Ott sok minden kezdődött, azt mondhatnánk. Az antracit-pettyes macskánál. Később, évek múlva, Dárdai Dani valamelyik barátja kezdte emlegetni a cirmost, a kormost, az árnyéktalan „macsekot”. Valamelyik osztálytársa. Egy vasárnapi látogatáshoz lehet fűzni a híresztelés alapját. Dani apja a kerítést javította, amikor a két osztálytárs betoppant. Júniusi vasárnap volt. Öreg Dárdai intett, hogy a fiát hátul találják, a szobájában. Barsi és Walter jöttek Daniért a Szállásfaluba, hogy mennek vagont rakni.
– Igen, a platóra, Misa bácsi –  , tegnap szóltak, hogy van két vagon hozakodott elő Barsi a kérdezetlen okkal. Dani hátul a színben a kerékpárját pumpálta, félbehagyta, elébük ment.
– Szia! Még le kell mennem a Pepitába, az öregemnek elfogyott a cigarettája. – Addig üljetek be – tette hozzá és szobája felé intett. Felmentek a lépcsőn, benyitottak. – Rögtön itt vagyok, ne vegyétek le a cipőt! – figyelmeztette őket s azzal el is tűnt.  Nézegették a könyveket, ám a képek annál jobban érdekelték a fiúkat. Először egy erdőrészletet mustrálgattak, meglehetősen harsány zöld fák álltak egy patak csíkja fölött.
– A víz tanítványai – mondta Walter.
– Talán a pásztorai – hunyorgott Barsi.
Elmozdították a faltól a képet. Mögötte egy leányakt bontakozott ki. Készítője mintha elfeledte volna a vad tónusokat, egészen lágy, pasztell színekkel dolgozott, mintha a cigányos, őrjöngő színkavalkádot egy másik évszak  váltotta volna  Dani ecsetje alatt.
– Ez Ági – szólalt meg Walter.
– Kicsoda? – meresztgette a szemét az osztálytárs.
– Ági.
– Az arcáról ismered, vagy egyéb testrészeiről?
– A szomszédunkban lakott – mondta Walter.
– Jó csaj – dünnyögte Barsi.
– Igen. Most egyetemre jár, úgy tudom.
– Szerelmes belé? – fontolgatta hangosan Barsi.
– Á. Aktot szoktak rajzolni érzelmek nélkül is – vélekedett Walter.
– Nem látod ezeket a finom a színeket? Az árnyalatos eldolgozást? Nem akárki nőről készül ilyen kép…
– Nem szólt róla, hogy Ági itt járt – szuszogott Walter, aki közben fekvőtámaszokat abszolvált a piros szőnyegen.  Barsi rá sandított.
– Te ha egy valamirevaló aktot meglátsz, azonnal fekvőtámaszokba fogsz?
– Olyan jó puha ez a subaszőnyeg – nyögött Walter.
– Igen, Ági is ezen ücsörgött – röhögött Barsi –, ha jól látom a képet.   – És ha ezen? – szuszogott vissza a szőnyegről Walter. Barsi a küszöbön levetette a cipőjét, kipróbált egy kék csíkos vászonszéket, aztán felkelt és a könyvespolcot kezdte böngészni. Egy Barcsay-féle vászon kötésű Művészeti anatómia, Verne Hatteras kapitánya. Márai Sándor Egy polgár vallomásai. Hamvas Béla Anthologia humana.  Rejtő Jenő Csontbrigád.
– Fiúk, kértek kávét? – nyitott be Dani édesanyja. A huszadik fekvőtámasznál tartott Walter, zavarba is jött, de az erőlködés is kipirosíthatta az arcát.
– Köszönöm, én nem, Erzsi néni – mondta szórakozottan a könyveket böngésző Barsi.
– Én sem kérek – mondta a subaszőnyeg szélén álldogálva és zavarában a tarkóját vakargatva Walter. A befelé törekvő kormos macskának hagyta, hogy hozzá dörgölőzzön s a tornacipője orráról szagmintát vegyen.
–Mi a neved, bajszos? – kérdezte Walter az állatot.
– Előbb köszönjön a bácsi, ha ismerkedni akar! – vette pártfogásba az osztálytárs. A macska mielőtt kiosont volna az ajtórésen, oldalával súrolta az erdőrészletet.  Megérkezett Dani a városból. Sportszatyrában söröket is hozott.
– Akkor indulunk? – nézett föl Barsi az olvasásból. Vállukra dobták a táskáikat és elköszöntek Dani szüleitől. A macska követte őket, hol Barsi, hol Dani lába körül bolyongott.
– Kié vagy, Macsek? – kapta fel Walter a lába alá került jószágot. Az nyávogott és a fiú arca felé kapott.
– Nem a miénk – mondta Dani – ,de itt kószál már három napja.
– Kitett vadállat – vélekedett Barsi.
– Az lehet. De nem vesztek észre rajta semmi különöset? – kérdezte Dani.
– Siessünk, mert éjjel nem akarok dolgozni.
– Nem is fogsz. Eltolják az orrod elől nyolckor, ha kiraktad, ha nem.
– Jön utánunk az a kormos-karmos.
– Félsz tőle? – nevetett Dani.

„Minél idősebbek a fák, annál olvashatóbbak”, gondolta közben Dani, s lefelé menet az egyik kocsánytalan tölgy törzsén kibetűzte a lovas szekér nyomába szegődött róka szomorú históriáját, de alig ért a kegyetlen véghez, a társai kurjongattak, hogy siessen, ne maradjanak le. Ő meg a macska. Ekkor egy májusi pereszkegombát pillantott meg, ezt nem hagyhatja itt. Elővette zsebkését és óvatosan kiemelte a gombát a környezetéből. Kiemelte, ahogy Dárdai Mihály őt egykor a szülőtelen gyerekek állami intézményéből. „Kinek a keze írt a fákra, te torokba markoló história, hogy nem tudlak elfeledni? Fa voltam egyik nyáron, sudár gyertyán az erdőben, aztán fejszések jöttek, gondterhelten körülálltak, megbeszélték a tennivalókat és délre már ott voltam a kastélyban, a többi árva, talált, családjából kitaszított gyermek között, kanalaztam a levest és nem emlékszem erdei tásaimra, a mecseki égre, a fűben alattam tarkálló virágokra, törzsemen a hangyák útjára és a bogarak röptére az esti levegőben. Arra sem emlékszem, hogy ez melyik esztendő melyik napján történt, annyit tudok, csak nagyon halványan, hogy nyár volt és korán jöttek a fecskék és későn érkeztek az esők. Ez maradt meg, összekötő kapocsnak, és a fák törzsén az olvasnivalók.  Nem azokkal a silány egyszerűsítésekkel, melyekkel a latin vagy a magyar ábécé dolgozik. Ez, vagy alig több.” Dallónak az öccse ugyanígy, álomnak, képzelődésnek, olvasmányokból átszivárgó fél emlék és fél valóság elemeiből egésszé káprázó történésnek fogta fel, ami kamasz fiú estében is megmosolyogtató lenne. Ha ugyan elmondaná barátainak. (Egyszer próbálkozott vele, de végére nem jutott, mert kinevették.) A tájra, a felgyújtott falvakra élesen emlékezett. A lányra is, aki mellette loholt és bukdácsolt a bakancsmarasztaló sárban. A rövid, hátát verdeső Steyr géppisztoly súlyát is szinte érezte. Az erdőbe érve elcsitult a lövöldözés, csak a jellegzetes füstszag volt idegen az ágak között. A lány gyökérbe botlott, elhasalt. Kezét nyújtotta, hogy felsegítse. „Ha nincs támasz, hasadról nem vagy képes felállni, fogadjunk.” Ez a mondat is biztosan elhangzott akkor. De a lány mondta, vagy ő? Árvácska tudott Dani származásának nem éppen tisztázott körülményeiről, de neki sem beszélt életének arról a nyaráról, amikor géppisztolyos volt a világháborús orosz fronton. Igaz, a bátyjával sem osztotta meg a titkot, mert ha igaz a sztori, akkor úgyis tud róla a testvére, ha meg nem tud, akkor azt kockáztatja, amit a háta közepére sem kívánt. Nem kért egy aggódó, körülményeskedő, testvéri kioktatásból. Akadnak ilyen zárványok az emberben. A gomba férges volt, Dani árokba hajította.

Két vagont vállaltak. Az egyiken cementes zsákok, a másikon mozaiklap. Alig múlt nyolc, amikor végeztek. Főleg a mozaiklap fogott ki rajtuk. Könnyűnek látszott, de szapora, szinte elfogyhatatlan, és Dani szerint valami „bőrevő anyaggal” van bekenve. Walter nagyot sóhajtott, amikor végeztek: – Inkább három vagon bányafa, mint egy ilyen.
Az üres vagonokat egy kismozdony tolta kifelé, vissza a teherpályaudvarra. Kezdték érezni a kezüket, de abban nem volt köszönet.
– Ezzel egyhamar nem fogsz ecsetet – szögezte le Barsi, amikor felemelte, megnézte Dani kezét.  Dárdai Dani vállat vont.
– Nem gondoltam, hogy a mozaiklap így kirágja a bőrt – fújogatta Walter is a kezét.
– A rosseb…  Holnaputánra rendbe jön.
– A modelled akkor jön második ülésre? – kacagott Barsi.
– Milyen modellem? – kérdezte a festő.
Közben kihozták az ódon őrházból a fizetségüket. A macska mintha sínen gurult volna idáig, kivált a nyárfák félhomályából és szaglászni kezdte a parizer héját, a szalonnabőrt és a paprikacsutkákat. Dani pisszent neki és a szatyrából előhúzta a kolbászos kenyere maradékát.
– Mit mondtál, mi az érdekes ezen a macskán? – firtatta Barsi.
– Nincs neki, ami neked vagy nekem – hallatszott a válasz a sötétből.
– Hogyhogy? Kislány?
– Á, nem ilyesmi. Nem fogod elhinni.
– Na mondd, mi a fenét rejtélyeskedsz?
– Mert rejtély is – mondta Dárdai az ölében doromboló állatott simogatva. –  Akkor vettem észre, amikor ült a napon a porolófán. A szemünk elég konzervatív, az enyém sem kivétel… Hozzászoktam, hogy mindennek árnyéka van.
– A szélnek nincs – vetette közbe a harmadik osztálytárs.
– Nem a szélről van szó – torkollta le Barsi.
– Nincs árnyéka – a mondat félig mentegetőzve, félig panaszosan hallatszott a sötétből.
– Hogyhogy? Kell lennie – tápászkodott föl mindkét vagonrakodó.
– Hát ennek nincs és kész.
–  Úgy született?
– Nem tudom, nem ismerem a múltját – kacagott Dani s ettől némileg világosabb lett.
– Hát akkor szedjél neki – indítványozta Walter. – Múltat is szedj – tette még hozzá.
– Most a szezon-végi árusításon is vehetsz – röhögött Barsi, és körbe mutatott.
– De van itt is elég, nem?
– Igen. De akkor mi különleges volna benne? – a hang Walteré volt.
– Gyere macska, eszel fél téglát – mondta Barsi, mielőtt elköszönt.
– Gyere, menjünk, te szegény – emelkedett fel Dani is ültéből, a dorombolót lerázva magáról.
– Te szegény, árnyéktalan – tódította Walter.
Barsi elmentében még nyávogott egyet.
– Egeret látott már? – kérdezte Walter. Dani fel akarta venni az állatot, az azonban az őrház melletti beton víztartályra ugrott fel és inni kezdett. Körvonala sötét folt volt a csillagos ég előtt. Sziluett és árnyék, gondolta. De mindene sajgott, ami a vagonkirakásban lenyúzott bőre alatt volt. Lekergette a macskát az állott esővízről és megitatta a kulacsából. Azután hazafelé indultak.  Előbb egy fiatal platánfa. Nem volt bonyolult. Később egy vadcseresznyefa törzsén fedezte fel a minden jeltől, írástól, karcolástól elütő kéregrajzolat szövegét. Különösen éles szemét az erdők eddig is ellátták olvasnivalóval, tudnivalóval, noha képeiről nem nyilatkoztak. Dani mostohaapja Sopronból származott ide. Dárdai Mihály bácsi korábban a fából, az erdőből és az erdőknek élt. Aztán lőmester lett a bányánál.  Szó volt és vád volt, hogy Dárdai Mihály, az erdész részt vett a nyugat felé történő embercsempészésekben. Vészes vád. Ötvenhat is szóba került ezzel kapcsolatban.
Ember, a bécsi falaknak is fülük van – ordította a kihallgató tiszt. Néhány hónap múlva kiengedték, de akkor már más volt az állásában, a szolgálati helyén. Itt, az ígéret városában csak nehezen talált magára, még a korábbi zárkájában is szabadabbnak érezte magát, mint a föld alatt. De lassan mégis oldódott, majd el is múlt a szűkösség érzése, a bányai klímához fokozatosan hozzászokott. Csapatából néhányan a város vájárképzőjének a padjait koptatták, s közben „a sötét van”, „metán van”, „kevés a levegő”, „nincs muskátli az ablakban” és a többi ilyesféle akadékoskodásnak nyoma kiveszett belőle is. Ő is tanuló lett a kökönyösi vájáriskolában, majd aknászképzőben. Kivételesnek érezte magát, amikor a bányamérnökség, jó részt Sopronban diplomázott, emberei hívatták egyik műszak után, s ezt követően néhány hónap leforgása alatt lőmester lett. Ezt a nagy körültekintést, odafigyelést, idegi terhelést jelentő munkát aztán nyugdíjaztatásáig folytatta. Szerencséje kérdése, mondanánk, ha nem olyan emberről lenne szó, akivel már megkóstoltatták, mi az, ami a halálnál is rosszabb. Kertes házuk volt a város északnyugati részében, ez sem szerencse dolga, szorgalomé, kuporgatásé, józan számításé, sok, sokféle kerti munkáé, hiszen általában lejtős területeken épültek itt a házak, a kertjeik is nehezen őrizték a vizet. Felcseperedvén Dani is komoly segítséget jelentett.
Ági két hét múlva jött. Csíkos, magas nyakú pulóver volt rajta, kibújt csak belőle, a miniszoknyájából is, rövidesen meztelenül ült a piros szőnyegen. Térdeit átfogta. Dani csöndben dolgozott, koncentráltan és átszellemülten. Odaígérte a lánynak a képet, cserébe az ingyen modellkedésért. Közben a macska is meglátogatta őket, de érezve, hogy itt most nem akar játszani senki vele, föltelepedett egy székre és elszunyókált. Ági cigizni szeretett volna, szólt Daninak, hogy tartsanak pihenőt. Rágyújtottak, a festő karikákat fújt, Ági is próbálkozott, de neki nem sikerült. Furcsa illata volt így együtt a napolajnak, a hajsamponnak és a cigarettafüstnek. Dani szimatolt. Ági a szeme sarkából nézte, aztán elnyomta a cigarettát és visszatelepedett a subaszőnyegre. A macska felébredt, vagy csak úgy tett, mint aki éppen elfáradt, és girlandosra nyújtózkodta a gerincét.

Illusztráció: Gross Arnold

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet Kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot.
– Menedéken kívül nem élvezik – jegyzi meg az egyik barátom (minimum kedves ismerősöm). – Mi anomália vagyunk.
Igaza van. És nekem is igazam van, hogy már nem füstölgök a telep nevén. Száz emberből kilencvenkilencnek ez jutott volna eszébe először, ha rajta múlt volna, hogyan nevezzék a kolóniánkat. Ezért jó név a Menedék és ezért volt bölcs cselekedet tőlem fölhagyni az elégedetlenkedéssel. Nem kell túlbonyolítanunk a világot. Elég zűrzavaros az a mi komplikáló hajlamaink nélkül is.
2031 februárjában pedig még a mainál zavarosabb volt. Számunkra legalábbis. Elszöktünk Kevin terrorja elől, de nem tudtuk, hová. Csak minél gyorsabban minél messzebbre akartunk kerülni a tanyától. Abban biztosak voltunk, hogy üldözni nem fog senki. Annyit nem kockáztatnak, annyit nem érünk.
Örültünk a szabadságnak, mégis elanyátlanodtunk. Gyalogoltunk némán, gyámoltalanul. Mihez kezdjünk, hová menjünk? Ez járt a fejünkben. Mindaz, amit Kevin egykori sofőrje mesélt a tanyán a világ állapotáról, tökéletesen egybevágott azzal, amire számítottunk, Kíra meg én. Holott nem bántuk volna, ha tévedünk. Akkor remélhetnénk, így nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Mogorván róttuk a kilométereket nyugat felé, a téli fagyból fölengedő, sárba még nem fulladó dűlőutakon. Ha időről időre nem látunk egy-két kóbor ebet, arany sakált, varjút, galambot, verebet, azt hihettük volna, halott a vidék. Néha hosszabb-rövidebb ideig aszfaltozott utakon kutyagoltunk, máskor göröngyös szántóföldeken, éledező mezőkön vágtunk keresztül. Olykor síneket kereszteztünk. Egyiken kifosztott motorvonat vesztegelt. Mind a négyen tudtuk, hogy lassan egy éve áll ugyanazon a helyen, mégis, amint észrevettük, gyorsabban kezdett verni a szívünk.
− Valaha sokat utaztam vonattal – mondtam, csak hogy megtörjem a csöndet. – Világéletemben, ha mennem kellett valahová, legszívesebben a vasutat választottam. Ha csak tehettem, azzal utaztam. Lehetett nyugodtan olvasni és bármikor pisilni. Mivel sört árult a fémkocsit tologató büfés, a pisilés éppolyan hozzátartozója volt a vonatozásnak, mint a kerekek zakatolása. A nyolcvanas és a kilencvenes években még étkezőkocsikat is akasztottak a szerelvényekre, csak az ezredforduló után tűntek el. Pontosabban nem tűntek el egészen, a puccos expresszeken megmaradtak.
− Egy étkezőkocsi nélkülire is szívesen fölszállnék, ha mozogna – szúrta közbe Kíra.
− Akár egy hajtány is megtenné – mosolyogtam.
– Gőzmozdony húzhatná – szólalt meg Dávid. – Abban semmi elektromos alkatrész nincsen.
– Ahogy működőképes gőzmozdonyból sem lehet túl nagy a választék – legyintett Eleonóra.
– Gyerünk tovább – sóhajtott Kíra.
Váratlanul eszembe jutott egy régi történet. Vagy valami afféle. Miskolc, Tiszai pályaudvar, ezerkilencszázkilencven-valahány. Lekászálódom a másodosztályú vagonból, s már látom is a cimborám fülig érő vigyorát, sodródik felém a tömeggel. A cimbora, Ferencz Pisti, nem sokkal korábban még főiskolai évfolyamtársam, magához ölel, megropogtatja a csontjaimat.
– Hunor! Olyan vagyok, mint a keljfeljancsi! – üvölti a fülembe. – Beledöngöltek a földbe, de én felpattantam, élek!
Ferencz Pistit, ha ki nem is rúgták, de távozásra késztették a főiskoláról. Miskolcra jött, itt folytatja a tanulmányait. Úgy tűnik, mégsem veszik kárba minden. Veregetem a vállát.
– Mint a keljfeljancsi – ismétlem.
– De engedj már el, nem kapok levegőt! – emelem föl a hangom.
Elenged. Megyünk. Villamos, utcák, házak, emberek.
– Más itt minden – dünnyögöm. – Jártam itt régen, még a szocializmus idején. Nem csillogott-villogott akkor se, de most…! Szürke, mint az érettségi öltönyöm volt.
– Ipari város, immáron ipar nélkül – vonogatja a vállát Ferencz Pisti. – Ez van.
– Ezerkilencszázharmincban Móricz Zsigmond azt írta, Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város – morfondírozok.
– Ma vajon mit írna? – kérdezem félig-meddig Ferencz Pistitől, félig-meddig magamtól, leginkább senkitől.
– Gyerekkoromban a második legnépesebb magyar város volt – folytatom –, mostanság úgy hírlik, leelőzte Debrecen. Pedig Debrecen csak egy nagyra nőtt falu. Ahogy az Alföldön, az egy Szegedet kivéve, valamennyi városnak nevezett képződmény. Miskolc viszont igazi város, látszik minden porcikáján.
Ferencz Pisti nem figyel, elhallgatok. Úgy találom, az arcok nem változtak, ugyanazok a barázdált, borsodi fizimiskák. Talán csak a barázdák mélyebbek és a tekintetek tompábbak. Vagy csak bemesélem magamnak, hogy azok. Nem bízom az érzékszerveimben.
Az Egyetemvároshoz közeli albérletben pálinka és bor, erre is emlékszem. Botond, Ferencz Pisti székelyudvarhelyi lakótársa vizespohárral issza mindkettőt. Hármasban indulunk a kollégiumba. Idegen kezek simulnak a kezembe, sudár lányok mosolyognak rám. Kezdenek összefolyni az emlékek. Buli, zene, izzadtság. Ferencz Pistinek be nem áll a szája, én magam csak az iváshoz nyitom ki. Diákok kavalkádja, a dob üteme, a gitár elnyújtott hangjai. Ferencz Pisti beszél, aztán lassan szertefoszlik, beleolvad a háttérbe, és egyszerre arra riadok, egy lány ül mellettem, fekete hajú, bársonyos pillantású.
– A Pisti barátja vagy? – kérdezi.
– Czeredi Hunor Gábor – nyújtom a kezemet.
– Vadnai Lilla – mondja a lány.
– Vadna a Miskolc-Ózd vonalon a Dubicsány előtti megálló – közlöm. – Vagy utáni. Attól függ, merről jövünk és merre tartunk.
– Ismerős vagy arrafelé? – csodálkozik Vadnai Lilla.
– Nem. Vasúti térképeket szoktam bújni.
– Én galgóci vagyok – nevet Vadnai Lilla.
Bólogatok, tudom, miről beszél.
– Eredetileg Vancsáknak hívtak minket, de nagyapám magyarosított – meséli Vadnai Lilla. – Szegedi vagy?
– Teljes mértékben. Csoporttársak voltunk Pistivel, én is csaknem belebuktam az öntudatba, mint ő. Pisti a szívére vette, eljött, én maradtam. Nem bírom a Tisza nélkül.
Ferencz Pistivel egy szemináriumi órán ellentmondtunk a tanárnőnek. Úgy véltük, egy bizonyos tényt mi ismerünk helyesen, míg ő tévesen. Igazunk volt, a tanár tévedett, végül kénytelen-kelletlen beismerte. Korábban is feszültek ellentétek ama nőnemű oktató (ha jól emlékszem, főiskolai adjunktus) és köztünk. Elsősorban azért, mert durván átpolitizálta az óráit, harcosan kardoskodott az egyik párt mellett, s mi nem hajlottunk arra, hogy vele zengjük a dicshimnuszt. Egy alkalommal, nem sokkal a tévedése kényszerű beismerése után, gonosznak nevezett bennünket, majd lehülyézett. Kijelentette, hogy aki nem képes belátni az ő politikai meggyőződésének nemességét, az csakis gonosz és bolond lehet. Közben kihívóan nézett bennünket. Mivel mindketten enyhén ittasak voltunk, nem hagytuk annyiban. Csúnyán visszaszóltunk. Félév végén mind a ketten meg is buktunk a tárgyból. Én kihasználtam az összes lehetőséget, s végül átmentem egy kegyelemkettessel, megalázó körülmények között. Pisti ellenben besértődött, Miskolcig meg se állt.
– Magyar szakos vagy? – érdeklődik a lány.
– Magyar és könyvtár.
– Én csak magyar – vonja meg a vállát Vadnai Lilla. – De egyetemen.
És a következő pillanatban elvesztem a fonalat, csak abban vagyok biztos, hogy Vadnai Lilla beszél, a hangja kellemes. Aztán arra leszek figyelmes, hogy átkarolom, s ő nem lök el. Ettől magamhoz térek. A lány az egyik törzshelyükről mesél éppen, ahol az egyetemistákon kívül megannyi furcsa figura tanyázik.
– Mi a Béke Tanszékre szoktunk járni leginkább – veszem át a szót. – Ott három típusú vendég a gyakori: a hallgató, az egészségügyi dolgozó és a lepukkant alkoholista. Olykor a típusok kereszteződnek. Lepukkant alkoholista akad a hallgatók és a fehér köpenyesek közt is szép számmal. Aztán törzsvendég például Mari néni, az egykori táncosnő, aki mára gusztustalan, aszott vénség. Kegyelemadományokból él és módfelett büdös. Aki valamit is ad magára, mégis fizet neki kisfröccsöt, bár a banya nem igazán hálás a vendéglátásért. Ordenáré ronda szája van.
– Ismerős a helyzet – mosolyog Vadnai Lilla, és a vállamra hajtja a fejét. Körülöttünk hömpölyög a zene, odahajolok, hogy megcsókoljam. Lehunyja a szemét, engedi. A mennyezeten kigyúlnak a csillagok…
Éjjel kettőkor egymásba kapaszkodva botorkálunk Ferencz Pisti nyomában az esőtől csatakos miskolci utcákon. A cél Pisti albérlete, a távlatokat nyitó kégli.
– Az a ti szobátok – int a fejével egy ajtó felé Pisti.
Elvonulunk, hamarosan megnyílnak a távlatok.
Hajnali fél öt tájékán fölpattan a szobánk ajtaja, Botond áll a keretben. A kezében vadászkés csillog a beeső holdfényben. Keletlenül emeljük a fejünket. Tekintetünkben az álmosság egyszerre ijedtséggé tágul.
– Basszátok meg, magyarok! – kiáltja Botond. Belép a szobába, az íróasztalba vágja a kést. A penge átüti az asztal lapját, a markolat rezeg, akár a szitakötő szárnya. A sarok felé fordul, ahol állványon egy ötven literes akvárium áll, odalép, megemeli az üvegkádat, nagyot kortyol belőle, aztán gondosan visszateszi a helyére.
– És most aludjunk! – mondja, azzal sarkon fordul, bevágja maga mögött az ajtót.
– Ez hülye! – fanyalog Vadnai Lilla.
– Székely – mondom. – Van vér a pucájában.
– Te is hülye vagy – búgja a lány.
– Ez az egyetlen jó tulajdonságom.
Másnap délután hárman állunk a Tiszai pályaudvar peronján: Vadnai Lilla, Ferencz Pisti és én. A szerelvény már ott áll a vágányon, oldalán a tábla: Miskolc-Szeged.
– Egy hét múlva megyek – szorongatja a kezem Pisti.
Vadnai Lilla megölel és megcsókol, mielőtt föllépek a vonatra. Az ablakból integetek.
– Én is megyek Ferivel! – mondja Vadnai Lilla.
– Várlak! – felelem.
Megindul alattam a vonat.
– Várlak! – ismétlem, ezúttal kiáltva, de már abban a pillanatban érzem, hogy ezt a lányt nem látom többé soha. A peron és rajta a két alak lassan a távolba vész, ahogyan távolba vész Miskolc is. A szívem megtelik keserűséggel. Úgy érzem, menekülök. Nehéz érzés. Leülök a ragacsos műbőrre, az acélkerekek döcögnek a sínek illesztékein. „Kikopik az ember / önmagából kikopik.” – jutnak eszembe Szilágyi Domokos sorai. A láthatárról meg éppen kikopik a város, és mire a vonat Szegedre érkezik, kikopik Vadnai Lilla is a világból, az enyémből. Túlélem ezt is, gondolom. A következő pillanatban pedig azt: egyszer majd túlélem önmagam.
− Az is megvolt – mormoltam az elillanó emlék után. Szerencsére senki sem hallotta meg, sem Kíra, sem a szülei. Nem sok kedvem lett volna magyarázkodni.
Most, ahogy fölelevenítem az esetet, helyesebben azt a februári délelőttöt, amikor a vasúti sínek látványa fölidézte bennem, nem értem, 2015-16-ban, amikor az eredeti följegyzéseket készítettem, miért nem jutott eszembe Ferencz Pisti, Vadnai Lilla és Miskolc. Ez a se füle, se farka töredék az akkor keletkezett szövegbe sokkal inkább illene, mint ide, az Áramszünet utáni eseményekről szóló elbeszélésbe. Mégis így hagyom, ahogy van. Minden mindennel összefügg, ahogy mondani szokás. Vénségemre ilyen okosságokat hajtogatok. Igazolom magam, vagy mi a fene.
Délben álltunk meg először pihenni. Kihalt vidék terült el körülöttünk, a messzeségből halványan tornyok körvonalai bontakoztak elő.

Bárki megrágalmazhat bárkit. Ez az utolsó gondolatom. Mint egy visszhang. Zsibbad a fejem.
– Kiugrom ebédelni!
Az irodafőnök hátratett kézzel lépked az íróasztalok között.
– Ki akar menni, hm? – fordítja felém sunyi képét.
– Jelentenék is. Reggel nem jelentettem.
– Rendben van Ká, rendben van – mondja. – Ne maradjon soká, egy órán belül érjen vissza, világos? – és jelentőségteljesen megkocogtatja a karóráját.
Odalent a portás átvizsgálja a kilépőket.
– Gyerünk, gyerünk, tovább. Á! Kit látnak szemeim. Mindig ugyanabban az időpontban – fölemeli a fémdetektort. – Van valami elvámolnivalója? Hm? Ká! Hm? – A pult mögötti monitorban megpillantom magamat. Széttárt karokkal állok a portás előtt, akár egy madárijesztő. Miközben végigmér, az ajtó feletti motivációs szövegre nézek:

A KI NEM MONDOTT GONDOLAT: KÉZ A GYILKOS PENGÉN!

Lehetne valami kevésbé ijesztő.
A portás leengedi a fémdetektort: – Rendben van, aztán ne halljak magáról semmi rosszat – vigyorog. – Jó monológot!

Kilépek az épületből. Halk morajlás mindenfelől, mozgó ajkak őrlik a szót, mint valami imaházban. Lehajtott fejek. El kell kezdenem, jó hangosan, még a végén kiszúr egy rendőr. Valami semleges témát keresek. Mondjuk ezt:
– A könyvesbolt kirakata előtt magányos ember álldogál. Amott egy nő a kínai étterem előtt. Hú, de jó ötven százalékos leárazás! Pompás nap van az égen. De jó egy ilyen pompás nap az KMB-be menni. Kereszteződés, piros lámpa – nyelek egyet, aztán. – Egy rabszállítóbusz fordul be a sarkon! – Elhallgatok. A rozoga, kék matuzsálem a kereszteződés felé csikorog. Sötétített ablakain a zöldre várakozó tömeg, mindenki beszél, pofázik, locsog, amit akarnak, csak az a madárijesztő ott középen, az hallgatott el egy hosszú, gyanús pillanatra. A busz füstölögve megy ki a képből, a járdaszigeten hangos madárraj. Gyerünk, erőltesd meg magad és beszélj. A lámpa zöldre vált, elindul a tömeg.
– Most ment el a rendőrbusz – a hang mintha nagyon távolról jönne, röhejes, hogy mégis a sajátom. – Megint. Ezek sosem tanulnak. Kijárnak a parkba és körbe ülnek. Nem csinálnak semmit, csak ülnek. Ez gyanús! Hm, de finom illatok jönnek a gyros-ostól. Megéheztem. Ha nem lenne csak egy órám, és nem mennék a KMB-be, biztos beülnék egy tálra. Jó az a motivációs felirat: Gyermekeink biztonsága, a beszéd áradása – és a többi, mosolygós gyerekekkel. Megállok, a kabátzsebemből előveszem a spray-t. Kiszáradás ellen. Nagyra tátom a szám, nedves és hűvös, fémes íze van. Míg ott állok az utca közepén, egy nagydarab fickó lép mellém. Megismerem, ez Pé a munkahelyről.
– Jó monológot – köszön rám felvont szemöldökkel.
– Monológot.
– Megismer?
– Igen, Pé, a Mosoly–osztályról.
– Dialógusozhatunk?
– Csak tessék.
Együtt sétálunk a metró felé.
– Ebédszünet?
– Be kell mennem a KMB–be.
– De az itt van a közelben, húsz perc alatt végez. Utána simán ehet.
Ránézek. Gyanakvó a tekintete. Folytatja a fecsegést:
– Az előbb hallottam, hogy a fiatalokat említette, meg hogy az gyanús. Megtudhatom, hogy mi a gyanús.
Erre nem számítottam. Most esik le, hogy Pé egy spicli a Mosoly osztályról.
– Há–hát ülni és nem csinálni semmit – mondom neki.
– Ja, értem. Csak tudni szerettem volna, mi nem tetszik, amikor ilyen jó a közbiztonság?
– Minden a legnagyobb rendben. Megjegyeztem, hogy a rendőrbusz kiment a főútra és hogy azok a fiatalok a parkban ostobák.
Két rendőr sétál el mellettünk. Fociról beszélgetnek, aztán az egyik felénk tartja az agypálcáját. A pálca vége vörösen felizzik, ártalmas gondolatokat jelez. A rendőrök elindulnak felénk.
– Monológot – mondja az egyik rendőr. – Maguk meg miről dumálnak itten?
– Jó monológot! – hajlong Pé. Ideges, tuti, hogy ő volt. Ő gondolt rosszra. Ahogy ott hajlong a rendőrök előtt, olyan, mint valami dagadt galamb. A rendőrök csak röhögnek.
– Vigyázzanak, mire gondolnak! – mondják és továbbállnak.
Pénél nem múlik az idegesség.
– Nézze azt a hirdetést – egy motvációs szövegre mutat az utca túloldalán. – Csökken a bűnözés. Hát nem nagyszerű!
– Szép a hirdetés piros háttere, meg az a mosolygó gyerek rajta, meg jó a szlogen, hogy „A közlés biztonsága, otthonaink biztonsága” – fent egy falra szerelt gömbkamera. Két sétáló alak görbül az optikáján, egy nagydarab és a madárijesztő forma. – Nincs kivetnivalóm semmi ellen.
Elköszönünk egy kínai étteremnél. Ő bemegy, én folytatom az utam a metró felé. A mozgólépcsőn veszem csak észre, hogy futok.
– Sietek, sietek, bocsánat!
– Mi van veled? – kérdi a srác, akit majdnem fellöktem, és tesz egy kézmozdulatot felém. – Balfasz! – Kiáltja utánam.
Egy férfi katatón képpel a reklámokat bámulva: – Színház, mozi, étterem, színház mozi étterem.
De én sem vagyok jobb nála: – Sietek, sietek, bocsánat, sietek, sietek, bocsánat.
Odalent a peronnál felbolydult méhkas a tömeg. Egyesek spray–t fújnak a szájukba. Én is kihasználom az időt. Két fújást engedélyezek magamnak, csakhogy ne kelljen beszélnem.
– Most befizetted vagy nem fizetted be?… – hallom magam körül. – Igen, igen az előadás tulajdonképpen jó volt… Holnap megyek az SZTK-ba kihúzatni a fogamat… – magamon érzem az emberek pillantásait, mint egy rossz álomban. – Csökken a bűnözés, ez már jó eredmény… – mondja egy nő mellettem párjába karolva. Üres a tekintete.
Elfog a szédülés. Én mindig az álmodozók közé tartozom, nem is tudom, hogy éltem túl idáig. Sosem tudtam egyhuzamban folyamatosan beszélni.

SEMMIT NE TARTSON MAGÁBAN, NE LEGYEN A CSALÁDJA KÁRÁRA!

Olvasom a motivációs szöveget. Micsoda baromság. Család, gyerekek, ilyenekkel tömik a fejed egész nap.
– Miért nem beszél az a férfi – hallom a hátam mögül. Megfordulok. Nő a falnak támaszkodva, félig lehunyt szemmel, mint aki ébren is van és alszik is. Ezek a szemek engem néznek. – Miért nem beszél, talán valami nyomja a lelkét. Mire gondolhat? – a motivációs szövegre néz, aztán vissza rám. – Igen, valami rosszban sántikál… – sunyi mosoly. Valamit mondani kell, mielőtt rám hívja a zsarukat.
– Cs-csökken a bűnözés, ez jónak számít – ahogy belekezdek, a nő elfordította a tekintetét. – Találó a hirdetés: színes. Mosolygó család. Jó a betűtípus. Folyamatosan csökken a bűnözés, a világ egy jobb hely tegnap óta. Hm… Jó a szlogen. Enyhe szellő árad az alagútból. A járat végén fény dereng. Süvöltő hangok, és fény. Mindjárt megszólal a hangosbemondó. A peron mellett vigyázzanak! Az állomáson szerelvény halad át! Utasokat nem szállít! A peron mellett vigyázzanak!
Azon kapom magam, hogy együtt beszélek a hangosbemondóval. – Az állomáson szerelvény halad át!
Benedvesedik a szemem. Sötétből kiváló reflektorok. Rendőrségi metró robog keresztül az állomáson.

Egy megállóval és néhány perccel arrébb újra az utcán. A Központi Megosztó Bizottság előtt méretes sor. Beállok egy ember mögé, aki szinte szakasztott mása Pének. Egy pillanatra megijedek, hogy idáig követett, de ez csak addig tart, míg rám nem néz. Nem Pé, de ugyanaz a buta tekintet ül az arcán.
– Mi ül az arcomon? – kérdi.
A picsába, hangosan beszéltem.
– Egy légy – ez tetszik. – De már elrepült.
Azt lehetne hinni, hogy ennyivel beéri, de a fazon tovább bámul. Valamit akar tőlem.
– Dialógus? – bólintok, hogy csak tessék. – Nyúzott a képe – Benyúl a kabátzsebébe és kék kapszulát szed elő.
– Kér?
– Nem köszönöm. Nekem nem ilyen van előírva.
Megvonja a vállát és mindkét kapszulát a szájába tömi. Fogaival összeroppantja, aztán szárazon lenyeli őket. Rejtett agresszió. Egyszer nekem is felírták. De csak agresszívebb lettem tőle.
A fickó megrázza a fejét, arca eltorzul. A nyállal kevert porszemcsék most értek le valahová, talán az agresszió központjába, jelentsen ez bármit is. Miután összeszedte magát mond valamit a Parkba járó fiatalokról:
– Nagyon szótlan, hadd találjam ki, olyan beszéltetőn van. Maga szerint azok a kis köcsögök miért járnak a Parkba?
– Biztos valami kormányellenes összeesküvés, így akarják megbontani a rendszert. Lázadnak a jól működő dolgok ellen – elégedettnek tűnik ezzel a válasszal. Lassan lépkedünk befelé a KMB épületébe, mint az egymáshoz láncolt rabok. Az ajtó felett vidám gyermekarc, ugyanaz állt modellt, mint a többi motivációs szöveghez.

KAPSZULÁÉRT FORDULJON A LEGKÖZELEBBI KMB INTÉZETHEZ! KMB, SEGÍTSÉG A JÓ KONDÍCIÓHOZ!

– Folyton elkalandozik – mosolyog a kék kapszulás. A kapszula kifejtette hatását: kedélyes pofáját nem fél az arcomba tolni, miközben szemei a semmit pásztázzák. – Miért kalandozik el folyton?
Valamit kell mondanom, akkor talán békén hagy:
– Elrágtam a munkahelyemen egy zöldet. Annak lehet a mellékhatása.
A kék kapszulás kissé összegörnyed és kuncogni kezd:
– Maga zöld kapszulán van? Egyszer én is szedtem, azt mondták nem elég határozott. A feleségem miatt volt. Üdv a klubban, papucsállatka… – ezt még addig folytatja, míg a KMB–s kisasszony be nem hívja. Utána én jövök. Az üveg mögött irodista kisasszony műanyagkeretes szemüvegben.
– Adna egy igazolványt?
Átnyújtom neki, keze egy ideig a billentyűzeten játszik, én közben megpróbálom felmondani a Pitagorasz–tételt. Már amire még emlékszem.
– Szóval Ká – az igazolványt elém teszi. – Elmulasztotta a reggeli ellenőrzést. Ki kell fizetnie a késedelmi díjat. Mindjárt megkapja a csekket és két napon belül…
– Ismerem az eljárást.
– Egy pillanat – mondja. – Most látom, hogy már van egy rendezetlen késedelmi. Addig ezt a mostanit nem tudja befizetni. Volt már állapot–vizsgálton?
– Úgy érti a negyedévesen?
– Nem, úgy értem a folyamatos késések miatt. Ha jól látom a munkahelyéről is érkezett panasz, és az analitikusától is. A pszi kezelés fontos, úgy, mint az agykontroll és a hipnózis vizsgálat. Ezek fontos mérések. Nem szóltak még a késések és a mulasztások miatt?
– Nem, még senki sem említette.
A lány végigmért.
– Adok beutalót.
– Elfoglalt vagyok, sok a munka. Nem hiszem, hogy éppen most elengednének.
– Ez elsőbbségi, első besorolást kap, így a munkahelyéről el kell engedniük, amikor csak óhajtja.
– És ez mit jelent? Mármint mit fogok kapni?
Fölényesen mosolyog:
– Honnan tudjam? Ez nem az én dolgom. Ezt majd a kivizsgáláson eldöntik. Most szed valamit?
– Zöldet határozatlanságra és a lilát merengés ellen.
– Ez megmagyarázza, miért késik mindenhonnan. Lilából melyik fajtát szedi?
– B-t.
Klikkel és begépel valamit. Aztán jelentőségteljesen rám néz.
– És kábítószert?
– Úgy érti azok kívül, amit felírnak?
– Ne humorizáljunk, rendben, Ká, ne humorizáljunk. Ez komoly dolog. Az önről szóló jelentésben az áll, hogy egyszer volt már elterelésen, napi szintű alkoholfogyasztás miatt.
– Semmit – sóhajtom. A lány gépel, én meg arra gondolok, hogy de jó is volt literszám vedelni a Johnny Walkert. A lány feje fölött pirosan felizzik egy agypálca. Eddig észre sem vettem. Irodista kisasszony hátra néz, majd vissza rám.
– Vigyázzon, mire gondol, Ká. Beírjam, hogy ne csak rutin ellenőrzés legyen, hanem teljes átvilágítás? Ezt akarja?
– Nem, a világért sem.
– Mivel kihagyta a reggeli megosztást, muszáj az álmai felől kérdeznem. Szokott emlékezni az álmaira?
– Nem emlékszem. Tudtommal erre van az álomblokkoló tabletta.
– Az éjszakai hangminta azt mutatja, hogy gyakran beszél álmában.
– Erről én nem tudok, többnyire alszom.
Hezitál. Az agypálca jelzését várja. Azt gondolja, hogy hazudok. A pálca nyugodt marad.
– Szedi a stresszoldó granulátumot? – kérdi.
– Igen.
A pálca most felizzik. Lebuktam. Súlyos pillantás az üveg mögül.
– Ugye tudja, hogy a granulátum elmulasztása súlyos vétség. Akár AbNormra is kerülhet miatta. Legfontosabb alaptörvényünk ellen vét, aki ezt nem szedi – hátramutat a posztitekkel és jegyzetekkel teleragasztott falra, aminek közepén tekintélyes helyet foglal el az állami szlogen: „Ép testben, stresszmentes társadalom.” – Maga szerint minek köszönhetőek az elmúlt évek remek statisztikái? Ugye maga sem akarja, hogy a házába betörjenek vagy megkéseljék az utcán, ahogy régen tették. Ugye nem akarja?
– Nem.
– Akkor szedje azt a nyavalyás granulátumot, nem véletlenül írjuk elő!
Alig állok a lábamon, lassan vissza kell mennem, de az irodista még faggat a kérdéseivel:
– Volt magának negatív gondolata az elmúlt huszonnégy órában?
– Nem.
– Mire gondolt?
– Hogy mennyivel jobb lesz nekünk egy év múlva az általános adóemelésekkel, hogy támogatom az emberek bemikrofonozására tett javaslatot, és hogy a fiatalok teljesen megbolondultak. Tudja, kijárnak a Parkba ülni és mindenféle illegális dolgot csinálni.
– Mégis miféle dolgokat?
– Nem tudom. A hallgatás elég illegálisnak számít?
Az agypálca most sem jelez.
– Igen – mosolyog elégedetten az irodista.

Távozva a KMB épületből úgy érzem, minden kamera engem figyel. Nehéz felemelt fejjel járni, úgy, hogy közben jár az ember szája, mint a bolondnak.
– Gyalog, de jó, még van húsz percem. Pé jól kiszámolta. A fák leveleiket hullajtják. Sok… kocsi megy… az úton. Leárazás. Kiárusítás. Akció. Olcsó hitel a közeli Lakásbiztosnál. Gyalog megyek vissza a munkahelyemre. Már alig várom, hogy hazaérjek és ledőlhessek a kanapémra. Alig várom az agyszenzorokat magam körül. A szél felkapja a faleveleket és arrébb rakja, akár a közmunkások. Befordulok egy mellékutcába. Mert erre kevesen járnak…
Abbahagyom. Előttem a kapu. Régi, vasból készült, mindig nyitva áll. Elhanyagolt kis kertet rejt, tele lehullott levelekkel. A kertet két nagy zömök téglaépület veszi körül. Van itt egy sarok, ahová el lehet rejtőzni a tekintetek elől. Az utcai kamera nem láthatja. Hiába a milliós technika és a szuperérzékeny panorámakép, ha egy kinyúló bokor eltakarja. Mindenhová az állam sem láthat el. Ha valaki a járókelők közül kiszúrná, hogy bejöttem, csak annyit mondok neki: szólított a kötelesség. Öt perc mindennap. Ennyi szabadság jár, ennyi szabad gondolkozás. Egy fickó lép ki a bokrok közül. Mint akit megzavartak. Összenézünk, könyörgő tekintettel néz rám, próbálom megnyugtatni. Ez hatott. Sietősen távozik. A kertben vagyok. Zúg a fejem, muszáj leülnöm. Úgy érzem magam, mint aki évek óta nem aludt. Mint akit nem hagynak aludni. Még a lakásomon sem érzem magam biztonságban. A szenzorok és tabletták. A kapszulák megoldást jelenthetnének, de mégis… Előszedem a kis csomagot a kabátzsebemből. Az a hülye portás! A fémdetektor persze, hogy nem mutatja ki, hogy könyv van benne. Régi puha fedeles krimi. Kicsomagolom a könyvet és olvasni kezdem. Minden lelassul körülöttem. Senki sem rohan sehova, nem grasszál minden sarkon rendőr, nincsenek kamerák, és nem járnak rendőrmetrók, és rendőrbuszok. Már alig-alig emlékszem, hogy létezett egy ilyen világ. Pedig létezett egyszer, csak már senki nem emlékszik rá. Mindent meg lehet szokni.
Ekkor léptek zaja hallatszik. Valaki közeledik. Becsapom a könyvet és felállok.
– Ide, ide, gyorsan – egy fickó áll előttem lyukas pulóverben, kezében partvissal. – Jöjjenek – lihegi az ember és előttem hadonászik a seprűvel. – Sarokba szorítom. Könyv van nála. Ez nem az első. Ide szokott járni, és magában olvas.
Pattogó hangok a kapu felől: – Jövünk, jövünk, jövünk – Egy tucat rendőr jelenik meg.
– Köszönjük! Most már átvesszük. Teljesítette állampolgári kötelességét – mondja az egyik. – Vegyék el a könyvet. Megvizsgáljuk a tartalmát.
Falhoz állítanak, érzem a karperec hidegét, ahogy a kezemre fonódik.
– Százados nézze – mondja egy másik rendőr. – Ezen a könyvön nincs címke. Ez bizony súlyos szabálysértés.
Az előző veszi át a szót:
– Letartóztatjuk magában olvasásért, és a tartalom bevizsgálásának elmulasztásáért. Jogában áll megosztani a gondolatait, bármit, amit elhallgat, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Nem védekezek, de amikor a rendőrbusz felé tuszkolnak saját szánalmasan vinnyogó hangomat hallom:
– Kérem, engedjenek el, vissza kell mennem dolgozni! Kérem, vissza kell mennem dolgozni!
Bevágnak a rabszállítóbuszba. Odabent kölykök ülnek színes ruhákban és hallgatnak. Csak ülnek és hallgatnak. Az egyikük rám néz. Lustán, magabiztosan. Látszik rajta, hogy egyáltalán nem fél.

(Illusztráció: Robert Schlaug)

Arcára árnyat festett a gyéren, kis körbe hulló, gyöngyöző fénypászma, amit egy stroboszkóp adott, olyatén spílázva az amúgy széltében-hosszában szemnek tetszetős vonásokon, mintha csak éjjeli lepke telepedett volna rája. Ha a szemlélő nagyobb figyelemmel viseltetik irányába, észrevehette azt is, miképpen lúdbőrzik ama enyhén kreolos rasszba csapó epidermiszen a pihe szőrök kicsiny gaza, amint a férfi orrával szelte azokat, kereste a lány illatesszenciájának fészkét lehunyt szemmel, egy hegesztőpisztoly forró odaadásával adózva a corpus, a nő előtt, akit végre meg tudott nevesíteni akként, „a nő”, s nem mint „a lány”, avagy „a nőnemű entitás”, csakhogy elkerülje az ügy komolyságát illető felelősség nehezét; ahogy mondom, adózott őelőtte, akit olimposzi mirtuszból való diadalív alá képzelt romantische fantazmagóriáiban, s akképp okoskodott, akkor se tudná egyetlen fitymáló taktussal, biccentéssel vagy más gesztussal, bántással illetni, ha ő maga sértések vagy becsmérlések kíméletlen tajtékját köpné sérült arcába és cserepekre tört lelkébe.
Barátunk nem csalódott, ahogy elemelte arcát a testtől, és egy kitartott-hosszú perc erejére szemlélte; attól tartott ugyanis, vágyalanya a hosszas távolmaradás alatt jócskán veszített bájából, arca haragos hamvasságából, melyet tán zegernye csípett, csúnyán odavetett sápja rútítja, és a közöny, legfőbb félelmének mumusa, mely gyarló szeplőként vet gáncsot a vénuszi szépségnek, talán elsatnyult, akár a bal sarokba száműzött, gondozatlan rododendron bokra, nem így történt, szerette nem mutatott közönyt bár, ha már szenzus, inkább aggodalmat, amikor a rém ügyetlen’ becserkészte.
Őt illetően, fiatalos lendülete és fizikai ereje okán módjában és hatalmában állott megkurtítani az alant elfekvő nimfát a bosszú, a mellőzés bosszújának címén, amit arcába kapott a nehezen számlálható évek sora alatt; ilyesmit nem tett, annál jobb’ szerette, s nem szégyellte bevallani magamagának, akár, neki szüntelen felé tobzódó dagályos imádatát, tudatában annak, ha Leonora felocsúdik gyógyszer okozta kábulatából, ha az antipszichotikum feloldódik könnyed-filigrán testében, a mégoly kedves vonások megfeszülnek, egyszeriben olybá vetkezik ki magából, akár egy angoloknál honos banshee, s nem talál majd bocsánatot szerelmese tettére.
Leonora lassan tért csak vissza apró lépésekben a földi jelenvalóságba, a férfi kisebb sikerrel vette, ám egyszeriben a test violaillatát valami rothadó kórság tüntette fel orrnak idegenné, a férfi kiszagolta a nemiség ocsmány, undok és kérlelhetetlen, minden ártatlanságot felfogó szirmát, mely elől sajátos megfontolásával undorral fordult el; a nimfa bakkháns tánca tébolyult menetre váltott, az apró lány nem is volt már olyan törhető, mi több, egyszerre lett veszedelmes és csúf, mint egy kelés Aphrodité orcáján.
Az embernek meg kellett értenie ama nagy és örök érvényű igazságot, mely szerint a test maga hús, a hús nem magasztosul fel, az hús marad, ha rózsaágyon szaténban is, és baudelaire-i mértékkel nézve romlandó, akár az ottfelejtett csülök a konyhapulton. Az elaggás volt az, amivel nem volt hajlandó és képes számot vetni, ezért is mondta a fejében a hang, mely parancs volt, „2004-et írunk”, s emellett azt is közölte, „tépd le apád fél arcát”.
Ez a férfi nem volt bűnös. Ha érezni, vágyódni és csalódni bűnös tettek, ám legyen.
– Nem az én hibám!
– Nem az én hibám!
– Nem enyém a bűn!
Tépte magát, kereste verdeső-kalapáló szíve helyét, hogy azonmód kimetssze a bordák közül és eltapossa, mint egy szöcskét.
Leonora fölé hajolt, akkor látta meg a barna szemek bogarában képződött könnyet, látta mintegy önmagát is benne; egy elesett embert, aki csak most értette meg, hogy évek sora óta a semmit dajkálta képzeteiben, ekképp tört meg benne az érzelmi fogaskerék, amely mezsgye döntésre biztatta, tegyen igazságot a sérelmekért. Leonora arcára emelte a kispárnát, nem gondolt következményekkel, csupán a megérzést sejtette, követte, ekként kell tennie, ha szabadulni akar, mielőtt ez a nőstényi keselyű felfalja az utolsó darab ép szervét is, mintegy kizsigereli. Telefonozott. Egy órán belül elővezették, ellenállást, megbánást nem tanúsított; beszéde folyásának patakját örökre elapasztotta, a szakértők így nem ismerték meg az okot és indokot, találgatás köde szállt értetlen fejekre. Erre és Leonora egy felé intézett mosolyára gondolázott, s nagy, kék mindent befogó szemeivel bámészta a decemberi havat az IMEI egyik folyosója végén lévő rácsos ablakán át, heges ábrázatán sejtelmes simaságot adó somoly derült gödrében gyógyszeres kábulatában. Boldog neglekt selymesen, bambán intve a kinti derű fénye alatt kóborló fekete-fehér alaknak.

Lithánia ↔ Bruthália

Nos, mikor gyilkosan az asztalra raktam
pucér tenmagadat, úgy értettem, éhes vagyok,
egész prompt legyek, hogy a konkrétat gallérján
fogjam,… húzd be a nyakad, tedd
azokat vissza, gyeplőn fogd a vadat, kenelbe
bele, értem úgy, corpus meg a kellékek,
imádlak, csak hát a szempillantásnak ebben
a momentumában, tudod, a husod nem mintha
rohadna, csak épp kelletlen, hagymába nyúl-
tál, nézd, ott reszket egy csepp a szemedbe’
látom csak,
milyen tüchtig vagy ma,

(Illusztráció: Arthur Wardle)

Pocsék reggel volt, olyan felkavaró álommal, ami még egy kevésbé jól nevelt kamaszlányt is zavarba ejtene. Dühösen gondolt az évfolyam keményfiújára, aki sunyin belopódzott a tudattalanjába, hogy felforgasson mindent. Miért pont ő? Ha ébren kellene választania, biztos nem ő lenne az. Próbálta megmagyarázni agyának ezt a hülye választását.
A konyhaasztalon elő volt készítve a kakaója, mellette egy cédula, hogy vegyen bérletet. Pénzt persze nem rakott ki az anyja. Mostanában elég szétszórt.
Apró gyerekkorától kezdve egy bögre kakaó várja ébredéskor. Vajon akkor is elkészítenék neki, ha tudnák, milyen dolgok járnak a fejében? Igazságos lenne, ha többet nem törődnének vele. Nem szoktak ilyen témákról beszélgetni, és nem is lenne értelme. Nemcsak a szüleivel, a barátnőivel sem.
Egy évvel ezelőtt, az osztálykiránduláson rátört valami rossz érzés és egyedül akart lenni. Egy tanyán voltak. Elment a pajta mögé, lefeküdt a fűbe. Kis idő múlva, amikor kezdett kisimulni, meghallotta, hogy a fal túloldalán a fiúk egy kisebb csoportja pusmog. Az egyikük épp arról mesélt, hogy a szüleit hallani szokta, ahogy szexelnek. Ezt a szót használta. Akkor jött rá, hogy képtelen lenne részt venni egy ilyen beszélgetésben. Ez volt életében a második alkalom, hogy arra kényszerítette valami, próbálja elképzelni a saját szüleit, ahogyan szeretkeznek. Az első akkor volt, amikor kapott az anyjától egy könyvet, ami a nemi szervek működéséről szólt. Elolvasta, és rájött, hogy a gólya mesét nem is a felnőttek találták ki, hanem olyan gyerekek, akik nem akarták elképzelni azt, aminek következménye az ő életük. Amúgy nem irtózott a testiség gondolatától, de a szüleit képtelen volt látni ebben a szerepben. Volt is néhány év kiskamasz korában, amikor úgy döntött, hogy őt örökbe fogadták. Mániájává vált tetten érni mindenféle jeleket, amelyek ezt a hipotézist támasztották alá. „A tiszta anyja ez a gyerek” mondatról azt képzelte, azért hangoztatják a rokonok, hogy eloszlassák a gyanúját, de ő átlátott a szitán. Bizonyára olyan gyereket választottak, akire rá lehet mondani, hogy olyan.
Ezen a reggelen a kakaón kívül mást nem vett magához. A harag és az önsanyargatás következtében lassan helyreállt a keringése, felöltözött, és elindult gyalog az iskolába. A bérlete ma már nem érvényes, és amúgy is jól fog esni este szemrehányást tenni anyjának, hogy miatta kellett gyalogolnia.
Lassan ment. A vasúti hídon megállt, és elhatározta, addig áll ott, míg nem jön egy vonat. Vagy negyed óra után jött egy teherszállító. Amikor feltűnt a kanyarban, elkezdte gyűjteni a nyálát. Épp jó pillanatban engedte ki: a göb a mozdony szélvédőjére pattant. Elütötte a vonat. Mintha a tekintete egy pillanatra összetalálkozott volna a vezetőével. Elvörösödött. Most köpött le valakit életében először.
Anyja munkahelye felé vette az irányt. A recepción, ahol ismerték, azt hazudta, ő hívta be.
A liftben megigazította a haját, össze is gumizta, aztán az iroda ajtajában állva mégis kibontotta. Bekopogott, és azonnal lenyomta a kilincset. Zárva volt. Legalábbis azt hitte, mert nem nyílt, így sarkon fordult, és elindult a lépcsőház felé, de pár másodperc után hallotta, hogy nyitják az ajtót, és utána szólnak. Idegen hang volt. Fátyolos, és kicsit magasabb, mint a megszokott.
Visszament. Az anyja behúzta az irodába, és elnyúlt arccal kérdezte, mit keres itt. Ritkán találkoznak délelőtt, de nem gondolta, hogy ilyenkor így néz ki. Egy idegen nő. A szemei karikásak, s mintha nem rég sírt volna. Ezzel együtt nem látszott szomorúnak, sőt ellenkezőleg. Ugyanakkor zavart volt, és kerülte a tekintetét.
Nem baj, akkor is elmondom, gondolta, és már majdnem megvolt a nyitó mondat az álomról, meg arról, hogy nem akar apura és rá úgy gondolni, de a száján egészen más jött ki: nem tettél ki pénzt bérletre, és félre van gombolva a blúzod.
A nő nem válaszolt, benyúlt a retiküljébe, és kivett egy nagyobb címletű papírpénzt. Azt sem kérdezte meg, nem lesz-e gond, hogy elkésik az iskolából.
Ahogy állt a lefelé tartó liftben, azon gondolkozott, egyáltalán köszönt-e az anyja, mikor kijött tőle.
Az első szünetben ért be az iskolába. Elment az osztály előtt, ahová a fiú járt. Benézett a nyitott ajtó résén, de nem látta bent. Mi lenne, ha elmesélné neki? Mondjuk odaállna elé, a szemébe nézne, és azt mondaná: olyasmit álmodtam, aminek te voltál a főszereplője, és mikor felkeltem, forróság volt a lábaim közt. Elnevette magát. Sírás helyett.
Belépett a saját termükbe. Épp bent volt az osztályfőnök, akinek azt mondta, családi okok miatt késett, és majd hoz igazolást. Mindenki látta, hogy hazudik, de annyira könnyedén csinálta, hogy még maga is elcsodálkozott. Leült a helyére, és érezte, hogy nézik. Az arcán az a fajta nőies titokzatosság ült, ami a lányokban sziszegő irigységet keltett, mert látszott, tud valamit, amit a legtöbben csak évekkel később fognak megismerni. Fürdött ebben a szerepben. Keresztbe vetette a lábát, és túljátszott lazasággal kibámult az ablakon.

Otthon újra rátámadtak a reggeli érzések. Nem a vágy, hanem az azt követő magány és az anyja furcsa viselkedéséből eredő frusztráció.
A vacsoránál keveset beszélgettek. Evés után az apja leült a géphez, hogy a munkahelyi feladataival haladjon, az anyja pedig sietve kézbe vette a telefonját, és egész este üzeneteket cserélt valakivel.
Lefekvés előtt kiment hozzá a konyhába elköszönni. Az esti puszi épp olyan kőbe vésett rituálé volt, mint a reggeli ital.
Holnap nem kérek kakaót. – mondta, és mielőtt válasz érkezett volna, elment a szobájába.
Másnap ugyanúgy várta az ital az asztalon. Innentől kezdve minden reggel a mosogatóba folyatta a bögre tartalmát, egészen addig, míg tizennyolc évesen el nem költözött otthonról. Összesen vagy háromszázhúsz litert.

(Illusztráció: Sabina Sinko)