A direktor háza magnólia szegélyezte utca elején állt. Városi sorház volt ez, háromemeletes, puszpángos loggiával és nehéz kopogtatóval. Fehér stukkós, függönyözetlen földszinti ablakán bekukucskálni mégsem lehetett, de nem is kellett, mert egyéb látványos kép kötötte le az arra haladó figyelmét. Alig karnyújtásnyira a főbejárattól életnagyságú bronzszarvas bámult az arrahaladóra. Fanyar grimaszát nem tudni, minek köszönhette: alkotója értelmezte-e újra az anyatermészetet, vagy megtépázott büszkeség ült-e ki arcára társtalan városi magányában. Bár felső teste mozdulni látszott, karcsú lábai megmakacsolták magukat az üvegsziklán, melyből valami természeti csoda folytán zabfű fakadt kisebb csoportokban.
Míg a fémállat ezüstös zöld fényben fürdött, a postás maga mögött hagyva piros kis kocsiját, fordított a kapu gombján, és a főbejárathoz szaporázott. Hamarosan meglebbent a bedobónyílás, a mozaikmintás előszobacsempére beszökött a fény, és már landolt is a köteg levélküldemény. A csapófedél hangosan kattant, s az előcsarnok újra sötétségbe borult. A fémes hang bejárta az egész házat. Mint tenyér csattanására, felébredt a háziasszony, Rottné, aki addig nyakig betakarózva, mint egy gerenda aludt, egyedül, a hitvesi ágyban.
Történetünk azonban jóval előbb kezdődött, mint tizenegy harminc. Mrs. Rott, ez a kissé szottyadt, de még akaratos hableány, álmában dagonyás tavon csónakázott, és mint önjelölt szamaritánus, hősi erőfeszítéssel kihalászott a hínáros tóból egy ördögien vigyorgó, egyébként bájos fiúgyereket. A fürtös csöppség szájából és füléből megállás nélkül patakzott a sár és a hínár. Az eleven jelenet hatására, ami egészen felzaklatta, felpattantak szemei és tekintete megállapodott az acélkék római sötétítőn. Az, határozottan kriptára emlékeztette. Felsóhajtott. A mögötte álmosan pislákoló éjjeli lámpa talpazatában három órát mutattak a fluoreszkáló kristályok. Nem kellett hátra néznie, hogy tudja, mennyi az idő, ismerte a ház minden éjjeli arcát. A gekkó lent, az üvegezett hátsó verandán, szobor mozdulatlanságával aludt. Az éjjeli buszjáratok megritkultak, és a közeli Grand Hotelben is csak a portás pislákolt a recepciós pult mögött, az, aki minden éjjeli műszakja kezdetén félretette neki a már kidobásra ítélt magazinokat.
Felkönyökölt, és szeplős, csontos jobbjával végigsimította a mellette üresen tátongó lepedőt. Újabb sóhaj hagyta el a száját. Minden súgást és a távolból bizonytalanul szűrődő hangot elnémított, gyertyaláng-fújásnyi mozdulattal, egy láthatatlan erő. Az élet jelei mozdulatlanságba meredtek. Meg sem próbálta felébreszteni őket. Az éjszaka ráerőszakolt csendje azon jelenségek közé tartozott, melyeket rég elfogadott és melyek megváltoztathatatlanságába többé-kevésbé beletörődött. Az erőszakos ébredés úgy beépült életébe, mint az a dél körül felbukkanó utcaseprő, aki melankolikus tekintettel tette a dolgát, miközben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott. Az asszony persze szinte mindent meg- és kipróbált, elvégre porcikái bosszantóan igényelték a zavartalan éjszakai pihenését, de reggelente már nem segített sem a hűvös zuhany, sem az egész órán át tartó kényeztetés, aminek alávetette magát, abban a reményben, hogy az illatok és krémek által némi erő és derű is szívódik bőrén és zsigerein át egész valójába. Elkeseredett időszakaiban le-leosont az alagsorba és az emeletről szűrődő fényben percekig bámulta az éppen aktuális házvezetőnő leesett ajkait. Hogy irigyelte őt! Mindegyiket! És milyen sértve érezte magát, amikor egyik-másik nő utalást tett arra, hogy kissé furcsa szokás a fizetett alkalmazott álmát bámulni. Mintha ő valóban kíváncsi lett volna a szerencsétlenek álmára! Sértettsége megtiltotta, hogy elmagyarázza, miért és miben is megnyugtató számára, ha mások álmák figyelheti. Szánalommal vegyült, enyhe megvetéssel kezelte őket, mint képességeikben korlátozott egyedeket, akik csontvázból és izomból tevődnek össze, s akik a lélek gazdag tárházát nem ismerhetik. Az arcok cseréjével a neveket is elfelejtette, mint ahogy a visszhang se ér el hozzánk végül, ahogy távolodunk a közegtől, mely életre keltette őket.
Némi megkönnyebbülést álmatlan hajnalaiban végül az Éjjeli Baglyok telefonos szolgálat hozott számára. Ahogy máskor, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a házvezetőnő alszik, suhanó szellemhez hasonlatosan, most is leosont. Az alagsori konyha ajtaja, karnyújtásnyira tőle, tárva volt. Az ablakon át látta, a kinti lámpa fénye árnyékot vetett az olajfára, amely sötéten, hangtalan hajladozott a korahajnali szellőben, mint legyező, magasan felette, a járda szintjén. Hallgatózott. A bojler lángra lobbant és búsan búgott a szomszédos helységben, melynek ajtaját résnyire nyitva felejtették. Csak a házvezetőnő hálószobájának ajtaja volt zárva. Inkább csak megszokásból várakozott. A ház, amelyben már több, mint harminc éve élt, idegennek tűnt. Az éjjeli fényben fürdő fikusz, mint egy betolakodó, most is meglepte, mintha nem is az övé lenne.
Nagy, talpas pohárnyi Pimms-el tért vissza második emeleti hálószobájába. Az ajtó halkan kattant mögötte. Aprólékosan elrendezte, keze ügyébe, ha szükség lenne rá: az italt, a zsebkendőt, a körömráspolyt és egy magazint, amit előzőleg már vagy tízszer végiglapozott, és bár unalmasnak tartotta, mégse dobta ki a színes fotók miatt. Miután befészkelte magát az ágyba, feltárcsázta a szolgálatot. A szám ez alkalommal hosszan csöngött. Arcán a várakozás, mint megszáradt iszappakolás feszült, csak szemgolyói jártak elevenen a párna mintájáról szeplős kézfejére és vissza. Üdvözült csücsörítéshez hasonlított mosolya, mikor a vonal túlsó oldalán végre megszólalt a Hang. Ám mielőtt az végigmondhatta volna a bemutatkozás kötelező sablonszövegét, Rottné szavába vágott:
– Ó! Itt a te Paulád! Úgy örülök, hogy te vetted a hívást! – eresztett el egy röpke sóhajt, majd miután marokra fogta a pohár italt, hátradőlt a párnán és lehunyt szemmel vágott bele mondókájába:
– Pontosan erre a megértő, emberi hangra vágytam! Amióta nem beszéltünk motoszkál bennem ez a nyugtalanság, és csak most, a hangodat hallva jöttem rá, mennyire hiányzik egy igazán megértő barátnő az életemből. Igen, tudom, a mi kapcsolatunk más elveken alapszik, és így persze tragikus, hogy egy arctalan nővel kell megosztanom lelki tusáim… Megint úgy érzem magam, mint Csipkerózsika, aki felébredt, míg mások százéves álmukat alusszák! Hogy nem beszéltünk tíz napja? Hm! Mintha csak tegnap lett volna! Mit is csináltam közben? Millió dolgot és semmit. Elgondolkodtam az ötleteden, el bizony, és újra beiratkoztam a sportcentrumba. Tegnap például öt kilométert letekertem. És igazad volt, ez alkalommal egy férfiedzőt kaptam. Az a szörnyű nőszemély már nem is dolgozik ott. …Hogy milyen a hangom? …Feldobott hangulat? Nem, egészen biztosan nem… nem, nem alszom jobban kicsit se, többször felébredek éjszakánként, de igyekszem elfoglalni magam valami hasznos és okos dologgal… azért azt nem mondanám, hogy előrehaladás, de tény, időnként egész kalandornak érzem magam! Az ember elvégre nem hagyatkozhat mindig, mindenben másokra. Csak ezek a hosszú, üres délutánok ne lennének. Tudom, hálásnak kellene lennem jó sorsomért, de néha úgy szeretnék egy jót sikítani! Bármilyen új irányba is igyekszem eltolni napi tevékenységeim, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy semminek nem látom az értelmét. Mintha az egész életem ismétlődések sorozatából állna! Semmi sem lep meg, semmi sem okoz örömet. Néha egészen megijedek, hogy valami baj van velem… persze, tisztában vagyok vele, hogy ez így igazán rettenetesen hangzik, de biztosíthatlak róla, a te Paulád tiszta szívből igyekszik, hogy jobb emberré váljon, és nemcsak hogy elfogadja az úgynevezett megváltoztathatatlan dolgokat ebben az őrült gyorsasággal változó világban, hanem maga is változni próbál! Különben is, ki bírja ma már nyomon követni a világ eseményeit? És honnan jön a bizonyosság arra vonatkozóan, mikor kell és lehet változtatni? Itt van ez a mi negyedünk. Valamikor ez egy igazán rendes környék volt. Ha látnád, ami itt most megy! A közeli étterem teraszára se merek kiülni, inkább telefonon rendelem az ételt. A minap, mikor mégis meggyőztem magam – hiszen olyan szép idő volt- épp csak kihozzák a bárányragut, már meg is jelenik egy alpári alak, tudod, olyan, akitől a víz is kiveri az embert, koszos trapéznadrágban és lógó cigarettával szája csücskében nekiáll nyúzni a harmonikáján valami ismeretlen dallamot. Szinte fájt! Mindezt az étterem előtt, a járdán, kérés nélkül. Végül az egyik vendég kezébe nyomott egy ötöst, hogy távozzon. A nyomorult meg azt hitte, hogy a muzsikálásért kapta! Mert mondanom sem kell, nem értett egy szót sem a nyelvünkből. Őszintén, mégis mit képzelnek ezek! …Semmi bajom a külföldiekkel, és igazad van, nem szabadna, hogy az ilyen dolgok felzaklassanak! …De hát mondd, mi történik velünk manapság? Olyan értelmetlen tűnik néha az élet! Mi végre születnek ilyen emberek? … Ó, igen, tudom, régen is voltak utcai zenészek, na, de kérlek, azok zenélni is tudtak!… Igen, értem, talán tényleg nem szabadna így beszélnem, de én nem vagyok egy szörny, ismersz! Ha dolgoznának, igen, semmi bajom azokkal, akik igyekeznek, akarnak és tudnak dolgozni. Bár, hogy őszinte legyek, manapság igencsak nehéz jó alkalmazottat találni. Már olyat, aki megüti a mércét… Igazad van, hála Istennek, az én életemre egyenes hatással nem lehetnek, hiszen én hozom a döntéseket. Ó, könyvet tudnék írni a tapasztalataimról! Arról, ahogy tartják a markukat!… Hát persze, hogy igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani! Például az alkalmazottakról beszélve, mindig eszembe jutnak az olyan őszinte és tiszta emberek, mint például a postásunk. Húsz éve járja az utcánkat. Ripsz-ropsz dolgozik, szinte percre pontos, és mindig van egy-két kedves és udvarias szava. Nem tartja fel az embert, nem akadékoskodik. Alkatilag nem egy feltűnő férfi. Ha holnap ismeretlen helyen találkoznék vele, véletlenszerűen, talán el is mennék mellette, annyira hétköznapi. Még emlékszem rá, mikor több haj volt a feje tetején, haha! Amikor a környéket kezdte járni, a gyerekei még kicsik voltak, most meg már egyetemisták. Szegény feje, lassan belerokkan a taníttatásukba, amit persze nem rovok fel neki, de mégis, minek, attól még nem lesz igazi közgazdász vagy jogász valaki, ha elvégez egy-két évet az egyetemen. Álmodik-a-nyomor eset, ahogy a férjem mondja… Hogy hogyan értem? A kapcsolatok, azok határozzák meg az ember sorsát, érted, mire gondolok. Nagy a felelősség, és azt nem lehet akárkire rábízni. Na, de hát a legjobbakat remélem neki! Már csak azért is, mert bár csak egy postás, úriemberként is tud viselkedni! Láthatod, nem vagyok egy szörny! Már ismerhetnél, hogy én mindig őszinte önkritikával beszélek. Itt van az ő esete is. Évekkel ezelőtt, hogy is mondjam, huncutságba keveredtünk. Szinte rögtön azután történt, hogy megkapta a mi körzetünket. Olyan más volt, mint az előző postás. Mozdulatai olyannyira megkomponáltak voltak, mint egy távolba ugróé. Akkor még éjszakánként jól aludtam és reggel kilenc körül már talpon voltam. Az étkező ablakán keresztül láttam, ahogy kicsit ügyetlenkedik a kapugombbal, ezeknek a külföldieknek évekig tart, míg megszokják, hogy nem lenyomni, hanem csavarni kell a kapugombot. Aztán láttam, ahogy sürgős léptekkel az ajtónál terem, és ha nyitva volt a nappali ajtaja, hallottam, ahogy sustorog a küldeményekkel. A gép csapágyainak rövid, ritmusos kattanásait jutatta eszembe! Nem is tudom, miért mondom el neked. Talán mert tényleg briliáns volt, látnod kellett volna! Egy napon aztán ott állt az ajtóban, kissé csapzottan, a napfény egész szikrázó fénybe borította, mint az Arkangyalt. Ahogy megnyitottam az ajtót, a fuvallat arcomba terelte az enyhe izzadtsággal keveredő parfümét. Nem is tudom, mi ütött belém! Egyszerűen azt akartam, valaki átkaroljon, hogy egy kis boldogságmorzsa nekem is jusson. Anyám mindig arra biztatott, és a férjem is azt mondogatta még annak idején, hogy Nyuszika, amire nagyon vágysz, azt el kell venni, senki nem fogja tálcán kínálni. Persze nem terveztem el előre semmit. Szerencsétlen ürge! Egyszer csak, mint akit meghipnotizáltak, elnyomott magától, és lenyomta a szokásos maszlagot, amellyel a férfiak mindig előhuzakodnak, ha inukba száll a bátorság. Így, utólag olyan vicces: „Drága asszonyom, drága asszonyom!”, lihegte, közben éreztem marka szoritását, amitől még izgatottabb lettem. „Egy olyan gyönyörű nő, kinek bájai a görög istennőkével vetekszenek…”, erre az egy mondatára világosan emlékszem! Ha Erik mondaná, megsértődnék, mert azt hinném, gúnyolódik. De a pasi, ha láttad volna, tényleg ragyogott. Ekkor már nevetnem kellett, azt hiszem kissé megsértettem, pedig nem akartam, pláne a hízelgő hasonlat után, de a Martini addigra már megeresztette a nyelvem. Ezért sem iszom már annyit manapság. Mást is mondtam neki, de csak annyit hajtogatott, sajnálom, igazán, most mennem kell, holnap, meglátja, asszonyom, más színben fogja látni a világot. Hát nem láttam, azóta se látom! Nem haragudtam rá, ezekre a szerencsétlen ördögökre nem lehet, a kispolgári görcsösség úton-útfélen megnyilvánul náluk. Nem is tehetnek róla, ebbe születtek bele, ők is ezt adják tovább. Amikor arra utaltam, hogy úriemberként viselkedett, azért tettem, mert soha, egyetlen alkalommal sem tett célzást arra, ami akkor történt köztünk. Pedig aggódtam, az ilyeneknél sose tudhatja biztosan az ember, de ennek mintha kigumizták volna a memóriájából az esetet! Elnéztem őt azután is, az étkező asztalától, reggelizés közben. Öt perc különbséggel be lehetett határolni, mikor érkezik! Őrület, ahogy sietett! Hogy hova, miért és kiért? Ma már belátom, Eriknek volt igaza. Tudom, nem éppen hízelgően fogalmazott, különösen, mert akkor még nem ismerte a postásunkat, hiszen többet volt házon kívül, mint otthon. Na, nem mintha most gyakrabban látnám, de tény, manapság már Erik is nagyon kedveli. Karácsonyra vettünk is neki egy rendes pezsgőt champagne truffle-val a Fortrumban. Elég borsos árat fizettünk érte, de nem sajnálom tőle. A fickó rendes ember, kész, ennyi! …Óh..uh.. a te Paulád úgy elszomorodik néha! Olyan üresség van bennem! Miért találkozunk emberekkel, akik egy pillanatra különös fontossággal bírnak, de mint elvarratlan fonál, szempillantás alatt eltűnnek az életünkből? Mióta a gyerekek bentlakásos iskolában töltik az év nagy részét, még nagyobb ez az üresség. A te gyerekeid veled vannak, gondolom? …Hogyne, igen, én szamár, tudom, nem beszélhetsz a magánéletedről. Ami elég furcsa, hiszen én mást sem csinálok, mint őszintén feltárom neked a magamét. Ah! A te Paulád igazából nem leli a helyét. Sose találta. És a bajok csak tornyosulnak. Újabban a fülem cseng szakadatlan. A gyomrom, mi van a gyomrommal? Nem, az sincs rendben, ahogy az izületeim sincsenek. Ne is beszéljünk erről! Drágám, de hiszen már mondtam neked, ha összeszámolhatnánk, mennyit költöttünk pszichológusra, zéró sikerrel! Igen, igen, hogyne tudnám, az apró bajok az élettel járnak, de miért kellene beletörődnöm? Mi lenne, ha mindnyájan beletörődnénk abba, ami nekünk adatott? Hová fejlődne ez a világ! …Más a véleményed? Gondolod, hogy eljön egy nap… az ember életében, amikor minden a helyére kerül és … ? Hogy menned kell? Ilyen hirtelen? Ó, hogy sajnálom! Holnap is dolgozol? És holnapután? Hát, talán mással is megbeszélhetem gyötrelmeimet. Mindenesetre jó éjszakát neked, vidám szabadságolást, én még kicsit bámulom a plafont, megpróbálok sírni, az általában jót tesz, csak nehezen megy. Remélhetőleg még hét óra előtt visszaalszom, haha! Talán helyet kellene cserélnünk, haha, hiszen neked nincsenek gondjaid az alvással, vagy vannak? Ó, igen, értem…! Pá, a te Paulád is búcsúzik! Pá! Pá!
Az asszony letette a készüléket. Miért beszél annyit? Miért ezekről a dolgokról? És miért telepedik a mellkasára ez a nehézség, szinte rögtön azután, hogy leteszi a kagylót?
Kimászott az ágyból és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A szokatlan ötlettől majdnem jókedvre derült. A friss levegő szinte betört a szobába. A nő élvezte az éjszaka nyers érintését. Gyermeki izgalommal fülelte a zajokat. És ekkor hirtelen úgy érezte, a belőle előzőleg feltörő szavak a szívéből szóltak, mikor azt mondta, semmi, de semmi nem okoz számára örömet. A sötét és a hideg is hirtelen viszolygásra ingerelte. Csalódottan bújt vissza az ágyba. A magány paplanként fedte be testét. Szemeit szorosan összezárva csúszott lejjebb az ágyon. Tudta, ha most kitart, végre elalszik.

A postás kissé csapzott halántékkal baktatott fel a negyedik emeletre. A lift megint nem működött. Az elvitelre kitett fekete kukazacskó szagát már a harmadikon érezte. Nekiveselkedett az ajtónak (az kissé nehezen nyílt, a napokban szereltetett fel rá hangszigetelőt és a műbőr bevonat még szorult), és közben a kellemes késődélutánra gondolt, amit majd a kanapén elnyúlva tölt, várva, míg felesége befejezi a konyhái csörömpölést, befutnak a gyerekek és végre leülhetnek a szűk kis helységben a még szűkebb asztalhoz, vacsorázni.
Az ajtó végül megadta magát, és a férfi – meglepetésére – asszonyával találta magát szemben. Az asszony ideges látványa nyugtalansággal töltötte el, ám még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elcsattant egy pofon. Jókora, nagy ívből lendülő, ötujjas telitalálat. Nem is látta a mozdulatot, csak a csípős érintésre tért magához. A nő közelhajolt a férfi arcához, orruk szinte összeért:
– Ezt a te görög istennődért!
A férfi szemei kikerekedve kapaszkodtak nője vizes tekintetébe (ekkor vette csak észre, piros az orra), és tátva felejtette a száját, mint amikor kisgyerek korában bámulta, lenyűgözve, az első hóesést.

 

 

 

(Illusztráció: insmn)

8.

Este hatig azzal ütöm el az időt, amivel a legtöbbször: visszahúzódom a lakrészembe, olvasgatni. Az olvasás a legjellemzőbb tevékenységem. Nem ritkán elszenderedem közben, s olyankor a legkülönfélébb álmokat látom. Rendre visszatérő látomásom például a ruhátlan, arctalan ember. Kopogtatnak az ajtómon, én kinyitom, s ott áll egy pucér egyén, a nemi szervei helyén csak sima bőrfelület, ahol pedig arcot kellene viseljen, kerek, vakító tükör. Ahogy szembenézek vele, saját ábrázatomat látom, tágra meresztett szememben rémületet. Abban a pillanatban pedig, ahogy megszólalok, meghallom a hangját, itt zsong benn, a fejemben. Nem értem, amit mond, pedig a szavai külön-külön értelmesek, s mintha végső soron mondatokká állnának össze, mégsem vagyok képes fölfogni a jelentésüket, ezzel szemben úgy érzem, megpattan tőlük bennem valami – s ha egyszer nem riadok föl időben, alighanem holtan találnak majd napok múltán, amikorra elárul a szagom, rothadó testem orrfacsaró bűze.
Más alkalommal azt álmodom, szépséges, selymes bundájú, hófehér macska szegődik mellém, hozzám bújik, dorombol. Világéletemben szerettem a macskákat, dédelgetett vágyam, hogy idehozatok egyet, ám ez a szűkös odú, amelyben élek, biztosan kevés lenne a cicának, ezért minduntalan leteszek a tervről. Amikor alszom, olykor mégis meglátogat egy gyönyörű, különleges állat, az oldalamhoz simul és dorombol – csakhogy amikor meg akarom simogatni, áthatol rajta a kezem, mintha pusztán vetített, háromdimenziós kép lenne. S közben mindvégig érzem a melegét és a rezonanciát, amit a dorombolásával támaszt. Érthetetlen! Próbálkozom feszt, egyre makacsabbul, de sohasem sikerül hozzáérnem, mind idegesebb vagyok, a kezem reszket, mire végre kipattan a szemem, fölébredek. Zihálok, izzadok, a fejem szét akar hasadni, a torkom száraz, a szemem ég, a halántékom lüktet.
Számos éjszakám torkollik lihegő migrénbe, szomjúságba. Képtelen vagyok uralni az álmaimat…
Ezúttal azonban nem alszom el. Nem is merülök könyvbe. Csak ülök, csak tűnődöm. A kultúrakoncepciómon rágódom, amit alighanem sosem fogok megírni, de amelyben, ha mégis elkészíteném, a kultúrát és a művészetet egyfajta kulcsként használnám. Kulcsként a világhoz, a megismeréshez, az önállósághoz, kulcsként a gondolat megőrzéséhez, új gondolatok nemzéséhez, születéséhez, fölneveléséhez. Nem állítom, hogy az ötletem valamiféle egyedi elképzelés lenne, nem ringatom magam abba az ábrándba, hogy soha senkiben nem merült föl hasonló. Az azonban kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben nem gondolkodtak ezekről a kérdésekről úgy, ahogy én. Hivatalosan, elfogadottan semmi esetre sem. Nem hivatalosan, ám nyilvánosan ugyancsak nem. Napjaink uralkodó eszméinek a vezérfonala a közvetlen célszerűség. Maguk az uralkodó eszmék pedig, valljuk be, fölöttébb pitiáner ideák. Mikor a múlt nyáron lelkészekkel próbáltam ezekről a problémákról beszélgetni, csúfos kudarcot vallottam.
Tavasztól őszig, kétheti rendszerességgel három protestáns és egy katolikus lelkész látogatja Zichytelepet, őket hívtam meg vacsorára tavaly egy nyári estén, velük akartam párbeszédet kezdeményezni. A vallásról és a művészetről értekeztem, mint két olyan területéről az életnek, amelyek mind formálisabbá válnak, egyre automatizálódnak, napról napra veszítik el a lényegüket. Megkíséreltem rámutatni, mennyire földhöz ragadottá vált a társadalmunk, mennyire eltávolodtunk az istenitől, az éteritől, s mindentől, ami nemes. − Attól tartok, nem is értették, miről hablatyolok. Akárhogy is, a megírandó koncepciómra rá se tértem. Úgysem fogadták volna be. Úgysem akarták volna megismerni. Úgy éreztem, sajnálnak. Láttam a tekintetükben a szánalmat. Amiképpen azt is, hogy egy árva hangot nem értenek abból, amit magyarázok. Vagy talán nem akarják érteni. Persze, lehet, hogy rosszul közelítettem a kérdéshez és zavaros voltam, követhetetlen. Néha legalábbis ezzel vigasztalom magam.
Hátha Juli lesz az, akivel beszélhetek mindenről, ami foglalkoztat, suhan át rajtam. Izgalommal tölt el ez a lehetőség. Izgalommal tölt el, hogy újra úgy érzem, lehet még sanszom ebben az életben.
Fél hatra a vetítőteremnél vagyok. Egyszerre érkezünk Julival. Egy kalandfilmet adnak, a dzsungelben játszódik, hőssel és hősnővel, szerelemmel, halállal, bátorsággal és nemeslelkűséggel fűszerezve. Mielőtt beülünk a moziba, megiszunk egy kávét a parányi büfében.
– Örülök, hogy eljöttél – csúszik ki a számon túlzott őszinteséggel.
Juli mosolyog.
– Én se bánom – mondja, és közben annyira bájos, hogy már ezért megérte a mai napon fölkelnem.
Többet nem is igen szólunk, egy-két semmitmondó mondatot csupán, egyebet nem.
A mozi inkább szoba, mint vetítőterem, húszan tudnak egyszerre leülni. Ezúttal hárman vagyunk. A vásznon méregzöld esőerdők jelennek meg, autókonvoj, majomcsapat, puskát tartó férfikéz, karcsú női sziluett, elefántagyar, iszapos víz alól felbukkanó krokodilpofa, borostás ábrázatban megcsillanó aranyfog. Észre se veszem, miként történik, egyszer csak Juli kicsike keze simul a tenyerembe. Selymes a bőre, az ujjai hegyével cirógat. Lehunyom a szemem. Hazagondolok.
Úgy emlékszem, azokban a napokban túl sok hó esett. A hideg nem bírta szuflával, így az utcákat hamarosan gusztustalan, mocskos, undorító latyak fedte be. A buszok, a teherautók, de még a személyautók kerekei is széles sávban szórták maguk köré ezt a förtelmes matériát, ami aztán hányás gyanánt csúfította el a járókelők nadrágját, kabátját, néha még a sapkáját és az arcát is. Estére aztán magához tért a zimankó, utánpótlást kapott valahonnan, vagy csak kipihente magát, mindenesetre bekeményített, a hőmérőkben nyújtózkodó higanyoszlopokra ráijesztett alaposan, mire azok menten összehúzták magukat. Percek alatt megfagyott az egész, minden négyzetmétert betakaró undormány, ami nem is olyan régen még vakítóan fehér hótakaró volt – most aztán lehetett esni-kelni, botorkálni.
A fogaim jól hallhatóan vacogtak, miközben egy magába roskadt és jéggé dermedt hóember mellett kifordultam a sugárútra, nekifeszültem a heves rohammal rám rontó, arcomba-fülembe vérfagyasztó csatakiáltást süvöltő szélnek. Mivel a kesztyűmet nemrég elhagytam valahol, kabátom ujjába húztam a kezem, fejem meg a vállam közé, minthogy sálam sem volt az idő tájt. Sokáig azt hittem, soha életemben nem fázhatok többé annyira, mint akkor. Ma már tudom, mekkorát tévedtem.
Betértem egy helyre, megittam három deci forralt bort. Élveztem, ahogy a fűszeres ital csiklandozza a nyelőcsövemet. A kezemet is megmelengettem a bögrét szorongatva, s mire elfogyott a bor, visszatért belém az élet melege. Újra harminchat fokos lázban égek, állapítottam meg csaknem elégedetten az évekig betiltott költő pompás sorával, s ennek tudatában nekiveselkedtem, morogtam valami köszönés-félét, behúztam a nyakam-kezem, mielőtt kifordultam az ajtón.
Már sokszor elgondoltam magamban, hogy egyszer majd leírom az olyan estéket, mint például az volt. De mikor hazatérve, a szobámban felkapcsoltam a villanyt, leültem a székre és farkasszemet néztem az íróasztalra mint halotti ágyra kiterített puritánul és barátságtalanul tiszta, mondhatni szűzies papírral, csak görcsösen szorítottam a tollat, s nemhogy írni, de moccanni se bírtam. Így nem megy semmi, gondoltam, de nem tudtam igazán, mi nem megy és hogyan.
A járda csúszott. A cipőm beázott és három zoknival sem melegített semmit. A talpa olyan simára kopott, hogy még a nyári, meglágyult aszfalton is csúszkált. Egyszerre nem voltam ura a lábamnak, a házfalak meginogtak, a villanyoszlop eldőlt, s egy perc is eltelt, mire fölfogtam, hogy hanyatt fekszem az utca jégpáncélján és sajog a hátam. Nagy nehezen föltápászkodtam. A házfalak újra biztosan, stabilan szegélyezték az utcát, a villanyoszlop is függőlegesen állt megint. Csak odajutok, morogtam. (Hová is igyekeztem? Hogy rájöjjek, össze kell szednem az emlékeimet, összegereblyézni őket és elrendezni a megfelelő konstellációban.)
A lépcsőházban büdös volt, de meleg. A csengő hangját nem hallottam, hát kopogtattam is. Aki kopogtat, annak megnyittatik, dörmögtem, vagy valami ilyesmi. Valóban megnyittatott: megérkeztem. Ott álltam a blokklakás fellengzősen előszobának nevezett helyiségében, amit betöltött egy lány illata. Miközben lehámoztam magamról a kabátot, újra eszembe jutott, hogy milyen hülyén hangzik a neve: Altbächer Emőke. Ha már Altbächer, miért nem Krisztina vagy Henrietta, gondoltam. Meg is mondtam ezt a lánynak, Emőkének. Ő csak mosolygott, elnézően. Gyakran mosolygott, pedig szép, szomorú-barna szemei voltak. Meg olyan pici keze-lába, mint egy óvodás gyereknek. Pontosan olyan parányi, amilyen Juli keze itt, a markomban. Ez lehet az összekötő kapocs tehát: a picike kéz.
Letelepedtünk az olcsó, blokklakásokba rendszeresített parkettára terített vastag, durva pokrócra. Kellemesen meleg volt. Beszélgettünk, vagy inkább fölváltva beszéltünk. Hol az egyikünk, hol a másikunk nyitotta ki a száját, hogy az évezredek során erre a célra kialakult biológiai berendezéseinek segítségével hangokkal töltse meg a levegőt, amiből aztán mindenféle szavak, s ha minden jól sikerül, értelmes mondatok állnak össze. Először a főiskoláról beszéltünk, közös ismerőseinkről, aztán régi dolgokról kezdtünk mesélni egymásnak, olyanokról, amelyek megestek velünk. Mindkettőnket érdekelték a régi dolgok, legalábbis az olyanok föltétlenül, amelyek velünk estek meg. Sokat beszéltem, Emőke figyelt. Én kevésbé figyeltem rá. Jobban érdekelt, velem mi a helyzet, kevésbé az, mi lehet vele. Nagyon fiatal voltam még, de már nagyon önző.
Úgy két-három évvel azután az este után összefutottam a lány öccsével. Emőke addigra férjhez ment Bécsben, valami Isten tudja, honnan odakeveredett skóthoz, talán gyereke is született már, mintha azt hallottam volna valakitől. Azt viszont nem is sejtettem, amit Bulcsútól (neki is ilyen lehetetlen neve van: Altbächer Bulcsú, kész röhej. Miért nem Brúnó? Vagy Ottó?) tudtam meg: Emőke szerelmes volt belém. Tulajdonképpen miattam hagyta ott a főiskolát és költözött Bécsbe. Azon az először cudarul hideg, aztán kellemesen meleg estén viszont, amikor előbb fagyoskodtam és elestem, utána órákig ücsörögtem a pokrócon, erről még nem volt tudomásom. Gyanútlanul és az ifjúság mohóságával beszéltem Emőkének mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Beszéltem az íróasztalra terített szűzi jellegű, ám voltaképpen kihívóan viselkedő papírlapról is – nem is értettem igazán, mi késztetett erre. Ma már tudom, mennyire közhelyes voltam. Akkor bezzeg gőzöm sem volt erről.
Hajnal felé rádöbbentem, hogy nem tudom, mit keresek ennél a lánynál. Ezért megcsókoltam. Onnantól már nem kellett beszélni.
Nyugtalanság fog el. Miért merült föl bennem ez az emlék éppen most? És például miért ugyanolyan erős a hideg emléke, mint a melegé? Miért ilyenek a hangsúlyok a memóriámban? Egyáltalán, hol is vannak egészen pontosan a hangsúlyok? És egyáltalán vannak-e? Ha most otthon lennék, a szobámban, alig leküzdhető, röhejesen közhelyes vágy fogna el, hogy leüljek az asztalhoz, nézzek farkasszemet a papírral, s végül futamodjak meg meghunyászkodva, mint mindig. Végül, tudom, leküzdeném a vágyat. Mert nem is volna igazán erős vágy, az az igazság. Pláne nem leküzdhetetlen. −−−
Megint nagyot mondtam, megint hamisat. Már alig akadnak erős vágyaim. Vagy nem tudok róluk, mindenesetre.
– Ne szorítsd annyira a kezem – súgja a fülembe Juli. Érzem, hogy elpirulok. Még szerencse, hogy a sötétben nem látni.
– Ne haragudj – lehelem, s ha már odabújtam, hát leheletfinoman megpuszilom a fülcimpáját. Azonnal hozzám fordul, mohón kap a szám felé, nyelvével gyöngéden szétfeszíti az ajkaimat, behatol a szájüregembe, a nyelve, akár egy kis hörcsög a terráriumban, kutakodni kezd odabenn, végigtapogatja a fogaimat, a nyálkahártyámat, a szájpadlásomat, mindenhová elér. Juli nyelve olyan hosszúnak tűnik, mint a kígyóké. Sokáig csókolózunk. Alig várom, hogy leperegjen a film, s ha lepergett, ha szerelemtől részegen kitántorgunk a moziból, siessünk hozzám, reszkető kézzel matassak a zárral, aztán a női ruhadarabokkal, aztán a test hajlataival.
Mikor végre véget érnek a vásznon az érdektelen kalandok, valóban elmegyünk hozzám. Juli nem teketóriázik, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, már hányja is le magáról a ruháit. Hajlékony, formás a teste. Egészen részegítő! Úgy tűnik, tévedtem az imént: igenis és nagyon is akadnak még erős vágyaim! No, nem igazán nemes vágyakozások, nem is ártatlanok, s nem különösebben tiszteletreméltók. Közönségesek inkább. Az üzekedni vágyó kutyák szenvedélye, a kiéhezett farkasok mértéktelensége tombol bennem.

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

– Hol a papa?
– Elment a valagba.
– Az merre van?
– Toronyiránt arra. – A Mama a parkon túlra bök, mintegy int jobb kézzel, könyveket
egyensúlyozón. Másik kezébe’ a magamé szorong melegen.
– … ha meg arra konspílok, hogy Arthur Shawcrossnak, aki éppencsak legyilkolt, valami
undormányos szerrel, ne tudd meg, egy tucatnál több reménybeli remekbe szabott kültéri női
szerzést… – A Mama a szomszéd Ottóbának gesztikulál, amire valahogy minden únos
alkalommal figyelmes leszek, nem tehetek egyebet, a Mama agya baja jobbára derületes.
Amit közöl, ha képes vagyok kipépelni, akkor meg épületes emeletes tortaszerű.
– Az mics’da, Mama? – Húzgom a szemöldököm, ahogy máskor meg ő teszi.
– … megint félbe tépsz, sebre baj… Tanulj hát. A kültéri olyas lányka, aki örömös… mer’ van
munkája. Adóigazolványa… negatív hívtesztje gyakornak sokasával.
– Miér’ nem mondod egyenesen, hogy a néni szimpla szóval kurva.
– … mingyá a szájadra csapok egyet, te gyerek, fene a szókészleted; ki szájából vettes má’ el?
– A papa mondta, mikor éppen pipagőzbe’ volt.
– Az a szatír lekurvázott? – Itt már habos-dagályi, szivacsos. Komplett mosatlan szennyesre
való.
– … és ki a fészek az a Shawcross? – böki meg Ottóbá a Mamát. Nem kellene pucoválni a
pikkelyeit, sokas az, de sose elég.
– Kussolsz! Ideológiai vitát folytatok a fiammal! Értelmes vagyok? (- Sose voltál.) – Lejjebb
ereszt lyukas légzsák módjával, lejjebb is ereszkedik – Mint esőbe’ az ernyőt, nyisd ki a
füled, peckeld fel szemed magházát, s légy figyelmes, jobb móddal, mint a suliba’, tunniilik,
eléggé herótos, hogy sose ismétlézzem. Majd megteszi azt a történelem. A savas fene se
emésztette fel Nietzschét meg a nyavalyaette Uroboroszát… – Anyát mingyá széjjel tép az
idegzete. – Most megenn beborulsz, Mama?
– Kussolsz, pimasz kölök! Egyet tudj!
– Többes lesz belőle… – Ottokár élvetegen pendül a Mama ideges-feszengő húrozatján. A
Mama meg egy pillantással kiátkozza az élők sorából.
– Leállnál erről? Meg úgy általába’ a légvételről?! … megtudsz mindent – hajlik vissza felém
egy ideges széltépte dühös fűz módján –, de nem segít át a vizsgán.
– Milyen vizsgán?
– Az alkalmasságin! Már hogy nem vagyol inkomp!
– Nem bizonyosság, gyermekem, de a papa nem szatír, émmeg sose utcai.
– Nem biztosan nem vagy utcai, Mama? – Disszonancia érvényével sikkan el fül mellett a
beszély foszlós szála.
– A bizonytalan bizonya, menzakaja. Ne ítélj elsőre. Amaz utcai viseltes első állásúllag akár
kis pisze könyvtáros is lehet.
– Igazad van, persze ez semmit nem nyom. Ám már csak a rendszer és kényes női
despotizmus okán ismétlem magam. Ilyetén alázattal hallgass egy karthauzi példájával.
Egyszóval couchez-vous! Fekvő rendőr még haszonnal lehetsz forgalomba’! – idegbe’
leldzős, hozzám ingáz színváltozó, most haragvó szeme, aszond’ – Peckeld fel a hallód,
életem, a Mama káromlani fog.
– Tessék, Mama! – Orra alatt zizgetem a doboz piruláját, amire sose mond olyat, gyógyszer,
azt igen, hogy szemét, meg hogy adj inkább egy kalapácsot, fiam.
– Kedves vagy, csöppem, mint rendesen. – Puszit maszatol a képemre.
Ég felé íveli patetikusan piroskás arcát, jajbusongva mormol szózatot, hogy az Isten, s annak
minden sápadt angyala belépirul, sokat emlegeti a papát, mit csináljon a mijével, hányszor s
miképp haljon, s cifrázza már-már élvvel… azt hiszi, nem vagyok hallója, csak mer’ úgyan
tétetek, mintha-jelleggel. Úgy nevezi őt, Pöcepapa. Előszörre aztat véltem hinni roppantul
fejlett elmézettel, hogy a papa szimplán pösze, a Mama éppen csak kinevette, ha a papa azt
mondta, „megkerüljük a tót…” vagy „Ott a hal bukóba’, lefele fejjel”. Amikor a Mama
kijavította a pöszét pöcére, se lettem értelmesebb. A csatornafedőre mutatott akkor, émmeg
rögvest a Pingvinemberre konspíltam. Szegény papa a kanális szennyébe’, ahol büdös van.
Latrinán innen és kocsmaajtón túl, ahol a büdös disznó se túr… mer’ még annak felettesebb
az igénye – tette hozzá a Mama.
– Mert én ilyet tudok csinálni! – Ottóbá vicsori-büszként emelte fel az ő fiát. Megtudtam, úgy
tettem, játszok a katonáimmal, de kétharmad részt figyelmes voltam, hogy a bácsi – mer’ a
Mama végre is eldurálta magát a történetfolyam végét célozva –, még szemmel is képes, és
öl, akihez mérten az a Crowley, vagy kicsoda bácsi egy nagypályás kiscserkész a szelíden
lobogó langymeleg láng mellett, a Hey, Joe-t szopránba’ énekelő vattacukorevő, aki bebújik
a macis zsákjába és diszkréten szuszog hétig, igen, a Crowley egy bárány, a papa meg egy
mocsoki vipera, vagy valami ilyesmi. Ha meg tudatán kívül harákol, a Mama boldog, mert
nincs, máskor szipog, mert van. Lenne inkább néhai, menne a valagon túlra. Hüppöl bele a
törlőrongyba. Ha ilyen napon iszonnyal viszonyul, mond ilyest meg effélét, egye a fene meg
a génállományom, mer’hogy megütötte a két százalékot a hasonulásom.
– Ha felmegy háromra, engem ‘s utálni fogsz? – pislogok.
– Visellek, kicsim, mint bolha az ebet. – Voltaképpen megölel, de nem mindig tudok mit
kezdeni a szavai savával. Hangzósítom is magamat:
– Viccelsz csak íróisan vagy mingyá Pöcefiúnak szólít’sz egy pillantás múlva. Sose tudlak
igazán követni, Anya.
– Mer’ aprószerzet vagy még, Kicsi Hobbit. A gének léte viszonyi, nem egy predesztinátor, se
nem vektori, életem. Akaratja van az embernek szabadjogúlag. Csak a fejed megléte ne
legyék gátja a gondola szaporájának.
Egy melegebb csókkal törli le az előző hideget a bal gödörtől kissé balra.
(S hogy miér’ vagyok én ilyen értelmi? Mer’ ő ilyet tud csinálni!)

 

 

 

(Illusztráció: cllge)

Ferenc már három éve hajléktalan. Volt egy kis zug az egyik ház sarkában, ahol szerényen meghúzódott és berendezkedett. Márta egy ötven éves munkásasszony mindig hozott neki egy kis ennivalót vagy italt. Kiflit, vagy netán fánkot, szóval amit éppen vásárolt innen nem messze, s még ennek a szerencsétlennek is hagyni tudott.

Egyszer, mikor éppen felkelt, megint éhes lett. De most volt mit ennie. Persze a segélyéből, nem Márta jóvoltából. Majd sétára indult. A környéken hemzsegtek a koldusok, hajléktalanok, de mások is. Cigány kereskedők és így tovább…

Ferit ismerték már ezek, tudták, hogy nem vesz semmit. De Feri nem volt alkoholista, az élet egészen más okok miatt juttatta ebbe a helyzetbe. Sokat volt munkanélküli. Nem az iszákosságáról volt ismert. Állítólag lopni is szokott, de ezt ő szégyellte. Nem akart éhen dögleni.

Napjai monoton teltek, de ez volt benne a jó. Amikor Márta megint bevásárolt, összefutott Ferivel s köszöntötte az asszonyt:

–Szép jó napot!

–Önnek is!

–Hozott valamit?

–Nagyon kell?

–Ha nem ad semmit, azzal is beérem.

Márta mosolygott, aztán elővett a szatyrából valamit. A hajléktalan kíváncsian nézte. Egy csokis buktát vett elő, amit a hajléktalan elfogadott, de azt mondta:

–Mindig ezt adja?

–Ha akarja, visszaveszem!

–Jól van, na, csak vicc volt!

–Jól érzi magát?

–Igen. Most tényleg jól.

–Na viszlát, én sietek tudja. Nem érek rá úgy, mint maga!

–Én sem érek rá! – mondta halkan Feri.

Márta hazaballagott.

Feri ahogy megette a buktát, kis szokásos sétájára indult. Egy sortársat látott feküdni a ház előtt, a földön. Odament hozzá. Megpiszkálta.

–Hagyjon már!

Feri csak örült, hogy nincs baja ennek a szerencsétlennek.

–Örülök, hogy jól van!

–Olyan jól nem! – s megigazította a szakállát.

–Fura alak maga! – mondta Feri.

–Melyik hajléktalan nem? – válaszolt vissza a fedél nélküli.

Feri elgondolkodott ezen a válaszon. Volt nála most elemózsia, úgy gondolta, megkínálja egy falat kolbásszal.

–Nem kér egy kis kolbászt kenyérrel?

–Hát.. Nem vagyok valami jól lakott…

Elővette a kolbászt és a kenyeret, majd egy kis bicskát is, de azt visszautasította, mert az neki is volt.

–Hogy került maga az utcára? Valahogy nem úgy néz ki, mint egy hajléktalan.

–Kíváncsi rá?

–Igen, nagyon.

–Nem tudtam a lakást fizetni s képzelje el, pedig én zsidó vagyok!

–Azok nem is szoktak az utcára kerülni!

–Hát azért mondom, hogy „képzelje” el!

–Zsidó.. – gondolkodott el Feri

–De ön szerint van új a nap alatt?

–Úgy látszik van, de tulajdonképpen nem!

–Á! Apám-anyám szegény emberek voltak, mi nem vagyunk azok a zsidók, akiknek folyton a pénz jár az eszükben!

–Igen. Ebben bizonyos voltam.

Közben a zsidó falatozott. Farkaséhes lehetett.

–És mióta hajléktalan? – kérdezte Feri

–Egy hónapja.

–Gondoltam, hogy nemrég.

–Mert nem látott errefelé?

–Nem csak azért!

–Nemrég jöttem ide, erre a környékre.

–Majd talán barátok leszünk!

–Nem tudom. Talán. De ne hogy azt higgye, hogy én az utcán fagyoskodom. Bemegyek a szállóba és kész.

Ahogy befejezte az evést már igyekezett is oda.

–Itt hagy engem?

–Majd találkozunk még!

Kezet fogtak, aztán a zsidó ment is a szállóba.

–Majd maga is jöjjön be!

–Persze!

Feri aztán magára maradt s elgondolkodott, hogy zsidó ember hogy is válhat hajléktalanná? Csak nézett maga elé némán és réveteg, de hát még sincs új a nap alatt…

Hiszen manapság az igazgató is kerülhet az utcára.

Majd visszament a szokásos kis kuckójába.

 

 

 

(Illusztráció: hmlss)

 

Eltűnik minden

…Kafka óta…

 

Megkérem őket, hadd nyomhassam a fejemet a víz alá. Huzat van, nem fordítottam el a kulcsot, épphogy benyilall a fény, a lépcsőházban lassan elalszanak a lámpák. Remegek, megfulladnék. Szégyellem, ha látják a kifacsart szemgolyóimat, remélem az se baj, ha a halántékommal megkoppantom a kád alját és kifújom az összes buborékot. Azt akarom, hogy elmenjenek. Jó innen nézni az elsötétedő csempéket és hallgatni, ahogyan a víz csobogásától eltompul a külvilág. Mintha kilónyi törmeléket öntenének a lefolyóba. Felszívom a szappanos folyadékot, lenyelem a magamról lesikált mocskot, elképzelem ahogyan felettem mosolyognak. Nem bírom a víz alatt, újra felnézek és még jobban megengedem a forró vizet. Hagyom, hogy égjen a segglyukam, zsibbadjanak a golyóim. Szédülve csúszok vissza, mint aki elengedi az összes gondját. Egy ideig mellettem ülnek, majd felállnak a sámlikról. Kattognak a villanykörték, becsukják az ajtót. Míg a víz alatt összeroppanni készül a tüdőm, addig fokozatosan duzzad a farkam, (bárcsak tudnám miért). Erősen megmarkolom, rángatni kezdem, le akarom tépni magamról, mielőtt megfulladnék. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy mi fáj jobban, csak azt teszem, ami éppen jól esik. Nem is olyan rossz, ha fáj. Elkeveredik a nehézkes vér a piszkos folyadékkal, amit már nem tudott a légcsövem befogadni. Az ajtóm nyitva van, bár az összes lakó becsapta a rácsot, a zárban otthagyják a kulcsokat.

A földszinten állok. Semmit sem látok, négykézláb mászok vissza a lépcsőkön, érzem ahogyan simogatja a tenyeremet a csordogáló víz, ami minden emeletnél csak élénkül és melegszik. Átnedvesednek a lábtörlők, felpúposodnak a parketták, mintha szükségszerűen fulladozna velem együtt a ház. Megpihenek a másodikon. Keresem a villanykapcsolót, kitapogatom és rácsapok. A fehér falat bámulom és hozzásimulok csupasz testemmel, mert jó olyasvalamivel érintkezni, ami még száraz és makulátlan. A hátam mögött nyílik egy ajtó, nehezen fordulok meg, nehezen emelem a lábaimat, de mégis megteszem. Nézem a meztelen testet, ami mozdulatlanul áll előttem. Az arca ismerős, de nem tudom megnevezni, pedig emlékszem a melleire, a rövid karjaira, a fényes bőrére, kedves arcára. Most azonban tükröződik mindenhol, kopaszon vesztegel, egy szót sem szól hozzám. Egyszercsak hajcsomókat szorongat a markaiban, hirtelen elém dobja, és azt elsodorja a langyos víz, majd váratlanul a földre ül, kinyújtja a nyelvét és a plafonra mutat. Hallgatunk, némán feltekintünk oda, ahol valaki nem zárta el a csapokat. Mire ismét a meztelen testre pillantanék becsapódik az ajtó, megint csak csordogálás, mintha édeskés és sűrű verejték nyaldosná a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Egy fiú nevetését hallom, fentről jöhet. Átmelegszik a lábfejem, ismét érzem az ujjaimat… feljebb és feljebb. A fordulóba érek, innen már látnom kéne a nyitott lakást, az áradó vizet, de valaki elzárja azt és mikorra már minden érzéketlenné válik, automatikusan elalszanak a lámpák. A fejem fölött visszhangzik a nevetgélés, összezsugorodok, a hajszálerek elpattannak az orromban. A testem önuralmát veszti, egy szánalmas, kiszolgáltatott senki leszek az ismeretlen, nyirkos sötétségben. És ami a legrosszabb, hogy semminek nincs vége, semmi sem akar véget érni akkor, amikor mindennek el kéne pusztulnia. Az ujjperceimmel simítom végig a korlátot, eltaposom a szétcsúszott molekulákat, a megmerevedett cseppeket, amik minden fényüket és csillogásukat elvesztették. Felérek. A bőrömön patakzó vért finoman szárítgatja a lakásból kisurranó légáramlat. Repedezik rajtam az, ami eddig éltetett. Valaki megérinti a vállamat, Ő az. Ő az. Most miért nem nevetsz…?

Lentről elnyújtott, éles kiáltást hallok, ami ebben a homályban egyre szilárdabb és elviselhetetlenebb. Mintha könyörögnének, visszahívnának és elengednének. Értelmetlen figyelni a hangokra, mert azok folyton csak magukhoz szólítanak, de ott tartani már képtelenek. Nem törődöm velük, berohanok a lakásba és magamra csapom az ajtót, mindent felkapcsolok. A tükör előtt vagyok. Behunyom a szemem, érzem, ahogyan közeledik felém, lépked a felázott padlón. Újra a tükörbe nézek, mellettem álldogál, elsimul a víz alattunk. Jól ismerjük egymást. A letépett péniszemet a markában szorongatja, felém fordul és óvatosan a tenyeremre helyezi, majd átölel. A fürdőszoba felé mutat és elneveti magát. Mielőtt mindenestül ott lennék, észreveszem, hogy az összes kép el van fordítva és minden sarokból valaki a nevemen szólít. Ez a lakás nem volt ilyen üres, a szobákra nem így emlékszem. Az emlékek képesek olykor érvénytelenül, és gyerekes felelőtlenséggel lebegni körülöttünk. Hasznavehetetlenek, akár ez a kiszáradt szerv a tenyeremben. Csak a nevemen tudnak szólítani, de azzal nem segítenek. A hangfoszlányok végigfutnak a víz felszínén, végigsimogatják még a bokámat is. Reszketni kezd a lábam. Amikor a fürdőszoba felé fordulok, borostás férfit látok. Lassan lehajtja a fejét, próbálom ellopni a tekintetét, de a szemhéjai álmosan elernyednek, elsárgulnak a körmei, aprócska szemfogai kipottyannak a szájából és elsüllyednek a sekély, álló pocsolyában. Meleg érzés ragad el, szeretném átkarolni, de attól tartok, hogy egy ismeretlent ölelnék át. Elhaladok mellette és belépek a fürdőszobába. Nem érdemes itt körbenéznem, a megtelt kád felé óvakodok, kikerülöm a sámlikat és csukott szemmel a langyos vízbe nyúlok, amit az ujjaimmal félve fésülgetek, és mikorra már ráncosra ázik a tenyerem és az elhalt bőrdarabjaim elválnak a testemtől, megnyitom a forró vizet, belemártom a többi részemet is, végül elsüppedek. Forrósodó örvények simogatják lapockáimat, idővel teljesen elnyelnek engem, felnyitják a szemhéjamat, láttatni akarják velem, ami éppen felettem történik. Felettem állnak, őket hallom újra, az eltompult nevetésüket. Talán magukon vagy rajtam mosolyoghatnak. Egyre csak szűkül a horizontom, szétszakadnak a végtagjaim anélkül, hogy magamhoz nyúlnék. Jó érzés, ha nem fáj. Nem tépek le semmit magamról, apró szemcsék kavarognak és táncolják körbe a vízsugártól pezsgő buborékokat, míg azok ki nem folydogálnak a kád peremén. Senki nem zárja el a csapokat, senkit nem láthatok többé. Akiket kerestem, akiket elengedtem, már nincsenek itt. Az emlékek komolytalanok. Bárcsak újra fájna, mert mégiscsak jobb, ha fáj. Ne zárjátok el a csapokat, csak nyaldossuk a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Hiányoztok.

 

 

(Illusztráció: drb)

 

 

 

 

7.

Ha jobban belegondolok, tényleg nem tudom, mi a csudát műveltem az elmúlt három esztendőben. Olvasgattam apám iratait. Képzelegtem. Nyalogattam lelki sebeimet. Jegyzeteket készítettem egy, az egyre távolabbi jövőben megírandó kulturális koncepcióhoz. Ebben az egyelőre még pusztán imaginárius dolgozatban − egyre erőtlenebb szándékaim szerint – elképzeléseket, javaslatokat fogalmazok majd meg, amelyek által a Monarchia avas művelődéspolitikája korszerűbbé, jobbá, hasznosabbá válhat. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy sosem váltom valóra ezt a tervemet sem, s ha netán mégis megtenném, akkor sem érnék el semmit, maradhatna a fiókban az idők végezetéig, vagy addig, míg el nem égeti valaki, aki leginkább én lehetnék. (Nem mellesleg a koncepció értékei felől is erős kételyeim támadtak az utóbbi időben.)
Mit csináltam még?
Egy nyáron fókára vadásztam.
Más nyarakon kirándulgattam, fényképeztem a madarakat, a természetet.
Télen olvastam (hála Istennek, a telepen egészen jól összeállított és viszonylag gazdag könyvtár működik).
Olykor elmentem a moziba, havonta egy-két alkalommal berúgtam a bárban, két éve rövid viszonyt folytattam az egyik kutató asszisztensével, aki azóta hazautazott.
Hébe-hóba meglátogatom az istentiszteletet a kápolnahelyiségben…
Ennyi, s nem több, amiről számot tudnék adni, ha valaki azt firtatná, mi a csudát végeztem a telepen ezidáig. (Senki nem kéri számon.)
Nem sokkal az ideérkezésem után nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A tél örökös éjszakája köszöntött ránk, odakint farkasordító hideg, idebenn mesterséges meleg és vibráló, elektromos fény uralkodott. Naphosszat csak lustálkodtam, olvasgattam. Egy este (vagy inkább reggel volt?) letettem azt az aprócska könyvet, amit éppen bújtam, és fennhangon elszavaltam az utoljára olvasott sorokat: „Mindnyájan egyazon szinten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk… Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van.” Amint elharaptam az utolsó szót, nyomban valami furcsát éreztem a lapockám tájékán. Mintha feszítette volna belülről egy… egy akármi. Mintha szárnyaim nőnének, türemkednének elő a bőröm alól. Azon tűnődtem, vajon ilyen hatással volnának a lelkemre és azon keresztül a testemre egy egyszerű indián asszony fennhangon kimondott szavai? Végső soron nem mondanak ezek a szavak semmit. Semmi újdonat újat, semmi különlegeset. Mindössze annyit, hogy nem vagyunk különbek, mint a teremtésben velünk egyenlően osztozó társaink: az állatok, növények, egysejtűek, többsejtűek, értelmesek és értelem nélkül valók. Megráztam a fejem, a lapockám sajgott. Szinte biztosan éreztem, hogy szárnyaim nőnek. Növekednek, kicsíráznak a sejtjeimből. Azt kérdeztem magamtól meg a szobám falaitól: hát ilyen, amikor szárnyai nőnek az embernek? Vizsgáltam a fájdalmam, s rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is fájdalom az, hanem valamiféle szokatlan, feszítő érzés. Fordultam egyet balra, majd jobbra, megmozgattam a hátizmaimat, felvontam, majd leejtettem a vállamat. Határozottan olyan érzésem támadt, mintha éppen át akarná szúrni valami a bőrömet – belülről! Szárnyak! Csak és kizárólag szárnyak lehetnek! Szárnyak, ahogyan növekednek, akár a zöld fű a réten… Lehunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a levegőbe emelkedem, elrepülök innen messzire, délre, az én városomba, a háztetők fölött körözök, egy halom csokit potyogtatok a kéményekbe, körbelebegem a gólyafészkeket és letörölgetem a port a tojásokról. Sőt, még a rászikkadt madárszart is! Röpködök a folyó fölött, hanyatt ráfekszem a levegőre, a szellőre, nyelvemet kiöltöm a Napra, versenyt száguldok a fecskékkel és megcirógatom a bárányfellegeket, beletúrok selymes gyapjukba, aztán odébb lebbenve megráncigálom a viharfelhők szakállát. És ha elfáradok, templomtornyok villámhárítóján pihenek kicsikét… Mindeközben a hátamban éreztem azt a különös érzést! Bizonyos voltam benne, hogy rövidesen repülni fogok. Az első ember leszek a Földön, aki saját tehetségéből repül, segédeszköz nélkül. Lehunytam a szemem, pár pillanatig boldog voltam. Boldogságomat, úgy tűnt, semmi nem zavarta – egészen addig, míg egy légy az orrom hegyére nem szemtelenkedett. Ingerülten elhajtottam. A légy azonban hamar visszatért és a kezem fejére ereszkedett. Agyoncsaptam. A csattanás visszhangot vetett az egész nyomorult sarkvidéken, talán az egész végtelen világegyetemben is. A légy teteme elkenődött a bőrömön. Undorodva kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam a légy hulláját, ezt a ragacsos gusztustalanságot magamról. S ha már ott voltam, hát megnéztem a tükörben a hátam: miként is nőnek azok a szárnyak? Felhúztam az ingem, hátat fordítottam a tükörnek, s a fejemet izgalmamban annyira hátracsavartam, hogy kis híján kitekertem a saját nyakam.
− A szárnyaim! Növekedjetek, erősödjetek, drága szárnyacskáim − suttogtam.
A következő pillanatban azonban elakadt a lélegzetem. Iszonyatos látvány tárult elém: jobb és bal lapockámon egy-egy érett pattanás vöröslött…
Tisztán él bennem az eset ma is. Gyakorta eszembe jut. Szégyenkezem miatta, röstellem, hogy ennyire megviselt a száműzetés, hogy a józan ítélőképességem ilyen galádul cserbenhagyott.
Mindazonáltal nem csak a pironkodás miatt ötlik föl bennem az eset időről időre.
Errefelé a tél közepén még véletlenül sincsenek legyek. Nyáron ugyan hemzsegnek, akárcsak a szúnyogok, mivel azonban kéthavonta alaposan sterilizálják a főépületet, így, ha be is fészkeli magát a szobámba egy szokatlanul életrevaló példány, óhatatlanul el kell pusztulnia. Képtelenség, hogy a tél közepéig életben maradjon a lakásomban bármiféle rovar. Tehát lázálom volt ez az egész légy-história.
Ami tulajdonképpen megnyugtató.
Másfelől viszont nyugtalanító, hogy mostanában ennyit álmodom. Régen kevesebb álomképet láttam. Otthon inkább az álmatlanság gyötört, amikor pedig mégis aludtam, öntudatlanságba zuhantam, egyfajta semmibe, mintha gép lennék és kikapcsoltak volna. Nem ritkán fölkerekedtem az éjszaka közepén, lementem a Tiszához. A régi híd lábánál őgyelegtem, vagy az új, különösen szép ívű gyaloghídon átkeltem Újszegedre, ahonnan a legészakibb hídon tértem vissza, bebarangoltam Fölsőváros folyóparti utcáit, megittam egy spriccert valamelyik késdobálóban és már pirkadt fölöttem a hajnal, mire hazatértem, kisvártatva indulhattam a hivatalba. Szerettem az éjjeli bóklászásaimat. A nappaliakat is, persze. Gyerekkorom óta rengeteget sétáltam a városomban, élveztem, hogy minden szegletét ismerem, s minden szeglete ismer engem. Ha lehunyom a szemem, bármikor bármely részletét magam elé tudom idézni. S mikor kinyitom, letaglóz a honvágy…

 

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)