Első fejezet, amelyben nem elég, hogy megváltozik minden, de még azt is megmondják, mi legyek, ha nagy leszek

Egyáltalán nem vagyok oda az iskoláért, de most úgy szakadt rám a nyári szünet, mint egy súlyos fekete függöny. Persze ez a lakás jobb, mint a régi, de ha engem kérdeztek volna, az osztálytársaimat soha nem cseréltem volna el. És a várost sem. Semmit. Csakhogy nem kérdeztek. Mit fogok csinálni egész szünetben? Illetve inkább: kivel? A tesóimmal nem könnyű kijönni mostanában: egy ideje összeszövetkeztek ellenem, és úgy tesznek, mintha nem négy, hanem negyven évvel lennék fiatalabb náluk. Köztük csak egy év van. Régen verték egymást, az jobb volt.
Anya meg apa dolgoznak, és most, hogy új munkahelyük van, nem is vesznek ki szabadságot. Azt ígérték, majd egy-két hétvégén elutazunk valahová együtt, az lesz a nyaralás. Csodálatos!
Nekünk bezzeg szerveztek programot: beírattak valami nyelvi táborba, ahová engem csak azért vettek fel, mert ott lesz a nővérem és a bátyám is, egyébként alig lesz velem egykorú gyerek.
Az új lakásunk egy sorház szélén van. Mi költöztünk be elsőként, de állítólag még a nyáron jönnek mások is. Az utca végén van egy pici tó. Akarok venni egy pecabotot, de anyu azt mondta, hogy egyedül nem mehetek horgászni. A nagyok nem akarnak jönni, bár Rozi megígérte, hogy egyszer hajlandó lesz kipróbálni, milyen ott napozni, csakhogy ő nem bébiszitter. Mondom, az szuper, mert én meg nem vagyok bébi, világos?! Ha máskor mondana nekem ilyen szemétséget, simán megverném, de most nem tehetem, mert akkor nem fog elkísérni.

A szobám ablakán még nincsen függöny. Szeles idő van, felhőkből és falombból fest fekete-fehér rajzfilmet a csupasz falra a hold. Nem akarom nézni, de nem tudom levenni róla a szemem. Sokáig tart.
Bodrit kiállítom az ágy szélére. Tudja a dolgát, nem eshet bajom.
Azért sem sírok, de akkor is, utálok, utálok itt lenni!

Voltaképp nem pontosan értem, minek költöztünk el, bár az látható volt, hogy anyuék nem voltak túl jól az elmúlt hónapokban. Mármint egymással. Akkoriban azt gondoltam, talán el is fognak válni. Ráadásul nagyon hirtelen jött az egész.
Annyit mondtak, változásra van szükségük, és támogassuk őket ebben. Nem mintha sok választási lehetőségünk lett volna. Ha azt mondjuk, hogy nem, nyilván akkor is költözünk.
Azt is mondták, hogy jobb lesz a főváros közelében. Kinek?
Az volt az érzésem, hogy anyu Rozinak többet árult el, mint nekem vagy Ferinek.

Az egyik rokonunknak van egy kis furgonja, azzal segített minket költöztetni. Itt ebédelt velünk, és folyamatosan beszélt. Olyan családtagokról mesélt, akiknek még a nevét sem hallottam soha. Egy kicsit flúgosnak tűnt a tag. A legidegesítőbb az volt, amikor azt kérdezte tőlem:
– Na, és mi leszel, ha nagy leszel?
Mit tudom én! Azt viszont tudom, mennyire utálom, ha ilyeneket kérdeznek. Nehogy már bárki beadja nekem, hogy ő ilyen idős korában megmondta, mi lesz! Honnan tudta volna? Nem is voltak ilyen számítógépek, mint most, nem lehetett megmondani, hogy olyan programokra lesz szükség, mint amiket apu csinál. Anyuról meg biztosan tudom, hogy a legkevésbé akart volna irodakukac lenni, és most mégis azt csinálja. Amikor kitalálta, hogy ügyvéd lesz, nyilván azt képzelte, hogy oroszlánként védelmezi az ártatlanul bajba jutott embereket. És erre mit csinál? Egész nap unalmas iratokat nézeget egy irodában. Vagy ez a Lóci bácsi vagy hogy hívják. Remélem, nem költöztetőnek készült, bár ki tudja.
Na, mindegy, nem is ez volt a legrosszabb az egészben, hanem hogy anyu elárult.
– Hát nem nyomozó leszel, drágám? 
Ezt minek kellett mondania? Láttam a pasas fején, ahogy rám nézett, hogy ezt csak egy béna, gyerekes gondolatnak tartja. Nem tudom, hogy veszik a bátorságot anyuék, hogy ilyesmiket mondjanak el rólam. Ráadásul nem is említettem senkinek, csak mivel mostanában sok krimit olvasok (meg filmen is nézek, csak azt nem tudják), eldöntötték, hogy akkor biztosan az érdekel. És persze tényleg gondoltam rá, ezért is utálom, hogy ők mondják. Olyan, mintha kilopták volna a fejemből.
El akarom felejteni ezt a beszélgetést.

Egyik este a szomszéd utcából átjött anya volt iskolatársa, aki nemrég tudta meg, hogy ilyen közel költöztünk hozzájuk. Mondta, hogy mellettük lakik egy gyerek, aki épp ilyen idős, mint én. Sőt – tette hozzá –, még kinézetre is hasonlítunk. Meg hogy szerinte összebarátkozhatnánk, legalább valaki megmutathatná nekem a környéket. Örültem neki. Másnapra meg is szervezte, hogy menjek át hozzájuk bemutatkozni. És akkor kiderült: ez a nő is hibbant. Hogy mondhatta, hogy hasonlítunk egymásra?! Azért ez nagy szemétség volt tőle. Nem is az a baj, hogy ránézésre hasonlónak talált, hanem, hogy az a kisgyerek eleve vagy három évvel fiatalabb nálam, ráadásul épp egy idióta rajzfilmet nézett a tévében, amit mindenképp be akart fejezni. Egyetlen dolgot fedeztem fel, amiben hasonlítunk: rágta a körmét. Csakhogy én normálisan csinálom, ő meg nem rágta, hanem valósággal majszolta a kezeit. Lakmározott. Először azt hittem, kukoricát eszik. El is határoztam, hogy abbahagyom a körömrágást. Le tudok róla szokni, ez biztos.
Mondtam, hogy nyugodtan tévézzen, úgy sincs most sok időm, és hazajöttem. Mármint az új lakásba.
Kérdeztem anyut, mennyire voltak régen jó barátok ezzel a nővel, mert szerintem valami baj van az agyával.
– Ja, hát, régebben elég bolond volt, de mostanra egész benőtt a feje lágya – felelte.
Anya is tévedhet.

Össze kell pakolnunk a táborra. Az új lakásban még úgy mozgunk, mintha idegenek lennénk, de máris egy másik helyre kell felkészülni. Mindent sokkal tovább tart megtalálni, mint rendesen. Én elvagyok egy-két pólóval meg Bodrival. Ja, a sportcipőm, az fontos! Meg egy fogkefe. Anya ragaszkodik hozzá, hogy vigyek tusfürdőt, bár táborozáskor nem nagyon szoktam fürödni, szóval egy dezodor még jobban jönne. Bicska! A bicskám hol lehet? Anélkül nem megyek.

A szerző Nyári nyomozás című ifjúsági regénye megjelent a Csimota Könyvkiadó jóvoltából, 2017-ben.  

(A borítókép a könyv eredeti illusztrációja.)

– Lógnak a mellei, nem?
– Minden nagy mellű nőnek lógnak a mellei. Én ezért szeretem a kicsit. Amúgy is a fenékre bukom. Az meg szép kerek.
– Igen, szép szív alakú. Istenem, előre hajol…
– Mi a szentséges szűzmáriát művelnek maguk, perverz idióták!
A két, izgalmukban még a lélegzetét is visszafojtó műszakis majd a falnak irányította a drónt ijedtében, ahogy a nyomozó kopogás nélkül lépett be az autóba. Hatalmas ember volt, magas is, széles is, izmos is, valószínűtlenül kicsinek tűnt a civil furgon képernyőkkel, lehallgató berendezésekkel, nyomkövetőkkel és helyzetmeghatározókkal telepakolt belső terében.
– Semmit, uram, csak az egyik drónunk valami gyanúsat észlelt és megálltuk, hogy…
– Tartsa meg a kifogásait a feleségének. S lásson végre munkához.
Mindkét műszakis feszült figyelemmel veselkedett neki a feladatnak. Bár tapasztalt pilóták voltak, az új, drága játékszerek mégiscsak más élményt jelentettek. A drónok, amiket vezettek egy kísérleti fázisban levő, csakis speciális egységek számára hozzáférhető sorozat legújabb modelljei voltak. Hangtalan, fém alkatrészeket nem tartalmazó, mágneses impulzusok ellen árnyékolt és áttetsző. A sötétben szinte lehetetlen észrevenni. Érzékelőik a legkomolyabb optikai nagyításra képes kamerából, infravörös kamerából és hőkamerából álltak. Ha ez nem volna elég, felszerelésük magukba foglalt egy katonai sokkolót és hét altató lövedéket tartalmazó kis légpisztolyt.
– Vigyázzanak a játékszerekkel. Ne feledjék, hogy csak maguk látják, és ha összetörik, életük végéig sem fizetik vissza az adósságuk.
Miközben a két műszakis feszült figyelemmel kormányozta a két repülőszerkezetet a térképen megjelölt helyek felé, Szeles nyomozó elektromos cigarettáját pöfékelte. Módfelett rühellte, de még egy hónapja sincs, hogy a kormány egyöntetűen betiltatta a dohánytermékek forgalmazását és használatát az országban. Hiába csepegtette bele a legmagasabb nikotintartalmú folyadékot, az elvonási tünetek csak kínozták.
– Főnök…
– Nem vagyok a főnöke, mindössze az akció vezetője.
– Akkor most a főnököm. Ha elmondaná, mit keresünk, könnyebb dolgunk volna.
– Maga csak kormányozza a gépet a megadott helyekre, hagyja a szenzorokat az éjjellátó üzemmódban és szóljon nekem, ha bármi szokatlant észlel.
Látszott, hogy nem elégítette ki a válasz, de ez Szelest nem érdekelte. Még az hiányzik, hogy minden kíváncsiskodó mitugrász titkosított információk birtokába jusson. Mert hiányzik a pánik az utcákról. Így sem volt egyszerű érvényt szerezni a kijárási tilalomnak, most tudódjon ki, hogy egy veszedelmes bűnbanda garázdálkodik a környéken? Azt már nem. De valamit mondania kell majd ezeknek is, főleg, ha látnak valamit.
– Ott! – mutatott a képernyőre a fiatalabbik.
Jól szemügyre vették a képernyőn jól kivehetően dülöngélő fiatalembert. Szeles legyintett:
– Egy nyavalyás senkiházi. Figyelmeztesd, hogy álljon meg és küldj rá egy rendőrautót. Ha menekülni próbál, lődd seggbe egy altatóval.
– Biztos? – csillant fel a szeme a parancs hallatán. – Nem kell elszámolnunk minden lövedékkel?
– A papírmunka az én dolgom, a parancs teljesítése a magáé. A rendőrség azonnali hatállyal kijárási tilalmat hirdetett, magára vessen, aki ezt nem tiszteli.
A pilóta örömmel teljesítette a parancsot. Felkapcsolta a drónon található pásztázó reflektort, s hangszóróján megállásra szólította fel a törvényszegőt, míg a rendfenntartó egységek a helyszínre érnek. Amaz megijedt és futni kezdett.
– Reméltem, hogy ezt teszed. – örvendezett a műszakis, célzott és lőtt.
Szeles halkan felnyögött a látványtól. Gyerekkorában látott állatfilmek jutottak eszébe, ahogy az altatóval elkábított vad még szalad néhány másodpercig, aztán megtántorodik, felborul, s egyensúlyérzékét elvesztve kapálózik, míg a szer ki nem fejti a hatását. Megszégyellte magát, hogy egy embert pontosan úgy terített le, mint egy chippelésre váró állatot, de most nem volt ideje az efféle morfondírozásra.
– Tovább. – adta ki a parancsot.
– Hú, az a rendőr drón majdnem nekem jött!
– Mondtam, hogy vigyázzon, maga idióta. A maga gépe nem érzékelhető sem az emberek, sem a szenzorok számára.
Morgott valamit a műszakis, hogy nem is olyan egyszerű egy láthatatlan drón mögül dolgozni. Szeles majdnem szemberöhögte. Mit tudnak ezek? Egyik még egyetemi hallgató, a másik sem több harmincnál. Mit tudnának ezek arról, hogy milyen lehet szemtől szembe állni a törvényszegőkkel, milyen lehet vállalni az arcukat, a hangjukat, milyen lehet valós fizikai veszélyben teljesíteni a feladatot, nem pedig azon rágódni, hogy ki kell-e fizetni egy önhibából tönkretett drónt.
Szeles nyomozó a katonaévei után a katonarendőrségnél vesztegette fiatalkorát, aztán mikor leszerelték nem találta helyét az egyszerű élet bárgyú langymelegében, s a rendőrség kötelékéhez csatlakozott. Tagja volt annak a vén rókákból álló különleges rohamalakulatnak, akiket még test a test ellen vetnek be. Már legalább húsz éve nem képeznek hasonló egységeket. Ha ők kihalnak, akkor csak az efféle töketlenek maradnak az igazságszolgáltatás korcs árnyékaként. Semmi sem igazi már, nemhogy a rendőr, de még a rohadt dohány sem!
– Szeles nyomozó, jelentést kaptunk két meghibásodott térfigyelő kameráról és egy lezuhant drónról. Mindhárom ugyanabban a körzetben.
– Egyik drón repüljön oda, a másik szálljon ötven méterrel fölötte és pásztázzon veszélyforrások után. Az alsó drón legyen folyamatos készültségben.
A két műszakis nem értette ezt a fene nagy elővigyázatosságot, de engedelmesen végrehajtották a parancsot. Nem sejtették, hogy Szeles nyomozó már rég óta az ügyön dolgozik, s bár szellemet üldözött, a szokásait már kiismerte.
Többször eltűnődött azon, hogy független polgárként kinek az oldalára állna. Az elmúlt néhány évtized azért húzós volt. Egy emberöltő alatt a szabadság teljes képe átformálódott. Online anonimitás? Lehetetlen. Már régen csak a személyi azonosítóval lehet csatlakozni a hálóra. Sajtószabadság? Meghalt a nyomtatott sajtóval. Igazából az, hogy minden létező négyzetcentimétert bekameráztak és repülő drónokkal pásztázzák az utcákat, lesnek be sikátorokba, s olykor a lakásokba, vagy az, hogy némely falra, ablakra, poloskákat telepítenek, az már csak a cseresznye a tortán. Bármennyire is hihetetlen, de ez már csak az utolsó simítás volt. Az emberek önmagukra csapták az ajtót, s boldogan éljeneztek, hogy most már biztonságban vannak.
– Főnök, egyik kamera a másik után kapcsol le! A rendőrségi drónok hullanak!
– Azonnal emelje ki onnan ezt a méregdrága kacatot! Foglaljon le egy tucat rendőrségi drónt és repítse be gömb alakzatban a kérdéses zónában. Maga pedig képernyőre az összes meghibásodott kamera felvételét, az utolsó öt percet. Valamelyik csak elkapott valamit, a szentségit!
De nem kapott. Mindenik berendezés a holtszögéből kapta a csapást, pedig a kamerák úgy vannak elhelyezve, hogy mindegyiket megfigyelés alatt tartsa legalább kettő. A felvételek alapján azt mondaná akárki, hogy a hálózaton keresztül kapcsolta le egy hacker. De nem. Mindegyikbe lövedék csapódott. A műszakisok tanácstalanok, mert semmit nem találnak. A lyuk ott van, a lövedék sehol. Ráadásul civilnél nincs fegyver. Egy sem. Ebben az országban amúgy sem volt sok, s még azt a keveset is összeszedték. Eszébe jutottak a tudósítások a zavargásokról, amikor a fegyverőrült paranoiás csürhe megindult. Saját maguk szolgáltatták az okot, amiért bevetették a katonaságot és bírósági végzéssel érkeztek minden házhoz. Sok ártatlan embert meghalt.
A sebtében elirányított tucatnyi rendőrségi drón gömb alakzatban repült körülbelül hét méterrel az utcák felett. Egyként mozogtak, s kamerájuk úgy állt, hogy tökéletesen lefedték a teret. Mindenik szög látható volt egy képernyőn és a központi kijelzős teljes körképet vágott össze a program.
– Bújj elő, akármi is vagy. – motyogta a nyomozó és úgy pöfékelte elektromos cigarettáját, mintha csak azon keresztül tudna levegőt venni.
Feszült figyelemmel bámulták a kijelzőket, kapkodták a fejüket, de semmi. Itt kell lennie valaminek, azok a kamerák nem durranhattak el maguktól!
– Vidd az új drónt ötven méterre a rendőrségi drónok fölé és pásztázd végig a terepet hőkamerával.
A fürge kis szerkezet pillanatok alatt elfoglalta helyzetét és hőkameráját maga alá irányította. Szeles felkiáltott tehetetlen dühében, ahogy meglátott húsz, lángként világító emberi alakot, ahogy az épületek mögött settenkedve készül megtámadni a rendőrségi drónokat.
– Tűnés onnan!
De már késő volt. A kamerákon egyszerre jelent egy-egy, a monokróm képernyőn alig kivehető alak, valamit meglengettek a kezükben és szinte egyszerre megszakadt az adás az összes gépezettel.
– Mi volt ez? – ámult az egyik műszakis.
– Parittyák. – mosolygott önkéntelenül Szeles. – Ez egy csapat huligán kölyök parittyákkal.
– De akkor miért nem találtunk lövedékeket?
Szeles visszajátszatta a hőkamerás felvételeket. Lelassítva jól látszott, ahogy egy fekete folt hagyja el a parittyákat és fúródik a drónokba.
– Jeget használnak lövedéknek. Elképesztő, egy ilyen utcai csürhe így megtáncoltasson!
Az egyik tönkrement drón kamerája még küldte a jelet. Úgy a nyomozó, mint a műszakisok szeme rászegeződött, ahogy megmozdult és egy fiatalember arcára irányult. Vonásai jól kivehetőek voltak a közeli felvételen, még törött orra és hegedt varrása a bal arcán is.
– Üdvözlöm a rendőrség kötelékét és ha van vér a pucájukban közzétenni ezt a felvételt, akkor a város lakóit is. Mi vagyunk a felelősök a rettegett terrorcselekedetekért. Nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek, s mi voltunk azok, kiknek nem volt vesztenivalójuk.
– Gyorsan, futtasd le az arcát az adatbázisban! – suttogta Szeles, mintha félne, nehogy meghallja valaki.
– Már kétszer megtettem. – vonta a vállát a törvényszolga. – Nincs benne a rendszerben. Ez az ember nem létezik.
– … és ezért nem tűrjük ezt tovább. Hallgassanak meg egy apró történetet. Hol volt, hol nem volt, valamikor régen volt Szabadság asszonynak egy kis Biztonsága. Nagyon szerette Biztonságot, mert megnyugtatta és felvidította. Minden nap megetette és megsétáltatta, hadd lássák a szomszédok, s hadd lásson a kedvence is. Aztán egy napon Szabadság asszony rájött, hogy Biztonság bizony nagyra nőtt és igencsak nehéz kordában tartani. De szerette kedvencét, aki immár követelőzővé is vált. Aztán… Biztonság hatalmas fenevaddá torzult és vad éhségében felfalta Szabadság asszonyt. Itt a vége, fuss el véle. Jó éjszakát.
A felvételen nem látszott tisztán, de a huligánok szószólója kezébe vett valamit és az égre célzott. Szeles későn ismerte fel az íjat.
– Vidd onnan azt a gépet… – Elkésett. A méregdrága katonai gép közvetítése megszűnt.
Kabátját lekapva a fogasról, hangosan káromkodva ugrott ki a kocsiból.
– Mert ülni fogok a seggemen, míg ezek kacsavadászt játszanak!
A két műszakis teljesen tanácstalanul bámult utána. A fiatalabbik észbe kapva elkezdte visszakormányozni az egyetlen, megmaradt katonai drónt a járműhöz. Ez húzos egy nap volt, s ha netán nyakába varrják a kárt, akkor egy még húzósabb élet vár rá. Félúton odaszólt a társának.
– Azért az a nő tényleg díszpéldány volt. Talán még otthon van. Gyere, lessük meg.

(Illusztráció: C. Jeltes)

5.

Ady, József Attila és Juhász Gyula verseit olvasgatom. És a nemrégiben elhunyt Baka Istvánt meg azt a székelyt, akivel pár évvel ezelőtt átbeszélgettünk egy egész éjszakát, Fekete Vincét. Fölolvasókörúton járt felénk, az est végén kezdtünk diskurálni, utána végigjártunk jónéhány becsületsüllyesztőt. Bő két évtizeddel ezelőtt a kolozsvári egyetem létrehozott Szegeden egy kihelyezett bölcsészkart (magam is ott végeztem), hogy a százesztendős pedagógiai főiskola ne érezze magát olyan egyedül, azóta az erdélyi alkotók még gyakrabban járnak hozzánk, Vincét is ez a tradíció hozta el a Tisza partjára. Lapozgatom a dedikált kötetét, a lámpa zizeg a fejem fölött, különös neszeket hallok, mintha a falban kaparászna valami bogár. Tudom, hogy nem így van, mégis ez a hallucináció kísért. Visszahelyezem a könyveket a polcra, hanyatt fekszem, egy ideig bámulom a plafont, aztán lehunyom a szemem. Julira gondolok. Megidézem magamnak az alakját. Eddig még nem szemléltem így, belülről, leeresztett szemhéjaim mögött. Most, hogy jobban szemügyre veszem, határozottan Orsira hasonlít. Igen. És ezt meg kell magyaráznom. Alkalmasint magamnak is.
Emlékszem, egy réges-régi estén lementünk az Olajba, a Hangya Áruház mellé. Olajos Ház, hivatalosan így hívták az épületet, mert a közeli kőolaj- és földgázmezőket kiaknázó bányatársaság tulajdonát képezte. Magas, széles, ormótlan neofunkcionalista hodály volt, ma is az. Szegeden a múlt század hetvenes éveiben épült néhány ilyen betonszörnyeteg, rontva egy keveset az 1879-es árvíz után újjáépített város egységes szecessziós-palotás arculatán. Ahová mi mentünk, az, bár része volt mind ennek a háznak, mind a cégnek magának, mégis valamelyest más kategóriát képviselt, Olajos Klub névre hallgatott és keveréke volt a füstös talponállóknak meg az egyre szaporodó diszkóknak. Kockás, repedezett lapokkal borított padlón tapodtunk, a keretet adó falak olajfestékkel mázolva, minden sarokban csikkektől füstölgő szemetes és ittas, sörösüveget szorongató egyének, szájukból cigaretta lógott.
Egy szó mint száz, lementünk az Olajba négyen, két fiú, két lány. Hétvége volt, talán szombat. A két fiú közül az egyik én voltam, a másik Péter barátom. Mindketten másnaposak és tizenhat évesek, túlzott nyomatékú libidóval, ennek ellenére erős erkölcsi érzékkel és fölöttébb hangsúlyos gátlásokkal fölszerelkezve. A két lány közül az egyiket Orsinak hívták, vékony volt, szőke és magas, a másikat pedig, a barna hajú, középtermetű, szépnek ígérkező mellekkel megáldottat Áginak (Annának?), s előző este botlottunk beléjük egy szalagavató bál pangásos időszakában, a Tisza Szálló emeleti báltermének egyik sarkában, vagy a folyosón, vagy, mindenesetre, valahol a hotel épületének valamelyik zugában. Előző éjjel, esetleg aznap hajnalban beszéltük meg a szombat esti randevút. Elképzelésünk sem volt, mi fog kisülni ebből. Hát, legelőször az Olaj sült ki.
Hihetetlen vacakul éreztük magunkat. A körülöttünk terjengő, bennünket is mocsár gyanánt magába szippantani vágyó szubkultúrával képtelenek voltunk megbarátkozni, sem mellette, sem ellene nem tudtunk föllépni. Tengtünk-lengtünk, táncoltunk a lányokkal, megittunk egy-két sört, húztuk az időt. Néha ellenszenves alakok nyomakodtak elénk, puszit nyomtak Orsi és Ági (vagy Zsófi?) arcára, kezet fogtak velünk, beszéltek valamit, valamiről, amiből rendszerint egy szót sem értettünk, egyrészt a zajból, másrészt a beszélők beszédkultúrájának fogyatékosságaiból kifolyólag. Aztán az alakok odébbálltak, mi táncoltunk tovább, suta mozdulatokat tettünk, néha szóltunk pár szót, kipréseltünk néhány mondatkezdeményt. Süket fülekre találtunk. Hihetetlen vacakul éreztük magunkat, mondom.
Tíz óra után végre otthagytuk az Olajat mindenestül, csak a két lányt vittük magunkkal. Helyesebben inkább ők bennünket. Megérezhették, hogy valami nincs rendben, s mi kapva kaptunk az ajánlaton, miszerint menjünk máshová. Késlekedés nélkül átballagtunk a Galériába. Ott lehetett beszélgetni. Lehetett, csak nemigen volt miről. Az Olaj-féle szubkultúra kísértett.
Orsi oldotta meg a helyzetet: fölvetette, hogy kísérjem haza. Beleegyeztem. Kutya hideg volt, csikorgott lépteink alatt a járda. Nem emlékszem, miről társalogtunk, talán nincs is mire emlékeznem. A helyi járatos busz átzötyögött a hivatalosan Pálfy polgármester nevét viselő, valójában mindenki által csak régiként emlegetett hídon, mi némán ültünk egymás mellett, Orsi megfogta a kezem. Bámultam kifelé az ablakon, s láttam, ahogy a folyót valamivel lejjebb átívelő vasúti hídon keresztülrobog a kivilágított újvidéki gyorsvonat, úgy hasította ketté a sötétséget, akár egy gigantikus, lángoló gyík. A buszunk lehajtott a hídról, átvágott Újszegeden, míg ki nem jutottunk a kertváros legvégébe. Mielőtt búcsúzkodni kezdtem volna, Orsi arra kért, menjek be hozzájuk. Viszonylag új társasház földszinti lakásában éltek, három szobában. Mindenki otthon tartózkodott − máig emlékszem, hogy Orsi ezt az oda nem illő szót használta. Találkoztam az anyjával, egy legalább százhúsz kilós asszonysággal; a húgával, egy durva arcú, tizenhárom év körüli, kifestett lánnyal; valamint egy idült alkoholistának tűnő, csupa csont és bőr férfival, aki a videóhírmondót bámulta, de amint megpillantott, menten felém villantotta kékfogú vigyorát és idiótán integetett felém. Orsi bemutatott az anyjának meg a testvérének, utána sietve berángatott a szobájába, leültetett az ágya szélére. Ő maga is mellém telepedett.
– Ki ez a faszi? – kérdeztem, bár amint kimondtam a kérdést, legszívesebben visszaszívtam volna. Nem is értettem, miért tettem föl. Egyfelől a válasz nyilvánvaló volt, másfelől lényegtelen.
– Anyám barátja. Egy seggfej – felelte Orsi tárgyilagosan. Végigheveredett az ágyon.
– Ez a te ágyad? – érdeklődtem, csak hogy mondjak valamit, s a párbeszéd ne rekedjen meg mindjárt az elején.
– Igen – felelte ő, megfogta a kezem, a mellére vonta. Erősen zavarba jöttem. Néztem a falat a feje fölött. Sárgás volt, egy villám alakú repedés húzódott végig rajta.
– Kívánlak – közölte Orsi köntörfalazás nélkül.
Kínomban elmosolyodtam. Most mi a csudához kezdjek, gondoltam.
– És ha bejönnek? – nyögtem.
Orsi megvonta a vállát.
− Akkor mi van?
– Furcsa ez az egész – hebegtem.
– Szűz vagy még? – szegezte nekem a kérdést.
Kurtán bólintottam. Erre megsimogatta az arcom, akár egy elveszett, elanyátlanodott gyereknek. Szelíden annyit mondott:
– Ezek tényleg bármikor ránk nyithatnak.
Szégyent és hálát éreztem, kiszolgáltatottságot, megsemmisülést – ugyanakkor az elszalasztott alkalom fájdalma feszült az ágyékomban: mardosott, gyötört, emésztett bőszen, lankadatlan. Nyomorultul éreztem magam. Orsi pedig beszélni kezdett, hirtelen lehámlott róla az olajos szubkultúra. Nem tudom felidézni, miket mondott − a saját nincstelenségemmel, tehetetlenségemmel, szánalmasságommal voltam elfoglalva −, csak azt, hogy kedvesen duruzsolt. Azt sem tudom, végül miként búcsúztunk el. Sokáig egészen biztosan nem maradtam, végtére is az éjfél körül induló utolsó buszt elértem.
Pétert a Galériában találtam, egyedül. Csöndes hangon beszámolt arról, hogy távozásom után Ági (netán Kinga?) elmesélte neki elvetélt szerelmének történetét, melyben a főszerepet egy horvát kiskatona játszotta. Nem is állt másból az estéje, kizárólag abból a történetből. Én is elmondtam, mi zajlott a folyó másik oldalán.
– Őszinte voltál – mosolygott rám Péter. – Ez jó dolog.
Hallgattam, lógattam az orromat. Egyáltalán nem találtam olyan jó dolognak ezt az egészet…
Néhány nap múlva megint az Olajban találtuk magunkat, Péter meg én. Az egyik könyöklő mellett álldogáltunk, előttünk, az asztal lapján Dreher sörök. Kisvártatva megékezett Orsi. Ezúttal nem volt kedves. Parancsoló volt, gyűrött és csúnya. Feszélyezett a viselkedése, a jelenléte, mindazonáltal örültem neki, hogy látom. Ennek ellenére valószínűleg kerültem volna a tekintetét − ha ő kereste volna az enyémet. Csakhogy nem kereste. Nem is próbált közeledni hozzám. Ez tovább bonyolította a helyzetet. Hirtelen ott termett Ági (esetleg Jutka?), táncoltunk, rosszul éreztük magunkat. Egyszer csak Péter kibotorkált a folyosóra sört inni. Én még lejtettem egyet Orsival, de nem volt sem mondanivalóm, sem bátorságom ahhoz, hogy ne beszéljek. Inkább a folyosót választottam, csatlakoztam a barátomhoz. Aztán lassan kikoptunk onnan is. Búcsút sem intve, átmentünk a Galériába, leültünk, rendeltünk, ittunk derekasan. Nem értettük az egészet. Mint rendesen, akkor sem. Már Péter sem volt olyan nagyon elragadtatva tőlem, pontosabban a Orsiéknál tanúsított viselkedésemtől. Az őszinteség néha a gyávák és a gyengék menedéke.
Így múlt el fölöttünk az éjszaka.
Még kétszer találkoztam Orsival az életemben.
Egy délután megtaláltam a levelét a postaládában. Találkára hívott az Olajba. Örültem, hogy hallok róla. Akkor már napok óta azon gyötrődtem, föl kellene keresnem. De nem sikerült rászánnom magamat. Visszatartott valami, fogalmam sincs, micsoda.
Általában pontos vagyok, ezúttal sem késtem, ennek ellenére Orsi már várt rám. Nem teketóriázott, nem futott tiszteletköröket, azonmód a közepébe vágott. Ahogy leültem, rögvest szemrehányást tett, amiért magára hagytam legutóbb, azóta pedig semmiféle életjelet nem adtam magamról.
– Te se nagyon kerestél – védekeztem. − Eltelt már egy hét, nem tudtam, mi a helyzet…
– Megkérdezhetted volna… Tudod, hol lakunk – mondta erre. A hangja újra szelíd volt és gyöngéd, mint azon az éjszakán, ott, a folyón túl, az ágyban.
Képtelen voltam válaszolni, csak hallgattam, akár a sült hal.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – támadt nekem hirtelen Orsi. Iménti kedvessége minden átmenet nélkül hullott le róla, mint lepel az aktmodellről, ha munkához lát a festő.
– Mi a fenét akarnék? – feleltem kérdéssel a kérdésre, félszegen, tanácstalanul.
Ekkor sírva fakadt. Fejét a karjára hajtotta. Hülyén éreztem magam. Nem nyomorultul, nem rosszul. Egyszerűen és profánul: hülyén. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, egyszerre túl sok lett belőlük; ide is, oda is indultak volna, sehová sem értek el. Próbáltam megérinteni Orsi vállát, megkíséreltem megsimogatni a fejét, félúton azonban mindig megdermedtek a kezeim, akarattalan bábként megmerevedtem én magam is, leizzadtam, s mindeközben egyfolytában, alig elviselhetően lüktetett egy ér a halántékomban.
– Jó – emelte föl a fejét végül. – Jó. Akkor ennyi. Szevasz!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle életemben. Fölállt, elviharzott. Nem mentem utána. Megbénított az a valami, amiről már beszéltem, s amiről elképzelésem sincs, pontosan mi lehetett. Nem ellenszenv, nem viszolygás és nem is félelem. Mégis mind a három egyszerre.
Még egyszer találkoztam Orsival. Hosszú évekkel később történt, egy boltba tértem be, munka után, talán kenyeret venni. Orsi a pult mögött állt. Karikás szemekkel bámult maga elé, ha látott is, nem hiszem, hogy fölismert. Nem szólítottam meg. Ugyanaz az összetett, ellentmondásos érzés gátolt meg benne, amit korábban is éreztem a jelenlétében. Kioldalogtam a boltból, nem vásároltam semmit.
Hát, erre a lányra emlékeztet Juli, ha jobban belegondolok. Hogy miért, azt nehéz lenne meghatároznom. Semmiben nem hasonlítanak. Akárhogy vizsgálódom, nem lelem az érzés forrását. Talán Orsi kedves pillanatait idézi föl bennem, talán valami egyebet, elfojtott, eltemetett mozzanatokat. Talán a saját őszinteségemet. És egy elképesztően, döbbenetesen messzire sodort várost… Mindenesetre napról napra, óráról órára erősödik bennem egy egészen különös vonzalom, egy ősi, tiszta érzés, ami hovatovább ragyogni kezd a bőröm alatt, akár sarki fény a sarki éjszakában.

További fejezetek: I., II., III., IV., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Vörös ajkai közt kilátszottak kissé kiálló középső metszőfogai. Az összképet nem csúfította. Barna haja finoman omlott csupasz vállaira. Világoszöld felsőjét a mellrésznél bőrszíjak fűzték össze. Hangja nem volt angyalian csengő, mégis szirénként vonzotta a füleket. Tipikusan az a nő volt, akit egy füstszagú, olcsó sörtől ázó kocsma mosdójában hátulról csinál meg az ember. Állva, ruhában persze. Nem a vécén ülve, ölben lovagoltatva. Abban már valamiféle intimitás van. A lényegen nem változtat: fél perc állatias lihegés, vagy hörgés, mielőtt a legnemesebbnek tartott férfi testnedv kilövell. Egy kocsmában ne keressen senki úriembert, ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Nem lesz olyan, aki veszi a fáradságot, hogy az utolsó pillanatban megszakítsa az aktust, és a nő derekára, vagy combjára élvez.
Kisugárzása a legmélyebb értelemben kimerítette az erotikus fogalmát, hátrányára. Az útjába akadó férfiak egytől-egyig egy darab húsnak tekintették, amit mohón kell felzabálni, mert azonnal akarod. Nem törődtek azzal, mit érez miközben magukévá teszik. Erre mondják azt, hogy nincs szerencséje a szerelemben. Vágyott rá, annyira, hogy ez a vágy a legutolsó szarházit is herceggé varázsolta, még ha girhes lovon is.
– Leülhetek? – kérdezte. Valójában már akkor Sancoeur mellett ült, mikor a kérdést feltette. Mosolygott. Combközépig érő farmerszoknyája alól térdig futó tövises szár eredt, térdkalácsán rózsában végződve.
Sancoeur egy újabb feles tequilát ürített ki, immár hatra emelve az előtte felhalmozott üres poharak számát. A kikért körből még három maradt. Egyet a nő elé tolt, közben rá sem nézett.
– Hosszú nap? – próbált beszélgetést kezdeni, még mindig mosolyogva.
– Szar nap – dünnyögte Sancoeur. Gondolataiban a nő sikítva nyögött alatta, ujjait a szájába téve, hogy a férfi ráharaphasson. Magához intette a csapost, még két tequilát rendelt. Mire elé került az újabb két pohár, az előző rendelés maradékát gyors egymásutánban felhajtotta. Két teli poharából egyet megint a nő elé tolt. Egy pillanat alatt kiürítette a magáét, pénzt halászott elő zsebéből, és a pultra tette. Szó nélkül felállt, aprót dobott a zenegépbe, kiválasztotta kedvenc Guns N’ Roses számát. Az első refrénig várt, majd az értetlenül pillantgató nőre nézett. Aztán kisétált a kocsma hátsó kijáratán.
Második Gitanesét szívta, a falnak támaszkodva, mikor nyílt az ajtó. A tetovált comb láttán azonnal eldobta a cigarettát, bal kezével elkapta a nő csuklóját, és magához rántotta. Jobb kezével betapasztotta a száját, lábát a nő combjai közé rakta, hogy az ne tudja összezárni őket. A falhoz nyomott nő hátának vetette mellkasát, kezével felrántotta a szoknyát, és kigombolta a sliccét. Jobb kezét még mindig a nő száján tartotta, hogy ne sikítson. Némi akadozás után bevezette hímtagját a hüvelybe. Amilyen halkan csak tudott, úgy lihegett, végig a nő fülébe, a tizenhárom lökés és huszonkét másodperc alatt.

 (Illusztráció: rs)

∞ Carlos Cipa: Hang On To Your Lights
(All Your Life You Walk, 2014)

Az, ahogyan a Napot szemléljük, végső soron valami gyermekkori félreértés eredménye. A Nap helyzete márpedig kétségkívül egészen más. Tisztáznunk kell, hol járunk el tévesen, s hogy ez a félreértés milyen további, életünket alapjaiban és közvetlenül meghatározó félreértésekhez vezet, melyek életünket alapjaiban és közvetlenül meghatározó téves eljárásokat eredményeznek, összezavarva a dolgok természetes menetét.

Például ahogyan a szemünket ébredéskor kinyitjuk, teljesen természetellenes módon. De sorolhatnám még a példákat. Ahogyan a kék székeken ülünk, vagy ahogy a késsel kis darabokra vágjuk a kelbimbót. Ahogyan a cipőnket levesszük és azután a földre lassan letesszük, vagy ahogy az orrunk elé emeljük a zsebkendőt. Ahogy a teát a pohárba töltjük, mielőtt megisszuk, vagy ahogyan az esernyő alatt állunk. Egészen evidens példák, nyilván Önöknek is eszébe jutott máris tíz-tizenöt hasonló, azonban ezekre most nem térnénk ki, fogytán az időnk.

A példák sorolásával rengeteg időt lehet elvesztegetni, de ezen kívül más szempontból is meglehetősen gátló és káros művelet. Vegyük azt az esetet, amikor a professzor el akar magyarázni egy jelenséget, aztán átcsap példák sorolásába – és a végén nem érti senki, miről is volt szó tulajdonképpen, viszont példát tudnak mondani, amennyit csak el lehet képzelni. És természetesen nem elég, hogy az oktató túlhalmozta a példákat, hallgatósága ezeket a példákat még tovább szaporíthatta az előadáson, a hallottakat emlékezete elváltoztathatta, s még további példákat is gyárthatott az elme, tudat alatt – sőt, olyan példákat is, amelyek már nem is az adott jelenséget magyarázó példák, hanem csak úgy példák, melyek kapcsolatba hozhatóak a felvetett helyes példák valamelyikével, de lényegében már olyan távol állnak a lényegtől, hogy a lényeg megértésében nem adnak útmutatást.

Az emberi elme pedig nagyon szereti az analógiákat, bármit bármivel összefüggésbe hoz, ezzel szórakozik, mert az alapokat tekintve akár az is elképzelhető, minden mindennel összefügg, legalábbis annak látszatát kelti, ez a látszat pedig roppant kényelmes. És máris egész kozmológiát állapítottunk meg egy teremben a székek elhelyezkedéséből.

Bizonyára sokan nem tudják, milyen veszélyeket rejt ez. Ha például a fű növését elkezdjük a cipőkopogással kapcsolatba hozni, vagy a villák nyelének ívét a tengerhullámzással. Bele lehet őrülni. És nem csak úgy mondom.

Valóban, a Napról kezdtem beszélni, szép dolog a Nap, igazán, nézzenek meg bátran egy naplementét vagy napfelkeltét, de olyankor is lenyűgöző a Nap, amikor csak halad az égen fölfelé, aztán lefelé. A gyermekkoromról meg ne kérdezősködjenek, arról igazán nem ildomos egy konferencián, meg kell érteniük.

Tehát, visszatérve, egyszer egyik kedves kollégám összefüggésteremtő kényszerében azonosságot vélt felfedezni a fák dőlésszöge és párkapcsolatának akkori állapota között, sőt, egyenesen azt merte állítani – a bokrok törékeny ágainak hálózatos szerkezetét is vizsgálódásába bevonva –, hogy a társa minden bizonyosság szerint el akarja hagyni. Annyira határozottan állította, s annyiszor elismételte ezen elméletét – és nem csak nekünk, kollégáknak, hanem az illető hölgynek is, olykor napi ötször –, hogy az végül ténylegesen elhagyta. Bizony. De nem mondtam újdonságot, hány ilyen emberrel találkozunk, ne mondják, hogy Önöknek nincs legalább hat ilyen ismerősük.

Ezért mondom, óvatosan a példák halmozásával, hiszen nyilvánvalóan ez mindennek a gyökere, ez vezet például az autóbalesetekhez, a szeles napokhoz, a székek félrevezető elrendezéséhez, a dohányzáshoz, a napsütéshez, a fák kidőléséhez, a tüsszögéshez – és ez még nem minden, gyakran egészen drasztikus dolgok következnek belőle, mint a csapvíz, a por, a pirítós kenyér, az alvás. Bizony ám. És még így sem értünk a felsorolás végére, gondolhatják.

Meghagyom a lehetőséget Önöknek.

2016. 06. 25. 17: 34: 28

(Illusztráció: Megan Duncanson: Setting Sun)

4.

Másnap a minisztériumban megkaptam az új beosztásom. Mint állami alkalmazottnak jogom lett volna visszautasítani, mivel azonban az okmányaimat átnyújtó tisztviselő mellett álló sötét tekintetű férfiú rám villantotta dohánytól sárga agyarait, amit, ha akartam, mosolynak, ha akartam, egy ugrásra kész ragadozó vicsorgásának értékeltem, nem ellenkeztem, beletörődtem a sorsomba. Annál is inkább, mert amikor előző este hazaértem, hónom alatt azzal a kevés holmival, amit a magaménak mondhattam odabenn, az irodában, s amit nem kívántam ebek harmincadjára hátrahagyni, festőinek csak erős túlzással nevezhető rendetlenség fogadott. Az otthonom kíméletlen földúlása egyértelműen arra utalt, hogy valaki alapos kutatást végzett az ingóságaim között. Nyilvánvalóan apám följegyzéseit keresték, efelől szemernyi kétségem sem volt. Szerencsére egy, az egyik gyerekkori barátom nevére bérelt postafiókban őriztem a hagyatékot, áldottam is magam az elővigyázatosságomért. Mielőtt a fővárosba indultam, magamhoz vettem a paksamétát. Különös hanyagság folytán nem követtek a postára, vagy aki követett, nem tulajdonított jelentőséget a postafiókok helyiségében tett kurta látogatásomnak. Akárhogy is, a dossziét magamhoz vettem.
Három nap múltán a repülőgép leszállt velem és az iratokkal a rudolf-szigeti Zichytelepen, ahol azóta is tengődöm. Hivatalosan kulturális tanácsadó volnék, valójában viszont egy nulla, egy senki. Szűkös javadalmamból éldegélek az északi szélesség nyolcvanegyedik fokától úgy hatvan kilométerrel északra. Apám iratait körültekintően rejtegetem és saját okulásomra olvasgatom. Így telnek a napok fölöttem.
A Rudolf-sziget a Ferenc József-föld legészakabbra fekvő darabja. Ezen a zord vidéken a mi telepünkön kívül csak három nyíltvízi furótornyon találni emberi lényeket. Tudomásom szerint összesen tizenhét tornyot építettek a gyarmat vizein, a többi tizennégyet azonban lényegesen délebbre találja, aki keresésükre adja a fejét. A szárazföldön tizenkét telepet létesített a kormányzat, ám ezzel együtt is a 191 szigetből mindössze hét lakott. Egy továbbin katonai objektum található, amiről semmit sem tudok. A mi telepünk fekszik a legészakabbra, a többi mind közelebb helyezkedik el a nyolcvanadik szélességi fokhoz, mint a nyolcvanegyedikhez, vagyis mindegyik közelebb esik az otthonomhoz, mint az, amelyikre küldtek. Ez ugyan jelen körülményeim között sokat nem számít, mégis, maga a tudat, hogy olyan messzire kergettek, amilyen messzire csak lehetett, borzalmas.
Emlékszem, amikor fókára vadásztam az első sarkvidéki nyaramon, éjszakánként rendre rám tört a zokogás, nem tudtam sem elkerülni, sem kontrollálni. Hazavágytam, viszolyogtam a társaimtól és sajnáltam a rengeteg vért, amit kiontottunk. A fókavadászat során semmiféle mintát nem követtünk, mégis, amerre csak jártunk, irgalmatlan mennyiségű vér folyt a nyomunkban, valóságos vörös folyókat fakasztottunk a zord vidéken. Egyikünk sem tanulmányozta, teszem azt, az eszkimókat, miként cserkészik be a vízi emlősöket és hogyan ejtik el őket, ennek ellenére százszámra hullottak az állatok a kezünk által. Jóllehet eszkimók nem élnek errefelé, nem túl messze innen, a norvég állomásokon dolgozik jónéhány, velük nyugodtan konzultálhattunk volna, begyűjthettük volna tapasztalataikat. Nem tettük, bíztunk magunkban.
− Grönlandiak − legyintett valaki fitymálón, amikor, nem sokkal indulás után, fölvetettem az ötletet. – Egyfelől dán alattvalók, másfelől hallgatag emberek, s bár pálinkáért bármire kaphatók, megbízhatatlanok.
Ezzel meg is győzött mindenkit. A csapatunk igazi kalandor kompánia volt, hűbelebalázs módjára, eszetlenül láttunk dologhoz. Sodródtam az eseményekkel. Hogy mégis sikerült valószerűtlenül sok prémet és húst zsákmányolnunk, annak egyedül az lehet az oka, hogy a fókák még mindig gyanútlanok, legtöbbjük nem tart az embertől. Tíz éve még viszonylag háborítatlanul éltek, egyedül a jegesmedvék tizedelték őket, emberekkel ritkán akadtak össze. Nehezen tanulnak meg rettegni tőlünk, pedig alapvetően óvatos, félénk állatok. S mivel azok, a mészárlás még jobban megviselt: a kiszolgáltatott, gyanútlan lények öldöklése hatványozottan lehangoló. Meg anélkül sem voltam a legjobb állapotban. Egészen megkönnyebbültem, amikor a különös, valódi nyárra alig emlékeztető nyár múltán visszatértünk Zichytelepre.
Zichytelepen jelenleg kétszázhuszonnégy lélek lakik, a közeli tornyokon valamivel több, de az ötszáz főt velük együtt sem éri el a Rudolf-sziget lakossága. A legtöbb itteniről elmondható, hogy dolga van errefelé, kivéve azt a tucatnyi itt ragadt naplopót, akikkel fókára meg narválra vadásztam. Végezetül pedig itt vagyok én. Már a telep vezetői sem emlékeznek arra, mi a fenét keresek itt, miért is küldtek. Csodabogárnak néznek, holott egyszerű száműzött vagyok.
A bárban, ahová esténként rendre megérkezem, Juli áll a pultban. Mindössze hatan vagyunk magyarok Zichytelepen, nem csoda hát, ha megörülök neki. Meg aztán azt is fölösleges tagadnom, hogy az utóbbi hetekben gyakran ábrándozom róla üres éjjeleimen. Elképzelem, ahogy végigsimítom a haját, megcirógatom az arcát, a nyakát; ahogy megcsókoljuk egymást; ahogy ülünk az ablaknál, nézzük a hómezőt és szorítjuk egymás kezét.
– Kutya hideg van odakinn – mondom, miközben fölmászok a bárszékre.
– A kutya se megy ilyenkor ki – replikázik Juli.
– Igazad van – ismerem be. – Azért én megkíséreltem. Gyorsan föladtam.
– Mindenki föladja – mondja, s ettől melegség árad szét a tagjaimban. – Akinek nem muszáj, nem megy ki abba az ítéletidőbe.
– Egy kisüstit kérek – döntök, miután számba vettem a kínálatot. Semmi meglepőt nem tapasztaltam, a választék nem bővült és nem is csappant meg.
Juli elém tolja a szépen metszett poharat, telitölti pálinkával, sebesen kiürítem. A szesz marja a nyelőcsövem, ismerős bizsergéssel érkezik a gyomromba.
– Ez jól esett – mosolygok. Juli visszamosolyog. Alapvetően szép lány, noha a fülei erősen elállnak, s vékony szálú haja nem tudja elrejteni ezt a komikus hibát.
– Te hány éve is vagy itt? – kérdezi.
– Ez a harmadik telem – felelem. – Kétezer-tizennégy nyárutóján jöttem.
– Háromszor köszönthetted itt az újesztendőt – vonja össze szép ívű szemöldökét. – A tornyokra is három évre szerződnek.
– Az én szerződésemre csak a kinevezésem dátumát írták.
– De nem is csinálsz semmit.
Ebben igaza van.
– A telepvezetőket ötévente cserélik – jegyzem meg, magam sem tudom, miért. – A tornyok vezetőségét, azt mondják, tízévente. Én válhatok itt az egyetlen örök darabbá…
Juli kuncog a viccen, jóllehet nem annak szántam.
– De mi a dolgod? – erősködik.
– Kisüstit iszom és beszélgetek veled – válaszolom. – Nyáron majd újra elmegyek fókára vadászni a hülyegyerekekkel, mint ahogy egyszer már megtettem, télen naponta kidugom az orrom a mínusz sokba, s ijedten húzom vissza mindannyiszor…
Juli alaposan, komolyan kémleli az arcom.
– Nem mehetsz haza, ugye? – teszi föl a kérdést, s a hangjából aggodalmat és együttérzést egyaránt kihallok.
– Attól tartok, nem.
– Hová való vagy?
– Szegedre.
– Ismerem, ott jártam főiskolára.
– Mit tanultál?
– Kisdedóvónő vagyok és ne kérdezd, hogy akkor mit keresek itt, most biztosan nem mondom meg.
– És máskor? – évődöm.
Juli vonogatja a vállát.
– Elválik – neveti el magát. – Két évre írtam alá. Öt hónappal ezelőtt. Van időm.
– Hát még nekem!
Egyelőre ennyiben maradunk. Megiszom még egy sört, Juli a pultra erősített vendéglátóipari kalkulátort bűvöli. Újra meg kell állapítanom, mennyire kedvemre való ez a lány. Nehezen tudom megállni, hogy ne bámuljam. Inkább visszamegyek a kuckómba – szoba, konyha és vécével kombinált fürdőszoba tizenhét négyzetméteren –, hogy az Ady Endre kötetembe mélyedjek. Ifjúkoromban rajongásig szerettem ezt a száz évvel ezelőtt élt költőt, korának haladó szellemű művészét, akinek az életműve ma már igen nehezen hozzáférhető. Bár sosem tiltották be, nem is kanonizálták soha, ezért csak kevesen ismerik a nevét, válogatott költeményeit utoljára a hatvanas évek végén jelentették meg, összes műveinek kiadása pedig még mindig várat magára. Nekem egy negyvenes évekbeli edíció van a birtokomban, amely hat verseskönyvének anyagát tartalmazza. Már nem istenítem úgy a költészetét, mint egykoron, de hogy életem végéig el fog kísérni, abban bizonyos vagyok. Ha majd Adyval eltelek a mai napon, talán József Attilát veszem elő. Az ő műveihez még nehezebb hozzáférni, egy időben be is tiltották valamennyit, a huszadik század közepének nagy konszolidációja és liberalizálódása idején azonban a tilalmat föloldották. Igaz, azóta mindössze egyszer jelentették meg összes költeményeit, akkor is nevetségesen alacsony példányszámban. Állítólag azért, mert nincs rá kereslet, az emberek nem olvassák a verseit. Léteznek ugyan más magyarázatok is, ám ezeket rendre megcáfolják az illetékesek. Az alkotmányos polgári demokráciában tudniillik nincs cenzúra. Hivatalosan legalábbis nem létezik ilyen intézmény. A Szabadelvű Párt a rejtett cenzúra létezését is tagadja, a választások során rendre az Országházon kívül rekedő Új Szociáldemokrata Szövetség viszont időről időre előhozakodik a kérdéssel. A videóhírmondó archívumában e két párt jelesei között zajló remek vitákat lehet találni a kérdésben. Csakhogy a videóhírmondóhoz, mint általában, most sincs semmi, de semmi hangulatom…

További fejezetek: I., II., III., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)