Dona Inezt don José kísérte az oltárhoz. Szülei már nem lévén, a könyvtáros, dona Inez úgy gondolta, hogy valakinek azért mégis férjhez kellene adnia, és a kocsmárosnál jobb személyt keresve sem találhatott volna. Don José volt a tanúja is. Don Alcalde, a polgármester, leendő férj, erre a szerepre a csavargyár igazgatóját, Flores urat kérte fel, aki örömmel vállalta, hiszen a város legfontosabb férfijának tehetett szívességet.

A vacsorán mindenki részt vett, aki számít, don José bárja megtelt vendégekkel. Don José megengedte Flores úr titkárnőjének, Belénnek, hogy feldíszítse a helyet, főleg hogy Flores úr hozzájárult ehhez egy kisebb összeggel. Mauro, aki segédkezett a dekorálásban, végigtekintett a művön, amikor végeztek.

– Angyalka, nem sok egy picit a tüll? – kérdezte Belént.

A nőt sértette a kérdés. Csak a bárpulton futott végig a tüllszalag, meg a székek támláját díszítette, és az asztalon lévő virágdíszt csavarogta körül. Nem válaszolt.

Flores úr természetesen kötelességének érezte, hogy beszédet tartson. A polgármester mellett ült a főasztalnál, felállt, megkocogtatta a poharát, és belekezdett:

– Drága don Alcalde, dona Inez, kedves vendégek! Hogy milyen csavarokat tartogat az élet, azt csak most láthatjuk igazán. Ennyi év, ennyi idő után látni, hogy két egyedülálló ember egymásra talál, szívmelengető!

Carina halkan kuncogott magában. Csavarokat, haha. A lány a csavargyár vezetőtervezője volt, őt a férjével az őzpörköltje hozta össze.

Belén irigykedve figyelte a nem túl ifjú párt. A karótnyelt dona Inez hogy kivirult! És don Alcalde szinte férfias! Flores úr folytatta.

– Na most, hogy jó ötlet-e éppen ebben a korban összeházasodni, arra Diogenészt idézném. Amikor megkérdezték Diogenésztől, hogy milyen életkorban kell az embernek megnősülnie, így felelt: „Amíg valaki fiatal, addig még nem, s amikor már öreg, akkor már nem.” – Ezen mindenki nevetett egy jót, Kürtösi közbevetett egy „úgy van”-t. – Na de nem akarok én ebből viccet csinálni, csavarozzon össze benneteket a közös érdeklődési körötök, a gasztronómia, ha már így puhára főztétek egymást. – Újabb nevetés. – Forrósítsátok, fűszerezzétek egymás hátralévő életét az aranylakodalomig! – fejezte be vigyorogva Flores úr.

Belén rendkívül büszke volt, hogy a főnöke ennyire csodálatos beszédeket tud tartani. Kár, hogy nős. Belén egyébként Mauro partnereként érkezett, és úgy találta, a férfi jó fej. Talán ideje lenne kezdeni vele valamit?

Dona Inez és don Alcalde közben úgy gondolták, benéznek a konyhára, és megkérdezik a szakácsot, hogyan is készült a vacsorán felszolgált marha. A szakács gyanútlanul elmondta, hogy először is megpirította a húst, majd borban megfőzte.

– Pirította? – Ezt don Alcalde elképedésében elnyújtva és szótagolva ejtette ki, valahogy így: pirrrííítoooottaaaa.

– Főzte? – Dona Inez a szájához kapott a sokktól.

– Harmincöt óra szuvidálás! – kiáltotta majdnem egyszerre az ifjú pár.

– Majd három óra sütés – kiáltva tette hozzá a polgármester. – A sütőben!  Majd egy tízperces előadást tartott a szuvidálás és a sütés rejtelmeiről.

Mindeközben don José dona Pilarral és a férjével beszélgetett, rákönyökölt az asztalon lévő tüllre, mert igazán nem lehetett tőle elférni, mindent elborított. Mit fognak ezzel kezdeni, ha ennek vége, ezen tűnődött a kocsmáros. Ha jól tudja, Belén majdnem százötven méter tüllt vett. Talán elraktározza egy következő esküvőre.

Dona Pilar éppen azt mesélte, hogyan ünnepelték don Carlos kilencvenhetedik születésnapját.

– Hát nem bírta tovább, elment lefeküdni, de én még fenn voltam éjfélkor. Hát felköltöttem. Fel én! Éjfélkor született. Ilyet! – mosolygott a férjére.  – Vittem neki likőrt. Hát még szép! Beültem mellé az ágyba és iszogattunk, két kis pohárkából. Koccintottunk, iszogattunk a volt vőlegényemmel – nevetett. – Jaj, amikor megkérte a kezemet, nagyon boldog voltam! Anyám levágott az eljegyzésre egy csirkét, meg volt bor. – Don Joséra nézett, jelentőségteljesen. – Azt azért ne gondolja, hogy ez mindig így volt! Egyszer elköltözött valami ribanchoz. Mondtam a fodrásznál, meg a varrónőnél. Azt mondták, bosszúból vegyek magamnak mindenféléket. Hát vettem is. – Don Carlos is nevetett, régen volt, igaz se volt. – Minden ruhához egy cipő és egy táska. Ő meg fizette, egy szót sem szólt, aztán visszaköltözött, hát én már nem is tudom, ez hogy volt, de így volt.

– Hetvenkét éve leszünk együtt – fűzte hozzá don Carlos.

– Akkor meg tudják mondani, hogy mi a hosszú házasság titka? – Ezt don José inkább kijelentésnek, mint kérdésnek szánta. Pontot is teszünk a végére, és megismételjük. Tehát:

– Akkor meg tudják mondani, hogy mi a hosszú házasság titka.

– Én ugyan nem! – rázta a fejét don Carlos.

– Majd én megmondom. Mindent el kell tűrni! – szólt közbe dona Pilar mosolyogva a sokat ismételt szavaival.

A lakodalom után dona Pilar és don Carlos elbúcsúztak az ifjú pártól meg mindenki mástól, és botra támaszkodva hazasétáltak. Don Carlos fáradtnak és öregnek érezte magát, ezért elment lefeküdni a közös ágyukba, a Jézus szíve kép alá. A festmény az ágy felett, teljes kétméteres szélességében kitöltötte a falat. Jézus kék köpenyben, egy hegyen ülve gondolkozott, körülötte zöld dombok és síkság, egyik kezével a pirosan világító szívére mutatott, másik kezével fel az égbe. Dona Pilar biztosan tudta, hogy Jézus azzal, hogy a szívére mutat, azt akarja üzenni, hogy álmukban is őrködik felettük, szereti őket és mindentől megvédi a házasságukat.

A nagy franciaággyal szemben egy ötvenéves szekrénysor és egy fésülködőasztal állt, hatalmas tükörrel. A fésülködőasztal csak dísznek szolgált, soha nem szépítkezett előtte senki. Az asztalon ősrégi porcelán nippek és minden unoka és gyerek elsőáldozó fényképei álltak. A franciaágy melletti éjjeliszekrényen egy üvegben a lourdes-i szentelt víz, egy szentkép Szűz Máriáról és egy bőrkötésű imakönyv, arannyal díszítve.

Ezen a helyszínen döntött úgy don Carlos, hogy meghal.

Az esküvő után nem sokkal történt, hogy a Jézus szíve-kép alatt, az ágyban fekve, ahol az elmúlt hetvenkét évben minden este aludt, a rend kedvéért elmondta az unokáinak, hol vannak a földjei, hol találják a pénzt, és még a következőket:

– Szerettem nagyanyátokat, főleg lánykorában. Nem kurváztam. Ne higgyétek, hogy kurváztam, csak ő hívta így őket. De mindenki el akarta magát vetetni velem. Háború volt, kevés volt a férfi. De én neki adtam az életemet!

Másnap meghalt.

– Emlékszem, amikor udvarolt, és sétáltunk haza a bálból – sóhajtott dona Pilar, amikor Carina reggel meglátogatta. – Na, ne gondold, hogy egyedül! Jött anyám is velünk. Azért valahogy mindig megtalálta a módját, hogy a nyalábjába vegyen. Olyankor vagy százszor megcsókolt. Hetvenkét év egy ágyban! Meghalt. Remélem, magával visz. Kilencvenhét év.

Elég volt ebből ennyi!

 

Borítókép Pamee Hohner – Sunflower Galaxy.