amin csodálkoztam, egyszerűen átment rajta. Óvatosan léptem be utána. Pont jókor bővebben… →