– És ha nem lesz város? – rázta meg hajnalban Gizi a mellette hason fekve alvó Piuszt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi tengelye körül negyvenöt fokos fordulatot tett és a faliszőnyeg irányába folytatta szuszogását. Érdekes hajnali álma volt Gizinek, de csak arra emlékezett, hogy repülőn ül, ami innen egyenesen kanadai otthonába viszi, valaki légi felvételeket készített mellette a városról, nézhette a polaroid képeket, ahol a sárga, hepehupás, aszályos fűnél egyéb nem látszott. A gép ablakából kitekintve a várost látta, ahogy még most él és eleven. A képeken az értéktelen, kiégett színek. Most ezen az álmán gondolkozott, hatással volt rá, ugyanakkor gyötörte a fejét a tegnap éjjeli konyak, fázott, közelebb húzódott a férfihoz, arcát a lapockájába fúrta, szívta kesernyés illatát a bőrnek, izmoknak, rostoknak és a bordáknak. Aztán észbe kapott: kesernyés illat, akár az övé is lehet – részben legalábbis. Fölkelt, fürdőköpenyét keresgélte, egy-egy ruhadarabját észlelte mint fonnyadozó héjakat az ágy körül, összekapkodta ezeket a szégyenlős darabokat, kék fürdőköpenye gondosan összehajtva várakozott a fotelban. Közben megpillantotta meztelen testét, nézte egy odaajándékozó percig a tükörben magát, aztán bement a fürdőszobába. – A város igazsága nem szűnik meg, akárhogyan is tűnik el – zuhany alatt lopakodott elő a tegnap esti beszélgetésük töredéke. „Mi lehet ez az igazság?” Nézte a zöld szappant a kezében, tegnap több volt, most fürdés után kevesebb lesz, holnap még kevesebb; az idő szappana, használva fogy, használva csúszik ki a kezünkből, akkor mi értelme szívóskodni, legfeljebb olykor lehajolunk érte, keresgéljük, visszavesszük, segítségül hívjuk a kosz eltávolításához, kultúra, miközben az érzékszervek megbokrosodnak s kiderül, hogy a kosz maradt, csak a szappan fogy folyton folyvást. „Vannak napkelték, amikor mindez világosan látszik.” – Kilépett a kádból és gyorsan törölközni kezdett. A szappan után nyúlt, visszatette a helyére, észrevette a férfi arcszeszének üvegét, lecsavarta a kupakot, mohón beleszagolt az üvegbe, meghökkenve a nyers, szúrós szagtól, gyorsan visszacsavarta és a polcra helyezte a borotva mellé. „Varázslatos, amikor az arcán érzem.” Átfutotta a nap teendőit. A férfi még aludt, kezével az ő üres helyét őrizte a lepedőn. Gizi elmosolyodott, az éjszakára gondolt, enyhe izomlázat érzett s ettől teljes, elégedett, csaknem boldog volt.        A „Béke-táró”– egyik neve ez a városi köztemetőnek – lakóinál nem sok látogató elmélkedett az élet múlandóságán. Július közepe volt. Meleg nap ígérkezett, Gizi is akként öltözött, hogy a friss gyász le ne ríjon róla, de túlságosan praktikus öltözékkel se hívja fel a figyelmet magára, hiszen ha a holtaknak öltözködne, elég lenne a tegnapelőtti gyászviselet. Ismerte a járást, a rövidebb utat, s el is indult azon, hogy ne vesztegessen időt a lepusztított buszmenetrend kivénhedt Ikaruszaira. Át a Sportvölgyön, a Szállásfalu maradványain, a felszedett sínű vasúti pályán, azután fel a keskeny, kátyús szerpentinen a kíváncsiskodó lelkek és a vadbodza tekervényes szalagszegélyén. Napszemüveg és homokszínű kendő volt rajta; a szúnyogok támadásától tartva hosszú ujjú, de könnyű blúzt viselt. Vizet vitt magával Piusz konyhájáról, a virágoknak pedig ereszt fönt, valamelyik nyomóskútból. Itt is csordogált egy kis erecske a völgyben, híddal, az hol van? Tájékozódni már nem könnyű, errefelé biztosan nem járnak, akik utat akarnak rövidíteni halottaikhoz. Agyagos, dzsuvás domboldal, a földbe vájt lépcsőfokoknak se hírük, se hamvuk, beléndek, mácsonya és poros lósóskalevelek. Jobbra a háta mögött Dani műterme, jobbra előtte a víztorony fagylaltos-tölcsér formájú betontornya magasodik. Cseh Jakab filozófus az emberi bal szemről ránk maradt fejtegetésének adna igazat, alátámasztást a bal kézre eső látvány, bár Gizit Cseh Jakab hidegen hagyja. Nem ismeri. Amúgy is minden figyelmét, érthetően, lépéseire helyezi, de mi szólhatunk a még életben hagyott vasúti berendezésekről, a városba nyugatról hideg késként hatoló betonútról, az ördög kitáncolta mecseki erdőrészletről, a dombon csonkként meredező fatörzsek rövid árnyékáról, amelyek párhuzamosak egy magányos sínpárral, fény hull az egyik sínszálra Gizi háta mögül, s másféle árnyékok árnyék-társaként surran el a várostól a másik szál sín. És búcsú nélkül, teszi hozzá Gizi a völgybe leérkezve s néhány bizalmaskodó bogáncstól, erőszakos szeder-íntől szabadulóban.      A szén útja elég rövid, viszont az a kőbányából származó szürke kő-apríték ki tudja, milyen messzeségbe követi a síneket. Hűlt helyük a régi konyhakerteknek, a kertek mellett levezető, ritka, törmelék téglából vagy fából eszkábált lépcsőknek. Visszavadul a hagyma, nem rí miatta senki. Papucsával rátaposott és kinyomta a szemét egy elsilányodott paradicsomnak. Beteges, nyiszlett szilvafák. Mikor járt utoljára erre? Kivel? Danival? Az erdélyi Krisztával? Dani látja, ha látnák? És mégis festi az őrjöngő, színpompás képeket erről a romhalmazról, ami már csak egykedvű szegényövezet és rikító süppedék… Pedig kezdetben pasztellal, tussal, diópáccal dolgozott. Tiszta futamodású vonalakkal. A vége felé jár? A dance macabre ideje ez már? A Farsang farka? Ezt ki kellene hirdetni az országban. Erőművek, fémkohók, családi tűzhelyek, meg mindenki, ezen a városon, a város mélyrétegeiből kiküzdött kincsek parazitái, élősködő népek! Bezár a bazár. Értitek? De ugyanezt az országra is ki lehet írni. Nehéz vidék, annyi szent – ennyi álszent között. Éppen most és itt akar házasodni Daru Béla tanár úr? A későn utódokra érő férfiak könnyen letöröletlenül hagyják az asszonyi könnyeket. Egy gyereket azért én is bevállalnék. Piusztól, futott át rajta. Könnyen. És akár könnytelenül. Nincs rá esélyük, de eljátszott a gondolattal, amíg elszántan gázolt köveken, gazban, ványadt kultúrnövényeken. Leért a csorgáshoz, ahol esős időben még megélt a hitvány nád, káka, utalásul az egykori, ma már elapadt, forrásra, a még régebbi, lápos Mocsila mára az emlékezetből is kiveszett környékére. Utalásul az egykori iparvasútra talpfák, kavicsok, kátrányos, olajos, elhajigált alkatrészek: biztosító szerkezetek tartozékaira. Dani mesélte, hogy ide jártak vagont kirakni, örökös pénzzavarukon enyhítendő: nincs nyoma. Egy félig hanyatt esett őrház. Előtte rogyadozott egy cementtartály. Gizi akkor sem ment volna közelebb, ha tudja, abból egy árnyéktalan macska ivott. Réznyomatoson látta ezt az állatot, homogenizált fényviszonyokat feltételezett a borítékzáró bélyegen, amire Dani ügyeskedte néhány barátjának. Kanyos mesélt erről az árnyéktalan macskáról, ő meg nevetett, aztán borzongott rajta, amikor Piusz is megerősítette ennek a kísérteties állatnak a létét. Az ő macskájának volt árnyéka, volt nyávogása, puhasága, eleven szemei, fehér bajsza, reggeli – vagy nappali – mosakodása. És neve volt ennek a kis jószágnak. Szurkos volt, mint a hőségben megcsillanó talpfák, kavicsok. Most ez miért jutott eszébe? A Szurkos. Virágot vett a „szülei sírjára”. Ó, ez a Béke-táró! Vagy, ahogy másként, lent a városban nevezik: a stiglickert. Innen el lehetett látni a válogatott kerettag focista síremlékéig. Egy szürke labdával dekázik a kolumbárium előterében. Kályhás volt civilben. Kanyossal néha kimentek egy jobb meccsre. A gyomorrák megszabadította a kályhás mesterségtől, mondhatni profi focistává avatta az álprofi, de élő játékostársai között. Dekázik évek óta. Hogy’ felragyogott a virágboltos fiatalasszony Gizire, mint aki ismeri. „Giza, de régen láttalak!” Aki Gizának szólította, őt ez az asszonyka még általános iskolás korából ismerheti. Nem lesz ideje beszélgetni, megvitatni, hogy „… hogy vagy?, de jól nézel ki!, tízest pirulás nélkül letagadhatnál….”  és egyebek, hiszen ezekhez még ilyen terjedelmes nyári nap is rövid. És honnan került elő ez az iskolatárs? A temetés napján nem ő volt az üzletben. „Vigyél kálát a szüleid sírjára.” Az ajánlaton meglepődött, mert először hálát értett. Ez az. Milyen különös és régen bejáratott ezen a nyelven. „A szüleim sírja.” Majd jönnek az újabb fejlemények. Dani sírja. Kanyosé. Prímásé. És a görbe orrú, kiütött Csillésé, hiszen visszahallotta Piusz megveretésének történetét. Piusz apja is valamelyik régebbi parcellában nyugszik. Omlás. Bányászhalál. Ötükkel végzett a kifürkészhetetlen. A fejét külön kellett megkeresni. „Itt élned, halnod kell.” Csakugyan, drága Sándor Vazul tanár úr? Azért vonult ki a fák és gombák és mecseki patakok és útvesztők mellé, az erdőbe, mert ez olyan tökéletesen sikerült és nem csupán félénken kategorikus ez a kell? Mert az én életem, az hagyján. Minden nem sikerülhet. De aki alól eladták a hetedik szint mélységet is, ahonnan a kenyerét előkaparta?

 

Részlet Botár Attila Úszómester néhány szezonra című regényéből

 

 

 

 

(Illusztráció: Cala Barca)

Béla bácsi úgy gondolta, továbbadja a tudását, még mielőtt meghal. Két unokájával és a szomszéd gyerekkel, akinek nem tudta a nevét, felment a padlásra, és a száradó húsok között állva megköszörülte a torkát. Mikor a gyerekek hozzászoktak a lógó dögök látványához, Béla bácsira néztek, aki lassan és szépen elmondott mindent, amit tudott. Elmondta, hogy az élet nem valami szép, hogy a nagyanyjuk fiatalon szebb volt, és hogy a vadon élő állatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor támadják meg az embert. Béla bácsi tartott egy kis szünetet, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. Úgy gondolta, egyszerre ennyi is elég. Szétnézett a padláson, szippantott egyet a füstös, hagymás és hideg levegőből, és a lógó húsok között három megszeppent gyerekarcot látott. Na, akkor így, kezdte, mikor már nem volt annyira száraz a szája, és elmesélt egy történetet, amit minden gyerek könnyen megérthet.

Esős nap volt, és én azokat szeretem a legjobban. Sétálni indultam a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét a sarkánál a bőr.  Megláttam egy szép nőt, az volt a nagyanyátok, karcsú volt, nagy mellei voltak, odamentem hozzá, hogy közelebbről is megnézzem. Mondtam neki, hogy kis kezit csókolom. Azután összeházasodtunk. A nagyanyátok nem volt mindig ilyen mint most, ezért vettem el. Egy nap sétálni indultunk, én a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét teljesen a sarkánál a bőr, a nagyanyátok meg a zöld csizmában, ami most anyátoké. Szembe jött velünk egy hatalmas vadállat. Vörös sörénye volt és mocskos, karmos mancsai. Ezelőtt még soha nem láttam ilyen vadat. A pofája legalább akkora volt, mint az enyém, és fenemód üvöltött. Mondtam a nagyanyátoknak, hogy másik úton kellene mennünk, hogy elkerüljük a fenevadat, mert soha nem lehet tudni, mit akar, akarhat rosszat is, és ezt jobb nem tudni. A nagyanyátok nem volt okos asszony, de mert szép volt, nem volt sok bajom vele. Megindultunk a vad felé, az megállt, ránk nézett, és üvöltött tovább. Nem értettem, mit üvölt, féltem, hogy megesz engem, és velem együtt a nagyanyátokat is, akit akkorra már elvettem. Együtt éltünk, de nem ebben a házban, hanem az előzőben, a kicsiben. Ott nem volt ilyen padlás, húsunk se nagyon volt, de ha volt is, azt se szárítottuk. A vad is megindult felénk. Én nem tudtam mit csinálni, hát szólongattam, hogy megérezze a hangomban a jóindulatot. Jó tett helyébe jót várj, mondtam a nagyanyátoknak, de most nektek is mondom, az élet nem valami szép. A vadállat a lábam felé kapott. Hogy basznád meg, mondtam neki, de ti ne mondjatok ilyet soha, vagy ha mondjátok, ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok, csak ha nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, mert a fenevad vicsorgott  széles pofájával, aztán bekapta a lábamat. Segíts már, mondtam a nagyanyátoknak, de csak állt ott, mint akit lecövekeltek. A nagyanyátok nem segített, nem volt rátermett asszony, bár szép volt, mondom, karcsú volt, és akkora volt a melle, mint amekkora a fejem volt akkor még. Én a vad szeme közé néztem, hogy lássa, mivel van dolga, de hiába, nem eresztette el a lábamat, csócsálta tovább. Féltem, mert egy lábbal nem tudtam volna dolgozni, akkor még minden munka négykézlábas volt. Vigyázzatok magatokra, kezetekre, lábatokra, soha nem tudni, mire kellhettek még. Megfogtam a fenevad fejét, és megszorítottam. Erre elengedte a lábam, és birkózni kezdett velem. A nagyanyátok csak állt, és nézett. Rám üvöltött, én meg vissza rá, akkor még nagy hangom volt, énekeltem is, tudjátok, a zenekarban. Láttam a fenevad verejtékes pofáját, de megmakacsoltam magam, és farkasszemet néztem vele. Az meg a nagy mancsával pofon vágott, és én elterültem a földön. Felém ugrott,  tudtam, hogy meg fog enni, keresztben lenyel, látszott a szemén, hogy azt akarja. Te nem fogsz megenni engem, mondtam a vadnak,  akkor már a mellkasomon taposott. A nagyanyátok abban a virágos ruhában volt, ami kiemeli a szeme színét. A vadállat kitátotta fogazott pofáját, a fejem fölé hajolt, én a nagyanyátokra néztem, azt akartam, hogy ő is lássa, hogy mit csinál velem a fenevad. Megfeszültem, akkor még nagyon izmos voltam, két fejjel magasabb, mint apátok most, és a vad felé löktem magam. Te velem nem packázol, mondtam neki, soha ne engedjétek, hogy packázzanak veletek. Megfogtam a fenevad vörös sörényét, magamhoz húztam, és a nyakába haraptam. A vad felüvöltött, tudtam, hogy ez a jó pillanat, a nagyanyátokra kacsintottam, és megint megharaptam. Nem volt rossz íze, édesebb volt a malachúsnál. Na, komám, most megvagy. Akkor még mindenkit komámnak szólítottam, csak a nagyanyátokat nem, mert látszott a szemén, hogy nem akarja. Átrágtam magam a vadállat torkán, addig rágtam, még a dög feje el nem vált a nyakától. A fejet a sörényénél fogva a nagyanyátok kezébe adtam. Fogjad, majd megsütöd, komám. Soha ne hagyjátok, hogy packázzanak veletek! De tudjátok meg, a test csak nyersen jó, máshogy nem. Visszaültem a fűre, magam elé húztam a dögöt, és szőröstül-bőröstül megettem. Édes volt, de rágós, a vadhúsok mind ilyenek, próbáljátok ki, egyszer mindent ki kell próbálni. Néztem a fejet a nagyanyátok kezében, és láttam a szemén, hogy ő is ezt akarja. A nagyanyátok szólongatott, de akkor nem hallottam, később mesélte. Azt mesélte, hogy rám sem lehetett ismerni. Izmos voltam, két fejjel magasabb, mint most apátok, és a barna bakancs volt rajtam, ami már teljesen szétjött. Ültem a füvön, és nagyokat haraptam a dög édes húsából. Folyt rólam a verejték, sokat sokkal nehezebb enni, ezt ti is tudjátok. A nagyanyátokra néztem, mint most rátok, akkor is ilyen vad volt a tekintetem, arról lehetett megismerni. De a nagyanyátok rám sem ismert, látszott a szemén, nem volt okos asszony. Mi van komám, nem kérsz? Jó tett helyébe jót várj,  mindig illik megosztani, tudjátok, amink van. A nagyanyátok nem válaszolt, csak állt és nézett, mint akit odacövekeltek. Lenézett és csak csóválta a fejét. Én nevettem,  bár láttam a szemén, hogy nem akarja, de mit van mit tenni, komám, az élet nem valami szép. Füstölt szagot éreztem, száraz volt a szám, ragadt a kiszikkadt dög sűrű nedveitől. Érzed, komám? Kérdeztem, mert tudtam, hogy a test, a test húsa meg főleg csak nyersen jó. Körülnéztem, oldalra, fel és le, de csak megszeppent gyerekarcokat láttam.

  Szinnyei Emese szereti a fánkot. Az egyoldalú vonzalomról Sági Iván meggyőződött, látta, ahogy egyetlen harapással gyűrte magába a kalóriát. Sági eddig úgy tudta, Emese a céklalé, és a hántolt magvak szektájába tartozik, meg az elfogulatlan férfi-kollégák besorolása alapján, akikhez magát is számította, a jobb testű pénzügyesek közé.
Aha, dizájör, és teli szájjal rámosolygott a teli szájú lányra.
Mire a céges buli kezdene ellaposodni a Visegrádi utcai Trófeában, a keménymag, csapassuk közfelkiáltással, Kertai Reginával az élen, máris szervezi a következő etapot. Új ingert keresnek, semmi közük egy szimpla estéhez, ami elmúlhat anélkül, hogy emlékezetessé tennék. A jövő az egyetlen, ami belakható, csak a jövő, ami még élhető, oda igyekeztek kettes-hármas csoportokban, céljuk a Kazinczy utcai Duplum.
A fiatalabbja máris durvul, felhajtott gallérral közlekednek; Propotnik Benji már csüggedt, legalább háromnegyedórája magyaráz Márczy Fruzsinának a pultnál; az alakulóban lévő alkalmi kötések megkötettek, és fel is szívódtak a látótérből. Sági a harmadik whisky szódáját lötyögtetve kapcsolódik ismét a boldog kevesek különítményébe. A nyaralás topik után kerül szóba a BL következő csoportköre, preferenciák szerint szóródik az esélylatolgatás, de hogy a Samsungnak van okostévéje, és az mekkora egy fos, abban majd’ mindenki egyetért. A hangulat zenitjén, mint hittancsoporté a belvárosi ferenceseknél.
Sági Iván ekkor látja meg Dórát, egy barátnőjével fagyoskodnak a kerti asztaloknál. Haja vállközépig ér, egyenes szálú, és sötéten fénylő, akárcsak a szeme. Alján ott az a sűrű, sötét vivőanyag, felszínen átszíneződő érzelmei, de Sági azzal se menne sokra, mint aki olyan kútba néz, aminek felbecsülni sem lehet, mekkora a mélysége.
Mintha véletlenül tenné, elmegy az asztaluk mellett, Dóra megszólítja, helló, Iván, te itt?
Dóri, szia, mesélj, mi van veled.
Bárdi Dóra grafikusként dolgozik, egyéb időpontokban anya és feleség, a szerepkörök közt egyensúlyozva pedig festeget, valahol még képzőművész. Mindenütt az – pontosít Iván, csak erre Dóra még nem jött rá –, valószínűleg nekem el sem hinnéd, hogy egyszer híres művész leszel, te az a későn érő típus vagy, akinek így harminc felé, ez a tanulóideje, de jobbnál jobb munkákat csinál majd.
Hát nem tudom, szabadkozik Dóra.
Iván és közte mesebeli hét év, Dóra arcán még nem látni, hogy meg volna keseredve, fejpántja a régihez hasonló, másmilyen az illata, kezéből csak a hosszú hamucsíkú vúzs hiányzik.
Iván, mióta felismerte, látja maga előtt két szituációban, szeretné elmondani neki legalább az egyiket, de nem tudja, hogyan kezdje, addig is beszélteti, közbevetéseivel tereli, főleg kérdezget.
Szemhéjfestéke lepereg ujjhegye egy bökő mozdulatától, madárlábnyi nyomot hagyva az alapozó havas síkján. Sági látja ezt az arcot öregen, és ez az egyik, ami miatt vele ül.
Képét pontosítja, élesíti közben. Porcelánbabán a hajszálrepedést.
És arra jut, hogy talán nem is fontos, nem fontos Dórának tudni róla. Engem is tévesen orientált. Nem szeretné, ha ebből valami kínos, helytelen következtetés adódna. Ezért arról beszél – vérbő gyűlöletét túljátszva–, hogy mennyire utálja azokat az idős faszikat, akik rutinjuknál fogva fiatal nőkre hajtanak. Nem fair, visszaélnek a technikai fölényükkel.
Dóra nevet, és azt mondja, Iván, te még mindig az a hülye bohóc vagy.
Hisz ismersz, egy szentimentális pöcs, bólogat Sági.
És neked, van valakid?
Szólózom. És most Iván mesél. Eltalálja azt a frekvenciát, amit Dóra fülének kellemes hallgatni. Aztán megint Dóra jön, hangja egy kissé vontatott, van benne törékenység, alapvonás az az egyedi rekedtség. Telefonjáról mutogatja kislánya fényképeit.
Iván kommentálja őket, nézd, a csecsemő arcán látni jól, ahogy egy, csak rá jellemző fintort vág, amit majd a felnőtt megörököl, kellőképp begyakorol, így a 39 éves reakciója semmiben sem tér el az 1 évesétől. Most a bébiétel elől húzódozott ilyen dühödt szájjal, később ki tudja miért fog, faszik miatt, csalódik bennük, nem tud nekik megbocsátani, hasonlók. De mi ez a kicsinyek pillantásában, intés?
Dóra hajlamos azt hinni, megszégyenítő bölcsességet közölnek, azt mondja a szem, tízezer éve élek ezen a világon, már mindent utáltam és szerettem, most megint megszülettem, hogy újratanuljam, mi az a szeretni, utálni.
Mondd Dóri, szoktad még hallgatni a Metamorfózisokat, kérdezi Iván búcsúzóul, a whiskyre fogva, az utolsó kör teljesen betett neki.
Tíz perccel később Sági a spotifájon keresgél, amikor Szinnyei Emesével, a romkocsma emeleti lépcsőfordulójában egymásba futnak, részegen össze is ölelkeznek. Iván letüdőzi a parfümjét, Emese incselkedve bekapja a fülcimpáját, smárolnak.
Sági, mint egy betonkeverő.
Azt hittem, te azzal a nővel, neheztel Emese.
Á, nem értek én a képzőművészethez, blokkolja Sági.
Láttam rajtad, hogy bejövök neked, ugye, bújik Sági szemébe az Emeséé.
Nem foglak elszalasztani, ígéri Sági.
Mire kiér az utcára, már világos van. Felteszi a fülhallgatót, instruálja a robotpilótát: séta lesz hazáig. Ismétlésre állítja az ipodján, ehhez a hajnalhoz Phil Glass lépcsőzetesen emelkedő üveghangjai passzolnak, remény, reménytelenség, a fejhallgatón kívül tavasz, madárcsicsergés.

 

 

(Illusztráció: Catherine Howe)

Jóságos ég!
Egy igazi püspökfeleség!
Hildi, a hercegné nem is tudta pontosan, kinek ajánlott, kinek tilos a házasság. Az apátoknak lehet, de a püspököknek nem, vagy fordítva… Mert vannak az apátok, a plébánosok, az esperesek, az érsekek, a sekrestyések, aztán a minden rendű-rangú kanonokok, szerzetesek…
Már csak egyetlen kérdés van: Isten van-e?
Pedig ebből az idős, kicsi asszonyból, akit a püspök példás háziasszonyként, jámbor feleségként, élete hű társaként (egy test – egy lélek) mutatott be,  áradt a nyugalom és a fegyelem. Mint valami boldog anyanyúl, gondolta Hildi: megül a ketrec sarkában, itt, a bazilika bolthajtások alatti kis kertjében, és tágra nyílt, nyugodt szemekkel várja, hogy valaki nyakon csípje.
Nyakon csípje, megnyúzza és megegye.
Pedig barna, pirospozsgás, kicsi, húsos, mint valami megbízható kulcsárnő.
De Hildi minden ismeretlent szeretett előbb jól körülszimatolni. És mivel tényleg fázott a széles kőpadon, elmesélte a püspök feleségének, Ermessennek, hogy Bretagne-ban virágoznak a körtefák, hogy ott az idős asszonyok is kendő nélkül sétálnak, ott már térdig járnak a virágszirmokban, csak ez a Normandia ilyen elátkozott, csúf ország…
Nincs igazi tavasz, mióta a vidéket a mórok végigpusztították…
Semmi átmenet, egyszercsak kicsattan a nyár
Így van, így van, sóhajtozott Ermessen asszonyság.
Hiába, hiába. Ma már semmi sem ugyanaz… Bólogatás közben Hildi végigpásztázta a nyakát, az állát, kezét, a drága ruháján meggyűrődő ráncokat, ám  mikor  a pillantása a cipőjére esett, majd felkiáltott. Mint a frank nők, Ermessen is kényelmes bőrtokot hordott saru vagy csizma helyett. Ám ez a kis tokocska nem akármilyen volt: cikkcakkosan vágták ki, selyemmel bélelték, fényes zsinórral varrták ki, kis sarkot illesztettek a talpára, és most úgy feszült Ermessen lábfejére, mint egy vadonatúj bársonypapucs.
Hát nemcsak a hatalmon múlik a méltóság. Selyemmel bélelt cipő! Hildinek elég volt egy pillantást vetnie saját berepedezett körmeire, hogy gyorsan a köpenye alá húzza a saruba rejtett lábait.
De valamiről beszélgetni kell. A püspök nyilván az ő szórakoztatására rendelte ide a feleségét. Similis simili. Ám mire ők ketten, a koros püspökné és a koros hercegné összehasonlították az összes eddigi tavaszt, és eleget szidták az időjárást, a mórokat, a cselédeket és a lusta parasztokat, nem volt miről beszélniük.

A püspöknén látszott, hogy kőfalak védelmében élte le az egész életét. Bár nem tűnt ostobának, érződött az elfogódottságán, hogy még soha nem tárgyalt egyetlen hatalmassággal – meglehet,  életében nem volt háborúban, talán soha nem ült  lovon, és a férfiak soha, semmikor nem kérdezték a véleményét.
Similis simili. Hildit elfogta a mélységes csüggedés. A kőkereszt árnyéka, mint valami feléjük szegezett kard, szép lassan elérte az arcukat. Sütött a nap, de dermesztő hideg áradt a kőkockákból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Hildi,  mert érezte, hogy egy bazilika kertjében nem is illik másról beszélni.
–Tizenegy – felelt Ermessen. – És mind a tizenegy életben van. Egyik szebb, mint a másik.
Hildi gúnyosan elmosolyodott. Elképzelte a jámbor Udo püspököt, aki otthonában is a kereszténység gyarapításán dolgozik. Amúgy meg mit számít. Egyik gyereket se fogja soha a szenvedéstől megvédeni.
Bátortalan, reszketeg harangszó lopózott közéjük – a szentek mindent hallanak, vecsernye van, idő, idő, ne beszéljetek túl sokat! De talán nem telt a püspöknek nagyobb harangra? Ércesebbre, bátrabb hangúra? Hildi megrázkódott: elátkozott, babonás vidék ez, nem messze a temető, ahol a rómaiak végeztek a keltákkal… A vérengzés után akkora járvány tört ki, hogy a tündéreknek kellett a keltákat eltemetni.
A Hold völgye, a környékbeliek talán nem így nevezik? Hát nem csoda, hogy estefelé itt még a harangszó is bocsánatot kér a bálványoktól. A visszajáró halottaktól, a kutyáktól, a csontokkal teli sáros föld ártó kisugárzásától.
–Te hiszel Istenben, Ermessen? Te csak benne hiszel?
A jámbor püspökné, Ermessen semmit nem felelt. És mivel nem hallott még a hercegné balsorsáról, visszatért a saját gyerekeihez.
–Tizenegy van – suttogta –, hat fiú, öt lány, ahogy kell. Ahogy azt várták tőlem. – Bátortalanul sorolni kezdte: – Vincente, Folcon, Udo, Raymund, Philibert.
Hildi fülének idegenül, és valahogy lányosan csengtek ezek a latin nevek. Ám hiába várta, hogy Ermessen a lányokkal folytassa,
a lányok errefelé nemigen számítottak.
– Hat fiú, igen, hat gyönyörű, egészséges fiú, de te nem szeretheted az összeset egyformán. Más az illatuk, a tenyerük, a bőrük, a szemük színe. És a történetük is, amire te emlékezel, mert a gyerekek három éves korukra mindent elfelejtenek. Az egyik súlyos kő volt a hasadban, a másik annyit ficánkolt, mintha le akart volna győzni a születése előtt, de van olyan is, aki virág módjára növekszik benned, te eteted–itatod, te véded kilenc hónapig, de közben mintha ő is táplálna a nedveivel. Egy magzat, aki mindig ugyanarról álmodik, mint te.
Ermessen arca eltorzult.
– És hiába próbálod ezt később jóvá tenni! Hiába is könyörögsz a legkedvesebbnek, hogy ne dörgölje a másik öt orra alá, hogy te őt jobban szereted… Vagy hiába próbálod elhitetni vele, hogy csak ostoba képzelgés ez a túlzó szeretet, hogy rosszul emlékszik, hogy nem is történt semmi. Hiába, hiába, hiába minden! A legkedvesebb nem hallgat rád. Mert azt hiszi, hogy te mindentől meg fogom védeni, azt hiszi, hogy a szeretetemet ráhagyom, mint valami óriási, hatalmas kabátot… Ó, mennyire ostoba! Hogy mennyire ostobák a gyerekek! Azt képzelik, hogy megalázhatják a testvéreiket! Hogy büntetlenül az orruk alá dörgölhetik, hogy őket annyira nem szerettem!  Azt képzelik, hogy a gyerekkor soha nem ér véget!
A harangszóra harangszó felelt. Bátortalanabb és reszketősebb az előzőnél.
Hildi maga alá húzott lábakkal még jobban bevackolta magát a köpenyébe. Nem szokott hozzá, hogy kora tavasszal kőpadokon ücsörögjön, és figyelje lassan, ahogy a kőfalak magukba szívják a sötétséget.
Ermessen nem tudott megnyugodni.
Talán nem is volt senkije, csak a gyerekei és a szép cipője.
–Attól félek, hogy rajtam semmi sem segíthet. Ha meghalok, a fiaim megölik a legkisebbet.

Végre a közeli hegylábon, amely széles ívben hajlott a folyó felé, Hara meglátta a többieket, amint libasorban mozogtak lefelé, megrakva nagy csomagokkal. Felmentek a hegyre, most pedig lefelé jöttek, mert így akarta Ko. Elmennek, és ezzel örökre elszakad egymástól a horda két része. Lehet, hogy egy másik hegy van a hegy mögött, lehet, hogy az erdő, ahol nincsenek barlangok, csak ragadozók, kígyók és tigrisek, a tigris pedig legyőzhetetlen. Hara közelről látott egyet gyerekkorában, amely az öregségtől hullott el. Még nem szaggatták szét a dögevők.

A horda úton volt, hogy új helyet keressen magának. Sokan voltak, több mint négyszer öten, nőstények és kölykök, köztük Hara. Szim vezette a népet, Hara nemzetségét, amely Nau-nak nevezte magát.

Amint meglátták a tigrist, eldobálták a holmijukat és elrohantak a fák közé, míg a többiek reszketve összebújtak, mert a tigris az erdő királya volt, és azt gondolták, csak alszik. Végül egy Mon nevű vadász odamerészkedett hozzá, és Tau követte őt a dárdájával: ő volt Hara apja.

Olyan hatalmas agyara volt a tigrisnek, hogy még egy kővel se tudták kiverni. Tau két körmöt kapott a zsákmányból, a többit Mon, de egyikük se használhatta sokáig, mert mindkettőjüket megölte egy másik tigris még aznap éjjel. Tau azonnal meghalt, Mon kibírta napkeltéig. A hátán, a vállán és a nyakán sebesült meg. Szim táncolt körülötte, amíg a nőstények a sebeket nyalogatták. A nép reszketve könyörgött a tigrisnek, felejtse el, mi történt, ők csak szemtanúi voltak a történteknek, de senki nem értett egyet a vadászokkal.

Hara anyja, Ahan nem élt már amikor ez történt, így nem tudta, ő hogy vélekedett volna a történtekről, de valószínűleg ugyanúgy, mint a többiek.

Letették a körmöket a halottak és a tigris mellé, és eltűntek a helyszínről. Szim figyelmeztette a népet, hogy nem szabad visszanézni. Egyedül Hara törte meg a szabályt, mert kölyök volt, és gyötörte a kíváncsiság. És két nap múlva elveszett.

Ez úgy történt, hogy egy gyíkot üldözött a bokrok között, amit Lanának szánt, aki az első nevelőanyja volt, habár egy saját kölyke is volt, ami elég gondot okozott neki. Gyengén táplálta Harát, ezért is lett olyan hitvány felépítésű.

A gyík megállt és elindult ismét, mintha csak játszott volna vele, és amíg üldözte, eltévedt az erdőben. Mindenütt fák álltak, a fákon madarak és majmok játszottak.

– Segítsetek! – könyörgött a majmoknak, de még arra se méltatták, hogy egy diót dobjanak neki. Így történt, hogy Hara megutálta a majmokat.

Tudta, hogy Lana nem fogja keresni, ahogy a saját kölykét kereste volna, és valóban így történt, két napig barangolt az erdőben egyedül. Ennivalót még talált, mert nyár közepe volt, és éppen beérett a wa, de hogy elkerülte a ragadozókat, csak a szerencséjének köszönhette. Mos botlott belé egy fa tövében. Letört egy ágacskát a fa ágából, és ebből faragott később egy darabot, ami Hara varázsszere lett. Vörös fa volt, amilyent még soha nem látott. Nincs is talán, gondolta. Mos vette magához, és Hara nagyon szorosan kötődött hozzá. Ő lett a második nevelőanyja, egy idegen törzsben.

Akik ismerték ezt a történetet, mind meghaltak már, Hara pedig soha nem mesélt róla senkinek. Úgy gondolták, Mos kölyke, mert ő gondozta és tanította, hogy kell kikészíteni a bőröket, feldarabolni a zsákmányt, melyik részét kell félredobni, hogy kell tüzet gyújtani és megmelegíteni a követ, amire a húst tették.

Ezek mind női dolgok voltak, így Hara a nőstények között nőtt fel. A hím kölykök már régen a hajítókövekkel és fegyverekkel játszottak, ő még mindig Mos körül lődörgött.

Egy napon odajött hozzá Kim, akinek az anyja valószínűleg ugyanaz volt, mint Otu anyja. Kim vicsorogva oldalba bökte Harát a dárdája nyelével. Egyszer csak ez történt. A vadászok általában csak egy kölyköt vittek magukkal, mert akadályozta őket a mozgásban. Ha találkoztak egy óriás gyíkkal vagy párduccal, mindenki menekült, ahogy tudott. De ezt is meg kellett tanulni a kölyköknek, habár veszélyes volt valóban. Az elmúlt évben két kölyköt veszítettek, mi több, egymás után követő két napon. Egyiket egy kígyó marta meg, habzott a szája és elkékült az arca. Mos dühösen csapkodta a földet egy bőrrel, hogy miért nem hozták el a kígyót is. A kölyök holttestével együtt kellett volna ledobni a szakadékba.

Na kölykét pedig egy hiúz tépte szét, és a vadászok nem is tudták hazavinni az egész testét, mert elragadta a hiúz. A maradékot Mos farkasbőrbe bugyolálta. A holdra emelt arccal üvöltött a szakadék szélén. A hang visszaverődött a szakadékból, a nép hallgatta a halottak válaszát. Mos ledobott a kölyök után néhány hajítókövet és illatos füvet. A fű sokáig lebegett a szakadék felett, amit Mos rossz előjelnek tekintett, és nem engedte, hogy kölyköt vigyenek magukkal a vadászok. Hosszú idő után Hara volt az első.

Nagy szárazság volt, döglött halak lebegtek a tó felszínén, és bűz szállt a parton. Nem tudtak halászni, hiányzott a hús, és ezért indultak a vadászok távolabbra, a hegy felé. Keresztül vágtak a széles mezőn és a ligeten, amely mindig gazdag gyümölcstermést kínált. A száraz gaz édeskés szagát szimatolták, amely barna kis puffancsokat fújt ki a talpuk alól. Megkerültek egy nagy sziklát, amely már az erdő fái között feküdt, amikor kiáltásokat hallottak és megütötte orrukat a majmok szaga. Nőstény és kölyökmajmok csüngtek az ágakon, makogva tépdesték a szőrt a saját mellükön. A tisztáson a hímek rohangáltak körbe, ágakkal verve a földet és a fák törzsét. Makogtak és ugattak, óriási zajt csaptak.

Hara felmászott a szikla tetejére, hogy jobban lássa őket. Visszafelé magával rántott egy követ, és kegyetlenül megütötte a jobb térdét. Nagy csend lett a tisztáson, majd repülni kezdett minden, ami mozdítható volt, fadarabok gyümölcsök és diók. Hara fájdalmat érzett a hátán, elvágódott, de valaki felrántotta a karjánál fogva és elvonszolta.

A folyó kanyarulatánál megálltak inni és megszámolták, mi maradt a felszerelésükből. Egy dárdát és öt hajítókövet vesztettek. Kim karja megsérült, de a többiek is tele voltak horzsolásokkal. Vicsorogva pislogtak Harára, aki a bajt okozta. Hara behúzott fejjel lapított. Amint ismét elindultak, Kim észrevette, hogy lemaradozik és a sor végén sántikál. Morgott valamit és a nyakába vette, habár ekkora kölyköt már nem vittek a vállukon a vadászok.

Fantasztikus látvány volt Kim széles válláról a hullámzó bozót. A folyó kanyarulatánál Kim ledobta Harát, és bekente a sebét iszappal. Hajlott volna rá, hogy átkeljenek, de a többiek iszonyodva bámulták a vizet, azzal az ősi ellenszenvvel, ahogy a ragadozók általában. Egy vízisikló bámult rájuk olyan közelről, hogy látták a keresztet a szemében, amint kiöltötte rájuk a nyelvét. Hara odavágott egy követ, és nem is volt rossz dobás, csak éppen értelmetlen: a sikló csapott egyet a farkával és eltűnt, ők pedig ismét veszítettek egy jó dobókövet. Kim rávicsorgott, és Hara ismét összehúzta magát.

Sűrű erdő vette körül őket, sehol egy ösvény. Kim vezette tovább a vadászokat, neki volt legélesebb szimata. Egyszerre egy ág reccsent a fejük felett és Kim fejére zuhant. Ágak és indák repültek feléjük a fákról. Azt hitték, ismét a majmok támadták meg őket, de nem majmok voltak. A kis csoport szétvágódott a bokrok között, kiáltásokkal hívták egymást és rohantak, ahogy tudtak. Most Hara sem gondolt a vízisiklóra, sem a kövekre, amelyeket elveszített, rohant, amíg belegabalyodott valami indába. Valaki megragadta a hajánál fogva, egy szőrös arcot látott, aztán valaki fejbe vágta, és sötétség borult rá. Villa alakú faágban tért magához egy fa tetején, valami indába gabalyodva. Akkor még nem tudta, hogy ezzel vadásztak a majomevők. Nyilván azért fogták el őt, mert legkisebb volt a vadászok között.

Végigtapogatták a testét, a kis zsákját, amit a derekán viselt, kifordították, megszagolták és közben makogtak és mormogtak, ahogy Oro szokott, amikor mérges volt. Megrángatták a haját: az egyik kölyök kitépett egy csomót és elszaladt vele, míg a többiek a farkát keresték és értetetlenül vizsgálták a lábát, amivel nem tudott fogni.

Az egyik nőstény észrevette, hogy dagadt a térde, megtapogatta és megnyalogatta, mire az összes nőstény odajött, hogy megnyalogassa a térdét. Amikor valami zajt hallottak, az egész falka eltűnt. Hara körülnézett, merre szökhetne el, de látszott, hogy semmi esélye nincs.

Amint visszatértek, észrevette, hogy mindegyiknél van egy indacsomó. Sokan voltak, ötször ötnél is többen. A nőstény egy diót kínált neki, de Hara megrázta a fejét. Inkább szomjas volt, a szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta, ami nagy derültséget keltett a falkában, az ágakat verdesték a lábukkal és makogtak.

A tej édes volt és langyos. Egy kölyök lendült hozzájuk, az anyja mellére tapadt, de közben le nem vette a szemét Haráról. A nőstény vakarózott és ásítozott, közben egy ágat fogott a lábával. Hara megpróbált szabadulni a karjaiból, mire egy hím letépte a zsákját a derekáról, és megpróbálta a saját csípőjére erősíteni.

Közben Hara észrevette, hogy őrszemek ülnek a fákon, és amikor jelt adtak, az egész falka eltűnt. Amikor visszatértek, egy majmot hoztak, összegubancolva az indákkal. Körbeülték és ízekre tépték. Nem volt osztozkodás, mindenki annyit tépett a húsból, amennyit tudott. Valamelyik egy csontot dobott Harának: félrelökte, amiért egyébként senki nem neheztelt rá.

Beesteledett, és Hara azon tűnődött, mit csinálnak most a vadászok. Biztosan megálltak egy szikla mellett, tüzet gyújtottak és szépen sült a hús. A nőstény mellé bújt, a kölyök pedig kettőjük közé furakodott. Hosszú szőrük volt, a kölyöké selymes, és mindkettőjük teste meleg. Félálomban Hara érezte a kölyök mocorgását. Ezek állandóan mocorogtak. Talán aludni is tudnak mászás közben, gondolta. Reggel cuppogásra ébred, amint a kölyök szopott, farkával kapaszkodva az anyja lábába.

A majomevők a fán hagyták őket, ahonnan látni lehetett a lombokat egy nagy tisztásig, ahol néhány majom jelent meg, leugráltak a fákról és a fűben matattak a lehullott dió után. Aztán sötét árnyak jelentek meg a lombok mögött, talán a majomevők, körbevették a tisztást és elkezdődött a harc gallyakkal, kövekkel és indakötegekkel, amelyek repülés közben kibomlottak, és mint a kígyók csapódtak a majmokra, megzavarva őket a mozgásukban, és amíg az indákkal vesződtek, a majomevők fejbe vágtak egyet. A majom visított, a válasz az erdőből jött, de a majomevők közben felkapták a majmot, és már el is tűntek vele. Néhány perc múlva ismét otthon voltak és ezt is széttépték, ugyanúgy, mint a másikat. Valaki megint dobott egy csontot Harának. Már olyan éhes volt, hogy megkóstolta. A hús véres volt és meleg. A fa tövében bűzlő csonthalom emelkedett az eldobált csontokból.

A hústól még szomjasabb lett. A szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta. Végül egy hím lendült hozzájuk, akit még két másik követett, megragadták Harát és végigrángatták az ágakon, onnan tovább a folyó felé. Majd a nyakát törte, és nemhogy segített volna, inkább akadályozta őket a mozgásban, amíg megelégelték, az egyik fejbe vágta egy ággal, és lecipelték a folyóhoz. Amíg ittak, Hara azt csinált, amit akart, nem akadályozták a mozgásban, de igencsak megbámulták, amikor a tenyeréből ivott. Valamelyik megpróbálta utánozni, míg a többiek izgatottak makogva nézték.

Az egyik bokor tövében Hara meglátta a kis zsákját, amit a majom vett el tőle. Nem tudta használni, úgyhogy eldobta. Amíg az elszakadt szíjjal bajlódott, tátott szájjal bámulták. A majom, aki korábban elvette tőle a zsákot, most ismét kitépte a kezéből, de ismét nem tudott mit kezdeni vele. Dühében Harára támadt, aki felkapott egy ágat, hogy védje magát. Ha nem avatkoznak be a többiek, a majom talán agyon is veri. Fogalma sem volt róla, mit akarnak tőle voltaképp. De jól körülnézett, merre lehetne megszökni.

Amint ittak, a falka hazatért. Hara megpróbált a földön maradni és utat törni magának a dzsungelban az indák és ágak között. Ezek fentről nézték, mit csinál. Néhány lépés után egy nagy teknősre lelt, amely a folyó felé mászott. Senki nem segített neki, így egyedül vonszolta a majomevők fészkéig. A teknőc persze behúzta a fejét és a lábait. Hara keresett egy követ meg egy majombordát, és kezdte feltörni a teknőc páncélját. Addigra már az egész falka körülötte volt, izgatottan makogtak és bámulták. Nyilván sosem ettek még teknőchúst, ami hatalmasan ízlett nekik. A nőstényeket a teknő érdekelte legjobban, az egyik felkapta és eltűnt vele az ágak között, holott Hara Ka-nak szánta, ahogy magában elnevezte a szoptatós nőstényt.

Kézzel-lábbal mutogatva igyekezett rávenni a falkát, hogy menjenek vissza a partra, de nem értették, mit akar. Azt végképp lehetetlen volt elmagyarázni nekik, hogy a teknőc nem a folyóban él, lenni kellett valahol egy iszapos területnek, ahol tojásokat találhattak.

Ahányszor a folyóhoz mentek, Hara a saját ösvényét taposta újra és újra leszaggatva az indákat és ágakat. Fentről a falka figyelte hogy mozog anélkül, hogy a kezét használná járás közben. Megpróbálták utánozni, de néhány lépés után feladták. Nem szerettek a földön járni, a fákon viszont ugyanolyan ügyesek voltak, mint a majmok.

Néhány kőhajításnyira az itatóhelytől a folyó mocsárrá szélesedett.

– Aba! – hajtogatta Hara a teknőc nevét, végül lerajzolta a homokba. Elképedve bámulták, az egész falka oda sereglett, valamelyikük meg is kóstolta a rajzot. Habozva követték Harát, de néhányan még közben is visszamentek, hogy megcsodálják a rajzot.

Teknőcöt nem találtak, de annál több tojást egy keltető gödörben. Nagy volt az öröm, bár azt hitték, madártojások, integettek a kezükkel, mintha egy madár mozgatná a szárnyát. Hara elnevette magát: a hangra az egész falka a fülét hegyezte.

Hara eltett néhány tojást Ka-nak, a fészek alatt aztán bajban volt, mert nem tudott felmászni a tojásokkal. A hímek segítettek neki, nem túl kíméletesen, az igaz: felrángatták a hajánál fogva. A tojások szétnyomódtak, ami nem zavarta Ka-t: kinyalta a zsákból. Olyan hosszú nyelve volt, hogy akár a saját nyakát is meg tudta nyalni, ha akarta.

Az ötödik napon elsötétedett az ég. A falka szimatolva kémlelte az észak felé rohanó viharfelhőket. Szélroham söpört végig az erdőn, mindenfelé ágak repültek. Hara tudta, hogy le fognak menni a folyópartra, és elhatározta, hogy megszökik. Talált egy kavicsot, amelynek fekete pötty volt a közepén. Amikor megérintette Ka szőrös vállát, és a kezébe csúsztatta a kavicsot, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen selymes a szőre. Ka megszagolta a kavicsot, Harára nézett és olyan gyengédség tükröződött a pillantásában, amit Hara még sohasem látott.

A következő szélroham elől a falka a fákra menekült: Hara egy pillanatra látta Ka-t, amit eltűnt a lombok között. Villám csapott le valahol a közelben. Amíg a falka reszketve hallgatta a dörrenést, Hara eltűnt a bokrok között a parton.

 

 

(Illusztráció: Cueva de las Manos)