Mindenki úgy gondolta, hogy finom óraművet rejt belseje, ezért elhívták a leghíresebb svájci órásmestert, hogy vegye szemügyre. Nagy volt a meglepetés, amikor Don Omega – mert így hívták az órásmestert – kijelentette, hogy nincs abban se huzal, se mutató, még csak vékonyka másodpercmutató sem, nem is készíthette azt mesterember: a lányka eleven emberi teremtés. Elsápadt erre lord Sweet, mert igen szerelmes fajta volt, és villámcsapásként futott át elméjén, hogy itt csakis egy elvarázsolt királykisasszonyról lehet szó, akibe szerelmesnek kell lenni, majd késlekedés nélkül elvenni feleségül. Don Omega mester tanácsára hívtak egy Hairy nevű orvost, Edinburgh-ból. Ez pedig egy igen neves iskola ám, mostanság ott tanulnak a doktorok Donatus nyelvtana szerint receptet felírni, ott oktatják Vesalius anatómiáját, ott keverik Paracelsus hashajtóit. A francnyavalyára újabban Fracastorus orvosságát javallják, ami pedig az érvágást és a szipolyozást illeti, természetesen a híres Salermói orvosok gyakorlatát követik, akik szerint „ad majores”, valamint „secundum libidine”, és a többi, és a többi. Hairy mester óvatosan meleg vízbe tette a babát, három csepp rózsaolajat öntött a szájába, majd csövecskén keresztül egy citrom kifacsart levével táplálta. Végül rendelése szerint megszárogatták, majd befektették az ágyba előre melegített palackok közé. A doktor előírta ezen kívül, hogy virrasszanak mellette egész éjjel, és hajnalban egy udvarhölgy öltöztesse fehér selyem ruhába. Innentől fogva úgy kezelték a babát, mint a kastély új hercegnőjét, és mind közül leginkább a szerelmes szívű lord Sweet tüntette ki figyelmével. Mivel Hairy doktor megállapította, hogy ezüstből van az ifjú hölgy, hátra volt még a magyarázat, hogyan is jöhetett világra ilyen különös teremtés. Szerinte csakis úgy történhetett, hogy az anyát egy feldühödött ember szúrta le – talán éppen egy ezüst tőrrel – pontosan akkor, amikor világra jött a kisded. Abban a minutában az indulat a fémből a vérbe került át, és az újszülöttnek így dermedt meg a húsa. A gyilkos talán egy felszarvazott férj lehetett, vagy elhagyott szerető, hisz tudjuk a históriákból, hogy a szerelem a gyermekáldás közben sem hagy alább. Vegyük példának Augustus császárt, aki feleségül vette Liviát, holott ő már öt hónapja hordta a szíve alatt egy másik férfi gyermekét. Milyen furcsa is a szerelem, hogy nem tudja idejét sem a születésnek, sem a halálnak…

Gazdám becsukta Gabir Arabicus könyvét, bizony vastag egy kötet volt, egymásba fonódott kígyót mintázó fémlakatokkal. Csippentett egy kis tubákot, szippantott és tüsszentett is kétszer. Folytatta volna a mesét, csakhogy közben belépett Flótás mester. Szomorúan lógatta fejét, és kezében hangszerét tartotta.

– Épp mesélem az apródomnak – fordult hozzá Merlin úr –, hogyan kelt életre a Marduffe-i kastélyban lady Sweet, aki itt fekszik darabjaiban a ládikában.

– Minden úgy volt, ahogy Hairy doktor úr elrendelte – vette át a mese fonalát Flótás mester. – Mire hajnalodott, az udvarhölgy ráadta a fehér selyem ruhát, és a kisasszony ezüstszíne egyszerre egészséges húsra-bőrre változott, kinyitotta szemét, és igen kecses hangon beszélni kezdett: első szavaival túrót és rántottát kért, éhes lehetett szegényke. Ahogy a történet folytatását ismerjük, az udvarból, mely harminc mérföldre esik a kastélytól, eljöttek a hercegek, és majd mindegyik gróf és főúr. Délután felé mind bementünk a tükörterembe. Fuvolám szava vezette a menetet. Amikor belépett Lord Sweet karján lady Tearrel, pisszenés se hallatszott, mert azelőtt senki nem még olyan szépet nem látott, mint ez a bájos hölgy. A magas udvar sem tudott mit szólni. A lancasteri herceg a rend kedvéért azért kikérdezte a leányt, tudja-e a családfáját, mire az nyugodt és mégis vidám hangján, olyan hangon, mintha tollal cirógatnák valakinek a fülét, azt rebegte hogy Földnélküli Gawain unokahúga, és hogy Párizsban született Szent Lukácskor, és hogy más egyébre bizony nem emlékszik. Ezen kívül néhány emlék-morzsa maradt egy római nyárról, amelyet citromfák és egy szökőkút társaságában töltött. És ez az emlék volt, mi a vesztét okozta, kedves Don Merlin, ez az emlék leplezte a bűnét.

Flótás mester ekkor sírva fakadt, mire Merlin úr azt tanácsolta, igyon egy kis pálinkát, és próbáljon megvigasztalódni.

– Hát vigaszt még csak találok, meg is gyóntam Santiagóban az angolul beszélő kanonoknál. – majd folytatta. – Az udvar igencsak bámulta a csodálatos teremtést, és a grófok mind táncolni akartak vele. A hölgyek megfogdosták a haját, kérdezgették, hogy ugyan milyen parfümöt használ, hogy ilyen friss rózsaillat veszi körül. Marduffe-i lord Sweet vörös kabátba öltözött, és bejelentette, hogy összeházasodik Gótföldi, Földnélküli, Párizsi valamint Római kerti Lady Tearrel. Lett is erre nagy éljenzés, a walesi herceg még azt is felajánlotta, hogy az esküvő legyen Windsori kastélyában, valamint kijelentette, hogy a menyasszonyt be kell mutatni a királynak. Ez utóbbit már ellenezte Lord Sweet, mondván, hogy Őfelsége vak, ezért csak tapintásával tudna meggyőződni arról hogy Lady Tear valóban olyan szép-e, mint amilyennek mondják… Ó jaj! Hol van már ez a szépség!

Flótás mester még kétszer megvigasztalta magát a feléje nyújtott pálinkával, ez ajándék volt, amelyet gazdámnak mint hűbéruruknak küldtek az ispotályos lovagok Ribadaviából. Felhangolta fuvoláját és egy nagyon kecses darabot játszott.

– Ezt a táncot a lord és a lady esküvőjére szereztem. A címe az, hogy „swan’s pavane”, azaz a hattyútánc. Mára már egész Anglia ezt táncolja, sőt, a Liverpooli püspök özvegye, aki minden évben versbe szedi a kalendáriomot, írt is hozzá egy nagyon elmés szöveget. Gazdáim összeházasodtak, és boldogan éltek Marduffe-ben. A hatalmasságok olyan gyakran látogatták őket, hogy házuk inkább hasonlított egy színházra. De történt egyszer, hogy egy ügyvéd érkezett a franciaországi Calais-ből, egy bizonyos möszjő Vermeil.

– Az bizony nagy vénség lehet! – szakította félbe gazdám – Hetven éve is van annak, hogy megismertem a normandiai Rouenban, és már akkor is ősz volt a kobakja. Valami sellő-perben járt el, persze ősellőségét képviselte. Ha jól emlékszem, egy viharverte barna posztókabát volt rajta. Ahogy mondani szokta, mindkét jognak doktora volt, sőt egyéb aljas praktikákban is szerzett tapasztalatot.

– No hát még mindig azt a kabátot hordja, éppen hogy csak felújította egy bársony hajtókával. Ami az éveket illeti, hát én nem találtam olyan idősnek. Hogy mesémet folytassam, Möszjő Vermeil azért jött Marduffe-be, hogy teljesítse a mylady keresztapjának végrendeletét. Az elhunyt a myladyre hagyta a római kertet, hol a mylady nevelkedett, szökőkutastul, egy padot a falon kívüli San Lorenzo templomban és egy papagájt, aki azt tudta mondani, hogy „Je suis le beau perroquet”. A madarat letétbe helyezték az Inkvizícióhoz közel álló ismerősüknél, és előre ellátták négy angol font értékű eledellel, mivel boszorkányság gyanúja merült fel vele kapcsolatban. Lord Sweet elolvasta a végrendeletet, kifizette az illetékeket, majd a myladyvel és az ügyvéddel útra keltek Rómába, mert a myladynek hirtelen az az ötlete támadt, hogy gyermekkorának kertjében töltse a nyarat. Lord Sweet protestáns volt, lady Tear viszont a római katolikus vallásban volt megkeresztelve, és erről nem csak ködös emlékei voltak, hanem a végrendelet is megerősítette. Ahogy megérkeztek a kertbe, látták, hogy az igen elhagyatott állapotban volt, a szökőkút csöveiből nem jött már a víz, az eperfa leveleit rég megették a csigák, a szőlőket felverte a gaz, és a rózsabokrok közül is csak egyetlen egy virágzott, azon is csak két rózsa szomorkodott a lugas legtetején. Az egyik fehér a másik színes volt, és a mylady mindenképpen fel akart mászni, hogy levágja őket. Vermeil ügyvéd fogta a létra alját, a mylady levágta a rózsákat, és elindult lefelé. Hogy két kézzel kapaszkodhasson, szájába vette a virágokat. Ekkor egy férfi lépett ki a lugasból. Magas volt, ruhája a firenzei divatra vallott, az arcát pedig kendő takarta el. Valószínűleg órák óta várakozhatott már a lugasban. Síri hangon szólította a myladyt:„Tudtam én, kedvesem, hogy vissza fogsz még térni! Hát elfelejtetted, hogy házasok vagyunk, és mennyire szerettük mi egymást?”

Lady Tear e szavakra halálra rémült, és mozdulatlanul csüngött a létrán. Lord Sweet rögtön a kardjához kapott, de az ismeretlen férfi gyorsabb volt nála, és hosszú milánói kardjával szíven döfte gazdámat. Lady Tear ekkor szörnyűt sikoltott, és magatehetetlenül hullott a földre. Teljesen összetört, üveg és ezüst szilánkok maradtak csak belőle, azok amelyek itt vannak ebben a ládikában. Az ismeretlen gyilkos elmenekült, és menekülés közben a bélpoklosok csengettyűjét rázta, hogy a járókelők utat nyissanak neki. Őszentsége, a pápa nyomozói sem tudtak felőle semmi biztosat, csupán azt, hogy a mylady valóban házas volt, és házasságát el is hálta egy bizonyos Giovanni de Trevisóval, az aragóniai herceggel. Róla azonban múlt ősz óta nincs semmilyen hír, ekkor ugyanis kilépett a pápai seregből, elhagyta a házát, mit előbb a lorettói Miasszonyunknak adományozott.

A tragédia után Lord Sweet holttestét egy fűszeres sziruppal teli hordóba tették, Lady Tear darabjait pedig ebbe a ládikába, és möszjő Vermeil Genovában hajóra szállt a két holttesttel. Hét nap és hét éjszaka hajóztak Doverig, ugyanis Lisszabontól igen gyenge szelük volt. Most pedig, miután a költségeket a lancasteri herceg volt olyan kegyes rendezni, a földi maradványokat Merlin úrra hagyta. Mesémet berekesztvén, nem is magamról szeretnék beszélni – hiszen talán én is szerelmes lettem abba a lénybe ki olyan kecsesen táncolt, és olyan szép hangon énekelt a fuvolám szavára –, hanem mindenkiről, kik csak látták e rózsát, mely a világ minden szépségét tükrözte vissza.

Erre már tényleg zokogott Flótás mester, és bevallom, én se tudtam megállni könnyek nélkül. A szegény angol keserűsége nekem is fájt, ezért mögé álltam, és vállára téve a kezemet vigasztaltam, mint jóbarátot. Ő harmadszor is ajkához emelte fuvoláját, és egy igen bánatos szerenádot játszott. Krokodilkönnyek csordultak le pufók ábrázatján, és a cseppek sűrű bajuszának tövében állapodtak meg. Bizonyos vagyok benne, hogy ha alkalma adódott volna, Flótás mester soha nem engedi felszarvazni kedves urát.

Merlin úr bezárkózott a műhelybe, begyújtotta a kemencét, és semmit se szólt arról, hogyan próbálkozott a hercegnő összeillesztésével. Egy hét is eltelt, mire megparancsolta, hogy hívjam Flótás mestert. Gazdám amúgy igen őszinte volt, most se kertelt, amikor elmagyarázta, milyen nehézségekkel jár egy ilyen finom test összeforrasztása.

– Mindössze bal kezének öt ujját és jobb fülét sikerült egybeforrasztani. Száz évig is eltartana, mire egyben lenne az egész! De ha még csak ez lenne a baj! Munka közben arra jutottam, hogy ha más nem, de az orra hegye, és szemeiből némi fény elkallódhatott a római kertben. Flótás barátom, térj vissza Angliába, és mondd el e szomorú híreket a lancasteri hercegnek, és Hairy doktornak. És még egy dolog, mi engem illet, és nyomja lelkemet. Tegnap levelet kaptam don Giovanni de Trevisótól. Azt írja, leprás, és halálán van. Kívánsága, hogy tisztességgel temessem el annak földi maradványait, ki egykoron a felesége volt. Ebből én, Don Merlin, nem engedek. Legvégül pedig, barátom, akit leginkább szánok, az te vagy, mert e boldogtalan lénynek már soha nem játszhatod el a hattyútáncot.

Flótás mester két napra elrejtőzött, és egyre csak sírt, míg végül távozott tőlünk. A Belvísi úton indult el, szememmel követtem egészen Colpilleiráig. Az ezüst hercegnő temetési szertartása Quintásban volt. Egy szerzetből elbocsájtott barát prédikált a halott felett, beszéde élénken festette e világnak hívságait, mert, ahogy mondta, „asszony lába törve jó”, valamint „fehércselédnek tűz mellett a helye”. Végül még azt is hozzátette a jámbor barát, hogy a Moucíni legelők az apátsághoz tartoznak, és akiknek az egyház javaira fáj a foga, bizony már most a pokol kénkövétől bűzlenek, punktum. Bizony isten, tudott prédikálni az a barát!