Negyvenes férfi lép be a körúti üzlet ajtaján. Divatos szabású öltönyt és bőrcipőt visel. Fekete haja rövidre nyírva, a divatnak megfelelően. Az akváriumra emlékeztető, kicsi helyiségben egy fiatal nő ül, aki egy nagyobb méretű fóliát formára vág. Rámosolyog a belépő férfire.
    – Jó napot! Okosfóliát szeretnék vásárolni –  szólal meg a férfi.
    – Ismeri a terméket? – kérdezi a nő kedvesen.
    – Már hallottam róla.
    – Remélem csak jót! – nevet a nő. – Szeretne termékismertetőt?
    – Igen, kérek.
    A nő készségesen elkezdi sorolni az okosfólia legfontosabb képességeit.
    – Nem csak okos, intelligens is. Az adott környezethez maximálisan alkalmazkodik. Bárhova feltehető. Elrejt a külvilág elől. – Feláll, és a kirakathoz megy. – Jöjjön, mutatok valamit! – hívja a férfit. – Mi kilátunk, de az utcáról nem látnak be. Mutasson valamit a járókelőknek! Ott, valaki épp befelé néz. No, bátran! Nem látja magát – biztatja.
    A férfi bátortalanul grimaszokat kezd vágni, majd középső ujját felemelve mutogatni kezd. A nő mosolyog és folytatja.
    – Ha akarja, darabokra is vághatja az okosfóliát, aztán újra összerakhatja. Összeforr, akár a seb. Kommunikálni is lehet vele. Szövegeket és képeket képes megjeleníteni. Telefonon keresztül utasítások adhatók neki. Rendkívül tapintatos, a kényes pillanatban láthatatlanná válik.
    – Megveszem! Kérek tíz métert belőle – szakítja félbe a férfi, majd pár perccel később, bőrtáskájában az okosfóliával, távozik az üzletből.

    Egy hónap múlva a negyvenes férfi belép a körúti üzlet ajtaján. Láthatóan nagyon feldúlt és elszánt.
    – Emlékszik rám? – szegezi a kérdést az ott ülő fiatal nőnek. Tenyerével az asztalra támaszkodik, és a nő fölé hajol. – Mert én magára igen. Maga adta el nekem azt az átkozott okosfóliát egy hónappal ezelőtt.
    – Nincs vele megelégedve? – riad meg a nő. – Van rá garancia. Megjavíthatjuk, kicserélhetjük.
    – Eltűnt! – kiáltja a férfi.
    – Kicsoda?
    – A fólia! Eltűnt! Elnyelte a föld! Azt akarom, hogy térítsék meg a káromat! – üvölti a férfi.
    – Ha óhajtja, visszafizetjük az árát – ajánlja óvatosan a nő, közben kissé hátrébb tolja a székét. Mielőbb szabadulni akar a dühös férfitől. Az sem érdekli, hogyan tűnhetett el egy fólia.
    – Nem, hölgyem! Nekem nem a maguk rohadt fóliájának az ára kell, hanem annak a kárnak a megtérítését követelem, amit az okosfólia okozott!
    – Amit a fólia okozott? Hogy okozhatott volna kárt egy fólia? Attól tartok, nem értem a problémáját, uram – válaszolja a nő. Hangján érződik, hogy kezd ingerültté válni.
     – Maga csak ne értetlenkedjen! – ordítja a férfi. – Térítsék meg a káromat!
    A nő feláll, az ajtóhoz megy és kinyitja. Biztonságot ad számára a kinti forgalom.
    – Mondja el, mi történt – biztatja engedékenyebb hangon a férfit.
    A férfi kér egy pohár vizet. A nő hoz neki és magának is. A férfi egy hajtásra kiissza. A nő azonnal teletölti a poharat. A férfi hátradől a székben, vesz egy nagy levegőt, majd nyugodtabb hangon mesélni kezd.
    – Miután hazavittem azt az átkozott okosfóliát, pár napig minden rendben volt. Valóban okos, intelligens és alkalmazkodó volt. Észre sem lehetett venni a jelenlétét. Kérés nélkül is megvédett minket a kíváncsi és tolakodó tekintetek elől. Biztonságban éreztük magunkat mellette. Rendkívül figyelmes és szolgálatkész volt. Túlságosan is!
    A férfi iszik egy korty vizet, majd folytatja.
    – Két hét után észrevettem, hogy nekem nem engedelmeskedik. A telefonon adott utasításaimat nem hajtotta végre. A feleségemét bezzeg igen! Ha a feleségem nem volt otthon, láthatatlanná vált számomra. Velem egyáltalán nem kommunikált. A kérdéseimre nem adott választ, semmilyen szöveget vagy képet nem jelenített meg nekem. A feleségemnek azonban verseket is írt. Szonettet, ódát. A szépségét magasztalta és a világ legkívánatosabb nőjének nevezte. Nem hiszi? – néz gúnyosan az eladóra, aki semmit sem kíván jobban, mint, hogy minél hamarabb tűnjön el ez az elmebeteg, ezért türelmetlenül csak ennyit mond:
    – Folytassa!
    A férfi engedelmesen bólint.
    – Tegnap, amikor hazatértem a munkából, se az okosfólia, se a feleségem nem volt otthon. Azt hittem, vásárolni mentek vagy moziba, netán színházba. Gyakran eljártak együtt otthonról, mivel én késő estig szoktam dolgozni – teszi hozzá magyarázatként. – A hálószobába lépve, egy feliratot pillantottam meg az ablakon. Az okosfólia írása volt. Lelépett a feleségemmel meg a pénzemmel. A feleségemet bánja kánya! De a pénzem! A megtakarításaim, a befektetéseim! Csupán egyetlen hitelkártya maradt, de csak azért, mert velem volt. Ez az aljas szörnyfólia már el is adta a részvényeimet! Most meg, Isten tudja hol, költi a pénzem, és jól szórakozik a feleségemmel! – csap öklével az asztalra.
    Az eladónő nem tudja, hogy a mentőket vagy a rendőrséget hívja, netán mindkettőt. Sosem volt dolga őrülttel. Most is egyedül van az üzletben. Lassan feláll, hogy segítséget hívjon. A férfi elkapja a csuklóját.
    – Hova, hova? Addig sehova, amíg meg nem fizetik a káromat! – sziszegi a nő képébe. A nő kétségbeesetten tekint a nyitott ajtó felé. Az ablakon nem lehet belátni, okosfólia borítja.
    – Tudok várni –  dől vissza a férfi a székbe, majd a karórájára pillant –, mondjuk… egy órát.
    A nő kínban van.
    – Nézze, uram! Egy óra kevés. Talán, jöjjön vissza holnap.
    – Maga hülyének néz engem! Holnap? Épp elég időt vesztegettem! Óráról órára fogy a pénzem! – ugrik fel a férfi, majd visszaül. – Nos, ha nem hisz nekem, ám legyen! Szívem! – szólal meg a férfi kedvesen, és elnéz az eladó mellett. – Győzzük meg a hölgyet!
    A nő körbenéz, de senkit sem lát. Hirtelen nagy csattanás hallatszik, darabokra tört az üvegfal. A következő pillanatban üvegszerű árnyék fut végig a nő testén.
    – Mi volt ez? – kérdezi rémülten a nő. – Maga őrült! Hívom a rendőrséget! – kiáltja remegve.
    A férfi kitépi a kezéből a telefont.
     – A pénzemet akarom!
    – Honnan adjak pénzt? Én csak egy alkalmazott vagyok – védekezik sírva az eladó.
    – Az nem az én problémám. Oldja meg!
    A nő nem mozdul.
    – Úgy látszik, újabb meggyőzés szükséges – jegyzi meg a férfi a fejét csóválva. – Szívem!
    A felszólítást követően, levegőbe emelkedik a nő előtt lévő pohár, lassan megdől és a víz a padlóra folyik, majd az üres pohár a falhoz vágódik és összetörik.
    –  Elég! – ordítja a nő. – Rendben van. Megkapja a pénzét. Hadd, telefonáljak!
    Amíg várnak, a nő aggódva tekintget körbe.
    – Kit nevezett szívemnek?
    A férfi felnevet.
    – Nem csak maguk árulnak okosfóliát!

(Illusztráció: sf)

Hegyi Szilárdot tisztviselőnek teremtette a Jóisten. Amióta az eszét tudta, irodistát játszott. Orra hegyére biggyesztette apja olvasószemüvegét, mellén ott feszített a kiváló dolgozó érdemrend, amelyet kicsi kezeivel aprólékosan fényesítgetett, és figyelmes mozdulatokkal válogatta a papírokat. Kezdetben színük és méretük szerint, majd, amikor már el is tudta olvasni, címük szerint, de az, hogy mi állt bennük, nem érdekelte. A papír tapintását szerette. Csukott szemmel végigsimította tenyerével, beszívta az illatát. Mert más-más illata volt az újságnak, a könyvnek, egy-egy csekknek, levélnek. A poros és dohos szagok keveredésekor azt játszotta, hogy középkori varázsló, akinek az a feladata, hogy a világ összes iratára vigyázzon. Micsoda felelősség, sóhajtott fel, és büszkén kihúzta magát. Alig várta a napot, amikor szemüveggel az orrán, jól fésülten helyet foglalhat egy irodában, és egész nap papírokat tapinthat.
Hegyi Szilárd nem volt eszes, csak nagyon szorgalmas, és kitartóan haladt célja felé, amely sok-sok évvel később teljesült: állami tisztviselő lett. Helyet foglalhatott az alagsorban lévő postázóban. Az eskü letételekor szétfeszítette a büszkeség, úgy gondolta, hogy az alagsori postázó az állami gépezet lelke, ahol egyetlen papír sem sérülhet meg vagy veszhet el, és senki sem rongálhatja meg őket. Szerette a nagy irodát, az sem zavarta, hogy hat másik tisztviselővel kell osztoznia rajta. A papírok földi mennyországába zsákszámra érkeztek a különböző nagyságú borítékok: kicsi, nagy, közepes, vékony és vastag. Hegyi Szilárd komótos, megfontolt mozdulattal vette kézbe a borítékot, ujjaival finoman érintette a jobb felső sarkában lévő bélyegeket, gyönyörködött a mintázatukban, majd óvatosan felbontotta díszes nyelű papírvágó késével. Tenyerével többször végigsimított a papírokon, kiegyenesítette a hajtásokat, mint egy díszes terítőt, pecsétet nyomott rá, és a megfelelő kupac tetejére helyezte. Szerette a papírok különféle illatát, simogató vagy érdesebb felszínét.
Egy szép napon betévedt az irattárba, ahol faltól falig érő, ósdi fapolcokon sorakoztak az iratok. Hegyi Szilárd szédült a gyönyörtől, úgy érezte, mintha körhintán ülne, forogtak vele a polcok, rajtuk a vaskos irattömbök. Ennyi papírt egy helyen még soha életében nem látott. Munkaidő után bement az irattárba, simogatta, pakolgatta az iratokat. Ha valamelyik koszos lett, letisztította, ha szakadt volt, megragasztotta. Letörölgette a port körülöttük.
Az egyik januári este is az irattárban tevékenykedett. Egész nap havazott, estére már térdig ért a hó. Hegyi Szilárd a külvárosban lakott, úgy döntött, aznap éjszaka nem megy haza, hanem az irattárban alszik. Papírzsákokból kialakított fekhelyén gyönyörködött a hatalmas polcok látványában, amelyek toronyként magasodtak fölé. Az utcai lámpák beszűrődő fénye megcsillant a poros polcokon. Hegyi Szilárd szippantott egy nagyot az irattár levegőjéből, és azt álmodta, hogy középkori varázsló, aki a világ összes iratára vigyáz.
Kora reggel a hókotró zajára ébredt. Nagyot nyújtózott, felhúzta a csizmáját, majd csintalan gyerekként végigfutott a polcok mentén, lágyan érintve az iratokat. Az ajtó előtt azonban megtorpant. Egy állat terpeszkedett a küszöb előtt: óriásira hízott bogárféle. Hegyi Szilárd lassan hátrált, amíg hátával bele nem ütközött az egyik polcba. Belekapaszkodott. Nem tudta eldönteni, hogy az állat mászik vagy repül, netán mindkettőt. Visszataszítónak találta tüskés lábait, domború páncélját, amely zöld és barna színeivel rikított a kopott padlón. A páncél közepén vastag, vörös csík futott végig, amelyet egy vékony sárga keresztezett. Fésűre hasonlító csápjaival félelmetesen hadonászott. Hegyi Szilárd attól tartott, nyomban elragadja.
Nem tudta mitévő legyen. Becsukta a szemét, azt gondolta, mire kinyitja, eltűnik az ajtó elől. De nem tűnt el. Hegyi Szilárd kétségbeesetten kereste a megoldást. Közelebb lépett, dobbantott, de az állat nem mozdult. Kinyitotta az ablakot, hátha kirepül, de nem repült. Neki viszont ki kellett nyitnia az irattár ajtaját. Arra is gondolt, hogy megvárja, amíg megérkeznek a többiek, de akkor gyávának tűnhetne.
Ahogy nézte, egyre jobban undorodott az állattól. Már-már látta maga előtt, ahogy ez az ocsmány lény elfoglalja az ő irattárát, megmássza az ő iratait. Ezt nem hagyhatja, gondolta, miközben forrt benne düh. Arra az eredményre jutott, hogy el kell távolítania, sőt, el kell pusztítania az állatot. Körbenézett, de az iratokon kívül más nem volt a közelében. Keresnie kell egy botot, vélte, de megrémült attól a lehetőségtől, hogy közben ez a bogárféle elrejtőzik. Kintről beszédet hallott, lépések közeledtek, úgy látta, mintha a bogár kitárná hártyás szárnyát és közelebb kerülne hozzá. Megrémült, cselekednie kellett. Lekapta a legközelebbi iratköteget a polcról és rádobta az állatra, majd ráugrott. Hallotta, ahogy roppan a páncélos test.
Lelépett a tetemet borító kötegről, erőtlennek érezte magát. Szédült, émelygett, arcán folyt a veríték. Ha a szívét tépték volna ki, akkor sem érezhetett volna nagyobb fájdalmat, mint amikor meglátta az iratborító hátoldalát. Hatalmas vörös, barna, zöld színben játszó folt borította. Felfordult a gyomra, ahogy a kilapított tetemet szemétlapátra tette, majd kidobta a nyitott ablakon. Bevizezett egy rongyot, és gondosan letisztította az iratborítóról a véres, nyákos foltot. Többször megsimogatta, mint egy beteg testet, beszélt hozzá, közben ömlött a könny a szeméből. Az ajtó mellett függő tükörben döbbenten látta, hogy megőszült.