A láz múltán, midőn a néhány napja ájulásig vert és kevés híján meglincselt színész, Alaky József újra fel tudott ülni a szekéren, s végre nem forró vért hányt, de keserű epét, Verspataki Bella, az egykoron sokszoros Júlia, a hajdanvolt szépasszony, aki még elvirágzásában is bírt némi csáberővel, végre álomra hajthatta a fejét. Röpke álmában újra látta a könnyáztatta férfiarcokat, a hanyatló zászlókat, hallotta a káromkodásokat, szitkokat, fogadkozásokat, az innen-onnan felfakadó elfojthatatlan, vigaszt nem találó zokogást, a kardok elpattanásakor felhangzó hidegen acélos, fülbántó zajt; s ugyanakkor és ugyanúgy látott megkönnyebbült mosolyokat, a hazatérés örömében ragyogó szemeket, és fülébe jutottak azok a sóhajok, miszerint “megúsztuk, élünk, vége van.”
– Megúsztuk, élünk, vége van – szakadt fel a sóhaj Alaky József elgyötört mellkasából is, felriasztva Verspataki Bellát. – Most már megleszünk valamiféleképpen.
– Ne beszélj, József – búgta Verspataki Bella, majd megkeményítette a hangját (színésznő volt, a hangszálai úgy táncoltak, úgy zenéltek, amint ő parancsolta nekik). – Nemrég még vért okádtál! A gyomrodat és a nyakadat erősen megdolgozták azok a legények, úgyhogy maradj te csak csöndben. Semmi kedvünk elföldelni ebben a latyakban!
A szekér hátuljában, lábát lóbázva üldögélő Zoránd Sándor, akinek ígéretes karakterszínészi pályáját törte ketté a másfél évig tomboló véres vigasság, buzgón bólogatott Verspataki Bella szavainak hallatán, s még hozzáfűzte:
– Ráadásul a tíz körmünkkel kellene elkaparnunk, úgyhogy már csak a sajnálat okán is meg kell gyógyulnod.
Alaky József nem vitatkozott, hátrahanyatlott a derékaljul szolgáló szénán, s a vonuló fellegeket figyelte. Három nappal azelőtt is így hevert egy néptelen vidéken emelkedő csárda mellett álló kazalban, kicsit dideregve (Világosról jövet, ki tudja, merre tovább), mikor négy legény lépett elé, tudakolván, nincs-e menlevele vagy bármi egyebe, ami örömet szerezne négy ágrólszakadt bujdosónak. Alaky József nem felelt azonnal a kérdésre, csak a fejét ingatta, mialatt magában a helyénvaló, frappáns választ fogalmazta. A négy fiú azonban nem bizonyult túlságosan türelmesnek: nekiestek a gondolatait rendezgető színésznek, beletapostak párszor a gyomrába, rúgták a fejét, s ahol érték, mindenét, végül kötelet vetettek a nyakába, s a csárda mellett álló körtefára kezdték fölrángatni. Majdnem végeztek is iszonyatos munkájukkal, amikor a csárda hátsó udvarának irányából közéjük rontott Verspataki Bella, cibálni kezdte a kezeik közül a színésztársát nyakánál fogva egyre magasabbra emelő kötelet, kardosan, elszántan, hősiesen. Hanem bátor igyekezete közben az inge elrepedt, s előbuggyantak még mindig vágyat gerjesztő keblei. Ennek láttán a harcias szegénylegények nyomban eleresztették a hóhérkötelet, miáltal az alélt Alaky József a földre huppant s ott elterült, mint a letaglózott tinó, majd módszeresen, egymás után megerőszakolták Verspataki Bellát. A színésznő elébb alaposan összekarmolta ugyan a pofájukat, csaknem kikaparta a szemüket, egyiküket pedig úgy sípcsonton találta rúgni, hogy két hétig bicegett utána, ám végül mégis alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben, s arcán néma undorral tűrte, hogy a kanok kiéljék rajta gerjedelmüket. Azoknak pedig kanságuk csillapítása nem tartott valami sokáig, s mire végeztek vele, meg is feledkeztek Alaky Józsefről, eliszkoltak tüstént, s a még mindig ájultan heverő színész ilyenformán megmenekült. Verspataki Bella feltápászkodott, a sietve távozók után köpte szívének minden keserűségét, Alakyhoz ment, a hóna alá nyúlt és bevonszolta a csárdába. Az ott poharazgató Zoránd Sándornak és szekerük negyedik utasának, a szintén színházi ember Menyhárt Miklósnak csak annyit mesélt el, amennyit jónak látott, aztán rájuk bízta az eszméletlen férfit, és a fogadósné keresésére indult, hogy egy kevés meleg vizet kérjen tőle, amivel lemoshatja magáról a lassan reászáradó, gyomrát forgató férfimocskot.
Alaky József merengve bámulta a fellegeket, sejtelme sem volt arról, hogy három nappal korábban Verspataki Bella milyen módon, s főként, milyen áron mentette meg az életét. Úgy vélte, a színésznő határozott fellépése előtt egy kisebb hadsereg is meghátrálna, így hát inkább csak saját magán csodálkozott – azon, hogy egyetlen jajszó vagy segélykiáltás nem hagyta el az ajkát, miközben azok négyen csépelték szorgalmasan. A fellegek sem érthették viselkedését, mert három nap elteltével is úgy ingatták-ringatták foszlánytestüket, ahogyan az emberek a fejüket szokták, ha nem képesek valamire magyarázatot adni. Alaky József elmosolyodott saját szellemességén, ámbár az is lehet, hogy ezt a mosolyt már csak álmodta.
Arra ébredt, hogy társai beszélnek valakivel. Felemelte a fejét, s úgy tűnt, egy koszlott, foszladozó honvédruhát viselő férfi baktat mellettük. A hangfoszlányok lassan értelmes mondatokká álltak össze Alaky József fejében.
– És maguk mióta jönnek?
– Hét napja, komám, hetedik napja.
– Engem is szekéren hoztak, három szekéren is egymást követően, de ma reggel elváltak útjaink az utolsó szekeressel, azóta kutyagolok.
– Hová igyekszel?
– Pest alá. Nagykátai vagyok, hazamennék már. Éveket rohadtam a harminckettedik Szent György Ezredben, aztán a börtönben, utána a tűzvonalban, megpihennék kicsit. Hát maguk?
– Pestre megyünk, elvihetünk. De ne ugorj fel, mert mi is lecihelődünk lassacskán. Ott, a fák alatt jól éjszakázhatnánk. Ismered a sebeket?
– Láttam sokfélét, de nemigen értek hozzájuk. Az az úr tán sebes ott fönn?
– Megverték, meggyomrozták, hogy napokig vért hányt. Majdhogy föl nem kötötték valami útszéli haramiák, kóbor bitangok, akik menekülőknek mondták magukat.
– Sokféle volt köztünk, tudják azt maguk is.
A szekér nagyot zöttyent, ahogy letért az útról, majd megállt. Menyhárt Miklós kifogta a lovat, kipányvázta, a másik három férfi addig leemelte Alaky Józsefet a szénáról, s egy nagy fa alá fektette az összehordott avarra.
– Mi amúgy színészek volnánk, legutóbb a kis lengyel embereinek játszottunk. Még ő is megnézett minket, meg az őrnagya, aki egykor szintén színész volt, miként mi, de költőként többre vitte. Beszélik, megölték a muszkák – mondta Zoránd Sándor, aztán kezet nyújtott a honvédnak, bemutatkozott, és elsorolta a többiek nevét is.
– Cifra neveik vannak – szögezte le a honvéd. – Engem Virág Pálnak hívnak.
– Mi voltál a Szent György Ezredben? – kérdezte Menyhárt Miklós.    – Káplár. Aztán amikor a mieink ellen kellett volna jönnünk, eltörtem a kardom a combomon. Csak úgy zengett, a keservit az anyjának, csak úgy zengett, bongott! Akkor engem is majdnem agyonvertek. Vasalt talpú csizmákkal tapostak, kikötöttek, botoztak. Végül bezártak. Azt se tudom, hogy kerültem elő a tömlöcből, arra se nagyon emlékszem, miként lettem honvéd, de azt mondták, magam jelentkeztem. Egyszerre arra eszméltem, hogy puska a kezemben és azok felé rohanok előreszegezett szuronnyal, akiket azelőtt szolgáltam. Győztünk. Jól esett, a keservit, kegyetlenül jól esett! Aztán egyre rosszabb lett, a koszt, a kvártély, az egész. A ruha szakadt, de nem volt másik, a csizmák, a bakancsok tönkrementek, a talpuk elvásott. Újat nem vételezhettünk, mert nem volt miből. Elmúlt minden. Azt nem mondom, hogy csendesen, de elmúlt. – Virág Pál szeme csillogott a közéjük ereszkedő szürkületben. Nagyot nyelt, közben ádámcsutkája majd kiszúrta a bőrét, talán csak a hetes borosta mentette meg. Izzadó tenyerét elrongyolódott nadrágjába törölte. Verspataki Bella végtelenül elesettnek látta. Azt hitte, a három nappal azelőtti események után minden idegen fiatalembertől félni és undorodni fog majd, de ez itt olyan más, ez a Virág Pál. Fiatal férfi, anyátlan gyerek. Szeretnivaló, boldogtalan, csalódott, szorongó kisfiú.
– Világosnál voltál? – szegezte neki a kérdést Zoránd Sándor a katonának.
– Ott. A fegyverletételkor, s utána három hétig. Akkor elindultam haza, de levelem nincs – sorolta Virág Pál, s a hangjában mintha egyedül maradt volna a szomorúság. – Hát maguk?
– Mi az öreg lengyeltől jöttünk, Világosnál beleszaladtunk a muszkákba – vette át a szót Verspataki Bella. – Szerencsére ez a mi jó Józsefünk beszél valamelyest muszkául, így levelet kaptunk, reá meg pecsétet, a muszkáét is, meg a németét is. Hat emberre szól a levél, úgyhogy mostantól rendbe jön minden, fiam. Két társunk Aradra ment, az egyik, a fiatal Hegykői Mihály olyasmi korú, mint te vagy, kinézetre is hasonlatos hozzád. Kerítünk neked ruhát, bármiféle ellenőrzésen átjutunk. Hazaviszünk, haza fogunk vinni.
Virág Pál nem válaszolt, csak ült esetlenül, halálosan kimerülten.      – Mi voltál otthon? – érdeklődött Menyhárt Miklós.
– Napszámos. Zsellér – suttogta Virág Pál.
– Hagyjátok békén – szólt társaira a színésznő. – Fáradt. Nyilván éhes is. Én is az vagyok, falhatnánk végre valamit, nem?
– Csak, gondoltam, velünk is maradhatna, ha akar. Jobb, mint földet túrni – mormogta Menyhárt Miklós.
– Én azt szeretem – élénkült meg Virág Pál. – Legalábbis eddig még semmi egyebet nem szerettem, soha elégedett nem voltam a sorsommal, csak mikor a földön voltam. Kivéve, talán, amikor levertük őket – tette hozzá elmélázva. – De az lehet, igaz se volt.          Elhallgattak mindnyájan, enni kezdtek. Még a csárdában süttettek kenyeret, cseréltek szalonnát, kis darab kolbászt, kis hordónyi bort. Alaky József szerezte, ő egyezett meg a fogadóssal, amint megérkeztek, még mielőtt kiment volna ábrándozni, amiből aztán a baj lett. Alaky József bárkit bármire rávett. Sokat, sokszor és szívesen beszélt, egyben élvezetesen. Most nem szólt semmit, nem is akart, meg nem is hagyták volna. Viszont evett, amit megtapsoltak. Evett Virág Pál is, hirtelen, keveset. Nem vett be többet a gyomra; sokat éhezhetett, vélte Verspataki Bella. Aztán csendesen elaludtak sorban. Alaky József a színházról álmodott, Zoránd Sándor Pestről, Menyhárt Miklós női combokról, Virág Pál egy templomtoronyról, Verspataki Bella Virág Pálról, aki nem volt durva, akit nem kellett összekarmolnia, pedig fiatal is volt meg szökésben lévő katona is.        Hajnalban indultak tovább.
– Legközelebb csárdában szállunk – nyögte Zoránd Sándor, de Verspataki Bella pillantásától sújtva menten elhallgatott.
– Kell nekünk az ellenőrzés? – kérdezte éles hangon a színésznő, s a szeme szikrázott. – Van levelünk, de kísérteni azért nem muszáj a sorsot! A következő faluban viszont ruhát kell szereznünk.
És a következő faluban ruhát szereztek. Mindenfelé sok volt az elhalt, rabságba hurcolt férfiember, nem volt nehéz férfiruhához jutni. Tengernyi gazdátlan gúnya találtatott a szuszékokban, ládafiákban, fiókokban – többnyire gondosan elrakva, összehajtogatva, lesimítgatva, levendula közibe téve, hogy a moly bele ne essék –, s ha már ezek az öltözetek nem szolgálhatták eredeti gazdájukat, örült mindenki, ha egy hasonló szerencsétlennek tehettek szolgálatot – s hátha valaki más majd azt segíti meg, akire a ruhát egykor szabták…
Azon az éjszakán mégsem a szabadban háltak. Egy faluba érkeztek éppen, mikor szürkült az ég, s egy vénember invitálta őket magához. Túlságosan fáradtnak érezték magukat és az öregembernek túlságosan becsületes képe volt ahhoz, hogy elutasítsák. Hálából meséltek a gazdának a háború nagyjairól, a győzelmekről és a vereségekről, borozgattak, ettek, sóhajtoztak, aztán nyugovóra tértek.
Verspataki Bella azon az éjjelen is Virág Pállal álmodott. Álma nyugtalan lehetett, mert dobálta magát fekhelyén és olykor felnyögött. Éjfél után felocsúdott, s úgy érezte, tűzágyban fekszik, testét lángok mardossák, szinte látta a tűzkígyó izzó nyelvét a sötétben. Felkelt, kitámolygott a pajtába, ahol Virág Pálnak vetettek vackot. Felemelte a pokrócot és bebújt a fiatalember mellé. A férfi magához tért, s félig éberen, félig még az álom markában vergődvén nem értette a dolgot, csak forgolódott volna, ha hagyják. A színésznő csitítgatta, nehogy hangosan szóljon, ha netán megijed, s hogy ezt mindenképpen megelőzze, simogatta a testét, ahol érte, csókolta, ölelte, végül odaadta magát neki, önfeledten, szerelmesen, ahogyan kell.
Másnap napkeltével a szekér kidöcögött a nagykapun, ráfordult az útra, északnyugati irányba. Verspataki Bella vidáman törölgette az immár félig-meddig ülő helyzetben utazó Alaky József homlokáról a hideg verejtéket, s közben az útszélen ballagó Virág Pál felé pillantgatott. Zoránd Sándor és Menyhárt Miklós össze-összemosolyogtak a bajuszuk alatt, s ők is leugráltak a szekérről, hogy a lovacskának könnyebb legyen a dolga. A sár kezdett felszáradni, gyorsabban haladtak, s a járás sem esett annyira nehezükre.
Déltájban lovas svadron vágott be eléjük. Vértes osztrákok, pökhendi, borotvált arcú alakok düllesztették a mellkasukat széles tomporú lovak hátán.
– Halt! – parancsolta a vezetőjük, egy hadnagy-féle ember. – Az iratokat, lesznek szívesek!
Verspataki Bella átnyújtotta a levelet, a tiszt hosszan nézegette, olvasgatta.
– Melyik Hegykői? – nézett föl a papírból.
– Én vagyok Hegykői Mihály – lépett elő Virág Pál, de abban a pillanatban a földön találta magát, a hátán sebtében három vértes termett, s késedelem nélkül kötözték serényen.
– Az Isten áldja meg, kapitány úr, mit követhetett el egy szegény, szerencsétlen színész? – sírt Verspataki Bella, minden színházi rutinját előkerítve.
– Leszakadt ő Arad felé, nemde? Később csatlakozott vissza önökhöz, ugye? Így volt. Ne is tagadják, kár volna. A leírás ráillik, ő maga elismerte, hogy Hegykői a neve. Ő próbálta lelőni Aradon a táborszernagyot! Bátor ember, hogy ezek után meg sem próbál álnév alatt utazni, bujkálni! De talán nem is bátorság ez. A magyarok mind ostobák. Végtelenül, végtelenül ostobák! – az utolsó szót már ordította, mert a katonáival és a megkötözött Virág Pállal együtt elporzott délkelet felé…
Verspataki Bella visszaereszkedett Alaky József mellé a szénára. Senki nem szólt hozzá, senki nem merte ráemelni a tekintetét. Végre Alaky József megszólalt:
– Menjünk, Bella, menjünk. Mielőtt visszajönnek értünk is. Megúsztuk, élünk, vége van. Most már megleszünk valamiféleképpen.
A négy színész néhány nap múltán elérte Pest városát.

 

 

 

Egyszer aludtunk a házában. A vendégszoba tele volt faliórákkal, nagy részük hangosan ketyegett, és óránként megkondult. Állítólag ő már megszokta, képes békésen aludni a kongás közepette. Én az ágyon feküdtem és az órákat néztem. Olyan volt mintha egy-egy ketyegő bagoly nézne rám a sötétben. A padlón egy kiterített vaddisznó bundája terült el. Az egyik óra megkondult. Próbáltam kitalálni, melyikből jön a hang, azonban a legtöbb óra ingája ugyanúgy hintázott, némi másodpercnyi eltéréssel. Kattogott az egész tér, a szoba tele volt magas ciccegő és lomha zajjal, attól függően, hogy melyik óra mekkora volt. Nem tudtam elaludni. Mellettem apám aludt, akinek semmi kifogása nem volt az órák hangja ellen. Beküldték utánam, mert azt gondolták, azért nem alszom, mert idegen helyen egyedül nem megy. Először még beszélgettünk.
– És ott, ahol a nagyi lakik, kérdeztem. – ott magyarul beszélnek?
– Igen.
– És – kérdeztem megint – ahol a Lindáék laknak, ott is magyarul beszélnek?
– Igen.
– De itt nem magyarul beszélnek, ugye?
– Nem, itt nem.
– De mi most magyarul beszélünk, ugye?
– Igen.
– És még kik beszélnek magyarul?
– Hát, aki Magyarországon él. Azért Magyar-ország. Magyarországon beszélnek magyarul.
Ezután elgondolkoztam. Még beszélni akartam, mert nem volt kedvem aludni, de pár perc múlva már szuszogást hallottam az ágy másik feléről. És a kattogást a falról. Az egyik óra ismét megkondult, olyan régi rezes hangon. Azt gondoltam, talán annak van olyan hangja, amelyik a sarokban áll, amelyik olyan szekrény formájú, és hatalmas ingája volt. De az inga egy helyben állt, nem értettem, honnan jöhet a hang. Már a negyedik kongásnál járt, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy kimegyek. Ha nem alszom, minek maradjak. Az ajtó résnyire volt nyitva, és egy fénycsíkkal együtt a kint beszélők hangja is beszűrődött. Épp nevetni kezdtek, amikor a kongó óra elhallgatott. Nem akartam aludni, ez egészen biztos. Csak hallgattam a kattogást, ahogy az órahangok belemásznak a fülembe, és arra gondoltam, ha innét kimegyek, akkor is hallani fogom a kattkattkattot. Egyelőre tovább feküdtem, és néztem a baglyokat a falon. Aztán a vaddisznó bundáját a földön, és gondolatban megpróbáltam összerakni belőle egy valódi vaddisznót, de sehogy sem ment, nem értettem, hogy lehetett ez valódi vaddisznó. Közben a kattogást hallgattam, néha olyan volt, mintha egy ritmust játszanának, egy ideig követtem az ütemeket, aztán valamelyik óra elrontotta a tempót, és felborította az egész rendet. Aztán egy jó ideig nem kondult meg egy ingásóra sem, még az inganélküliek sem. Kint most csendesebben beszélgettek. Akkor döntöttem, most kimegyek a szobából. Kikúsztam a nehéz dunyha alól, hallottam, ahogy az ágyrugók megropognak, olyan régi fémes hangon. Elindultam az ajtó felé, és otthagytam a kattogást meg a vaddisznót a szobában. Kint mindenki az asztal körül ült. Valamivel alacsonyabb voltam az asztalnál, ezért egy kis időbe telt, amíg észrevették, hogy ott vagyok.
– Hát te, miért nem vagy a szobában? – kiáltott fel Emma néni. Csöndben álltam, és nem tudtam, mit mondhatnék kifogásként.
– Apa elaludt. – mondtam.
Utána soha nem láttam még egy olyan baglyos-kongós szobát. Kálmánnak volt egy hasonló szobája, ott is volt vaddisznó, és egy szekrényszerű óra a sarokban, de annak nem volt ingája. Megfigyeltem, amikor beküldtek a szobába, hogy játsszak. De ott nem lehetett játszani semmivel, csak a vaddisznót lehetett nézni. Nézni lehetett, másra az sem volt jó. Néha Kálmánnál olyan volt, mint amikor Jánosnál voltunk. A ház majdnem ugyanolyan volt, de itt nem volt kongás, és az emberek is magyarul beszéltek. Sokszor kellett végighallgatnom, ahogy beszélnek, de legtöbbször nem figyeltem. Nem lehetett játszani, ha kiküldtek az udvarra, akkor megnézhettem az oroszlánszáj alakú virágot, de ha mindig azt kell néznie az embernek, egy idő után unalmas lesz. Meg különben is, kifelé menet úgyis láthatom. Úgyhogy jobbára csak ültem közöttük, szemben Emma nénivel, és a terítő mintáját tanulmányoztam, ha már el kellett foglalnom magam valamivel. Vagy Emma néni szűzmáriás nyakláncát és a nagy fülbevalóját, amitől a fülei teljesen megnyúltak, nem értettem, minek hordja őket, ha ilyen nehéz. A hosszú idő alatt általában egyszer rám terelődött a figyelem. Emma néni megkérdezte, hogy mit kérek inni, vagy elsoroltatták velem a német szavakat, amiket megtanultam odakint. Sokszor ismételgettem őket magamban, talán, mert attól féltem, hogy elfelejtem, vagy egyszerűen szétszóródnak a fejemben. Jobb, ha így szépen egyben vannak, és büszke is voltam rá. Egészen addig, amíg az iskolában ki nem hívtak a térképhez a német órán. Akkor mutasd meg, hogy hol jártál Németországon belül. Eleinte még büszkén kerestem a nevet, de sehol sem találtam. Mondd a hely nevét akkor, bíztatott a tanár. Basel, mondtam, mire kinevettek, hogy az hogy lenne már Németország. Idegesen ültem vissza a helyemre. Pedig én egészen biztos voltam benne, hogy németül beszéltek. Lehet, hogy becsaptak.

 

 

(Illusztráció: mitología)

A hősöket kövekből faragják, a falakat álmokból.
Ulster falait a tündérek emelték, pontosan egymáshoz illesztett sziklákból. És akinek habarcs sem kell, annak mi szüksége van teherhordó rabszolgákra? Ulster falai a legcsodálatosabb falak voltak Írországban – három nap alatt épültek, és közben egyetlen rabszolga sem pusztult el. Mint a kisfiúk homokvárai, örömmel épült fel, és mégis sziklaszilárd, bevehetetlen vár volt.
És hogy lett ez a fehérfalú város kígyók, árulók, gazemberek, rablók, összeesküvők tanyája? Gundur komoly képpel járkált a falakon: erre volt az Északi kapu, amott a Táncterem, hátrébb a Dicsőség folyosója. No de hol van most észak, hol a dicsőség, és ki táncol manapság Ulsterben? A meggörbült ujjak módjára felfelé nyúló tornyokról az égtájak is megfelejtkeztek.
És nemcsak az égtájak. Kígyók? Árulók? Összeesküvők?
Na, ne vicceljünk…, sóhajtott Gundur. Egy kulcsárt látott előtámolyogni, aki letérdelt és hunyorogva üdvözölte: Isten hozott, Írország megmentője… A láng nem veszik el, ugye?
Mi az hogy, nevetett Gundur. Még szerencse, hogy fiatal és életerős ember, és nem szorul rá arra, hogy ilyen vén részegesekkel egy gyékényen… – Rakj rendet! Szedd össze a szemetet, aztán adj inni a lovaknak!
De volt valami az öregben, ami megdöbbentette. Az a hirtelen villanás a szemében!
– Ne feledd, Gundur! Apád utolsó katonája voltam.
És Gundur nem felejtett. Óvatosan, mindig csak óvatosan – ez lett a jelszava.
Mikor délután magához rendelte az öreg elöljárókat, már vigyázott a nyelvére. Az újjáépítés, igen! De a vár felújítása mégsem ment könnyen. Mintha a kövek megmakacsolták volna magukat, ott hasadoztak, ahol az ember nem várta. Mint a szuvas, rosszindulatú, de beteg gyökereikkel is erősen kapaszkodó fogak, ellenálltak a vésőnek.
Ám Gundur nem adta fel. Napközben az építkezést felügyelte, aztán órákon át hallgatta az öreg családfőket, hogy Halix mennyi- és milyenféle gaztetteket követett el, hogy hány ifjú, hogy hány szűzlány, hány édesanya… belegondolni is förtelem. Gundur nem is gondolt bele, ült a tűz mellett, és csak bólogatott türelmesen. Óvatosan, mindig csak óvatosan. Bólogatott, amikor bólogatni kellett, de nevetni ritkán nevetett, mert az írek a makacsul szenvedő királyokat szerették, akik komoran bámulnak a kupákba, és csak éjfélkor éneklik a refrént együtt a többiekkel: Ó, hiába már… ó, hiába…!

Két év múlva aztán erő költözött a falakba. Az elöljárók már nem mesélgettek kétségbeesett kirándulásokról, ködbe vesző, messzi szigetekről, ahova a zsarnokság és az éhség űzte az ulsterieket. Az ulsterieknek már nem is volt miért kirándulniuk: a magtárak megépültek, az időjárás is kegyes volt, és többé nem csatangoltak fegyvereiket rázó, éhes fiatalok az utakon. Aki meg akart halni, az civilizáltan, egy kis szolid dáridózás után is meghalhatott – az udvarban a Gundur király rendezte várjátékokon. Birkózás parasztfiúknak délelőtt, utána kopjatörés és bajvívás egészen vacsoráig. Életre-halálra. Majd birkasült, méhser, rendrakás, a szokásos – az edényeket elmossák, a halottakat eltemetik.
Gundurnak volt egy különös szokása: összeszorított ajkakkal is tudott olvasni. És közben nem kántált, nem dünnyögött, csak a szemei jártak balról-jobbra, fel-alá követve a kódexek veréblábnyomokhoz hasonló cikornyáit. De talán épp emiatt nem tivornyázott, és nem voltak a fiatalok közt barátai. Gundur soha le nem ült volna egy sörre, hogy hetvenkedjék a testőreinek.
Csak egy éltesebb szakácsnő, és az is csak egyetlenegy… De még ez a nőszemély sem tudott meg  Gundurról semmi érdekeset. Csak jön és megy. Aztán ha végzett, szalad vissza a könyveihez. Az unalomba belefáradt ulsteriek már-már visszasírták a jó Halix királyt, aki minden teleholdkor bömbölve járta a palotáját, ordított a fiával, ordított a nejével, ordított a legutolsó katonával: krzskrrzskrzs… nemaszomadta-anyja… kezedet-lábadat-beledet… És azok a csodálatos rablóhadjáratok! Lehet hogy sokan otthagyták a fogukat, de még az is szebb volt, mint egy színjózan ifjú király előtt sörözgetni a várudvaron.
Igazi háborúra sehol sem volt kilátás: Halix király fiát, ezt a zavart és szomorú legénykét valami megmagyarázhatatlan okból halálra ítélték Normandiában.
Gundur, ha önmagával nem is, az eredményeivel azért elégedett volt. Nem javította-e ki a várfalakat? Nincsenek-e tele a gabonaraktárak? Aki meg akar halni embertársaira karddal támadva, az nem teheti meg szépen, nyugodtan, civilzáltan? Hát miért bűn az, hogy a szabadidejét, amit a régi királyok borongással töltöttek, ő a könyveknek szenteli?

Gundur egy concornai barlangban tanult meg olvasni. A szerzeteseket kikergették Írországból, de a könyvek itt maradtak, mert melyik király tudna minden zugocskát felügyelni? A Concornában lakó nővérek talán valami apátúr rokonai lehettek: a hitüket elvesztették, de a könyveiket nem. A polgárháborútól megmenekült Gundur velük töltött tizenkét évet. Gyertyafényben üldögéltek egy kolostori könyvtár romjain, és hogy Gundur ne csapjon zajt, ne tegyen kárt a könyvekben, megtanították összecsukott szájjal olvasni.
A nővérek szikkadtak és csontosak voltak, mintha régesrégelfelejtettek volna meghalni. És persze borzasztóan műveltek. Hullócsillagot láttak a corki parasztok? Hát aztán! Több száz hullócsillag zúdult Rómára, mikor Julius Caesart megválasztották. Járvány…? Mikor Hérodotosz Perzsiában járt, hallott ő különbeket is. Talán még a halál is megijedt ilyen sokféle példa, távlat, bölcsesség hallatán.
De az évszázadok Gundurnak már mást jelentettek, mint a többi gyereknek. Írország csak egy  pötty volt a térképen néhány városkával, néhány veszekedős törzsfőnökkel – apró csöpp a világraszóló események tengerében. Hiszen az ír sziget még arra sem volt méltó, hogy a rómaiak légiókat küldjenek ide.
Elmaradott volt. Babonás. Semmilyen.
Egy nap, mikor a nővérek lelke Herculaneum romjai fölött repdesett, Gundur különös könyvet ásott elő. A névtelen szerző nem a régmúltból a jelen felé vezette az eseményeket, hanem a távoli jövő felől fejtette vissza a múltat. A távoli jövő felől? Nem lehet, hogy ez a távoli jövő nem a képzelet szüleménye, hanem ő egy ötszáz év múlva megírt krónikát tart a kezében?
Ám hogy kerülhetett ez a könyv Corncornába, az ő életidejébe?
Ne fecsegj, Gundur! Ne bökdöss! Tudod, hogy nincs lehetetlen!
Talán nincs lehetetlen, igen. A mesékben dzsinnek, sárkányok röpdösnek. Ám ezt a világkrónikát a szerző nem szánta mesének. Pontos listát vezetett a római császárokról, a bizánci hadjáratokról. Gundur most a saját évszázadához és a saját Írországához szigetéhez lapozott. „A békétlenkedő ír törzsekkel ellentétben Skóciában…”
Gundur zavartan megrándult. A krónikás egyetlen szót sem ejtett Ulsterről, a tündérek emelte várakról, a kutyafattya Halixról…! De hiszen több százan elestek a háborúban! És a több száz áldozat közt ott volt Gundur édesanyja…! Ám egy halott könyvvel és a távoli jövővel hogy vitatkozhatna? Gundur hátrább lapozott, de még a messzi jövőbe sem fért bele a tündérek országa, az ő hazája, ez a világ peremére szorult szigetecske.

Gundur később megtanult vívni, lovagolni, buzogánnyal harcolni. De a sok olvasás eltompította az érzékeit. Mikor a családok megbizonyosodtak, hogy Halix odaveszett, körbevezették Gundurt a jövendő birodalmán. Tudja-e vajon, mért nevezik a Birkagázlót birkagázlónak? És ezt a viccet, Gundur, hallottad-e? Ne mondjátok…, hogy ez mennyire…! Ha-ha-ha! Az alattvalók már akkor megvetést olvastak ki Gundur szeméből, mikor az még be sem tette a lábát Ulsterbe, a szent városba.
Kéne egy kis szerelem neked. Hisz felnőtt férfi nem lógatja, ha érted, hogy hogy értem… No, nézd! A tündéreknek olyan édes az illata, mint a tavaszi erdőknek. De nekik is csak pont olyan, és pont ugyanolyan meleg… Egy ilyen sudár fiú nem elégedhet meg a cselédekkel. És aztán kell majd egy megfelelő asszony is. Egy királyné szeressen hímezni, legyen hosszú a haja, és a szíve csak egyszer törjön össze, de az is királyné módra, finoman, előkelően
Gundur az anyjára gondolt, az anyja gerincére, ami összetört azon nyomban, mihelyt Halix a gyerekei szeme láttára megerőszakolta. Hát nem inkább gerinces asszonyt kéne találnia? Aki három Halix-csapás után is feláll, leporolja a szoknyáját, és kézen fogva vezeti a gyermekeit tovább. Ennyi békétlenkedő ír törzs között ki törődik a szívekkel? De ennyi olvasás után Gundur nem haragudott már az anyjára sem. Millióan vannak a békétlenkedők, és millióan vannak az összetört szívűek.
Írország csak egy aprócska pötty a világtérképen.
De milyen lehet a naplemente Konstantinápolynál? Igaz, hogy egymás mellett élnek az emberek különféle időkben? Egymás mellett élnek, de nem látják egymást…?
Ám Gundur nem volt hajlandó közelebbről megismerni egyetlen törhetetlen szívű ír hercegnőt sem. Nem volt hajlandó megtekinteni Kunkarlain legszebb hajadonját…, Vigoran bátya szeplős unokahúgát és a többi vihogó ír kamaszlányt.
De most már, Gundur, döntened kell!
És Ulster királya, az életunt Gundur elunta a kísérete nyaggatását, és ősszel tiszteletét tette Aldora, a Hispániából menekült vizigót királyné udvarában. Tizenegy férje volt, tizenegy! Neki nincs szíve, ami összetörjön. Ne menj, Gundur, ő már nem fog már fiúkat szülni neked!  Gundur csak bólogatott: – Ez amolyan udvariassági látogatás, barátaim, nem kell félnetek.

Gundur egy fekete bőrű asszonyt várt, egy fehéren villogó fogú szépséget, olyat, mint akikkel Afrika gazdagságát illusztrálják a világkrónikák. De Aldora nem járt meztelen felsőtesttel, nem hordott aranykarikákat a fülében, és – természetesen – nem volt ébenfekete sem.
Zavart, átlagos termetű, negyvenéves asszony volt, valamennyire motyogott írül, de csak keveset és gyengécskén, mint a friss hadifoglyok. Fehér bőre volt, de az tompábban, sárgásabban csillogott, mint az íreké. Talán a tizenegy férj miatt van ilyen bűnös illata, töprengett Gundur.
Tizenegy! De a tizenegyet persze el kell osztani hárommal, hiszen az írek nevetségesen túloznak mindenben. Az asszony simogatta magát beszélgetés közben, megtapintotta a mellét, megtapintotta a combját, miközben pótolhatatlan veszteségeiről beszélt. Egy hatalmas királyság omlott össze, értsd meg, testvérem! És csodálatos nevek röpködtek a szájából, Cádíz, Salamanca, Toledo, városok, amelyekről Gundur csak könyvekben olvasott.
Gundurba belevillant, hogy a tizenegyes önmagán kívül semmivel sem osztható. De végre valahára megérkezett a történelembe.
Hölgyem, ön már elefánton is lovagolt?
Aldora olyan szemrehányóan pillantott rá, mintha olvasna Gundur gondolataiban. Mintha olvasna… Ha ír vénkisasszonyok egész életüket az olvasásnak szentelik, mért ne tanulhatna meg a vizigótok királynéja olvasni? Talán rokonlelkek ők egy csöppnyi, jelentéktelen szigeten… Az asszony megint végighúzta feszes, lapos hasán a kezét, és tovább lámentált az őt sújtó felfoghatatlan, szörnyű katasztrófáról.
Gundur nem is nagyon figyelt rá. A csontjaiban azt az erőt és frissességet érezte, ami talán Ulster építésekor töltötte el a tündéreket. Nem is negyven, hanem negyvenöt éves, súgta a fülébe a kísérője. Az ilyen asszonyok csak bajt hoznak mindenkire. Ő volt az a szipirtyó, aki az utolsó gót királyt feladta.
Gundur bólintott. Óvatosan, csak óvatosan!
Aldora a száraz, sárgás bőrével tényleg nem hasonlított a tündérekre. No de az illata!
Gundur reménykedett benne, hogy a legnagyobb hidegben a pletykák is lassabban terjednek. Ezért aztán Aldorát télen vette el feleségül apja ragyogóan felújított tánctermében.

Most már minden szépen kifaragott ulsteri kőre Aldora árnyéka borult. Az új királyné vérig sértette az alattvalókat, becsmérlően beszélt az ír szüzekről, az áldott, örökös esőkről… és természetesen Gundur férfiúi vonzerejéről.
Azt állította, hogy az írek csak éhségükben látnak mindenhol tündéreket.
És Cadíz szebb volt. Salamanca büszkébb és magasabb. A hispániai ég elmondhatatlanul fényesebb.
Hogy lehetne boldog most egy ilyen birkahodályban?

Két hónap múlva – könnyű zsákmány reményében – megindultak Ulster felé a békétlenkedő ír törzsek.

Márti kedveském!

Te ajállottod nekem, hogy hosznos nekem lenne vezetni naplőt magyar nyelven. Úgy is csináltom. Íme, első jedzet:

Ötös buszon, a pík órákban (sorry, I didn’t find the Hungarian equivalent). Ment hazzám egy fiatal ember éves 26. Nála fejen volt puho kalap, szallaggal. Nyakának volt hasszú. Másik utosok kimentek, benmentek. Pocák (tetszik ez a szo) odáment másikhoz mellett vele. Ő felkiáltozott, mi pocák őt meglökött minden alkalamban, mikor másak mellettük haladtak. Hongja volt milyen mintha kislányé, de erős akarta volna. Kimentem a megállóban. Véletlenül léptem egy fiatal lányocska tolpára.

Elmúlt óra kettő, én őt újból találkaztom a rómaij téren, előtt pályaudvarnak Szenté Lázáré. Ő beszélgette barátjával sojátjával, amelyik ajánlotta neki felvarrni gambot kobátjára. Muttotta is hova.

Enni volt, az első jedzet. Tudom, sok lessz benne a hibo. Kijavícsd, kérlek!

A legjobbakat neked és családodnak!

Vászka, Laci

 

 

II.

hali!

Cső!

otthon vagy?

nem… -.-

akkor?

 Bev. Ir. Tud.-ba… qrwa unalmas. nem jossz ide a KK-ba egy kvra?

végülis… why not? 10 perc. és ott vok. majd ott megvárlak.

ok. te most hol vagy?

buszon. 5ös heringparti. imádom… meg ez a sok hüje

Venci is azon lehet, most szokott írni, hogy a tanára már megint köcsög vele.

ma nem írt, bizots a Cseri megint köcsög Venci meg agonizál.

Chö. művészek…

Itt meg valami kalapos díszbuzi kötöszködik egy másik barommal. meg ez a fotosoppolt képű szendeszűz rálépett a lábamra. egyébként helyes. tuti francia!

hallod, még a buszon is izgisebb mint itt.

apropó helyes. Alaktan zh holnap! tanultál?

WTF?! elfelejtettem.

Tudtam! hoztam jegyzetet 😉

Isten vagy! jövök neked egy akármivel. mit kérsz?

itt vagy?

na mind1 KKban tal. cuppantás!

 

 

III.

Kedves Naplóm!

Ültem az 5-ön. Amikor felszálltam, még sok hely volt. Szerencsére le tudtam ülni hátul, a kakasülőre. A belváros felé, egyre többen szálltak fel. Nyugdíjas, vagy kismama sehol. Bűntudat nélkül olvashattam. Ez a Bűn és bűnh Félkegyelmű tényleg nem rossz. Vászka kedvence. Kicsit lassú. De hát oroszok…

Ahogy felnéztem a kijelzőre láttam, hogy valakik az ajtónál nagyon vitatkoznak. Egy magas, vékony pacák sápítozott. Lazacszínű zakó volt rajta, meg egy khekizöld kalap. Ha ez az összeállítás nem lett volna elég gyomorforgató, a kalapról egy sárgadinnyeszínű szalag is lelógott. Olyan kislányos volt a hangja, de mégis olyannak akart tűnni, mintha ő lenne ott a jani. Meg ott volt az a leharcolt képű, hibbant hippi. Biztosan valami művész. (Kicsit ismerős volt.) Így kimenni az utcára. Tiszta festék volt a nadrágja. Ki hord ma még kordbársonyt? Meg a körmei is gyászkeretesek voltak. Istenem, mennyi gyökér van! Ráadásul a kis perverz még le is kapott a telójával. Egészségére! A nyomiknak is lehet egyszer-kétszer gyereknan gyereknap.

Na de a lényeg: szerintem láttam Vászkát!!! Néhány megállóval korábban szállt le, mint én. Odamenni nem nagyon tudtam volna abban a tömegben. Háttal állt, de azt az észbontó dús szőke haját bárhol felismerem. A hajánál már csak az a dögösebb, ahogy magyarul próbál beszélni. Holnapra beszéltünk meg egy kávét, valami helyen, Budán, közel a Balassihoz!!!!

Szerintem kölcsön adtam Tündinek a fekete felsőm. Holnap alaktan zh után visszakérem.

Mára ennyi.

 

 

IV.

eső. tömeg. ázott emberszag. indokolatlan hőbörgés. – ez lökött meg, az lökött meg!

át kellett volna öltöznöm. megint nem raktam be másik gatyát. falun elmegy, városban nem nézi senki.

nem tudom.

már rakják fel a díszfényeket? de még csak november… hányadika van?

29! BASSZA MEG! maradt egy hetem. na, ezzel hogy leszek kész?

miért nem a 13-ra szálltam? erre szálltam, ez jött előbb. egyébként is. tök mindegy. hagyjuk!

tökéletes ez a csaj. Laura. Nem! LUCA. a Teste a tökéletes. kell még valami. az arca olyan semmilyen. de a kulcscsontja. Istenem, az a kulcscsont! megkérdezem, aktot vállal-e. mi baj lehet?

dohánybolt! – három papírom maradt.

a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből fiatal vagyok és fáradt de legalább értem, hogy miért vagyok még itt

hazamegyek le kell töltenem. mi is volt a címe? mindegy. megkérdezem Csillát. ő biztos tudja

lehet, hogy megcsinálom olajjal is.

ki kéne találni valamit az arcával. nem. a cseri biztos lebasz. Nem elég eredeti, fiam, nem elég eredeti. bunkó fasz. most, komolyan? 2015-ben ki a faszom hívja fiamnak a tanítványát?! szenilis barom.

marad a skicc. nem lesz időm az olajra. meg akkor a muter megint utalhat.

megvan! ő lesz az! Luca teste marad, csak a göndörke arcával. … éés megvagy! Vajon észrevette?

meg vagyok mentve! cseri, nesze, itt van az elég eredetid, Fiam!

Penny! – éhes vagyok. maradt még rakott krumplim. veszek tejfölt!

menj már arrébb, te szerencsétlen!

 

 

(Illusztráció: different)

A fogsora ugyan nem lett kész, de itt legalább azt mondták, hogy az öltöny hibátlanul ráment. Ha meg hátul, a varrásnál fel is kellett fejteni, mindegy, úgysem néz be alá senki. Ettől kicsit mindketten megkönnyebbültek.
A kapun kilépve a férfi cigarettára gyújtott, megkínálta a nőt, akibe már nem fért több füst. Visszahangosították a telefonokat, egyiküknél sem volt nem fogadott hívás; a járdára parkoló kocsikat nézték tanácstalanul.
Akire vártak, eszerint késett, mert idegesen kérdezgették egymástól a pontos időt, ami, mintha mégsem volna eléggé az, mégis idővel rajtakaphatnák. Ahhoz, hogy aggodalmuk biztonságban legyen, fél tizenegynek kell múlni.
Szűk utca, nincs nagy forgalom. Az alapzajból felerősödő valamilyen gép hangja.
Taxi érkezik, indexel, megáll, de nem kapcsolja ki a motort: látszik a kipufogóból göndörödő gáz. Kiugrik egy fiatal nő, a két várakozó mosolyogva indul felé, félúton találkoznak. Tátognak, megölelik egymást, a másik arca mellé adnak puszit. Vele kiegészülve lesz feltűnő a hármuk közti hasonlóság, egy arc háromféleképpen, más-más időben hangsúlyozva.
Beszállnak mind, a férfi előre.
Fenyő alakú illatosítók lógnak a visszapillantóról, a kocsiban rend.
A nők csak a szemét, a férfi a sofőr profilját látja.
Halk zene a rádióból. Az adóvevőből statikus zörej; időnként a diszpécser és más sofőrök egyeztetnek.
Vonattal kezdi, azzal, hogy mióta nem volt itthon, azt hitte, már felzárkóztak, és nem lehet késni. Náluk a vonatok nem tudnak; ott minden óramű pontosságú. De a város azért szép, sokkal szebb, mint amilyenre emlékszik. Megvan még a váza, mert azt az egyet szeretné.
A férfi és a sofőr a forgalmat figyeli, közben az idősebb nő egyfolytában mosolyog, olyanokat szuszog, mint: igen; itt igen; itt nem; igen-igen; persze; és a keze finoman, többször megérinti a másikon az idegen anyagot, amivel lehet, hogy csak önmagát ellenőrzi. A fiatal nő ebből nem vesz észre semmit.
Melyik reggel volt? Nem is tudja, mit csinált éppen akkor. Hogy nézett ki?
A férfi váratlanul az éjszakai életről kérdezi a sofőrt, mert annyi mindent hallani. De ő már nem jön ki az éjszakába. Lassan két éve, hogy csak nappal dolgozik; kevesebb pénz, de megvannak a fix fuvarjai. Kevés az üresjárat: nincs panaszra oka. Este otthon van fürdetésre.
Igen, a körülményekhez képest, ismétli grimaszolva a fiatal nő az idősebb utolsó szavait.
Ez lesz az, mutat a férfi az egyik házra.
Megáll a kocsi a macskaköves behajtón, a fiatal nő a táskájában kotorászik; a férfi int, zakója belső zsebéből tárcát vesz elő, ő fizet; nem kér vissza.
A sofőr egy közepes bőröndöt rak ki a csomagtartóból; ad névjegykártyát. Most látszik a teljes arca.
Az idősebb nő belekarol a fiatalabba, bevárják a férfit. Az inkább fölemeli, nem húzza a bőröndöt.
Állványok, apró szemű háló, konténer félig törmelékkel. Munkást nem látni.
Szép lesz, ha elkészül, mondja egyikük.
Annak ellenére, hogy a lépcsőház koszos, a vakolat néhol omladozik, és a lépcsők is jócskán lekoptak, megállítja a belépőt.
Egy szőke, fiatal nő akar elkapni egy kisfiút, ami sikerül, mert ezek hárman elállják az utat. Mindenki elnézést kér, jó napot kíván, toporog.
Alig ismernek itt már valakit.
A harmadik emeleti fordulónál pihennek, a fiatal nő a lyukacsos, telefirkált falra mutat: még itt van.
Egy perc is eltelik, rossz kulccsal akarja a férfi kinyitni az ajtót; az idősebb nő menti meg a helyzetet, aztán előreengedik a legfiatalabbat, aki egy pillanatra tétovázik, mégis belép, nem néz körbe, egyenesen a második ajtóhoz megy. Csukva, de nincs zárva.
Ismerős-ismerős, mosolyog vissza a válla fölött.
A szobában semmi, csak szekrény, dohányzóasztal, ágy, az ablakon függöny. Lehetne mint kiadót hirdetni. Bele is néz az egyik üres fiókba.
A váza, ami túl középen van, az az egyetlen, kék, biztos pontja.
Fogja, leül vele az ágy szélére. Az idősebb nő odaül mellé.
A férfi zavarban van, megkínálná őket egy itallal, de nem hinné, hogy lenne még ilyesmi a házban.
A nő bőröndjéből előkerül egy üveg; a férfi kimegy. Szekrény nyílik, víz folyik, az ajtókeretben csak a folyosó falának hengerelt mintája látszik.
Tálcával, apró poharakkal tér vissza; mindenkinek tölt egy körömnyit az átlátszó szeszből.
Jönnek még ide, mert ha nem, akkor elrakja a vázát.
Beletekeri egy hihetetlen-sárga törülközőbe, elfekteti a táska oldalában.
Hívni kell egy taxit.
Még mindig van idő.
A férfi előveszi a kapott névjegykártyát; mégis inkább összegyűri.
Gyorsan átöltözik, mondja a nő, de csak dezodort és egy sötét blézert vesz elő. Kimegy a folyosóra; nem megy be a fürdőbe. Megáll a konyhaajtóban, az asztalt, a széket, a pepita kövezetet nézi, és lassan, aprókat lépve, egyre beljebb megy. Nagy ívben megkerüli az asztalt, most szemben áll az ajtóval.
Az asztalon bögre, benne föllel; gondosan faragott ceruza, és ott van kihajtva egy újság.
Leül.
Nézi-nézi az írást, ahogy az a magabiztos kéz megpróbált a négyzetekbe betuszkolni egy szót:
MEGHATÁ

 

 

(Illusztráció: Alan Soffer)