Igazán kontúrozott álmai voltak. Valami kényszer folytán vászonra kellett kerülnie. Öntudatlanul is a nagyobb vásznai közül vett elő egyet, érezte, hogy nem fog eléggé ráférni. Mikor rajzolni kezdte nem jutott eszébe, hogy azt festi-e, amit álmodott. Az sem, hogy pontos-e vagy, hogy hazudik-e. Amúgy is lényegtelen volt, mert csak transzponálásra vágyott, ami legalább érzetre olyan. Csak érezni akarta a bizonyosságot, ha ránéz, hogy ez az volt. De amikor esténként befejezte a munkát, sosem volt olyan, mint ami emlékeztethette volna rá.

Emlékszik. Emlékszik egy fára, amire egy kismadár borostyánt csiripel és abból lesz a végén a fa. Majd a fa megkövül, a kismadár pedig lecsíp belőle egy ágat és elrepül róla. Az ágra végül rátűz egy bogarat, amit bevisz az otthonába, és ott kirakja a falra. Ekkor pedig egy kislány meghal. Az anyja odvasra sírt szemét látja, s az odvas szemek mélyére tekintve ébred fel… Lassan már harmadik napja. A képen pedig, ahogy elnézi, csak grafitfelhők vannak. Pedig tisztán emlékszik, hogy használt színeket. A pasztellkrétái és a festékei is fogynak, legfőképp a piros és az ezüst, de már hiányzik a fele a narancssárgának is. Megőrült volna? Odáig jutott, hogy megnézte a székletét, de normális. A rajz mindenesetre készült. Tiszta volt. Ide zöldet az erecskéknek, ide kéket a pislogásnak… De utólag, a nap végére csak szürkeség, szürke felhőgomolygássá lett az egész.

Kezdett kételkedni. Talán periodikusan színvakságban szenved, gondolta. Nem tudta. Nem hitt később a többi színben sem már. Akármilyen sötét lehetett a kávé, vagy világos és rikító a kertben a margaréta, a kankalin vagy a vadpipacs. A kutyája varázsbarnaszeme is átjátszott egy idő után… A színtelenségbe. Az átlátszóságba. Valamiért csak a körvonalak maradtak épek, a színek, színhatárok el-eltolták egymást, egymásra feküdtek vagy széthúzódtak. Minden összpontosult figyelme üres, átlátszó furcsasággá lett. Bárhová nézett attól fogva, a színek szinte futottak a szeme elől. A kép ennek ellenére élt, és egyre élőbbé lett, egyre csak ébredt minden reggel.

Minden reggel az odvas szemek. Minden este a kőborostyán. S rajzolódott a madárdal, az eső csengése, a Nap tikkasztó, kővé préselő forrósága, a tű szúrása, de estére csak otromba, szürke maszattal volt teli a vászon.

A színek kiábrándítóak. Éktelenkednek, közömbösen fintorognak.

Eljátszották minden este, s minden nap, ameddig el nem fogyott az összes festék, az összes kréta, a ceruzák, a tollak… Minden elfogyott, hiába kutatta. Sehol nem talált többet. A ronda, szürke tócsa ott vicsorgott rá a vászonról minden éjjel. Vicsorgott és mozgott, iszapként hullámzott a szeme előtt. Borzongott tőle. Nehezen aludt el mellette, de az álmai nem szűntek, reggelre pedig minduntalan megfeledkezett róla, mert a szürke sár örökösen eltűnt. Festette tovább, de most már nem ecsettel, hanem tűvel. Szöggel. Épp, ami kézre esett. A festék pergett alá. Sercegés, s kaparás, más hang nem távozott a szobából.

Hímzések és hullámok, esések és körtáncok, lengés és zuhanás.

De a festmény, bármilyen csodálatosnak is tűnt fel nappal, csak egy fekete maszlag, mindig csak egy fekete maszlaggá lett, amint éjbe fordult.

Az álma azután egyszer csak odalett. Reggel üresen ébredt. A mosdóba indult, de a folyosó falitükre mellett elhaladva hirtelen megakadt a szíve. Levegőnyi hang sem volt képes elhagyni a torkát.  Hiába hitte, hogy a tükör előtt áll…

A szobába rohant… a vásznon vastag, cserepes mázzá folytak össze a színek. Minden réteg tiszta, minden vonal, forma, a hang, a szél, a repülés! Tiszta, tiszta! Színörvénye magával ragadta. – Az álmom! – csuklott el visszhangba a hangja…

Nem sokkal később a postán gyászjelentés került a falra. A helyi újság, és a tévé is jelentette. Körbe-körbe járt a híre, egy szivárványt síró kislánynak…

 

 

 

(Illusztráció: hf)