A tükör előtt ácsorgott, hosszasan vizsgálta magát, tekintete percekig fürkészte saját arcvonásait, mintha meg akarna tudni valamit magáról, amiről addig sejtelme sem volt. Kis idő múlva hátranyúlt. Kést vett elő, majd különféle irányokból a csuklójához érintette. Először úgy, hogy éle a kezére merőlegesen álljon, majd az erekkel párhuzamosan tartotta hozzá.
Egy vékony sávban elfelejtette összehúzni a sötétítőt, a behulló fény megcsillant a pengén. Rövid ideig szórakozott ezzel, majd a polcon heverő egyik könyvre tette. Nejlonzsákot hozott az előszobából, a szőnyegre borította. Kopott, piszkos kacatok, nadrágok, pulóverek, cipők potyogtak ki, mintha egy csapat hajléktalan ruháit gyűjtötték volna be. A szekrénysor tetején italok sorakoztak, főleg whisky és rum, márkásabb darabok, Chivas Regal, Grant’s és Dictador, csak a szélén állt egy-két hazai pálinkás palack. Leemelt egy kezére eső üveget, almapálinka volt benne, meghúzta, a maradékot a rongyokra locsolta.

Mire kilépett a lépcsőházba, egy még elfogadható állapotban lévő, negyven alatti, az utcán csak pár hónapja élő hajléktalan benyomását keltette. A piaszagú ruhák már hozták a figurát, de indulás előtt azért az arcát is bekormozta pár leégetett gyufával. Nem kontúros foltokat rajzolt, csak annyira kente össze magát, hogy éppen maszatos legyen.
Kinyílt a bejárati ajtó, hűvös fuvallat indult felfelé. A lépcsőfordulóban húzódott elsőként fintor az arcára, addig szinte nem érzett fájdalmat. Lenézett a kezeire, s mintha meglepte volna a látvány. Persze nem a tényen, sokkal inkább a hogyanon döbbent meg, mintegy ráébredve a biológia szótlan igazságára, ahogy testmozgás hatására a vér hirtelen jobban meglódult, kissé felgyülemlett a tenyerében, mielőtt az ujjai között lecsorgott volna a lépcsőfokokra.
Felcsigázta a maga mögött vérnyomot hagyó sebzett-vad érzés, lépteit megszaporázta, lendületből tárta ki a bejárati ajtót. A villamosmegálló felé tartott, ám az újságosbódé kirakata előtt megtorpant. Ki volt téve az angol Design Week magazin aktuális lapszáma, amelynek a címlapján az ő neve is szerepelt, mint Kelet-Európa egyik tehetséges grafikusa. Némi tétovázás után közelebb lépett. Az újságárus unottan emelte fel a tekintetét.
– Egy Design Weeket kérek – mondta az újságra mutatva. Ahogy keze a pult fölé emelkedett, vére rácsöpögött a kirakott lapokra, az eladó közönyös arckifejezése hirtelen döbbent undorrá változott.
– Akurvaéletbe – ordította –, nem takarodsz innen! Összevérzel itt nekem mindent!
– Csak egy Design Weeket kérek – ismételte nyugodt hangon. Pillanatnyi csend állt be.
– Ha nem ad újságot, tényleg mindent összevérzek. AIDS-es vagyok.
Hirtelen támadt az ötlet, de tetszett neki. Az eladó megkövülve állt, majd lassan, szemét egy pillanatra le nem véve róla oldalra nyúlt, s kivette a rekeszből a magazint.

Nem sokan álltak a villamosmegállóban, behúzódott a födém alá. A rongyos, pasztell vászonkabát ujja már sötétvörösre itta magát vérrel. A levegő hűvös volt, csípős szellő simogatta a csuklóját, a nedvesség, a folyamatosan szivárgó vér miatt még hidegebbnek érzett mindent. Két-három lépésnyire egy nő ácsorgott a kutyájával. Az állat észrevette a lába mellett gyülemlő apró tócsát, s nyalogatni kezdte a lecsöpögő vért. Gazdája a szokatlan látványtól szinte megrökönyödve kiabált rá.
– Van egy kis gond. HIV pozitív vagyok – megtetszett neki a nő viszolygása, ismét elsütötte az előbbi poént, nyugodt, kimért hangon, aggódón a kutyára tekintve. A nő egy pillanatra lemerevedett, majd elrántotta az ebet és tovaviharzott a megállóból.

Mire a Boráros-téren leszállt, már egyáltalán nem érdekelte a megrökönyödött utasok arca. Ahogy a körülötte ülők döbbenten felugráltak az ülésről, a dermedt csönd, mikor észrevették a lassan gyülemlő vérfoltot. Mind a hatvanas néni, mind a huszonéves BME-hallgatólány döbbenete hidegen hagyta, pedig utóbbi kifejezetten az esete volt. Lett volna, normál esetben. De ebből is egészen biztosan tudta, hogy ez most nem a normál eset, és épp azt teszi, amit tennie kell.
Ereje közben kezdte lassan elhagyni, egyre intenzívebben érezte, hogy ez már túlmutatott az erek bizsergésén, a bőrön lecsorgó vér langymelegén, a fizikai gyengeségen, az erőtlenné válás kérlelhetetlen folyamatán. Ebben benne volt már a tudat is, hogy hamarosan meg fog halni, de még nem ott, és nem úgy, ahogyan elképzelte. Mélyeket lélegzett, még a körúti szmog is jól esett a villamos telített atmoszférája után. Lassú lépésekkel haladt, a vér egyre ritkuló cseppekben jelezte útját, s egy addig ismeretlen, mély, tompa fáradtság nehezedett a testére.
A híd első harmadáig jutott. Kevéssel előtte megszédült, ekkor még sikerült megkapaszkodnia, nekitámaszkodott a korlátnak, kifejezéstelen tekintettel utoljára megszemlélte a várost. Ha látott még valamit, az a Gellérthegy lehetett, egy hatalmas uszály, mely épp a Szabadság híd alatt haladt át, pontosan ott, ahol Katával utoljára ültek azon a nyári estén, amikor a lány elmondta, hogy ő már nagyon szeretne gyereket, mire neki nem volt semmi értelmes válasza a megfontolt hallgatáson kívül, s végül az lett az utolsó közös estéjük.
Villámsebesen pörgött át fejében az utána következő két hét. Hogy egy boldogtalan nő lelke milyen gyorsan tud nagyon undokká és mérgezővé válni. Bevillant a pillanat, amikor Kata rácsapta az ajtót, és azt mondta neki, hogy az sem érdekli, hogyha megdöglik. Aztán eszébe jutott az utolsó csetelése Balázzsal. Neki is annyiszor kipanaszkodta magát, annyiszor fárasztotta már azzal, hogy ő Kata nélkül nem tud, és nem is akar élni, és inkább kimegy a híd közepére és leugrik a picsába. Ezt Balázs mindig elhülyéskedte, még heccelte is, hogy ennél azért többet néz ki belőle, hogy egy ilyen kreatív ember, a legtehetségesebb fiatal magyar grafikus ennyire snassz módot válasszon a bekrepálásra.
Különösebb zaj és puffanás nélkül hanyatlott a járdára.

 (Illusztráció: bp)