Az eset a kilencvenes években, a szabad-a-vásár korszakában történt. Kissné egy tömbház nyolcadik emeletén lakott szépreményű, erősen kamaszodó fiával. Igen, tudom, Kissnék és ígéretes süldők mindenütt élnek, és mindennapjaik vajmi kevéssel térnek el egymáséitól, de a mi Kissnénk nem mindennapi lélekjelenlétről adott tanúbizonyságot, ezért megérdemli, hogy példaként álljon más szülők előtt.

A Kissnék, különösen az egyedülállóak, valamilyen (genetikai?) oknál fogva rendkívül szívósak. Első látásra ez persze nem állapítható meg (másodikra se). Teherbírásuk, akár az öszvéré, fürgék, mint a nyúl. A pletykarovat mély pátosszal kezeli őket, az ember azt gondolná, bizonyára valamelyik áldozati szent egyenes ágú leszármazottjai. Fejlettebb egyedeiknél megfigyelhető az időszakos átalakulás képessége. Ez megnyilvánulhat a koránőszülő tincseikkel szembeni harcban: ilyenkor általában rapszodikus kísérletet tesznek arra, hogy Nőként is mutatkozzanak, vagy akár, mint a nyolcadik emeleti Kissné esetében, csatavonalak nem várt felzárkóztatásában. De ne fussunk a dolgok elébe!

A tömbházban, ahol laktak, az egykori tanácsi lakásokat a lakók felvásárolták, renoválták, és kialakult egy belső szokásrend, mely biztonságot nyújtott mindenkinek, függetlenül a családok háttérétől. Félévente lakógyűlést tartottak, s mindig akadt valaki, aki az öregecskéktől megkérdezte, nem szenvednek-e szükségben, és ha eldugult egy lefolyó, nem biztos, hogy rögtön vízvezeték-szerelőt kellett kiáltani. Vasárnap reggelente a folyosók gránitköve felmosószer illatát árasztotta. Két szempillantás közt még kaputelefon is került a főbejáratra. Egyes híresztelések szerint pont az ott lakó rosszfiú kezdeményezésére, aki így akarta távol tartani az őt bosszantani akarókat. Bizton mondhatom, a Szilikon-völgybe észrevétlen besétálni egyszerűbb volt, mint bejutni a nyolcemeletes őrtoronyba.

Kissné könnyed, nem túl tolakodóan emberi, ám maximálisan megbízható személyisége oszlopos pillére volt a kis közösségnek. A hétvége közeledtével mindig becsöngetett az alatta lakó mamihoz, aki necces táskát és egy rövid bevásárlási listát nyomott a kezébe, sűrű hálálkodás közepette. Sosem sietett, ha gyerekekről volt szó. Azok rajongtak is érte. Vasárnap reggelente rendre megszólalt a csengő, alatta Töpörtyűvel, aki, anyja szavaival élve, kávéra invitálta az ötödik emeletre.

Az életük tehát szokványos kisvárosi lét volt, a maga unalmas csapdáival, és fedő alatt tartott érzelmeivel. Kissné ebbe született bele, itt nőtt fel, számára a hétköznapok a biztonságos kimenetelű apró csatákat jelentették, melyekből általában győztesen került ki, vagy legalábbis nem túlságosan megtépázva. Nem kínozta magát az élet filozofikus kérdéseivel sem. Hogy rövidre fogjuk, kiszámítható volt, és bár igaz, ez által valamelyest unalmas a férfitársadalom számára, igen közkedvelt a középkorú nők körében. Ahogy azonban mindenkinek, Kissnének is volt egy gyönge pontja. Úgy hívták, hogy Kiss Fiam. A fiú ingerlően jóképű, szőke és kékszemű suhanccá serdült, olyanná, akiből egy kis torna hatására akár Brad Pitt is lehetne, de ne essünk az álmodozás csapdájába, az, mint tudjuk, az élet megrontója. Ott, ahol a mi történetünk játszódott, talán még a klónozás se segített volna a fiatalokon, nemhogy egy tornatermi bérlet. De hát a remény hal meg utoljára, különösen az anyák esetében, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik, hogy a szülés aktusa minden más csodára felkészítette őket. Fiam tehát minden anya álma volt, (különösen a lányosaké), ne is keressünk itt fonákot kérem, és Kissné úgy nevelte őt, hogy Amerikában akár top-listás könyv is születhetett volna sikeres nevelési módszereiről. Ez a gyerek adta élete értelmét, jogosultságát arra, hogy levegőt szívhasson, és ebben a hat láb magas suhancban látta jövőjének minden zálogát. Neki élt, még akkor is, amikor háttérbe húzódva figyelte kamaszodását.

Annyi szent, a fiú remekműnek sikeredett! Külön ébresztőórája volt, és pontban hét tizenötkor, felöltözve ott ült az asztalnál, és vele reggelizett. (Mi ebben a kunszt? Részletekért forduljanak az anyákhoz, kiknek gyerekeit úgy kell kiimádkozni az ágyból!) A gyermek napközben megbocsáthatatlanul jó tanulóként jeleskedett. A lányok csüngtek rajta, mint méh a porzón, és fiúbarátai is rendre felcsengették, ha eljött a hétvégi csavargás ideje. Délutánonként, mire Kissné hazaért, a zöldség megpucolva várta, hogy vacsora készüljön belőle, mi több, az is megtörtént, hogy a tészta vize is épp forrásba lendült, mire az asszony megmosta a kezét. Húst ritkán ettek, és egyéb luxusra is csak hetente egyszer vagy kétszer jutott, mert a lakáskölcsön törlesztésének havi összege felemésztette Kissné fizetésének a felét. Pedig jó állásban dolgozott. Titkárnő volt egy nagyvállalatnál, a vezér személyi asszisztense. Egy ilyen pozíció betöltése manapság már nem nagy kunszt, de az egyenrangúság korában, sőt, még egy szusszanásnyival utána is, tiszteletreméltó teljesítmény volt. A főnök jobb keze ugyanis mindenről tudhatott, amiről meg nem, azt kikövetkeztette. Az információ pedig érték. Más kérdés, hogy Kissné, bugyuta módon, sosem próbálkozott a franchise-zal.

Kiss családunk élt hát a maga kis világában. (Hogy mi történt az apukával? Kit érdekel? A jó tulajdonságokat minden gyerek az anyjától örökli). Kissné nem álmodozott. Tudta, igen, biztos volt abban, hogy az ő fia többre viszi majd, mint bárki a családban, aggodalomra tehát semmi oka. Illetve, mégis! Ezt pedig úgy hívták, hogy zöldhasú. Kissné még kimondani is csak lehunyt szemmel merte, azt is csak magában. A szóval kapcsolatban őt is megfertőzte az értelmetlen szégyenérzet, mintha már maga a pénz jelentése is bűnös lenne. Vessen magára! Csak szaglászta, mint virágot, de eszébe sem jutott letépni, hazavinni és vízbe rakni. Persze javára irható, hogy már a mezopotámiaiak is sikertelenül próbálkoztak az önbeporzással, igaz, annak van már pár ezer éve. Lűdiai királyok sem teremnek minden sarkon, hogy a nőkre jellemző álnok cselszövéshez lehessen folyamodni. Kissné különben sem számított fifikásnak „olyan” tekintetben, emlékezzünk. Volt tehát hét hónapja ahhoz, hogy előkerítse azt az összeget, amely, szerinte, fia továbbtanulási költségeit, legalábbis az első évét fedezné. Kiss Fiam ugyanis negyedikes gimnazista volt. Az, hogy hónapról hónapra bukdácsoljanak, szóba sem jöhetett, túlságosan rizikósnak ítélte meg. Miután végképp elhaltak az est zajai, leült szolgálati számítógépéhez, és belekezdett a kalkulációba: mit, miből, mikor lehet, kell és fog félretenni. A vérleadás is megfordult fejében.

És ekkor kezdődött az egész kálvária. Egy hajas baba sétált be az életükbe, hosszú lábaival, puha léptekkel, elegánsan és öntudatosan, mint egy párduc. Az anya eleinte nem is szentelt különösebb figyelmet felbukkanásának. Hogyan is sejthette volna, hogy fia pupillái mindig gombméretűvé tágulnak, amikor a lányra szegezi tekintetét, és éjszakánként olyan képek ringatják álomba, mint a kulcscsonton feszülő alabástrombőr, táncban edzett vádlik íve, ébenfekete pillák legyezőszerű remegése, vagy húsos sziromajkak, melyeknek érintésénél bűnösebbet elgondolni még lehunyt szemmel sem mert.

Szóval Cicánk besétált a jelenbe, olyannyira, hogy Kissné azon vette észre magát, gyakrabban csúsztat tepsit a sütőbe, tanácsokat osztogat menstruációs panaszok esetén, és inkább udvariasságból, mint az izgalomtól, kéjesen feljajdul, amikor beleszagoltatják az ezeregy éjszaka parfümös üvegcséibe. Ahogy mondom, olyan gyorsan berendezkedtek a majdnem közös életre. A hétköznapok eleinte a régi mederben zajlottak (ki-ki a saját otthonában), ám péntek este egyre gyakrabban jelent meg a lány, maradt ott náluk, a nyolcadik emeleti, kétszobás lakásban, egészen vasárnap estig. Kissné felvilágosult nő volt, és fiát még korakamasz korában kioktatta bizonyos lépésekről, melyeket egy férfiúnak megtennie ajánlatos, már ha nem akarja, hogy földrengéskor magvai a szélrózsa minden irányába szétszóródjanak. Így, mikor a gyerekszoba zárt ajtaja mögül Kissné kifinomult hallása dorombolást regisztrált, nyugodtan húzhatta be a konyha vagy a nappali ajtaját, s folytathatta a dolgát ott, ahol épp megzavarták.

Nem figyelt a jelekre, dorgálta magát a későbbiekben! Már akkor kellett volna lépnie, amikor kiderült, hogy a Vadmacska az ő főnökének a lánya! Szinte belesápadt, mikor megtudta. Mintha távolról kis harangok csilingeltek volna homloküregében! Mélyeket lélegzett, majd kispadra ültette a sikertelen próbálkozásoktól magába roskadó őrangyalát. Hogy is tehetett volna másképp! Gyermeke ott állt előtte, arcát a büszkeségtől kiverte a pír, és anyjának eufórikus megnyilatkozására várt, mint startjelre a futó. Mit meg nem tesz magzatjáért egy szülő! Azok az állhatatosan csillogó kék szemek! Szőkesége boldogságtól úszott azon a májusi napon.

Kissné lelkesedése azonban gyorsan lohadni kezdett. Ébrenléte arra ösztökélte, hogy észrevegyen olyan apróságokat, mint hogy a fia takarítja a szobát, vasalja a lány ruháit, kívánságra főz, és tálcán tálalja a vacsorát ennek a tündérnek, akiről, már ha korábban születik, a lorettói szüzet is megfesthették volna. Hetérát csak azért nem, mert keresztény kultúrán pallérozott elménk már rég elfeledte a görögöket, pedig azok, életpraktikák tekintetében hasznos információval szolgálhatnának.

Az anyának, mert az anyáknak sasszemük van, egy idő után az is feltűnt, hogy ez az oktondi gyereke a Bestiára költi minden keservesen megszerzett zsebpénzét, amíg ő az érettségijére kapott BMW-jén közlekedik a városban, ami átlósan se hosszabb, mint három és fél kilométer. Mérge lassan bugyogni kezdett, hiába próbálta magát csillapítani elkeseredésében és pusztán beruházásként felfogni az egészet. Elvégre, ha a fiatalok összeházasodnak (hiszen dúlt a szerelem, Egek, de mennyire!), akkor megnyílik az út egyenesen a boldogok vagy akár a szentek színe elé. Csakhogy Kissné józan életű, földön járó nő volt, aki különben is tériszonyban szenvedett. Tudta ő, amit tudott! Nem lesz itt hét országra szóló lakodalom és csinnadratta, könnyek viszont annál több. Márpedig rég tudjuk, a könnyes szem nem látja a betűket, és könnycseppből gyémánt is csak a mesékben fakad, röviden, nincs lacafaca, ettől az elkényeztetett Dögtől meg kell szabadulni! Szerelem? Micsoda marhaság! Itten és mostan a jövőre kell összpontosítani! A jövőt pedig pénzzel lehet csak kiváltani. Igen, pénzzel, ne húzogassuk orrunkat már megint, a trubadúrok kora rég lejárt! Ha nem így lenne, már leszoktunk volna a bankók nyomtatásáról. Ezt a gyereket meg kell fékezni! Csakhogy, hogyan lehet rávenni a vakul szerelmes embert, hogy tovább lásson az orránál?

Poszeidón is belepirult volna, úgy zajlott Kissnében az indulatok apálya és dagálya. Éjszakánként a plafont bámulta, és azon gondolkodott, miként laktassa jól a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. A télen rárakódott kilók varázsütésre hullani kezdtek. Reggelente a tükör előtt annyiszor elmélázott, hogy teljesen kizökkenve rutinjából, még ki is festette magát, csakhogy elrejtse sápadtságát. Talán ennek a hatásnak köszönhetően, mintha új egyénisége kezdett volna kibontakozni.

Egy újabb gondterhes reggelen sietősen lépett ki lakásából. Nőolvasóknak ajánlatos leülni, mert bejelentenivalóm van: léteznek bizonyos szintű empátiával rendelkező hímek az arénában! Vannak bizony, még ha síkos sarka is vagyon a szerencsének, rájuk lehet bukkanni! Mondjuk, egy liftben. A Férfi és Kissné szomszédok voltak, ugyanazon az emeleten laktak. Reggelente két kicsi gyerekével, kigyúrt vállaival sokszor préselte be magát a felvonóba Kissné mellé. Nem állíthatom, hogy snájdig ember volt, de rendesen tisztálkodott, vagy legalábbis jó illata volt, és tornacipőjét nem a kínai piacon vette. Néha még az ajtó elé kitett szemeteskukáját is levitte Kissnének. Gavallér volt a javából, az arany karkötő és nyaklánc, meg a mindig frissen borotvált feje is erre utalt.

– Minden rendben? – kérdezte a Férfi, búcsúszó helyett, és furcsállotta, hogy elmaradnak a reggeli közhelyek az időjárásról és politikáról, és az asszony, műmosollyal, elbámul mellette.

– Persze, persze! – vágta rá gyorsan a rúzsos ajak, bájosan lesütve szemét, lábujjaira összpontosítva, melyek körmeit hirtelen fellángolásból előző este pirosra festette, és most elszörnyedve tudatosította, hogy elfelejtette nylonharisnyába bújtatni azokat. Szép lábujjak voltak. A Férfi is észrevette. Olyannyira, hogy mikor Kissné kilibbent előtte a liftből, tekintetével követte bokáit. Nemcsak a lábujjak, a sarka is ennivaló, lepődött meg. Hogy lehet egy harmincnyolc éves nőnek sima sarka ennyi mászkálástól, dobbant meg a szíve. Ő aztán tudta, miről beszél, hiszen hivatalból ismert pár repedtsarkút.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, annyi szent! A csinos bokák is emberben végződnek, és megértésre vágynak. Hogy mi? Szerelem? Viszony? Micsoda közönséges felvetés! Szó sincs itt testiségről! Tény, hogy a világ menetét az igazgatja, de nem, nem történt bűn és ármány. A férfi, eleven beszélőkéjének köszönhetően, egyre gyakrabban bírta szóra Kissnét, aki, túl frusztrációja klimaxán, készen volt arra, hogy lelki tusáit megossza bárkivel. A reggeli liftezés röpke percei a felvonót gyóntatófülkévé avanzsálták. Menedéke lett ez neki, és ha valamilyen oknál fogva elmaradt a találkozás, Kissné kissé csalódottan indult neki a napnak.

 

Mintha leszakadt volna az ég, úgy ömlött a váratlanul jött eső. Az emberek ott álltak az élelmiszerbolt torkában, tanácstalanul. A két szomszéd mosolyogva ismert egymásra.

– Üljünk be egy kávéra, míg eláll. – indítványozta habozás nélkül a fickó, és szaporán futva az eresz alatt, beültek a szomszédos cukrászdába. A pára szinte megcsapta őket. Kissné szinte kamaszos izgalommal fogadta el a meghívást. Évek óta nem járt ilyen helyen.

– Süteményt? – kérdezte a férfi, mikor leültek.

– Nem, köszönöm, nem megy le a torkomon semmi – futott ki a nő száján, minden hátsó szándék nélkül. Még mindig az újrafelfedezés örömének hatása alatt állt.

– Azt bizony a vak is látja! Mégis, mi történik? – A szomszéd ekkor mintha csak virágvasárnapi, megszentelt fűzfabarkává magasztosult volna. A nő rázúdította hát minden keservét, persze minden remény nélkül, hogy e beszélgetés elriaszthatja a vihart, vagy megállíthatja a készülődő jégesőt, mely az ő zsenge hajtását sárba tiporni készült.

A szomszéd közben úgy tanulmányozta Kissnét, mintha akkor látta volna először. Nem tudta, hogy hús-vér ember így képes szenvedni. „És milyen selymes tincsei vannak!” Suhant át az agyán.

– Szamárság! Elmúlik a szerelem, és minden rendben lesz. Mindig elmúlik! – nyugtatta meg, miután kitárta előtte az ajtót az eső elmúltával.

– Bár igazad lenne! Olyan elkeseredett vagyok! A minap kínomban, ahogy az erkélyről lebámultam, arra gondoltam, legszívesebben kiverném a kocsija fényszóróit.

– Igazán kár lenne azért a csinos BMW-ért! – csitította a szomszéd szélesre húzott szájjal. Mintha a Kissnében tomboló vihar is elült volna a sok szócsépléstől.

Eljött a hétvége, és – ahogy oly gyakran máskor is – az asszony leült a számítógép elé, hogy behozza lemaradását munkájában. A lakásban síri csönd uralkodott. Csak ő verte a billentyűzetet. A lány úgy járt a lakásban, mint az árny, hol itt, hol ott jelent meg. Egyszer a vécére ment. Cigarettát kért Kissnétől, és az erkélyen füstölt. Máskor egy szelet süteményt vágott. Piros orrú sejtelem, zsebkendőt szorongató szellem, meztelen talpával cuppogva a kövezeten.

– Most mije fáj? – kérdezte Kissné fiától, mikor végre kettesben maradtak.

– Szerdán a BMW ripityára törött. – súgta a fiú.

– Úristen! Elgázolt valakit? Meghalt valaki? – sikoltott fel halkan Kissné, őszinte aggodalommal.

– Á, nem, szerencsére, nem! De az autó totálkáros, és az apja úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak – húzta el a száját a fiú.

Kissné megcsóválta a fejét. Az apák mindig dörögnek. Néha olyanok, mint a tavaszi jégzajlás. Majd lecsillapszik. Ismerte főnökének hirtelen természetét. Az anyagi veszteséget meg túléli, van neki vagy két tucat cégben érdekeltsége, csak megtalálja a módját. A lány lelki horzsolásai is begyógyulnak, hamarabb, mint azt sejtené, gondolta Kissné, és egykedvűen, bár kissé bosszúsan, amiért az élet kiszámítható és elkerülhető gondjaival megzavarják, gyorsan napirendre tért a híren.

Négy és fél perccel később haldokló hattyúhoz hasonló pózban megjelent a konyhaajtóban a lány:

– Kiss néni, beszélhetnénk?

Tekintete megenyhült, ahogy az ott állt, frissen mosott, fejére tapadó, kifésült hajjal, nyuszis kezeslábasban, kifestetlenül, macinak álcázott melegvizes-palackot ölelgetve. Vak is láthatta, ártatlan!

– Hát persze, gyere, ülj le! – és nyomban arrébb nyomta a gépet. Közben megjelent a fia is, és Kissné agyán átsuhant a végzetes gyanú, hogy az autóbaleset csak előjáték volt egy nagyobb tragédiához, és ő nagyanya lesz.

 

Folytatása következik…

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)

 

„Figyeljetek csak:

Billy Pilgrim kiesett az időből.”

(Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd)

 

 

– A szentségit, Billy! – fakadt ki a legyek monoton búgásában fürdő folyosón Weary.

Ketten ültek már csak a sárga, műanyag székekkel telezsúfolt helyiségben, várva arra, hogy végre sorra kerüljenek. Billy nyakkendő nélkül, kócosan, álmos szemekkel, esetlen „nemtörődöm” görnyedtségével fordult Weary felé. A pittsburghi fiú feje csak még vörösebb lett, mikor meglátta az anyabaszogató érdektelen arcát. Roland Weary szótárában a Billyre használt anyabaszogató a finom megszólítások közé tartozott, gyakoriság szempontjából pedig a kurva anyád és a süket barom mögött csak a harmadik helyet foglalta el. Természetesen most is szalonnaszagot árasztott.

Egy újabb, válogatott és cifra káromkodás akadt meg Weary torkán, mikor az iroda ajtaja végre kinyílt, azonban senki nem jött ki rajta, a kiszűrődő zenét kivéve. A rádió élénken recsegte a Fox on the run dallamait. Egy rikkantás jelezte, hogy valaki azért mégiscsak van bent.

– Billy Pilgrim! – kurjantotta egy ismerős hang. – Azonnal jöjjön be!                     

Billy becsoszogott, és a neki háttal az ablaknál ülő figurát kezdte tanulmányozni.

– Maga meg mit keres itt? Optometrikusi meghallgatásra jöttem, nem science-fiction értekezletre. – bökte ki végül hüledezve.

– Nézze, Billy! – kezdte mondókáját Kilgore Trout – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.

– Figyelmeztetni? Mégis mire?

– Önt meg akarják ölni, és hamarosan ki fog esni az időből.

Trout beszéd közben mutatóujját böködte egy tollal, aztán levette szürke kalapját, és Billy legnagyobb megdöbbenésére ráírta azt, amit Billy még a tralfamadoriaknál tanult. Így megy ez.

I don’t wanna know your name, süvöltött egyre hangosabban a rádió hangszóróiból, Billy körül pedig egyre inkább forogni kezdett a világ. A formák folttá redukálódtak, homállyá egyszerűsödtek, a fények kezdtek kihunyni. Fox on the run…

– Mr. Pilgrim, jól van? Tudja, a helyzet az, hogy…

Billy abban a pillanatban hanyatt vágódott, és nem jutott el hozzá Kilgore Trout hangja, sem a The Sweet számának hátralevő refrénje.

Mikor feltápászkodott, nem tudta hol van, a füle sípolt, az arcába, fogai közé föld verődött fel. Egy kéz, aminek a gazdáját nem látta, visszarántotta a talajra.

– Ha miattad megdöglök, esküszöm, kinyírlak, te anyabaszogató!

– Weary? – nézett körbe szokásos értetlenségével Billy. – Azt hiszem megint kiestem az időből – kezdte magyarázni.

Körülöttük holttestek hevertek, és talán így jártak jól. Egyesek ugyanis kezükben egy másik végtagjukkal felcserért üvöltöttek, egyesek meg lángolva és sikítva rohantak, valósággal menekültek, talán épp a saját maguk égett bőrének és húsának szaga elől.

– Miket beszélsz, te idióta? Ha nem fogod be a pofád, én lőlek agyon, nem a nácik!

Kúszva haladtak tovább, de Billynek fogalma sem volt merre mennek, vagy, hogy melyik frontvonal borzalmaiba esett ezúttal. Nem messze tőlük repeszek csapódtak be, a német mozsárágyúk szabályos köpködéseinek közbenjárására. Billy azzal nyugtatta magát, hogy egy másik pillanatban ő most biztonságban van. Talán a Tralfamadoron, Montanával egy kalitkában, vagy talán a lánya, Barbara győzködi ismét, hogy vonuljon be egy öregotthonba. A gondolat, ha elviselhetővé nem is tette jelen helyzetét, de valamennyire újra saját világába zárkózott. Weary számára is jól hallhatóan annyit mondott:

– Csipcsirip.

Weary erre megfordult, de többé már nem Weary volt és még csak nem is katona. Egy kantáros munkaruhát, alatta kockás inget viselő férfi. A kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm, Mr. Pilgrim.

Billy tétován, akár egy utolsókat rángó erőtlen hal, megrázta a fickó kezét. Az illedelmesen bemutatkozott:

– A nevem Yon Yonson,

lakhelyem Wisconsin,

munkahelyem fűrésztelep.

Ha az utcán megkérdeznek:

”Hát te ki vagy, és hogy hívnak?”

Erre én csak így felelek:

A nevem Yon Yonson,

lakhelyem Wisconsin…

 

Billy percekig hallgatta, majd úgy döntött, elég jól ismeri Mr. Yonsont ahhoz, hogy tovább haladjon. Alig egy méter múlva a repeszek, lövedékek, sikolyok, felcsert hívó üvöltések tangójában, előlépett egy bokorból Kilgore Trout. Német tiszti egyenruhában feszített.

– Mr. Pilgrim, kövessen, ha kérhetem.

Hangja a végtelenségig nyugodt és szórakozott volt, majd, mintha Billy valami fontos esemény még fontosabb vendége lenne, kezével mutatta az utat. Billy négykézláb tette meg a távolságot a bokorig, Trout pedig betessékelte egy kalitkába. Ahogy a lakat kattant a rácsokon, Billy mélységes mély álomba zuhant. Vagy talán csak megint kiesett az időből.

Óriási lélegzetet véve, mint aki a víz alól jön fel oxigénért, magához tért. Az éjjeli szekrényen álló óra szerint hajnali negyed kettő lesz nemsokára.  Ismerős volt az ágy, és a nő is, aki benne feküdt. Gyengéden, már-már gyermeki ártatlansággal, mintha Montana Wildhack nem is pornószínésznő lenne, Billy szólítgatni kezdte.

– Montana, tényleg te vagy az?

A nő hosszú szempillái megmozdultak, és Billyre irányította tekintetét, majd elmosolyodott. A férfi atlétája csurom víz volt, haja kócos. Görnyedten ült az ágyon.

– Persze, hogy én vagyok, ha ezt szeretnéd. Megint utaztál? – kérdezte lágyan Montana.

– Igen – felelte Billy –, a háborúban voltam.

Ritmusos kopogás zavarta meg a szinte még el sem kezdődött beszélgetést. Billy és Montana egyszerre fordították fejüket az ajtó irányába, ahonnan Carlos Gardel klasszikusát, a Por una Cabezat énekelte a késői vendég. Mikor befejezte a dalt, ami egyébként tetszett Billynek, nyájas hangon megszólalt:

– Billy Pilgrim, engedj be! Megígértem egy haldokló barátomnak, hogy eljövök érted és kicsinállak.

Billy Montana kezére csúsztatta az izzadt tenyerét, és egy félszeg mosolyt követően arcon csókolta.

– Most mennem kell – mondta halkan. – Ez a férfi megígérte, hogy megöl és talán már meg is haltam. Egy másik pillanatban. Tudod, mit mondanak a tralfamadoriak a halottakra?

Montana a fejét rázta.

– Így megy ez.        

 

 

 

(Illusztráció: tmtrvl)

– Maga még nem ment haza, kisasszony?

– Ráérek. Foglaljon helyet, mindjárt tálalok. Hacsak nem ebédelt meg a városban.

Egész megszépül, ha mosolyog – ragadt rá a nőből kisugárzó melegség. Bezzeg Kamilla egyszer sem várta meleg ebéddel. Legfeljebb az anyja, annak is van már vagy húsz éve. Ellátni ugyan mindennel ellátták, ő is meg az apja is, főleg efféle tanácsokkal: aki a keveset nem becsüli, a sokat nem érdemli. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Anyja szerint: aki kevéssel is beéri, a sokat nem érdemli. Ha kurta a takaród, vegyél helyette hosszabbat. Aztán jött Kamilla, aki megint rátett egy lapáttal: ha okos embernek tartod magadat, a mennyihez tedd hozzá mindig a milyent is. Nyújtózkodni könnyű, de mit teszel akkor, ha rövid a takaród?

– Fincsi ez a húsleves! Nem is sejtettem, hogy ilyen jól főz, Émike.

– Örülök, hogy ízlik – tálalta fel a nő ezután a második fogást, róseibnit pulykahússal, végül vörösbort és egy csésze méregerős feketét, ahogy a fotóriporter rendelte.

Benedek átsétált a kávéval a szobába, és elégedetten süllyedt egy öblös fotelbe.

– Még egyszer köszönöm az ebédet. Minden tényleg nagyon fincsi volt, de…

Most, most kéne közölnie, miszerint mégsem tart igényt a szolgálataira. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Eddig még megvoltak ezek a szerencsétlenek valahogy, az anya betegsége miatt azonban még sanyarúbb helyzetbe kerültek. Igaz, semmi köze hozzájuk, de akkor is, most nézze végig, amint sorban leteszik a kanalat?

– Máskor ne várjon meg! – ódázta el a döntést egyelőre. – Ahogy megfőzött, mehet, a melegítést, kiszolgálást meg hagyja rám, annál is inkább, mert teljesen bizonytalan, mikor végzek a dolgommal. Ma ötkor jöttem, holnap háromkor, hatkor, mert ez ilyen munka, kedves kisasszony.

– Igenis. Akkor mennék, csak előbb közölje, mit főzzek holnapra!

Ez sem fordult elő vele mostanig, miután Kamilla főzni sem igen tanult meg, így aztán többnyire a McDonald’s-ban vagy valamelyik bisztróban étkeztek. Húzta is a száját eleinte Benedek.

– Bocs, csak úgy megjegyzem, nálunk a mama szokott főzni a családnak.

– Nálunk meg a papa – nézett rá görbén az asszonyka. – És? Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Jó étvágyat! – visszakozott Benedek, és kénytelen-kelletlen megbékélt az új renddel.

Lassan letelt a Noéminak engedélyezett hetecske anélkül, hogy a riporter elbúcsúzott volna a leánytól. De miért is búcsúzott volna, amikor Noémi ugyanolyan jól főzött, mint az anyja valaha, ráadásul olyan ügyesen, takarékosan vásárolt, hogy néha még meg is spórolt egy-két forintot.

– Ezt meg hogy csinálja? Nem tanítana meg erre engem is?

– Minek? Megtanulja azt maga azonnal, ha teszem fel, máról-holnapra elveszti az állását, alig bírja kifizetni a rezsijét, vagy… vagy beteg, ezért, ha tudna, sem dolgozhat, mint például az édesanyám.

– Bocsásson meg! Nem akartam megbántani.

– Nem bántott meg. Ilyen az élet, fiatalúr.

Egyszer kedve szottyant néhány felvételt készíteni a leányról.

– Meztelen?

– Ruhában – nyugtatta meg a fiatalember. – Volna szíves felállni erre a dobogóra! Kösz. Most dőljön kissé előre, és emelje fel a fejét meg a jobb karját. Úgy, úgy, pontosan így képzeltem.

– De…

Kitt-katt, jöhet a következő felvétel! Mikor megmutatta a képeket, a nő zavartan meredt a fotókra.

– Ez lennék én?

– Nini, kibújt a zsákból a… kritikus! Nem tetszenek?

– Szó sincs róla! Első osztályúak, csak…

– Csak mi?

– A pózok, a beállítás. Olyan izé… személytelen, mesterkélt.

– A beállítás.

– Nem? – keveredett meg még jobban a bejárónő. – Hát persze, hogy nem! Ezer bocsánat! Mit értek én a fotókhoz!

A fotóriporter első dühében majd hazazavarta a bakafántos öreglányt. Pont egy ilyen liba tanítja meg őt művészien fotózni! Na, nézzük át még egyszer! – vette sorra ismét a róla készült képeket. Ejha, egy icipicit azért igaza van! Ez a felvétel itt csakugyan erősen teátrális, a másiknak meg a színei lehetnének melegebbek.

– Kérem, álljon vissza az emelvényre!

– Hagyja, de komolyan! Miért pocsékolna annyi filmet miattam?

– Azt talán bízza rám, jó, és tegye azt, amire megkértem!

– Most haragszik rám? – szöktek ki a könnyek Noémi szeméből.

Ezek az asszonyok! Mindegyik raplis, csak kissé másképpen. Kamilla már az első szótól a plafonig ugrik, ez meg rí, mint a víz a fedő alatt.

– Nekem úgy tűnik, mintha én bántottam volna meg magácskát. Bár nem tudom, miért, őszintén sajnálom, és én kérek bocsánatot. – nyújtotta át a férfi illatos, patyolatfehér zsebkendőjét.

– Köszönöm – törölte meg a nő mandulavágású, fekete szemeit – Hálás vagyok, hogy ennyire türelmes egy magamfajta oktondi vénlánnyal.

– Ne beszéljen szamárságot, már miért lenne oktondi?

– Mert az vagyok. Tudom én azt nagyon jól. Tanulatlan és rusnya is, aki csak megnehezíti ahelyett, hogy megkönnyítené az életét. Mondtam is az anyámnak, adjunk hálát istennek, amiért ilyen angyalt küldött a segítségünkre.

Hirtelen felpattant, odaszaladt a bárszekrényhez, és felhajtott egy pohár fütyülőst.

– Húúú!

– Váljék egészségére! – vidult fel az Alföldi Helikon közkedvelt fotósa, aztán csak ámult-bámult, amikor a lány elkezdett vetkőzni. – Megkérdezhetem, mit csinál?

– Jótett helyébe jót várj. Nemrégiben azt mondta, ad kétezer forintot, ha levetkőzök magának. Hát én most pontosan ezt teszem, méghozzá ingyért, amiért olyan áldott jóember.

– Nana, és a 7. parancsolat? Ne paráználkodj, ugye, így hangzik? – élcelődött a leánnyal, ugyanakkor meg is hatódott, nagyon jól tudván, milyen vallásos nő akarja feláldozni magát neki hálából.

Noémi keze megállt a levegőben. A fiatalember kapott az alkalmon, és működésbe hozta a kamerát. Újabb kattanás, aztán mást gondolt.

– Tudja, mit? Újítsunk! A változatosság kedvéért állítsa be maga önmagát!

– Ééén? Ne tessék már velem viccelni!

– Ha maga az én beállításaim szerint pózolt, ezennel felkérem, rögtönözzön. De most aztán minden póz, maszk nélkül.

– Kérem, ahogy a fiatalúr parancsolja. Így megfelel? – rendezte át arcvonásait a bejárónő.

– Nem egészen – rázta meg a fejét Benedek. – Pózolni ugyan tényleg nem pózol, de ettől még mutathatna többet magából, mert ilyen faarccal még annyira sem érdekes, mint azelőtt.

– Miért, az legyek?

– Uram, segíts, nem bánnám. Csak egyet ne feledjen: akármilyen pofát vág, bocs, kicsit vulgárisan fejeztem ki magam, szóval bármit eljátszhat, csak naturális legyen és érdekes – heherészett már előre magában, hiszen ez olyan feladat, ami még a rinos fotómodelleknek sem igazán sikerül.

A nő maga elé meredt, és hosszan, feszülten koncentrált. Most mit bámul? Próbálgatja a figurát, vagy csak azon tűnődik, hogyan utasítsa vissza anélkül, hogy megbántsa – találgatta a riporter, majd ugyancsak elcsodálkozott, amikor Noémi váratlanul meglódult, és természetesnek éppen nem mondható testtartásba merevült. Lefényképezte, utána még vagy tucatszor mindig más és más pozitúrában, arckifejezéssel.

– Elég! Mára végeztünk.

– Természetes voltam?

– Ahogy vesszük. Igen is, meg nem is. Mindenesetre megint csak sikerült meglepnie. Hiszen maga igazi őstehetség, aki bármely tehetségkutató versenyt simán megnyerne.

– Én? Ilyen arccal? Harminckét éves koromban?

– Bizony. Hallott a Csillag születik műsorról?

– Hallottam.

– Ha ott jelentkezik, és miért ne jelentkezne, pár hét alatt szupersztárt faragnának magából.

– Ha maga mondja. De miből gondolja, hogy én is ezt szeretném?

– Nem szeretné? – hitetlenkedett Benedek. – Akkor mit kíván? Egész életében mosni, főzni, vasalni?

– És maga? Egész életében fotózni, utcáról utcára, értekezletekről ki-, gyárakba bejárni? Néha megír egy-két cikket, riportot. Szép, de ez a maximum vagy csupán a kezdete annak, amiért tanult és dolgozik?

Ez talált. Nem is olyan naiv ez a vénlány, mint eddig gondolta.

– Természetesen a kezdete – füllentette.

De hát mit mondjon? Hogy semmilyen terve, vágyai nincsenek. Kivéve egy luxusházat, úszómedencét, szaunát stb., ahol végre ő sem unatkozna napestig. Csakhogy pénz nélkül… ? Legyünk realisták, uraim! Mellesleg még csak művészi babérokról sem álmodhat, miután tehetsége sincs, úgy tűnik.

– Az más. Bárcsak nekem is lennének álmaim!

– Ez a nő egyre szimpatikusabb, és nem is olyan csúf, ha jobban megnézem – állapította meg a férfi magában. – Miért, nincsenek?

– Jaj, az édesanyám! – tekintett Noémi a falon ketyegő órára. – Be kell adnom a gyógyszerét. Viszlát! Találkozunk holnap az ebédnél.

– Szini Elemér színművész – mutatta be a lányt másnap Benedek. – Engedelmével beszéltem neki magáról, és szeretné, ha elszavalna neki egy költeményt.

– Így van – helyeselt a megnyerő modorú, tetszetős külsejű bonviván. – Már persze, ha te is akarod – tegezte le fesztelenül Noémit.

A bejárónő erélyesen ellenkezett, meg lévén győződve, hogy semmi művészi véna sincs benne, különben is idős ő a színpadhoz, tetejében magasabb iskolai végzetséggel sem rendelkezik.

– Te tudod. Akkor viszontlátásra! – búcsúzott el Szini a fotóstól.

– Várj, kérlek, ne menj még! Émike, szavaljon már nekünk valamit! – furdalta Benedeket a kíváncsiság, vajon tényleg lappang-e ebben a nőben talentum. – Ettől még nem muszáj benevezni semmiféle versenyre. Csak elszaval egy verset, azzal már mehet is a dolgára!

– Nem bánom. De csak a maga kedvéért – adta be a lány végül is a derekát, és elszavalta Nagy László egyik költeményét.

– Brávó! – tapsolta meg a férfi lelkesen. – Művész úr! Itt maga a szakember. Kiengedjük-e ezt a pillangót a markunkból?

– Nos, a versmondás… megjárja. De ez még nem minden, mert szavalni egy, a színészi játék meg kettő, ugyebár – fontoskodott a színművész. – Talán, ha eljátszana egy jelenetet…

– Már miért ne játszana! – vágta rá Noémi helyett a fiatalember. – Halljuk a témát, művész úr!

– Képzelje el, hogy beleesett egy férfiba. Mondjuk belém vagy Bencibe.

– Kibe? – pirult el a bejárónő.

– Akárkibe, nem számít. A lényeg az, hogy belepistultál, ő beléd, tehát semmi zűr, komplikáció, akár házasságra is léphettek, gondolod te, mire kiderül, egy fenéket: nős ember a barátod. A többit játszd el szabadon, vagyis rögtönözz.

– Jaj, az édesanyám! – kiáltott fel hirtelen a zavartan feszengő Noémi. – Majd… legközelebb. Most engedelmükkel elmegyek, mert be kell adnom a gyógyszerét.

A férfi felkacagott.

– Jó trükk, de már ismerjük – vette ki kezéből a retikült. – Kérlek, ne felejtsd, amit ígértél!

A lány fanyalogva engedelmeskedett, aztán fokozatosan belejött, és akkorát alakított, hogy látszólag még a színész tetszését is megnyerte.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – kísérte ki ezután Szinit Benedek. – Émi? Széna vagy szalma? Te is tehetségesnek tartod, vagy…

– Pislákol benne valami, ezzel szemben annyira ártatlan, mi több, kishitű, hogy a helyedben kétszer is meggondolnám, rábeszéljem-e olyan versenyre, ahol a legígéretesebb tehetség is elvérzik, ha nem tud, esetleg nem is akar foggal-körömmel harcolni. Szereted?

– Megbuggyantál? Ne felejtsd el, hogy nős vagyok, és minden látszat ellenére szeretem is Kamillát. Noémi engem kizárólag művészi szempontból érdekel, ugyanakkor sajnálom, amiért olyan nehéz so­ra van.

– Elnézést! Csak kérdeztem, ugyanis úgy néztetek egymásra, mint ahogy egyik csillag ragyog a másikra. Egyébként ő is tudja, hogy nős embernek… dolgozik?

– Mert? Van ennek valamilyen jelentősége?

– Passz! Költői kérdés volt.

Így igaz, de Kamilla felé már annál kevésbé, ha a felesége is megtudja, kivel szórakozik ő ahelyett, hogy Kamilla kibékítésén ügyködne. Mindezek tetejében Noémi is változatlanul hisz abban, miszerint semmi keresnivalója azon a versenyen – törődött bele a lány akaratába lassanként. Egyedül azért füstölgött, amiért életében először tűz ki egy komolyabb erőfeszítést igénylő, ezenfelül abszolút önzetlen célt magának, és erre, tessék, köszönik, de nem kérnek belőle.

– Pedig, ha megnyerné, egyszerre két vagy akár több legyet is ütne egy csapásra. Pénz garantálva, munkahely biztosítva, vagyis pontosan az, amiért jelenleg a munkaügyi szerveknél is kilincsel – sorolta fel a versenyzés előnyeit ravaszul.

– Ha megnyerném, amihez körülbelül annyi az esélyem, mint hogy egyszerű utasként vigyenek fel a kozmoszba. Egyébként sem akarok úgy járni, mint egyik osztálytársnőm, a Keresztes Gyöngyike – mélázott el Noémi. – Csinos, kedves leány volt, a legszebb az osztályban, és olyan intelligens, amilyennel azóta sem találkoztam. Az Egyéb kategóriába jelentkezett, mint gyorsolvasó és számolóművész. Meg is nyerte fölényesen.

– Amitől magának egyből elillant a jókedve.

– Várja ki a végét, a java csak most következik. Egy évig minden simán működött. Pénze volt, állása dettó. Sajnos adóssága is, amibe a magánórák miatt keveredett, és ezt, ugye, meg is kellett adnia. Végül még a munkahelyéről is kicsöppent, ahova csak úgy, a hírneve alapján, ám minden képzettség nélkül bedugták.

– Sajnálatos eset. Most mivel foglalkozik?

– Semmivel. Egyszer-másszor fellépett a cirkuszban, aztán megunta. Jelenleg depresszióval és kényszerképzettel kezelik. Az a rögeszméje, hogy a világ rettenetes katasztrófa előtt áll, ami csak a legkiválóbb elmék: tudósok és államférfiak összefogásával hárítható el. Talán ő is tehetne valamit ez ügyben, de mi haszna, ha meg sem hallgatják.

A fotóriporter nem erőltette tovább, divatos zsargonnal élve leszállt a leányról. Felvételeket azonban ezután is készített róla. Még egy-két riportútra is elvitte, és idővel úgy hozzászokott, hogy már meg sem tudott lenni nélküle.

– Mit szólnál egy kiállításhoz? – vetette fel egyik nap Noémi (immár tegeződtek is egymással). – Remélem, nem horgonyzol le egy szimpla újságnál, hiszen akadnak a képeid közt művészi fotók is, melyek több figyelmet érdemelnek.

A férfi szíve megdobbant, és hálásan csókolta szájon az öreglányt. Bezzeg Kamilla sosem állított effélét. Ellenkezőleg! Szerinte ő csak egy jó szemű, ügyes kezű fényképész, aki a közelébe sem ér egy fotóművésznek. Nem tagadja, van benne némi igazság, de annyira csak nem iparos, hogy egyszer se állítsák ki a képeit.

– Ezt… ezt miért kaptam? – állt el a nő lélegzete.

– Azért, mert szeretlek. Te vagy az én őrangyalom – csókolta meg Benedek újra meg újra hevesen.

Hol volt már az az idő, amikor csúnyácska, műveletlen és ostoba libának tartotta. Hirtelen elhalványult. Nős ember létére visszafogottabb is lehetne. Noémi lehunyta a szemét, és visszacsókolta. A fiatalember szívébe végtelen nyugalom költözött. Mintha megtalált volna valamit, amit a szíve mélyén mindig is keresett anélkül, hogy tudatában lett volna, végeredményben mit akar. Kamilla? Mostanában alig gondol a nejére, pedig nemsokára letelik az a bizonyos próbaév, amit az asszony gondolkozási időnek kitűzött.

– Mi lesz a kiállítással? – faggatta a lány pár nap múlva Baloghot. – Nem vettem észre, mintha bármit is készülnél kiállítani, édesem.

– Merthogy nem is készülök. Igen, igen, jól tetszett hallani. Nem olyan príma fotók azok, hogy kiállítást rendezzek belőlük. Kamilla szerint…

– Kamilla? Ki az a Kamilla?

Benedek torkán megakadt a csirkehús. Éppen ebédeltek, amikor Noémi kérdése földhöz vágta a riportert. Eszerint nem tudja? Akkor feltételezhetően azt sem, hogy már nős ember.

– Anyám egyik barátnője, egyébiránt fotóművész és kritikus – lódított immár másodszor is a leánynak ahelyett, hogy kerek perec bevallja, milyen férfival csókolózik ő mostanság.

No, ami késik, nem múlik. Átmenetileg ugyan hallgat róla, ám előbb-utóbb erre is sor kerül, amint tisztázza, mit érez valójában a nő iránt.

– Akármit is mondott, tévedett, mert a képeid közt igenis akadnak első osztályú fotók is, ezért én most is arra biztatlak, higgy magadban, és taposs a pedálra!

– Ni csak, ki beszél? Azért köszönöm, hogy legalább neked tetszenek a képeim – érzékenyült el a riporter.

– Tetszenek hát, legfőképp meg… Te magad – sugározta Noémi arca, szeme egyszerre, ehelyett azonban ezt mondta: – Az a Mária-szoborról készült felvétel. Szóval kiállítasz? – kérdezett rá még egyszer, miután a férfi gondolataiba merülve hallgatott.

– Hát… Éppen megpróbálhatjuk, ha viszonzásul te is jelentkezel a Csillag születik versenyre.

Hoppá! Noémi mindenre, csak erre nem számított!

– Szent Habakuk, hát nem érted? Még ha akarnék, sem jelentkezhetnék, amíg az anyám bármelyik pillanatban meghalhat – ugrott fel ijedten, mintha a jó asszony éppen akkor készült volna elhunyni. – Na szia, holnap négykor, ugyanitt.

Benedek magabiztosan somolygott. Volt valami a leányban, amiből arra következtetett, nem sok hiányzik ahhoz, hogy beadja a derekát. És ha minden jól alakul, akkor nemcsak csillag, de egy sztárfotós is születik, hozzá egy vityilló… Mamám, de jó lenne – lódult meg a fantáziája, és azontúl már másra sem tudott gondolni. Csak ez a beteg nő ne hátráltatná annyira.

Végül maga az ég oldotta meg a gordiuszi csomót azzal, hogy december idusán magához szólította a beteget. A lány lázongás nélkül törődött Isten akaratába.

– Nem állítom, hogy nem fáj, de hát Ő akarta, és amit Isten akar, azt el is kell fogadni – törölt ki egy könnycseppet a szeméből.

– És most? – puhatolódzott Benedek a temetés másnapján. – Hogyan tovább, mik a legközelebbi terveid?

– Van egy nagynéném, aki meghívott magához egy dunántúli városba.

– Ne beszélj butaságot, dehogy költözöl te a nénédhez! Itt maradsz velem, és ezután is itt élünk jóban-rosszban, mint…

– Mint? – csillant fel a nő szeme.

– Mostanig.

Hát ez nem volt szép tőle! Férj és feleséget kellett volna mondania. Kétségkívül Noémi is ezt várta, mert úgy néz rá, mint aki birsalmába harapott. Ezért most már nincs mese, be kell vallania Kamillát. Aztán, ha a lány még ezután is kívánja, jöhet az esküvő. Enélkül persze még jobb lenne, mert minek ide esküvő? Hiszen sohasem a papon meg a házasságlevélen múlik, ki mennyire lesz boldog, ha megnősül.

– Kedves vagy, de azt hiszem, jobb lesz nekem a nénémnél.

Magyarán: házasság nélkül nincs élettársi kapcsolat – vonta le a következtetést a riporter.

– Figyelj csak! – próbálkozott ennek ellenére a leánnyal, amikor az úgy estefelé el akart köszönni a férfitől. – Maradj itt nálam ma éjjel. Rossz lehet neked otthon most így egyedül.

– Ezt meg sem hallottam – borult el a nő egyszerre. – Azt hittem, annyira ismersz már, hogy sohase kérj tőlem ilyesmit. Másrészt nincs is értelme, miután úgyis elválunk.

– És ha szépen megkérlek, maradj itt a kedvemért? – karolta át Benedek a nő derekát. – Utóvégre szeretsz, legalábbis tegnap még ezt mondtad, és ha hozzám jönnél feleségül…

A fene egye meg, kibökte! Most már nincs visszaút, miközben ott van még Kamilla, akiről még mindig nem beszélt. Eh, majd, ha lefekszünk – fogadkozott magában.

– Feleségül? Miért nem ezzel kezdte a fiatalúr? – elevenedett meg egyből Noémi.

Lefeküdni azonban továbbra sem feküdt le a férfival.

– Értsd meg már, kérlek, nálunk, istenhívőknél ez nem szokás. Ne érts félre, mi sem tagadjuk ám a test gyönyörét, hiszen ez is Isten ajándéka. De csak mértékkel és csakis házasságon belül szabad élvezni.

Benedek dünnyögött valamit, előkerített egy matracot, és éjfélig forgolódott, fészkelődött, amíg sikerült elszunnyadnia valahogy. Ám alighogy elszunnyadt, velőtrázó sikoly hasított az éjszakába. Jézusom, mi történt? Felgyújtotta a villanyt, és Noémihoz sietett.

– Rosszul vagy? Émike! Mit nézel rám úgy, mint egy fantomra? – bújt melléje, és megsimogatta.

A lány lassan megnyugodott. Kutyabaja volt, csupán az anyját vélte feléje jönni a sötétben. Ettől úgy bekattant, hogy segítségért kiáltott.

– Semmi baj, csak álmodtál. Sokakkal előfordul, ha meghal valaki a családban – cirógatta tovább gyöngéden Benedek, és észre sem vette, amikor a keze rásimult a lány mellére, onnan a hasára, és a következő pillanatban már a combjai közt matatott.

– Ne, ne, kérlek! Nem szabad! Ez bűn, ezért még elkárhozunk.

– Hallgass már! Jegyesek közt ez nem vétek – feszítette szét a lábait, azzal, már bele is csusszant a leányba.

Reggel kellemetlen berregésre ébredtek.

– Ki az ördög lehet ilyen hajnalban? – pislantott az ingaórára.

Tíz óra! Azért még sincs olyan vad hajnal! Á, egyre megy, vasárnap van, és senkinek sem nyit ajtót – nyújtózkodott el a lány mellett. Újabb berregés, mire Noémi is felriadt.

– Csengettek.

– Szép virágos jó napot!

– Nem kéne ajtót nyitni, Bencikém?

– Nem. Az Istennek sem, bocsánat, semmi kedvem felkelni.

– Hátha táviratot kaptál, az újságtól vagy önkormányzattól keresnek.

– Jól van, megyek már. Egy perc, és itt vagyok – kapta magára a köntösét, és az ajtóhoz csoszogott.

– Ki az?

– Na végre! A füleden ülsz, vagy mi a szösz?

A feleségem! – ismerte fel Kamillát rémülten. Most mit csináljon? Ha nem engedi be, abból nagy balhé lesz. Ha viszont be, abból talán még nagyobb.

– Beengednél, már persze, ha nincs nálad valaki.

Elfogta a pánik, bebocsátotta. Akkor villant eszébe, hogy fertőző betegnek, például influenzásnak kellett volna tettetnie magát, hogy a nő még a hallba se merjen belépni. De talán még nem késő.

– Isten hozott idehaza! Szabad a kabátod? Hápci! Bocs, egy kis influenza. H1N1 vírus, nem vészes.

Kamilla összehúzott szemmel fürkészett a férfira, aztán úgy, ahogy volt, kabátostól robbant a szobába.

– Jó napot adjon isten!

– Jó napot!

A két nő farkasszemet nézett egymással.

– Benedek, nem mutatsz be bennünket?

– De… dehogynem! A… a… – hápogott a fotóriporter.

– Benedek felesége – sietett segítségére a festőnő. – Baloghné Bársony Kamilla – nyújtott kezet hanyagul.

– A felesége? – kerekedett ki a lány szeme.

– Ja. Látom, beájultál. Még a végén kiderül, csak most hallasz rólam először.

– Miket zagyvál maga itt összevissza? Fiatalúr! Igazat beszél ez a nőszemély?

A férfi majd a föld alá süllyedt zavarában és szégyenében.

– I… igen. Várj, mindjárt mindent megmagyarázok. Még az este, nem, ennél azért régebben bevallottam volna, aztán, ó, de restellem, valahogy kiment a fejemből.

– Úgy, még az este? Tehát egész éjjel itt dekkolt a babuci – csipkedte meg Noémi arcát Kamilla. – Ejnye, ejnye, „fiatalúr”, miért nem szóltál nekem is! Nem lett volna izgisebb hármasban?

A lány vérig sértve rúgta félre a takarót, villámgyorsan felöltözött, és az ajtó felé iramodott.

– Hé, hova rohansz? – kiáltott utána a festőnő. – Maradj még! Beszéljük meg a dolgokat!

A riporter megsemmisülten rogyott egy fotelbe. Kamilla bekapcsolt egy lejátszót, és elkezdett táncolni, miközben sorra dobta férje arcába az egyes ruhadarabokat. Előbb a kabátját, majd a blúzát, melltartóját, szoknyáját…

– Ne csináld, kérlek, ne csináld! Én tisztában vagyok vele, mit érzel, de az az igazság…

– Mi? – robbant ki az asszonyból a dühvel vegyes keserűség, rávetette magát a férjére, és összevissza pofozta. – Mi az igazság, te gazember?

Balogh lehajtott fejjel lapított.

– Megmondjam? Az az igazság, hogy nincs igazság.

Nyár. A riporter üres kifejezéssel meredt a sima víztükörre. Álma teljesült, örökölt, helyesebben Kamilla örökölt, egy balatoni ingatlant kerttel, medencével, virágokkal. Noémiról pedig soha többé nem beszéltek. Nem is lett volna értelme, miután a nő végleg eltűnt a városból. A festőnő hónapokig dúlt-fúlt, tüzet-epét okádott, aztán megbocsátott a férjének. Benedek megkönnyebbülve költözött át a hőn óhajtott villába, ahol…

Hát igen, nemsokára ugyanúgy unatkozott, mint azelőtt.

 

 

 

(Illusztráció: Keight MacLean)

Benedek unatkozva, ugyanakkor betegen heverészett a tágas, kétszemélyes rekamién. Erősen náthás volt, és már két napja birkózott ezzel a kellemetlen hűléssel.

– Semmiség! – törölgette orrát az Alföldi Helikon szerkesztőségében. – Csak szimpla nátha, ami egy-két nap alatt magától is elmúlik.

– Az lehet, de ragályos, és nekem semmi kedvem elkapni – kapta orra elé zsebkendőjét a fehér bajszú, egészségére kínosan vigyázó főszerkesztő. – Ami biztos, biztos. Ma nátha, holnap influenza, H1N1, B, C vírus, úgyhogy söprés az orvoshoz.

Azóta otthon fújja az orrát Benedek. Hapci! Még jó, hogy senki sincs mellette, illetve dehogyis jó, hiszen pont ezért unatkozik úgy, mint egy kiszuperált írógép. Kapcsolja be a tévét, rádiót? Minek, hogy húsz-harminc percenként hallgassa végig ugyanazt a reklámot? Irodalom, olvasás. Egyáltalán van ilyesmi, hiszen minden regény, vers mögött egyetlen személy, a szerző maga bokázik, akihez viszont az égvilágon semmi köze sincs. Igaz, hogy ez a trend mostanság, de ha ebből a világból kirekesztik az olvasót, akkor köszöni, de ingyen sem kér a könyvekből – pislantott a polcokon sorakozó könyvekre, onnan pedig a falon függő fotókra. Az egyiken szőke, keskeny arcú férfi mosolygott.

– Tiszteletem, művész úr! – üdvözölte önmagát, merthogy ő mosolygott ott mélabúsan, mint a másnapos pityókatokány.

De akadt ott egyéb fotó is: arc-, csoport-, tájkép és hasonlók szép számmal. Na ja, ha fotóriporter, plusz szalmaözvegy valaki, mert melyik feleség engedné, hogy így teleaggassák a szobáját. Kamilla asszony sem hagyta, mert…

– Egy fotó helye az albumban van, nem a falon, ha nem tudnád – emlékezett vissza fanyarul. – Pár festmény még elcsúszik, főként, ha művésziek.

– Mint a tieid.

– Mint az enyéim, de fényképek… Ilyet csak falun meg a régi szocialista időkben függesztettek a falakra.

Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most, Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.

– Jó, de akkor szedd le te is azt a tucat festményed, melyektől alig férnek el a fotóim. Tudod, a belső építészeti koncepció, mely szerint háromnál több képet nem igen illik egy falra aggatni…– Ismered? Majakovszkij – pukkadozott a nevetéstől.

Gyorsan letépte, kivéve egy portrét, két csendéletet és tájképet.

– A többi hely a tied, amennyiben művészi fotókról van szó, de miután neked egyetlen ilyen fotód sincs… – nevetett gúnyosan férje szemébe.

– Sértegetsz? – kapta el akkor Kamilla grabancát.

Szép hosszú, szénfekete haja volt, szeme nagy, szépen ívelt szemöldökkel.

– Ejha! Csak nem akarsz megverni?

Nem gyullad be az egy percre sem, pedig filigrán nő létére nem sok eséllyel védekezhetett volna ellene. Könnyek? Semmi, még csak meg sem szidta emiatt.

– Bocsáss meg! – szégyellte el magát. – Megfeledkeztem magamról.

– Csakugyan? Akkor cserdíts ide egyet az arcomba?

– Megőrültél? Még egyszer mondom, bocsánat!

– Látod, ez a te bajod, apuskám – gyújtott cigarettára idegesen a felesége. – Nincs benned elég bátorság, szenvedély, márpedig enélkül művész sem lehet valaki.

– Kérlek, ha csak ez hiányzik… – emelte feleségére az öklét elszántan, aki lehunyt szemmel várta, hogy megüsse.

– Na, mi lesz már? Vagy meggondoltad magadat? – nyitotta ki a szemét kajánul.

Provokál a drága, csak aztán meg ne bánja, a szentségit! – rántotta magához keményen, és ledöntötte a szőnyegre. Szenvedélyt akarsz? Hát ide süss! Letépte a melltartóját, bugyiját, és úgy vetette magát felesége formás, kecses testére, mintha ezer darabra akarná szaggatni.

– Hohó, ez fáj! Nem lehetne finomabban, Benedek?

Ettől még jobban begerjedt, és alaposan megdugta.

– Most már lehet művész belőlem? – kérdezte, amint lehengeredett az asszonyról.

Még sosem volt ilyen kíméletlen, de ez a nő még egy bárányt is megvadít. Felesége nem felelt, csak feküdt mozdulatlanul a plafonra szegezett tekintettel.

– Ezt vártad tőlem, nem? Megkaptad.

Este hét óra lehetett. Nyár. A függönyök meg-meglebbentek a nyitott ablakban. Valahol a közelben részeg ember kornyikált. Kamilla hirtelen felugrott, és a szekrényhez sietve, kikapott belőle két bőröndöt. Hűha, kezdődik a cirkusz elölről! Mint mindig, valahányszor összekapott az asszonnyal. Most szépen becsomagol, bevágja magát a kocsiba, és meg sem áll a mamáig, papáig. Csak tudná, most speciel mi ingerli!

– Hazamész?

– Haza.

– De hát miért? Elárulnád esetleg nekem is?

– Egyszerű: mi ketten, apuskám, ég és föld, tűz és víz vagyunk.

– És erre éppen most jöttél rá?

– Nem most, régebben, fokozatosan. Ideadnád a slusszkulcsot?

– Mikor jössz vissza?

– Miből veszed, hogy visszajövök?

– Nem jössz?

– Még megfontolom, illetve megvárom, míg felébredsz, és értem jössz. Magára talált, igaz ember-, sőt, ha lehet, művészként. Ha nem, az sem baj, csak ne legyél ilyen…

– Milyen?

– Fantáziátlan nyárspolgár. Azt hiszed, ezzel a dugással minden el van intézve? Szó sincs róla, aranyom! Ettől még mindig olyan se hideg, se meleg bunkó vagy, akivel csak egy ugyanolyan szintű bunkó érezheti jól magát.

– Köszönöm, ez jólesett, csak azt nem vágom még, miért jöttél akkor hozzám feleségül?

– Látod, ezt kérdezem én is folyton magamtól. Nos, mindegy. Lehet, hogy hülyeséget csinálok, de valami azt súgja, próbáljuk meg még egyszer! Adok rá egy esztendőt, aztán ha ennyi idő alatt sem változol, hivatalosan is elválunk. A slusszkulcsot!

– Kérlek, ahogy óhajtod – adta fel a reményt a nyurga, disztingvált modorú fiatalember. – A slusszkulcsot azonban felejtsd el! Ha nem akarsz gyalogolni, rendelj taxit, vagy vásárolj magadnak egy új járgányt, mert ez az enyém. Világos? – utasította el bosszúból, meg is bánta csakhamar, de mire föleszmélt, Kamilla már messze járt.

Hapci! Milyen kihalt ez a lakás nélküle. El kellene hozni Kamillát az anyjától. De miért ő furikázzék az asszonyért? Jöjjön vissza ő, ha igazán szereti. De vajon szerethet-e ilyen megasztárnyi magasból? – tette fel a kérdést újabban egyre többször magában. Aligha, különben nem akarná folyton a saját képmására formálni. Pedig csak egy festőnő, nem afféle pedagógus, aki hol oktatni, hol megnevelni akar valakit. Az első barátnője ilyen volt. Hű, még most is elakad a lélegzete, valahányszor csak rágondol! Hál’ istennek, hamar átlátott rajta, és lelépett. Tulajdonképp Kamillát is otthagyná, ha gyűlölné. Vagyis gyűlöli, ugyanakkor vonzódik is hozzá, így aztán sokszor úgy érzi, ahogy a latinok fogalmazták meg egykoron: nec possum tecum vivere, nec sine te. Magyarul: nem tudok élni sem veled, sem nélküled.

– Te mit szeretsz bennem a legjobban? – tisztázták egymás közt még ismerkedésük elején.

– Hát azokat a gyönyörű körtemelleid – bókolt a leánynak.

– Most megfogtalak! Te nem is szeretsz, apuskám.

– Hogyhogy nem szeretlek, hisz épp most vallottam be, hogy…

– Imádod a mellemet. Csakhogy ez szexszimbólum, könyörgöm, következésképp bennem is csak a nőt látod, feneket, csípőt, combokat. Ja, ha igazán szeretnél, elsősorban a lelkem jutott volna eszedbe.

Lehet, hogy igaza volt? – nyújtózkodott el a rekamién. Sajnos túlságosan is különböznek egymástól. Mint tűz a víztől, pontosan úgy, ahogy Kamilla állítja. És mégis van benne valami. Valami, amitől nemcsak a vére, hanem a szíve is átmelegszik. Egyszer megint megkérdezte.

– Te mit szeretsz bennem leginkább?

Nocsak, elfelejtette volna, hogy ezt már kérdezte, vagy egyszerűen ugratja?

– Természetesen a lelkedet.

– És a mellek, fenék, csípő, combok?

– Ugyan, a lélek a lényeg! Igen, nekem az a legfontosabb.

– Akkor nem is zúgtál belém igazán, mert akit ezek nem izgatnak, az csak szeret, nem szerelmes.

Ügyes, már megint beugrott ennek a fruskának! Abban azonban, tökéletesen igaza van, miszerint 28 éves férfi létére sem talált magára. Gyakran azt sem tudja, mit akar, és komoly, egész életét átfogó célja sincs. De hát mit tegyen, ha különösebben semmi sem érdekli? Pontosabban érdekelné, ha meg is tudná valósítani az álmait, terveit, amihez viszont pénz, nagyon sok pénz kellene. Itt van mindjárt ez a garzonnak nevezett skatulya. Ki ne szeretne ehelyett úszómedencével, szaunával, teniszpályával és hasonlóval ellátott családi házban éldegélni csendben, gond nélkül.

– Akkor cselekedj, ne csak álmodozz, mert magától semmi sem hull az öledbe – figyelmeztette anyja józanul, miközben az apja az álmodozástól féltette.

– A cselekvést aláírom, az álmodozás azonban hülyeség, amíg arról fantáziálsz, amit úgysem tudnál megtenni. Na, gyere velem a műhelybe, ne ülj nekem ilyen tétlenül!

Ő bezzeg reggeltől estig dolgozott. Nappal a vállalatnál, délután otthon, a műhelyben. Nem is unatkozott soha egy percig sem, ezért sehogy sem értette, mi az isten csodáját ásítgat a fia még így, gyalulás, fűrészelés és egyéb munka közben is.

– Ezek után már csak arra vagyok kíváncsi, milyen mesterséget akarsz tanulni – kérdezte fejcsóválva a fiától.

– Megnyugtatlak, asztalos biztos nem lesz belőle – hunyorított Benedekre az anya cinkosan. – Ebből egy is elég a családban. Én inkább azt szeretném, ha orvosnak tanulna. Ilyen ésszel, tehetséggel isten ellen való vétek leragadni egy szutykos műhelyben.

– Te-het-ség? – hümmögött a családfő, aki láthatóan egész másként ítélte meg fia talentumát; de nem fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. – Az sem rossz. Csak az a kérdés, mit szól ő a dologhoz.

– Én? Tulajdonképpen még nem döntöttem.

Végül egy barátja tanácsára mégis máshova, pontosabban a Budapesti Kommunikációs Főiskolára iratkozott. Anyját majd szétvetette a büszkeség, kiváltképp, amikor három év tanulás után Benedek a diplomáját is átvette.

– Orvos ugyan nem lett belőled, ám ez is megjárja! Fő az ambíció, az akarat! Akiben nincs ilyesmi, sohasem viszi messzire.

Csak azt felejtette el a jó asszony, hogy kettőjük közül ő volt az akarnok. Benedek csupán rábólintott a dolgokra. Amint végzett, azonnal megpályázott egy fotóriporteri állást a helyi lapoknál, és két héttel később már serényen csattogtathatta fényképezőgépét az Alföldi Helikon szolgálatában. No, erre már az apja sem hümmögött.

– Csak aztán ki ne fúrjanak a helyedről. Ezt pedig csak úgy érheted el, ha mindenkivel, a portástól a főszerkesztőig jóban vagy – osztogatta atyai tanácsait megbékülve.

Ő hallgatott az apjára, ami nem is igen esett nehezére, miután természeténél fogva előzékeny, békés természetű ember volt, kollegaként is szerény, megbízható munkatárs, amivel aztán még a főnöke elismerését is kivívta. Ha igazi törtető lett volna, most kezét-lábát dörzsölné, de ezt megint csak az anyja tette meg helyette.

– Kezdetnek nem rossz, és ha továbbra is így haladsz, még főszerkesztő is lehetsz, meglátod. Hány éves is a főnököd?

– Jövőre megy nyugdíjba, de mielőtt bármire is gondolnál, sietve közlöm, miszerint már ki is jelölték az utódját. Mellesleg nem is pályázom én ilyesfajta székre, babérra.

– Hanem milyenre? – faggatta a fia előmenetelét ugyancsak szívén viselő anyuka.

– Egyelőre semmilyenre. Előbb körülnéznék kissé a világban, és ha már tapasztaltam egyet-mást, eldöntöm, mit kezdjek magammal.

Hát arra ugyan várhattak, mert a világot továbbra is csak messziről és kívülről szemlélte. Mint egy néző a színpadot anélkül, hogy egyszer is szerepet vállalt volna valamilyen darabban. Ehelyett megnősült, mire kapott nászajándékba egy összkomfortos garzont a szülőktől.

– Nem éppen tágas lakosztály, de első nekifutásra megjárja, amíg nem vesztek ti egy nagyobbat – mentegetődzött Baloghné.

Egyéb nem történt, azaz maradt minden a régiben.

– Reménytelen eset vagy. A feleségedről meg jobb, ha hallgatok – fújt takarodót végül bosszúsan, és sorsukra hagyta az ifjú párt.

Összeveszni ugyan nem vesztek, de azontúl már csak akkor találkoztak, ha Benedek látogatta meg a szüleit. Így is jó – vonta fel vállát a fiatalember, mi több, meg is könnyebbült, mert amíg az anyja idejárt, egyik asszony balról, a másik jobbról kommandírozta, és ha egyiknek engedett, a másik rögtön epét hányt. Ugyanilyen flegmával vette tudomásul Kamilla újabb kirohanását is, csupán az ultimátuma hökkentette meg némiképp. Eh, mit! Majd visszajönnek, ha akarnak! – legyintett, és annál jobban élvezte, hogy életében először nem kell alkalmazkodnia senkihez. Igaz, csak itthon, a négy fal között, de már ez is nagydolog olyan embernek, akit mindig arra neveltek, hogy még a vécés néninek is kezet csókoljon – kapcsolta maximális hangerőre vadonatúj mp5 lejátszóját. Vagy itthon sem? – figyelt fel szomszédja éktelen dörömbölésére, és lehalkította, később ki is kapcsolta a lejátszót.

Jó ez a csend, nyugalom a munkájával járó lótás-futás után. Ettől függetlenül el kellene foglalnia magát valamivel, utóvégre nem bámulhat reggeltől estig a plafonra. Evidens, de mivel, ez itt a nagy kérdés. Mosson, takarítson? Nonszensz, amikor Noémi mindent potom áron elvégez. Noémi volt a bejárónője, tisztességtudó, komoly lány, amúgy munkanélküli és csúnya, mint a sötét éjszaka. Mármint arcban, mert az alakja akár egy topmodellé: formás, izgatóan gömbölyű, amit még olcsó, divatjamúlt ruhája sem rejthetett el egészen. Egyszer készít róla egy fényképet, természetesen bikiniben. Föltéve, hogy egyáltalán levetkőzik neki e célból. Szóval nem háziasszonykodunk. Legfeljebb átrendezi kissé a szobáját. Hopp, nem is rossz ötlet! – ugrott ki az ágyából, és nekilátott rámolni. Számítógép. Elektromos kisugárzása miatt nem hálószobába való, de hát mit tegyen, ha csak ez az egy szobája van. Toljuk hát… Hova is? Minél messzebb a rekamiétól, az ablak mellé például. Így, nagyon klassz, legalább ki-kinézhet az utcára. Ágy. Bonyolult. Itt meg a földsugárzást kellene bemérni, és még akkor sem biztos, hogy a fűtőtest vagy szekrények nem állnak majd útjába…

Észre sem vette, hogy elszállt a délelőtt. Csak amikor kihozták a közeli étkezdéből az ebédjét, ébredt rá, milyen késő van. Ki is fáradt alaposan, csak úgy folyt róla a verejték. De megérte, mert egészen új szobát varázsolt a régiből. Megtehette: ezúttal senki sem szólt rá, ezt ne ide, hanem oda helyezze, ez túl fent van, az túl ferdén áll, ízléstelen, divatjamúlt, vagyis a magánynak is megvan a maga előnye. Kérdés: mi következhet még ezután, tudniillik ez a csöppnyi változás is annyira feldobta, hogy folytatásért könyörög. Na ne, ez abszurdum! Csak azért, amiért arrébb tolt néhány bútordarabot? Testedzésnek, mondjuk, megjárja, de csak ennyi, nincs tovább – hűtötte le magát, amíg újra eszébe nem jutott Noémi. Szóval rusnya csaj, de az ágyban nyilván remekel, s miután Kamilla úgyis házon kívül van… Megvan, itt a megoldás! – ütött ekkor a fejére. – Miért ne folytathatná a kísérletezést épp a leánnyal?

– Noémi, megengedi, hogy csináljak magáról egy fényképet? – lepte meg a leányzót, amint kilábalt a hűlésből.

– Rólam? Be akar tenni az újságba?

– Á, nem, csak úgy magamnak.

– Magának miért?

Fogós kérdés! Csak nem hiszi azt, hogy tetszik neki, illetve tetszik, csak éppen másként, mint gondolja.

– Mert nagyon intelligens arca van.

– Komolyan? Ezt sem hallottam még senkitől.

– Tehát megengedi. Akkor vegye le, kérem, a blúzát, szoknyáját!

– Egy portréhoz? Figyeljen ide, tisztelt Balogh úr! Én eddig szolid, finom lelkű férfinak ismertem, de ha azt képzeli, lefekszem magával, ebben a percben felmondok.

– Bocsánat! – szökött a vér Benedek arcába. – Félreértett, kedves Noémi. Én csak egy ártatlan kistotálképet szerettem volna önről csinálni. Dresszben, bugyiban, ezt is csak a… a művészi hatás kedvéért, de ha kegyedet ez annyira zavarja, felejtsük el az egészet!

– Értem. Ebben az esetben nem bánom. Csak az a kérdés, mennyiért – borult lángba most a leány arca is. – Tudja, jelenleg éppen nem dolgozom, márpedig valamiből nekem is meg kell élnem, fiatalúr.

– Mi, hogy még én fizessek? – képedt el Benedek.

– Miért, nem így szokták?

– Attól függ. Egyeseknek fizetnek, másoknak nem.

– Aha, és ez mégis mitől függ?

– Majd… majd egyszer elmagyarázom. Addig is fogja ezt a kevés aprópénzt, és vegyen rajta tejet, kenyeret, vagy amire szüksége van.

– Nono, azért még nem süllyedtem odáig, hogy alamizsnára szoruljak. Tessék, fotózzon! – bújt ki a lány a ruhájából leverten. – Remélem, megbízhatok magában.

– Még egy ilyen álszentet! – csodálkozott magában a riporter. –Hanem kiugrasztalak én a bokorból. – És ha adnék magának kétezret, akkor lehúzná a bugyiját?

A lány arca megrándult, még mondani akart valamit, aztán csak lenyelte, felöltözött, és köszönés nélkül távozott.

– Várjon, hiszen csak vicceltem.

Elment. A férfi megszégyenülten bámult utána, aztán még sokáig üldögélt a fotelben azon töprengve, kivel feküdjön le ezután. Hiába, aki férfi, férfi. Nem tagadhatja meg a vágyait csak azért, mert a feleségére rájött a happáré. A lánnyal ugyan bakot lőtt, szerencsére nem ő az egyetlen nő ebben a városban. Van is a szerkesztőségükben egy dús keblű gyakornok, aki elég könnyűvérű és karrierista ahhoz, hogy ne utasítson vissza egy befutott kollégát.

– Szeretnék neked valami különlegeset mutatni – húzta félre egyik nap a dús keblűt.

– Mutasd!

– Nem itt, nálam. Teleki Sámuel utca 4, első emelet, 2-es lakosztály. Ma este hatkor, ha érdekel.

– Nem hinném – látott át rajta azonnal a fiatal, ám annál dörzsöltebb gyakornok. – Még a legkülönlegesebb bélyeg sem, ha netalán erről volna szó.

Ennek ellenére alig ütötte el az ingaóra a hat órát, ki csöngetett Benedek ajtaján? Természetesen a dús keblű.

– Te vagy az? Nem vártalak. Ezek szerint mégiscsak érdekelnek a… bélyegek.

– Azok nem, viszont nem bánnám, ha elárulnád, igazából mit akarsz.

A fiatalember ötölt-hatolt. Nem igen szokott ő az efféléhez. De hát, a kutyafáját, valahol ezt is el kell kezdeni.

– Stop! Térj már, kérlek, a lényegre! Ha jól értem, le szeretnél fektetni.

– Most megbántottalak?

– Ezzel? Mit képzelsz? Semmi kifogásom ellene. De ismered a mondást: valamit valamiért. Lefekszem, ha cserében elintézed a főnöknél, hogy státuszba vegyen az újságnál – jelentette ki a lány röviden és velősen.

– Hogyhogy státuszba? Csak nem ingyen foglalkoztat Ajkay úr?

– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Szerinte ez a „a leckepénz” újságírói berkekben, mi több, áldjam a sorsomat, amiért ilyen magasan képzett kollégák tanítanak a szakmára.

– Érdekes nézőpont. Meglátom, mit tehetek – fogta át Benedek a nő derekát.

– Én is, miután megkaptam az első fizetést – siklott ki öleléséből ügyesen a gyakornok. – Pá, pá, kellemes pihenést! – libbent ki az ajtón kuncogva.

Tessék, ez az én formám! – bosszankodott a fotóriporter. – Alig tervelek ki valamit, már az első lépés után megbotlom. Így aztán elég nehéz lesz új életet kezdeni.

Nem is igen próbálkozott vele ezután. A nőkkel, úgy látszik, nincs sok szerencséje, bár állítólag elég szép férfi. Bekapcsolta a tévéjét, és ásítozva figyelte, miként nyír ki egyetlen felügyelő tíz rosszfiút.

Egy borongós őszi hétvégén váratlanul ismét Noémi kereste fel a lakásán.

– Visszafogadna, fiatalúr? Megbetegedett az édesanyám, és nincs elég pénzünk gyógyszerre.

Milyen sápadt, elesett szegényke! Szinte ordít róla a nyomor és reménytelenség – futott végig tekintete a leányon.

– Én nem küldtem el. Maga határozott úgy, hogy faképnél hagy.

– Köszönöm. Isten fizesse meg a jóságát – kapott Benedek keze után a bejárónő, és meg akarta csókolni.

– Megbolondult! – kapta el a kezét Balogh Benedek. – Még ilyet! Hány éves maga tulajdonképp?

– Harminckettő.

– És melyik században született?

– Tessék?

– Azt kérdeztem, melyik században született?

– A XXl-ben. Miért kérdez ilyen furcsákat?

– Hagyjuk, nem érdekes! Mi baja az édesanyjának?

– Izomsorvadása van.

– Te jó isten, és az édesapja él-e még?

– Meghalt.

A férfi elkezdett magában sebesen számolni, szorzott, összeadott, majd így folytatta:

– Nem volna kedve főzni is nekem, Noémi? Pontosabban kettőnknek, mert ha már megfőz, miért ne ehetne maga is ugyanabból az ételből? Persze, ha nem kér túl sokat, és a bevásárlást is vállalja.

A nő vállalta, meg is egyeztek íziben. Noémi homloka észrevehetően kisimult.

– Akkor viszlát holnap…

– Négy órakor. Tessék egy kulcs, ezzel bármikor bejöhet a lakásba. Mosson, főzzön, takarítson, amíg haza nem érkezem. Nemrégiben kérdezett tőlem valamit. Most ugyanezt kérdezem én is kegyedtől: ugye, megbízhatok magában?

– Próbálja ki, de ne féljen, engem nem úgy neveltek. Én még hiszek Is… Egyre megy, ez már nem tartozik magára.

A fiatalember haját tépte mérgében, s még akkor is dihegett-dohogott, amikor a lány már réges-rég az utcán ténfergett. Hova tette az eszét azzal, hogy megesik a szíve egy ilyen vénlányon. Még ha olcsóbban dolgozna, mint egyébként, vagy legalább szép lenne, akinek a kedvéért elfelejthetné Kamillát! Mellesleg nem is lenne tanácsos, ha a festőnő tudomást szerezne a vénlányról. Ahogy őt ismeri, egyből beadná a válópert, amit feltételezhetően meg is nyer, ha kiderül, miszerint más nővel lakik egy házban, ő meg majd fizetheti a per összes költségét. Ettől a lehetőségtől aztán úgy megijedt, hogy elhatározta, mégsem alkalmazza Noémit.

Másnap zsúfolt programja volt. Reggel szerkesztőségi gyűlés, utána nyomás ki a főtérre, ahol éppen a gáz- és villanyárak emelése ellen tüntettek… Útközben, úgy két felvétel között, bekapott egy hamburgert, és folytatta a munkát, amíg újra meg nem éhezett. Hű, öt óra! Eddigre már biztosan kihűlt a Noémi ebédje – aprított haza szaporán. Tévedett, a lány még mindig otthon várt reá. Meleg ebéddel és… mosollyal.

 

 

 

(Illusztráció: Keight MacLean)

Negyedik fejezet

 

Rynek. Szürkepolisz főterén egy hatalmas templomtorony magasodott. Mária Magdolna nevét viselte. Régi volt. Vörös téglái közül előbukkant a megszürkült mész és malter. Vásár közeledett.

A kofák a termékeiket rendezgették a tér közepén felállított sátraikban. Leginkább sajtok, gombák és erdei gyümölcsök voltak a pultokon. Nagy szemű áfonyák pihentek a kisebb kosarakban. A vargánya gombákat üvegbúra alatt tartották. Az ízletes vargánya barna kalapja olyan étvágygerjesztő látvány volt, hogy elzárták a járókelők orra elől, ugyanis a helyiek egyik különleges eledele. Ünnepnapokon az asztal közepére helyezték. A közeli szelídgesztenyésből és a tölgyerdő mélyéről hozták.

Az árusok mellett egy körkápolna feküdt. A székek a fal mellett voltak elhelyezve. Kupolája színes üvegekből volt kirakva, amin átsütött a nap. Minden szín – a vöröstől egészen a liláig – helyet kapott rajta. A kápolna közepén egy magas oltárkő állt, amit délben a fehérfény világított meg. Csodálatos látvány fogadta azt, aki betért elmerengeni. A további órákban más-más szín világította be az egész kápolnát. Ez jelezte a helyieknek, hogy ki és mikor mehet be a csend-misére, ugyanis Szürkepolisz lakóinak házát más-más üvegablak díszítette. Habár a kápolna nem volt túl nagy, a nap végére mindenkinek jutott idő elmélkedni, elvonulni, imádkozni. Ezért a helyieknek eltérő időrendjük volt; volt, aki éjjel tevékenykedett, és volt, aki nappal hajtotta a szekerét.

A főtér egy középkori várost idézte. Svéd szürke márvány járólapokat raktak le. A maradék kődarabok felhalmozva álltak a városkapu mögött. Olyanok voltak a portól, mint a porcukorral borított lokum.

 – Ami egy török édesség – súgta meg halkan Timothy.

Egy valami viszont szemet szúrt: a helyi lakosok vagy kisebb testű rágcsálók, vagy pedig madarak voltak. Néhány kérődzőt vagy páratlanujjú patást is lehetett látni elvétve a vásár idején.

*

A kápolnával szemben, a főtér másik oldalán egy kisebb épület áll. Fehér mind a négy fala. Egy egyszerű ajtó nyílik a tér közepe felé: a katakombákhoz vezető lépcsők bejárata. Innen rohantak ki a gyerekek.

– Timothy, képzeld, újabb dolgokat tanultunk meg az üvegekről a földalatti iskolában! – mondta lelkendezve az egyik.

– Timothy, Timothy! Valaki betörte az ütődött Matisse ablakát. – mondta egy másik.

– Matisse bácsi nem ütődött! – mordult fel egy kislány.  – Nagyon szereti a vöröset. Ahogyan anyukám is.

– Anyukád is ütődött. – válaszolta az előbbi fiú.

Néhányan kacarásztak az ajtó mellett. Voltak, akik mérgesen néztek a fiúra. Aztán Timothy elköhintette magát és mindenki elnémult.

– Szóval, Matisse üvegét valaki betörte. A vének erről miért nem tájékoztattak engemet vagy a tanács tagjait?

– Ma történt Timothy. Nem tudtunk még téged értesíteni. Elmentél a tükrön túlra. – mondta az egyik tanár, aki éppen most lépett ki az ajtón.

– És… és Timothy. Ki ez a fiú veled? – kérdezte izgatottan egy kisebb leányka.

– Sam, kedvesem, ő itt Erik, a tükrön túlról. – válaszolta Timothy.

– Szervusz Erik. – üdvözölte megszeppenve Sam.

– Szervusztok. – mondta Erik. Nem sejtette reggel a tükör előtt, hogy ennyi apró arcot fog látni, amiből mindegyik rá figyel.

– Timothy, Erik tudna neked segíteni ebben az ügyben.

– Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Erik. – Ez csak egy ablak, bármikor lehet új üveget betenni a helyére.

– Jaj. Ezeket az ablakokat nem lehet! – kántálta mindenki egyszerre.

– Miért? – csodálkozott Erik.

– Nem tudod? Timothy, semmit se meséltél neki Szürkepoliszról?

– Sajnos nem volt időm még erre kitérni. Szerettem volna, ha Erik megismer minket és a mi világunkat. Nézzetek rá. Alig tudja elképzelni, mi történik vele.

– Nem igaz. – vágott közbe Erik. – Látom, hogy kik vagytok.

A legtöbb gyerek meg se szeppent. Tudták, hogy Erik nem csupán sejti, hanem azt is, hogy tudja, hogy hol van.

– A tükör másik oldalán. Nagyon sok könyvet olvastam el az állatokról és megfigyelésükről. Ti nem vagytok a képzeletem szüleményei. Legalább is remélem. – mondta Erik.

– Így van. Azonban nem ismersz minket tükörbelieket. – mondta Hawking. – A tükörben hiszünk.

– Én eddig bele se néztem a tükörbe.

– Hát az, hogy lehet?

– Ez lehetetlen!

– Miért nem néztél bele eddig? Nem szereted önmagadat? – kérdezte Sam, ártatlanul.

– Nem. – válaszolta Erik.

– Nem értem. Én kedvellek téged, pedig most találkoztunk. – szipogott Sam.

– Sam, biztosan meg van rá a válasz, Erik miért érez így. – mondta Timothy Samhez lehajolva, kezét vállára téve.

– Az egyik barátom macskája se szeret a tükörbe nézni. Mindig hátat fordít neki. – Erik mondta elgondolkozva.

Sam felkuncogott:

– Hehe. Biztos nem látott benne se madarat az ágon, sem pedig egeret valamelyik messzi lyukban.

Erre mindenki elkezdett nevetni. Erik is nevetett. Kicsit butának érezte magát, de nem érdekelte annyira, hogy ne folytassa a nevetést.

 

 

Korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: kaleid)

Tizenegyezer márka volt a zsebünkben. Gyuszi azt mondta, ötezer kell a vonatra, és megkapjuk a menekült státuszt, könyörögtem édesanyámnak, hogy menjünk.
Mindez azután történt, hogy visszajöttem a katonaságból, és munkát kellett vállaljak. Anyám egész életében a műanyaggyárban dolgozott, így protekcióval bekerültem, majd másfél év után szarkoidózist kaptam. Utáltam az egészet. Haragudtam anyámra. Magamra. Megkértem egy lány kezét, de akkor még orvosi vizsgálat kellett a papírokhoz. Az orvos pedig egy-két hónapot adott, nem bírtam mozogni, fájt feküdni, fájt ülni, köhögtem, izzadtam, azt hittem meghalok. Aztán változatlanul eltelt egy félév.
Ott álltunk a piacon, két hónappal ezelőtt mi árultunk egyedül földgömböt, most a háromezer árusból kétezer, mellé kávét, üveggolyót, teás és kávéskészletet. Szóval azt, amit mi. Itt álltunk, mellettünk a milliónyi földgömb.
– Figyelj Sanyi, ez az utolsó vonat, utána lezárják a határt, ha most megyünk, lesz menekültjogunk, egy lágerben elszállásolnak, azt mondják, olyan, mint egy hotel, megtanítanak németül, és munkát is adnak. De 10-kor indul az utolsó vonat. – mondta Gyuszi, könnyeden. Magas, vékony srác volt, barna, tüskés hajjal, igazi jóképű gyerek. A nők bolondultak érte, egy kopott farmer és egy fehér póló volt rajta. Nem volt senkije, az egyik reggel elment dolgozni, és délután mikor hazaért, a halott anyját a nappali közepén a kanapéjukon ülve találta meg. Én az ünneplőmben jöttem.
Megpörgettem az egyik földgömböt és Gyuszi szemébe néztem:
– Ott találkozunk. Rábeszélem anyám, de ha hamarabb odaérnél, mint mi, foglalj két helyet, tudod, az ablak mellett szeretem. – mondtam, és közben rákacsintottam, tudtam, hogy ő is. A piacra reggel még bőbeszédűen érkeztünk, amiről két barát beszélgethet, mi megtettük, most viszont félelmet és izgalmat éreztem. Milyen lesz az új helyen? Meg fogok tanulni németül? Hiányozni fog, amit itt hagyok?, számtalan kérdés merült fel bennem kimondatlanul.
Aztán kezet fogott velem, végig a szemembe nézett, és azt mondta, jól van.
Tovább pörgettem a földgömböt, értelmetlen lett volna maradni. Bejelentettem anyámnak, hogy megyünk. Pakoljon. Adja el félárban a szomszédnak a földgömböket, én viszem a többit. Mindegy mennyiért adja, csak adja oda nekik. Ne maradjon egy se. Két óra múlva találkozzunk.
Miközben elpocsékoltam az árut, azon merengtem, hogy milyen jó lesz majd, házat veszünk, meggazdagszunk. Anyámnak többé nem lesz gondja. Majd felszállunk a tömött vonatra, az úton majd kártyázunk Gyuszival. Cigarettázunk, tervezzük a jövőt, leszállunk és minden jó lesz.
Eltelt a két óra, anyám kicsit késve visszajött egy földgömbbel a kezében. Bambán néztem rá, a tüdőm fájt, elkezdtem köhögni, azt mondta, ideje hazamenni. Elöntött a düh. Nem teheti ezt velünk. Legszívesebben ráköptem volna a tüdőm, mert ő nem akar velem jönni. Kilenc huszonnyolc volt. Még fél óra és indul a vonat. Édesanyám. Megpörgette a földgömböt.

Anyám nem akart menni.
De anya!
De nem.

 

Gyuszi kilenc negyvennyolcig a peronon várt minket, majd felszállt a vonatra. Ötvenötkor még az ablakból bámult ki. A két helyet, amit nekünk foglalt a vonat indulása után félórával adta át csak másnak.

 

 

 

(Illusztráció: bstrct)