Szeptember 19.

Ma megkerestem Tóth tanár urat, és vázoltam neki az elképzelésemet a szakdolgozattal kapcsolatban. Azt mondta, ez egy bejáratlan, szűz terület, nosza, vágjak bele. A címötletemet (Héraklész horoszkópja) természetesen elutasította. Most kereshetek valami konszolidáltabbat.

Október 9.

Hosszas mérlegelés után megvan a tökéletes cím! Héraklész tizenkét munkájának vizsgálata az állatövi jegyek tükrében. Tóth tanár úr azonnal elfogadta. Azt mondta, nézzek utána, foglalkozott-e már más is a témával, egyrészt, hogy lássam, mi feltárt és mi feltáratlan, másrészt, mert a már megírt művekben további szakirodalomra bukkanhatok.

November 5.

Mérges vagyok, kezdem úgy érezni, hogy tökön böktem magam a témaválasztással. Amit eddig találtam, szinte kivétel nélkül ezoterikus szemét, vagy tévút. Azért egyetlen ígéretes műbe belefutottam: The Labours of Hercules – an astrological interpretation Alice Bailey tollából. Tóth tanár úr egyetértett velem, hogy ezt jó lenne megszerezni.

December 7.

Kezdődik a vizsgaidőszak, egy kicsit kénytelen leszek hanyagolni a diplomamunkámat. Viszont minél inkább elmerülök benne, annál furcsább dolgokra leszek figyelmes. Alice Bailey 1880-1949 között élt, és rengeteg ezoterikus témával foglalkozott. Meditáció, telepátia, fehér mágia. Hatással volt a New Age mozgalmakra és a teozófiára is. Ráadásul az a könyve, ami nekem kell, a halála után bő húsz évvel jelent meg. Mindegy, valahogy csak megszerzem. Most megyek Tóth ZH-ra tanulni, nehogy a végén még épp nála kapjak be egy lövést.

Január 18.

Túl vagyok a vizsgákon, térhetek vissza a gályapadra. A Károlyi Kastély Könyvtárában van egy példány a könyvből. Franciául! Kétszeres baklövés. A végén még tényleg meg kell rendelnem az Amazonról, tizenöt dollárért. És Tóth tanár úr finoman utalt rá, hogy ehhez a témához nem ártana az angol mellett németül, latinul és ógörögül is olvasni. Szívesen kölcsönadja a nyelvkönyveit. Hát kösz!

Február közepe.

Végül is sikerült pdf-ben megszereznem a könyvet. Nem könnyű olvasmány, ám annál érdekesebb. Ami viszont még inkább az, hogy ma a könyvtárból hazafelé jövet úgy éreztem, mintha valaki követne. Tóth tanár úr azt tanácsolta, pihenjek egy hetet, nem fog ártani. El is mentem tegnap a Sörházba, de csak annyit értem el, hogy alaposan eláztam, és most hasogat a fejem. Nem érte meg.

Március idusa.

Csak, hogy stílszerű legyek. Tegnap apám halászlét főzött, amit imádok, viszont feltörték a gmailemet. Nem töröltek semmit, de azért kiakadtam. Jelszót változtattam, az eddigi hétről tizenkét karakteresre. Ezt törjék fel, ha tudják!

Április 15.

Dörömbölésre ébredtem. Kibotorkáltam, és két öltönyös fickó állt az ajtómban. Azt mondták, nyomozók, és bejelentést kaptak, hogy kábítószert tartok otthon. Valami isteni sugallat hatására elkértem az igazolványukat, mire némi izmozás után elhúztak. Mi a fene volt ez?

Május 14.

Összejöttem egy csajjal! És megint vizsgaidőszak van, de most ez sem tudja elrontani a kedvem. Szőke, kékszemű, harmadéves a néprajzon. Vallásantropológiával foglalkozik, és nagyon érdekli a kutatási témám. Tudni akarja, meddig jutottam.

Június 7.

Megint kipipálhatok egy szemesztert! Most lesz bő két hónapom a szakdogával foglalkozni. Lili meghívott magához Debrecenbe. Azt mondta, a városnak rejtett szabadkőműves szimbolikája van, talán össze tudom kötni a témámmal. Tóth tanár úr viszont kórházba került. Még őt is meg kell látogatnom.

Július 12.

Ma kaptam egy levelet a pécsi Pálos rend tartományfőnökétől. Tóth tanár úr meghalt. Rák. Ő volt vele az utolsó óráiban. Hagyott számomra egy üzenetet, amit csak személyesen fog átadni. A debreceni kutatásom után elmegyek hozzá. Meg fogom nézni a pécsi szabadkőműves emlékeket is. Tudom, ezzel kilépek a témám kereteiből, de a konzulensem halála úgyis mindent megváltoztat.

Augusztus 19.

A telefonomon írok. Lili elhagyott, és ellopta a laptopomat. Még szerencse, hogy mindent felhőbe mentek. Tóth tanár úr utolsó üzenete az volt, hogy hagyjam ezt a témát. Túl nagy falat nekem. Veszélyes rám nézve. De én nem adom fel! Végigcsinálom, felderítem ezt a furcsa ügyet, ha addig élek is. Éjszaka van, én a kihalt városban sétálok a Barbakán felé. Észreveszem, hogy a Zsolnay-szobor talapzatán apró, ám mívesen kialakított pentagram virít, egy csúccsal lefelé. Nagy, fekete autó közeledik felém. Lassít, megáll. Bejegyzés vége.

(Illusztráció: Jimmy Lawlor)

Fiona kislányosan összegömbölyödve aludt az ágyra terített báránybőrön.
A szél meg-meglebbentette a fürtjeit, mintha lelkesedésből, csodálatból együtt lélegzett volna vele. Riolda leült az ágy szélére, és a lánya tejfehér arcát figyelte.
Kyd tőle örökölte a fekete haját, az öröklés kimeríthetetlen csalfasága folytán a legnagyobbnak, Vörös Sjönnek rézvörös üstök jutott, Fiona, a lánya viszont aranyszőke volt. A fénylő hajkorona, az elégedettség és az ártatlanság ragyogása, maradt csak a férjéből, Sjönből – az önfeledtség, amit ő képtelen volt ellesni vagy utánozni.
A boldogságot – meglehet – csak örökölni lehet, nem megtanulni.
Az ő elcsábított, egyetlen lánya épp az ő hitvesi ágyukban heverészett, talán ezért jutott a hajáról rögtön Sjön az eszébe. A boldogan elnyújtozó Sjön, a gyerekkel ébredő Sjön, a fiatal Sjön, a makrancos Sjön, végül a beteg Sjön. A Nap fia, akinek az ősz üstökébe is ugyanezek a selymes, szőke hajszálak keveredtek – és akinek a levágott fejét Northumbriában ezekről a szőke hajszálakról azonosította.
Még szerencse, hogy valami marad belőlünk, gondolta viszolyogva.
De Riolda most kényszerítette magát, hogy csakis a lánya ártatlanul ragyogó bőrére figyeljen. Hogy ne érezze a szerelem bűzét, a nedvek és az izzadtság kipárolgását, és ne töprengjen el Shiobian hadüzenetén, aki elfoglalta a szobáját, az ágyát, az életét… a lányát.
Mint valami tengerek nevelte, eleven gyöngyszem, az ernyedten alvó látszó Fiona szinte belülről ragyogott. Meglehet, töprengett Riolda, hogy nemcsak a boldogságtól, hanem mert a szíve alatt fészkelődik a harmadik gyereke.
Az a gazember pedig nyilván a könyvtárban ül, és mint jövendő nagy királyhoz illik, a nagyhatalommá válás útjáról-módjáról elmélkedik.
Riolda odasétált az ablakhoz, és bámulta a halott szájüreghez hasonló, szelek koptatta kikötőt.

Az ezüstös vándormadarak nélkül szívszorítóan elhagyatott lett a sziget. De ahogy Riolda számított rá, semmiféle emberevő rém, kékköpenyes szörnyalak és más efféle nem lesett rájuk, mikor kikötöttek.
Bár a nap már magasan járt, döbbent csend fogadta őket.
– Úristen, mind meghaltak! – kiáltott Osjan.
Riolda ezt egy percig sem hitte. A tengeri szélben is érezte a felnőttek és a gyerekek lélegzetvételét, a csendben szuszogó testek keltette apró rebbenéseket – ő pontosan tudta, hogy most épp mindenki alszik a szigeten.
Megvárta, míg Kyd barátai biztonságosan kikötik a hajót, aztán hanyatt-homlok rohannak haza a saját családjukhoz, és mikor valahára egyedül maradt, átadta magát a kétségbeesésnek.
Hisz ez a csend a háborúnál is baljóslatúbb!
Hogy lehet, hogy ma reggel senki sem kószál a parton?
Sjön idejében már napfelkelte előtt fel-alá kóboroltak a parton a férfiak. A szelet kóstolgatták, megnézték a tengert, mintha az egyetlen éjszaka alatt valahova elszökhetett volna, és sétálva, diskurálva, elmélyült arcot vágva következtettek a tenger aznapi hangulatára. Úgy várták a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is elkésett volna. És ezek mind hasznos, férfihez méltó tennivalók voltak! Hiszen a birkák már napfelkelte előtt nyugtalankodtak, és egymást taposva tódultak volna a friss levegőre, ha az emberi szó, a járás-kelés zaja nem csillapítja le őket.
Riolda az ablakban fülelt, de érezni csak az emberi lélegzést érezte, a karámokból semmiféle lárma nem szűrődött ki.
Pontosan úgy, mint gyerekkorában, II. Bandemag idejében. Akkoriban állatok nem éltek a szigeten, és az embereknek semmiféle okuk nem volt felkelni reggelente. Csendesen lapítottak a kunyhóikban, és meglehet, egymás álmaiból táplálkoztak.

Egy erősebb szélroham felébresztette a báránybőrön szunyókáló Fionát.
– Ugye, nem haragszol? Ugye, nem gondolod, hogy…?
Riolda odalépett hozzá, és megsimogatta a lánya lustán göndörödő fürtjeit.
Szegény édesapád, szegény jó édesapád, kezdte volna mondani, de egy ilyen örömtől ragyogó, félmeztelen, fiatal test mellett képtelen lett volna szóba hozni Sjön halálát, a kivégzéseket, vagy mesélni az örökös párába burkolt kikötőről.
– Ugye, örülsz nekem? Ugye, ugye, ugye…? És Shiobianra se haragszol?
Fiona elégedetten tudomásul vette, hogy maga mellett látja az anyját, de az érkezésén nem töprengett különösebben.  De ha már egyszer itt volt, eggyel több oka volt, hogy örüljön.
Ledobta magáról a takarót, és örömében lebirkózta maga mellé az édesanyját.
Riolda, aki megszédült, mintha az ő takaróját valaki beszennyezte volna, gyorsan köhécselni kezdett: – A gyerekeid jól vannak? – kérdezte.
Fiona felnevetett: – Mindenki jól van, mindenki boldog! És te is hogy megváltoztál! Milyen fekete a hajad! Milyen szépek a fogaid! – Hátravetette magát az ágyon, és kacagni kezdett. – Minden sikerülni fog, minden, minden, minden, minden…! Shiobian megígérte, hogy hatalmas királynő leszek!
Riolda lefogta a boldogan ficánkoló Fiona karját, és a fülébe súgta.
– De hogy milyen fárasztó királynőnek lenni, azt te nem is képzeled!
Fiona zöldes szeme kitágult, mintha egy tréfás történet csattanójára várakozna.
– Most el kell indulnod Normandiába, hogy mint jó királynő, megmentsd  a gyerekeket. Hamarosan jön a tél, jön az éhezés, mi lesz itt veletek? Normandiában pompásan fogod érezni magad, ezt előre ígérem. Elviszel egy levelet Rigoberta úrnőnek, pár napig szórakoztatod, mesélsz neki, énekelgetsz, aztán ha béke lesz, visszatérsz a gyerekekkel.
– És Shiobian? Vele mi lesz? Őt ki menti meg? – kérdezte Fiona olyan arccal, mintha az anyja a lelkétől akarná megfosztani.
A lelkétől?, töprengett Riolda. Hogy mondják a zsidók? Ne főzz ki gödölyét az anyja tejében, ne zsarolj senkit a saját gyerekével!
De ez a gödölye már megfőtt, Fiona ragyogott a boldogságtól.
– Ó, drágaságom! Ha minden sikerül, és ugyan mért ne sikerülne, akkor Shiobian maga megy érted! Mint királynőt hoz vissza a Nyugati szél szigetére! Addig te megkeresztelkedsz, összebarátkozol a torony úrnőjével, megtanulsz latinul, ez mind nem olyan fárasztó, mint itthon kushadni. Semmi az, nem fáradtság! Ráadásul Normandiában nyár van, örökös nyár, ott még a koldusok is gyümölcsöt esznek, és akkora körték teremnek, hogy nem férnek a tenyeredbe! Van ott egy kellemetlen pap, de egy ilyen ügyes, kedves lány majd könnyen boldogul vele.  Nincs kedved világot látni? Pár hét vagy hónap múlva hazajössz, mint Shiobian királynője.
– És Shiobian nem fog elpusztulni, hogy nem maradok itt vele?
Riolda elmosolyodott, és tovább győzködte a lányát, hogy Shiobiannak majd erőt ad, hogy Fiona gondol rá. A szerelem a legnagyobb, legerősebb, legnemesebb dolog, ki ne tudná?
– Hidd el, kislányom, így lesz a legjobb! Ráadásul királynőhöz méltó cselekedet, ha megmented a gyerekeket.
Fiona olyan képtelenül boldog és jóhiszemű volt, hogy ebben a percben azt is elhitte volna, hogy a repülés a legkirályibb és a legillendőbb dolog.  Talán még a szél is azért fújt, hogy neki, Fionának jót akarjon.
De egy pillanatra azért mégiscsak elkomorult.
– És nem fognak haragudni a férfiak, ha elviszem az egyetlen hajójukat? Hiszen ha elviszem a Csacsit, a kis hajót, hogy meglátogassam a barátnődet, akkor mind éhen maradnak. Ó, jaj, mit mondanak?
Mit bánta, ha éhségükben mind rakásra hullanak! Attól reszketett, hogy nem gyengéden, nem szeretettel gondolnak rá.
Mi lesz ezzel a lánnyal, töprengett Riolda, ha majd kiderül, hogy Shiobian nem örökre, nem úgy, nem annyira…?  Vagyis hogy nem egészen…? Inkább egy jól nevelt, valódi királylányról álmodozik, akit minden héten tejben mosdattak a dajkái, és akivel egy igazi országot kap hozományul. Hajókat, katonákat, tekintélyes, hatalmas rokonokat.
De tulajdonképp mit számít, mit akar Shiobian? Ha a szigetlakók fellázadnak, nemcsak őt pusztítják el, hanem a szeretőjét, a kapcarongyát.
– Te csak ne aggódj, Fiona, kitalálunk valamit. Él egy nagyon furcsa öreg a tengeren. Nem eszik, nem iszik, nem alszik, de a bajba jutott nőket és gyerekeket ő viszi át egyik szigetről a másikra, egyik világból a másikba. Vigyáz rájuk, nem engedi, hogy elpusztuljanak. Nehéz öregember, de megpróbálom elérni, hogy eljöjjön érted.

(Illusztráció —
Gustav Klimt: Danae)

Kilenc felnőtt férfi állta körül a haldokló Vörös Sjönt.
Ne mozgasd a fejed! Lélegezz nyugodtan!
A lázasan hánykolódó Vörös Sjön már régesrég átlépett egy másik időbe: most épp a kunyhó sarkában kuporgó fiatal édesapja árnyát gyötörte, hogy hajnalban induljanak a tengerre.
Mért is ne? Riolda is tudta, hogy mindannyian a saját gyerekkorunkon át lépünk át az ismeretlenbe.
– Majd indultok – szólt csendesen. – Hamarosan eljön az ideje.
De minek lesz itt az ideje? Gyerekek, szőkék, feketék, barnák és vörösek visongtak Vörös Sjön kunyhója körül, csúszkáltak, lökdösődtek. A legtöbb gyereknek már nem voltak szüleik, megtagadták vagy elfelejtették őket: az idő összezavarodott a szigeten, a felnőttség vagy a gyerekség immár semmit sem jelentett.
Ne csimpaszkodj belém, nem vagy az enyém, menj innen!
Közben mint valami mozdulatlan árnyék, az öreg Sjön ott várakozott a sarokban.
A betegágy mellett Riolda alaposan végigmérte Vörös Sjön barátait. Beesett szemgödrök, pókhálós arcok, csapott vállak, sunyi tekintetek. A túlélők.
A maradék.
– Már irigyellek, hogy nálam hamarabb találkozol édesapáddal – súgta Riolda a fiának.
Vörös Sjön elmosolyodott, a felvillanó remény megszépítette szabályos vonásait.
– No de velünk mi lesz? – kérdezgették Rioldát Vörös Sjön szomszédai. – Ki szerez nekünk új birkákat? Ki megy majd a tengerre halászni? Ki hoz ennivalót?
Rioldát nem vitte rá a lélek, hogy a felelősségről, a szülői szeretetről vagy akár a bátorság fontosságáról prédikáljon. Tőlük pár lépésnyire ott lapultak a tengerben s fehér húsú, álmos halak, akik szinte reszkettek azért, hogy a Nyugati szél lakóinak egy kis haladékot adjanak.
De a felnőttek féltek a tengertől, és mind gyengének érezték magukat. A szemük fájt, a torkuk kapart, és furcsa félálomban tettek-vettek-dülöngéltek a kunyhóik körül. A jövő elérhetetlen messze volt, mindenki ott dőlt le aludni, ahol épp elfogta az álom.
– Mi folyik itt, anya? – kérdezte a kunyhóba belépő Kyd, és sürgetően átfogta Riolda derekát.
Kyd ma sokkal nyugodtabb volt, de újra ugyanazt kérdezte, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy a Normandiából tartó hazaúton. Mit-mondjak, mit-csináljak, mi-lesz-ennek-a-vége? Mit-mondjak, mit-csináljak.
Riolda lehajolt, megigazgatta Vörös Sjön hatalmas vállán a takarót. Bágyadtan intett a láthatatlan Sjönnek, és a nagyobbik fiával kilépett a kunyhóból.
Az érzés, hogy mindez megtörtént egyszer, a vaskos Kyd láttán szertefoszlott.
– Furcsa betegség ez – suttogta Riolda. –  Valamikor én adtam nevet ennek a földdarabnak, de most érzem, mint egy kölcsönvett köntös, név is lefoszlik róla.
Kyd, akinek sohasem volt se ünnepi, se kölcsönvett köntöse, ingerülten legyintett. – Ezek a nyavalyás norvégok hozták ránk a romlást! Kár volt befogadni őket!
Újra támadt a szél, egy hasas felhő alattomosan megint beterítette a szigetet. Gyerekek, felnőttek dülöngéltek a sárban, egy részegnek látszó asszony próbál megkapaszkodni a ferde esőszálakban. Az arca lerágott almacsutka.
Vagy ez már mégiscsak megtörtént? Két napja? Harminc esztendeje? Ki emlékszik?
– Nem is tudom – suttogta Riolda. – A leprának, a pestisnek, a vörhenynek jellegzetes tünetei vannak. Láz, rohadó testrészek, fájdalmas kelések. De talán létezik olyan betegség is, mikor csak azt veszed észre, hogy a világ elromlik, hogy nincs benne elég élet… Az éhezés, a felbomló családok, a céltalanság csak tünete valaminek. Egyeseket ez elgyöngít, másokat dühöngővé tesz…
Belepillantott Kyd nyugodt, szürke szemébe nézett, és elmosolyodott:
– De úgy látszik, néhányan azért meggyógyulnak belőle.
– Anya, anya! Engem elemészt a szégyen! Csak azért ólálkodom mások kunyhójába, hogy örvendezzek, hogy mások betegebbek nálam. Ma reggel láttam a feleségemet: négykézláb jött velem szemben, makogott, prüszkölt, nyihogott, én meg elfordítottam a fejem. És a gyerekeim! Azt sem tudom, mit csinálnak, merre vannak! És milyen őrjítő, hogy nem is hiányoznak! Hogy a szégyen még eszembe jut, de ők maguk már nem.
Riolda boldogan megrázta magát: végre valaki, aki nem tartja álomképnek önmagát, és hisz abban, hogy valamilyennek kellene lenni.
– Ne bánkódj a feleséged miatt, talán fel sem ismert téged.
– De leszek-e még ember valaha? Hisz csak azért járok át Vörös Sjön kunyhójába, hogy lássam hol tart… Hogy mennyi ideje van hátra, hogy lássam, mi lesz a ruháival, mi lesz a takarójával… Szörny vagyok, hidd el nekem!
Kyd is, ahogy a szigetlakók többsége nem szerette Bandemag király palotáját, a kidőlt-bedőlt fogadótermeket, a befalazott ajtókkal teli folyosókat, és különösen a könyvtárhoz vezető tizenhét lépcsőfoktól viszolygott.
Riolda mégis most a palota kihalt, óriási konyhájába kormányozta a fiát. – Gyere, fiam! Főzök neked valamit!
A nedves gyújtóst percekig piszkálva meggyújtotta a tüzet, és málnalevélből, tölgyfakéregből, Normandiából hozott jázminszirmokból teát főzött. Úgy nyújtotta át Kydnek, mintha forró húsleves lenne vagy valami mesebeli országból való orvosság. Nincs más, elégedj meg ennyivel. Légy erős, mint a tölgy, szívós, mint a málna, hajlékony és friss, mint a jázmin, duruzsolta, hogy a fia ne is nagyon hallja. Kydet aztán nem érdekelte az idő zűrzavara, a járvány oka vagy lefolyása, csak vissza akarta kapni az életét.
Kyd nem volt túlságosan jóeszű gyerek. Mindig minden tervet az anyjától tett függővé, akit örökösen megrémített a hepciáskodásával.
De most nem hőbörgött. Csak szelíden és megalázkodva bólogatott.

Igen, igen elboldogul. Igen, ez a kis Csacsi még senkit sem hagyott cserben. Igen, holnap reggel összeszedi a gyerekeket és a viszonylag egészséges felnőtteket. Igen, halászni mennek, és ha a szél elsodorja őket egy másik szigetre, akkor segítséget kérnek. Igen, igen, igen… igen, igen…
– Most már elég lesz, anya, hidd el, elboldogulok!
– I. és II. Bandemag nem hagyott ránk különösebb kincseket, aranyat vagy ezüstöt. De itt a könyvtára! Ha valahol birkákat vagy facsemetét vásárolhatsz, fizethetsz kódexekkel is.
Kyd, aki eddig motyogva helyeselt mindent, most felhorkant.
– Ugyan már, anya! Melyik pásztort érdekelnek Szent Lumpáciusz elmélkedései? A nyavalygásai, az elfelejtett elégiái, az unalmas prédikációi! Szerinted hányan vannak még, akik olvasnak? Akik nagyképű, halott férfiak gondolataival vigasztalódnak? Még néhány év, és leszoknak arról az emberek, hogy olvasásra fecséreljék az idejüket!
Riolda félresöpörte a haját az arcából, és jókedvűen nevetett. Ha Kyd hajlandó megmenekülni, akkor mit számít, mi a véleménye N. hercegről, Arisztotelészről, Ovidiusról… vagy Szent Lumpáciuszról.  De persze nem engedheti el a jövőbe üres kézzel.
Fogott egy mécsest és vidáman integetve kisuhogott a konyhából.
Átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, a halálos álomba merült fogadótermeken, és visszatért a hóna alatt három bőrbe kötött, vastag kódexszel.
– Nézd csak, fiam! Lehet, hogy manapság már nem olvasnak az emberek, de képeket még szívesen nézegetnek. Látod ezt a sok csodás rajzot? Így repültek a mór tudósok, a mesebeli Alexandriában meg ilyen csodás embergépeket terveznek! Nézd csak, ez itt a Tökéletes város, Alméria! És ehhez mit szólsz? Nézd csak meg jobban a tengerben lebegő házakat, ez Velence, a lagúnák városa, a világ legnagyobb csudája! És látod ezt a királynőt? Ő itt Aldora, aki meztelenül lovagol egy elefánton, és fityiszt mutat a katonáknak. Meglehet, hogy az az ő szerencsétlen fia volt az, aki ránk szabadította a vikingeket.
Kyd megvetően hümmögött, és eltolta az utolsó kódexet. Egy percig sem hitte el, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít, a saját élete ezektől a penészes lapoktól, mókás rajzocskáktól függene.
– És nézd csak! – lelkendezett tovább Riolda. – Itt egy beszámoló egy híres kalmárról, aki bejárta az Industól a Dunáig a Kelet összes királyságát, és hol a zsidók jövendő királyának, hol bajbajutott keresztény püspöknek adta ki magát! Az emberek esténként szeretnek szórakozni, én nem hiszem, hogy ezekért a szép képekért, ennyi mulatságos ötletért ne adnának egy rendes birkanyájat.
Kyd elnézően mosolygott és töltött még a teából.
– Én úgy látom, anya, az aranyat meg az ezüstöt az eszeveszett ötleteknél is jobban szeretik. Nincs az az anyátlan-apátlan agyalágyult, aki ilyen idióta meséket ne tudna könnyen kitalálni.
Felállt, és a maga cammogós lépteivel elindult a kapuhoz. – Ne aggódj, holnap elindulunk, hozunk halat vagy legalább valamilyen segítséget.  És ha egy mód van rá, túladok ezeken az ócska könyveken.

Riolda rákacsintott, és a kódexek tetejére egy fehér kendőbe rejtett, nagy sajtdarabot dobott. Egy egész sajttömböt a kis Csacsi hajdani zsákmányából.
– Csak hogy ne éhezzetek az úton! És ha valamiért nem sikerülne visszajönnöd, fiam, ne fájjon a szíved. Soha ne szomorkodj! Hidd el, fiam, én nagyon jól megvagyok.

Illusztráció: Tomasz Alen Kopera

Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.

Szentséges ég!
Ahogy Jette elaludt, Riolda lerúgta magáról a takarót, megnyomkodta a homlokát, és próbált észhez térni. A dübörgés mostanra csillapult, a fájdalom lüktetéssé szelídült – mintha egy kacskaringós öbölben keresnék a hullámok a helyüket. De a bal kezét még mindig nem tudta rendesen mozgatni.
Valamiért mintha nem akaródzott volna egészen meggyógyulni.
Vetett egy pillantást az ágya előtt szuszogó Jettére, aztán odavonszolta magát a nyitott ablakhoz.
Akkor hát mégsem álmodott: itt van a holdfényben derengő kikötő, itt hevernek a halottak a kövek közt, és itt van Sjön… most az ő szeme is ugyanezt a halott sötétséget bámulja. Ernyedten, mozdulatlanul. Pedig a szökésre talán ez az óra lenne a legmegfelelőbb: csendben kiosonni a kapun, elbújni valamelyik házban vagy az öböl egy eldugott zugában, aztán csak várni és reszketni … Levegővétel nélkül imádkozni, míg ez a rémálom magától elmúlik. Sjön majd megáll fölötte, és öreges aggódással szemrehányást tesz, hogy lopják az időt, és még mindig nem indultak haza a Nyugati szél szigetére.
De az időt így már nem lehet visszafordítani.
És talán nem is lenne biztonságos. Ez a Jette bolond ugyan, de semmiképp sem ostoba: ébredés után dühöngve felgyújtaná, ami a városból megmaradt – és még ha csak felgyújtaná! Eleven fáklyaként járná keresztül-kasul az öblöket, és akire csak rápillantana, az rögtön lángra lobbanna.
És nem is az őrjöngő Jette volna az egyetlen ellensége.
Riolda belefülelt az éjszakába. Igaz-e, hogy itt, Northumbriában mindenkit kardélre hánytak? Nemhogy egy maroknyi viking, még egy alapos járvány sem tud egy vidéken minden embert kiirtani. Ő bizony jól emlékezett a mórok által végigpusztított Normandiára. Minden bokorban, minden hasadékban menekültek lapultak, a nők szültek, a szerelmesek szerették egymást, a gyerekek játszottak. A rejtőzködést a meglett, csalódott férfiak viselték a legnehezebben. Most a királyi palota a legbiztonságosabb hely, hisz most minden öböl, minden erdőcske tele van menekült férfiakkal, akik szerencsétlennek érzik magukat, mert ők élnek, a szeretteik pedig halottak.
De hát én is élek, és az én szeretteim is meghaltak.
A holdfény megtört valamelyik fölöttük terpeszkedő felhőben, és a kikötő, mögötte a halott, de valamikor eleven város visszazuhant a nyugtalanító sötétségbe. A bölcsek szerint ilyenkor nemcsak a túlélők izegnek-mozognak, hanem kilépnek a tengerből a halottak, és csendben megkeresik a rokonaikat.
Riolda semmire sem vágyott inkább. A megalázó túlélés helyett a halottak méltóságára:

Szolgák voltak, ma királyok.
Szabadok, rendíthetetlenek.
Lemondani néhány dologról maga a fájdalom.
De egyetlen perc alatt elveszíteni mindent?
A zuhanás jéghideg gyönyörűsége.
Száguldasz mélyebbre… és egyre mélyebbre…
A szád tele földdel, kezed-lábad hideg és merev, a szíved…
A szív?
Talán nem is bír el ekkora gyönyörűséget.

No de mihez kezdjen ezzel a Jettével, aki rosszabb a kikötőben vigyorgó halottaknál is? A háború sok bomlott lelket csatasorba állít, az éhség sok fiatalt elűz a falujából, köztük ilyen szeretetért lihegő, maguk körül mindent elpusztító lányokat is.
De hogy szabadítson egy gyújtogatót a saját szigetére?
És azok a borzasztó hunyorgások, a rémes rángatózások, azok a szörnyű vakarózások! Mintha millió hangya futkosna a ruhája alatt! A rettentő dührohamok, amik után reszket a szemhéja, a karja, a lába! Mintha egy hálójába gabalyodó pók volna.
Indulj, különben a fejedre ütök! Indulj, különben megégetlek! Ha nem szeretsz, megeszlek!
Az őt istennőként imádó, de minduntalan hátba taszigáló Jette arra is alkalmatlan, hogy beálljon valamelyik nagyúr kíséretébe. Melyik épeszű király érezné magát biztonságban Jette dührohamai közben? Akit nem pénzzel, nem fenyegetéssel, csak a szeretet ígéretével lehet féken tartani? Riolda megremegett. Te vagy az én királynőm. Te vagy az én egyetlenem! Csak fogadj nekem szót! Ha hűséges leszel, nem öllek meg!
Hjalmar, Knut, Sigurd, a sebhelyes Holger, a kalapácsos Rasmus is bolondnak tűnt, de nem annyira, hogy gyilkolászás közben példaképet vagy édesanyát keressenek. Jette őrültségében tényleg van valami Al-Rakmarán megszállottságából – mert talán valóban vannak olyan rettentő sérelmek, melyek nem hagyják a testet meghalni.
Ránézett a gyűrűre, melynek különleges, finom arabeszkje – Jette szerint – két egymáshoz simuló hattyút formázott.
Hogy szabaduljon meg ettől a világcsúfjától, ettől a szörnytől, ettől a beteg kamaszlánytól, aki be akar költözni a szívébe?

Legalább tíz kard hever itt szerteszét, ráadásul Jette nem is akkora darab, hogy ne végezhetne vele a saját kezével. Miért is ne? Ez a bomlott parasztlány nem az a teremtés, akivel az ember közös hajóutat tervezne.
Egy mozdulat, és visszakaphatja az életét. De a sértődött emberek életösztöne fejlettebb – és Jette azonnal felriadna, ha egy karddal ott állna fölötte, hogy a végén zokogva Rioldát aprítsa miszlikbe… Te vagy az egyetlen, akit szerettelek. De látod, nem érdemeltél meg engem…
És mi van, ha Jette nem alszik, csak tetteti az alvást, és nagy ravaszul próbára akarja tenni az ő kis hattyúját?
Riolda az ablak felé hátrált, és minden porcikájában reszketett.
De mitől is félünk? Hiszen semmi sem lehet visszataszítóbb a saját szívünknél.
Riolda megint a sötétlő tengerre bámult. A tenger éjszakai fészkelődése, a sziklákon megtörő hullámok, ez a lomha, örökös készülődés csak arra figyelmeztet, hogy egy földöntúli energiákból táplálkozó ellenséggel áll szemben.
Az ablak mellett elszenderedve úgy érezte, Al-Rakmarán sóhajtozik és lépeget a feje fölötti teremben.

Hajnalban Jette keltegetésére ébredt:
– Riolda, te megvetsz. Undorodsz tőlem. Biztos nem vagyok elég jó neked. De csak merészelj megszökni, csak próbáld meg! Úgy a fejedre ütök! A végén megeszlek!
Riolda bizonygatta, hogy a kiömlött vér szagától még mindig fáj a feje, és csak a friss levegő miatt aludt el az ablaknál.
Jette hitte is, nem is, de egy kis ütlegelés, lökdösés, hajcibálás után megenyhült, sőt kezet csókolt Rioldának. Még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy sírt ásson a tengerparton.
– Mintha nem volna mindegy! De ha ez neked annyira számít!
Riolda hálásan bólogatott, Jette pedig tovább fogadkozott.
– Ha nem fogsz becsapni, akkor megteszem. És utána elfoglalok neked bármit, és mindenkitől megvédelek – hajtogatta, miközben a derekára kötötte a kardját.
Egy jó harcos kezet mosni sem megy kard vagy buzogány nélkül, nemhogy sírt ásni.
– Nem bánod meg, Riolda, csak légy jó hozzám!
A parton szorgoskodó Jettét figyelve Riolda már szinte öklendezett kétségbeesésében. A normann udvaroncok gyakran danolásztak apácákról, erdők mélyén élő, szakállas női szörnyekről, akik fiatal lányokat rabolnak a „világ csúfjára”. Elcsábítják, és addig tartják a barlangjukban, míg gyerekeik nem születnek, vagy ki nem nő szegény szüzek szakálla.
Vajon ez a Jette is ilyen?
Vagy ez a parasztlány még túlságosan fiatal és összetört ahhoz, hogy önmagával tisztába jöjjön? Hány éves lehet? Annyit megértett Jette megjegyzéseiből, hogy az anyja elárulta Norvégiában, a nővérei cserben hagyták, de végre annyi balszerencse és csalódás után rátalált az igazira… Egy jó anyára, egy ideálra, egy jövendő harcostársra, egy hű rabszolgára… hogy pontosan kicsodára-micsodára, azt nyilván maga sem tudja. Visszaélhet-e bárki ezzel a ragaszkodással? A reménnyel, hogy egy vadidegen nő parancsra jóváteszi, amit ellene elkövettek?
A sír elkészült, Jette alaposan kifáradt, és már csak az hiányzott, hogy délután odavonszolják Riolda férjének tetemét.
Ha már úgy odavagy érte.

– És eldöntötted, mikor indulunk? – nyaggatta ebéd közben is Rioldát.
A munkától kimelegedve, szüntelenül vakarózva félig nyers lóhúst falatozott. Lelkesen szürcsölgette a velőt a csontokból, ahogy egy diadalmas és rettenthetetlen vikinghez illik. Félrecsúszott sisakja alól gyanakvón méregette Rioldát, aki engedelmesen üldögélt vele szemben, és óvatosan mosolyogva egy almacsutkát rágcsált.
– Ugye nem vagy szélhámos, Riolda? Ugye, nem akarsz engem becsapni?
Riolda biztosította, hogy esze ágában sincs.
– Akkor mért nem eszel velem rendesen? Már nem kéne annyira kímélned magad.
– Megfogadtam, hogy hátralevő életemben nem eszek húst.
– Te talán valami szent vagy?
– Nemcsak a szentek vezekelhetnek, Jette.
Szegény ló nagyon öreg lehetett, mert csak kínlódva, nehezen adta meg magát Jette fogainak. De Riolda most mégsem érezte azt a vak, nyüszítő félelmet, mint hajnalban.
Amíg pártfogója, ura és parancsolója a csontokat szopogatta, ő megpróbált világosan érvelni.
Hiszen a túlélők nyilván nem fognak időtlen időkig barlangokban, vízmosásokban rejtőzködni. Ha egy csepp eszük van, a szomszéd udvarba rohannak, ígérnek fűt-fát az ottani királynak, és egy kisebb hadsereggel térnek vissza, hogy megvédjék a városukat. A trónterembe belépve két nőt találnak, az egyikük viking páncélt visel, és kardot szorongat a kezében.
– Mit gondolsz, mi lesz az első dolguk? – kérdezte Riolda.
– Ne aggódj, én megvédelek – suttogta Jette. – Életre-halálra. Az utolsó leheletemig… Bedobálom a nyomorult angolszászokat a pöcegödörbe.
Riolda legyintett. A vágy egyetlen időt és módot ismer: a jelent és a parancsoló módot.
Ám miközben menekülnek, magyarázott tovább, nem szabad megfeledkezniük arról, hogy Jette milyen csodálatos, milyen rettenthetetlen harcos. Méltatlan dolog lenne, ha egy ilyen nagy hős elkísérné őt a Nyugati szél szigetére! Hisz ezen a kopár földdarabon, az ő hazájában csak ostoba, jámbor birkatenyésztők élnek. Ők aztán soha nem fogadnának be egy ilyen nagy vitézt!
– Nem gond. A gyerekeidet is megölöm – vetette közbe Jette buzgón.
Riolda lesütötte a szemét.
Ennél sokkal okosabb lenne talán, fejtegette óvatosan, ha Jette valami más, hősiesebb elfoglaltságot keresne. Ott van például az Ifjúság kútja, Szent Reginaldus szigete! Három ösztövér szerzetes védelmezi a híres csodatevő vizet, három vézna pap, akik örökké attól rettegnek, hogy partra száll valami rosszindulatú idegen, és elrabolja az ereklyéjüket. Milyen nemes és bölcs dolog lenne, ha Jette védelmébe venné a sokat szenvedett szigetet!
Jette úgy nevetett, hogy még a félig megrágott lóhúst is visszaöklendezte.
– Ugyan! Mi öröm van három férfiban és egy fennhéjázó, mozdulatlanul heverő halottban! Mire megyek én három dölyfös, ingyenélő pappal! Őket kerülgessem évekig, évtizedekig!? Micsoda lélekölő, unalmas munka!
Az arca hirtelen eltorzult, a hangja kislányos zokogásba fúlt.
– Miért nem ragaszkodunk az eredeti tervhez, Riolda? A világhatalomhoz! A virtushoz és a dicsőséghez! Nincs az az ereklye, ami annyira izgalmas lenne, mint a partvidék fosztogatása! Ráadásul te már vissza sem térhetsz az Idő szigetére, Riolda.
– Ugyan mért ne térhetnék vissza?
– Tudod, mit mesélt a nagyanyám? Aki egyetlenegyszer ivott az ifjúság kútjából, az többé nem találhat többé vissza.
Riolda felnevetett, erre Jette arca megint eltorzult, mintha nem tudná eldönteni, hogy most üssön vagy zokogjon.
– Hát hogy élhetném én le nélküled az egész életemet? Mi lesz ott velem? Hogy lehetnék boldog, ha nem vagy velem? Kire vigyázzak, kit védelmezzek? Ki szül nekem gyönyörű gyerekeket?
Riolda megtántorodott, különösen mikor a zokogó Jette teljes súlyával a lábára is rátaposott.
Mostanáig reménykedett benne, hogy a „sziget őrzése” életre szóló feladatot ad szegény bolondnak. Ráadásul egy csodakút egy bömbölő szelek taszigálta szigeten annyira mesebeli hely, hogy ott talán fel sem tűnik egy viking harcos, aki női hangon szól az érkezőkhöz – és néha belemarkol a hajukba, leköpi, lökdösi, a válluknál, a derekuknál fogva rángatja a jámbor zarándokokat. A látogatók talán nem a gyilkos lányt, nem is a hétpróbás gyújtogatót, hanem a sziget egyik „különösségét”, egy éneklő oroszlánt, egy csodálatos egyszarvút látnak majd Jettében.
De a rettenetes lány most megint mögé került, és belecsimpaszkodott a derekába.
Riolda pedig egy pillanatra – de csak egyetlen pillanatra! – megfeledkezett róla, hogy mennyire retteg tőle.
– Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – kiáltott Jettére. – Ne cibáld a hajamat, ne lökdöss, ne taszigálj! Soha többé ne merj rángatni engem! És most figyelj, te tökkelütött! Akárhogy tiltakozol, itt nem maradhatunk. Már nem vagyunk egyedül, ha kihajolok az ablakon, érzem a bőrömön mások tekintetét. Ha a szárazföld felé minden út zárva, akkor át kell hajóznunk Normandiába. Az elég nagy ország, ott elrejtőzhetünk.
Jette is felkapta a fejét, mert a zaj most már nem is a kikötőből, hanem a vár kapujából hallatszott.
És bizony most nem bosszúálló szellemek, sírból kikelt rémek, részeg vikingek lármáztak körülöttük. Az egyikük elejtett valamit, egy másik pisszegve csendre intette. Mintha valakik vigyázva, óvatosan, lábujjhegyen, lassan-lassan próbálnák körbevenni őket.
De ezek a betolakodók nem is tűntek igazi harcosoknak. Torzonborz, fekete hajuk volt, barna lebernyegük, és néhányan a hónuk alatt hozták a facipőjüket, hogy ne csapjanak nagy zajt.
– Kyd! – sikoltotta Riolda. – Drága, egyetlen fiam! – és zokogva az érkezők közé vetette magát.
Kyd felemelte az anyját a földről, aztán könnyedén magához húzta.
– Legalább te életben vagy, anya. Tegnap reggel kilenc kiterített holttestet találtunk a kikötőben. A tízedik holttest helyén egy kard volt, hiszen apa nem vérrokona a sziget szellemeinek. Tudtuk, hogy bajban vagy, ezért rábíztuk magunkat a leggyorsabb áramlatra, hogy megszabadítsunk téged, és hazahozzuk apa holttestét.
Riolda sírva a fia karját szorongatta, és csak percek múlva vette észre, hogy egyik alattvalója a markában szorongatott kővel lecsap a földre szorított Jettére.
– Jaj, ne! – kiáltott fel.
Jette haldokolva sem volt egészen fegyvertelen. A résnyire húzott szemén megvillanó fény gyűlölködve fúródott Riolda bőrébe.
Gonosz vagy, áruló vagy, nem érdemelted meg, hogy szeresselek.
Riolda levette a köpenyét, és betakarta Jettét.
– Mint valami óriási bogár! Milyen csúnya féreg! – szörnyülködött az egyik fiúcska.
– Hűséges, bátor lány. Ő mentette meg az életemet – sóhajtott Riolda.
Kyd csak legyintett:
– Most ne huzakodjunk, hanem rögtön hagyjuk itt ezt a kígyófészket! Az ember lát egy holttestet, szörnyülködik, lát két holttestet, még jobban szörnyülködik. De ha lát kétszázat? Kétezret? Azon szörnyülködik, hogy nem érez semmit. Én minél előbb haza akarok térni! Azt hiszem, eleget láttam a világból.

(Bélyegkép: Giorgio de Chirico. Illusztráció (lent): Zdzisław Beksiński

– Kétszáztizenhárom lépcsőfok, egy féllel se kevesebb – kiáltott utána a parasztasszony.
Riolda visszamosolygott, mert olyan erősnek érezte magát, mint aki a menny kapujáig magasabbra is örömmel felszaladna.
Persze közelről már nem tűnt annyira finomnak előkelőnek a vártorony. A  bejárat előtt disznók dagonyáztak, és nem katonák, nem lovagok, nem alabárdosok, hanem egy felfuvalkodott, mérges lúd őrködött a kapuban.
Rigoberta úrnő – gondolta Riolda – nem ragaszkodhat az etiketthez túlságosan.
Az első húsz lépcsőfok kicsit meredek volt, de még könnyen felszökdécselt rajta. A kőlépcsők egy konyhába vezzettek, itt négy-öt asszony pletykálkodott és tollat fosztott, akik annyit sem kérdeztek Rioldától, hogy honnan jött, mi szél hozta, kit keres-mit keres. Rigobertát aztán tényleg szeretheti az ő népe, gondolta Riolda elismerően. Ezek az asszonyok nyilván el sem tudják képzelni, hogy valaki ártani akarjon neki.
A konyha végében egy korlát nélküli csigalépcső magasodott, olyan roskatag, hogy Riolda óvatosságból átugrott némely lépcsőfokon, hisz félt, hogy a tollat fosztó asszonyok nyakába vagy egyenesen valamelyik fortyogó üstbe pottyan.
No de a birodalmi küldöttségek nem ezen a szörnyű lépcsőn kapaszkodnak fel, hogy Nagy Károly unokahúga előtt tiszteletüket tegyék? De ha nem ezen a lépcsőn, akkor melyiken? Vagy van egy másik lépcső is, egy biztonságos és kényelmes, és azon járnak a bejelentett vendégek?
Hamarosan, sok csúszás-mászás után megérkezett másik terembe. Itt egy sorvány szerzetes körmölt egy levelet, akkora odaadással, olyan tiszteletreméltó buzgalommal, hogy csak intett Rioldának, ne zavarja, menjen tovább, ne tartóztassa fel – mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy Angliából idepottyant idegenek errefelé csak úgy bejelentés nélkül teszik a tiszteletüket.
A szerzetes szobájában a lépcsőt már csak egy könnyedén a falnak támasztott kerti létra helyettesítette – Riolda eltöprengett: hogy élhet ez a szegény Rigoberta ilyen rendetlenségben? Hogy jut le a földszintre, ha este sétálni támad kedve? A létra után egy rámülten szétspriccelő egércsalád és egy kisebbfajta lomtár következett, aztán egy szúette, minden lépésre nagyot sóhajtó  lépcső.
Az utolsó lépéseket Riolda már négykézláb, a térdén-fenekén csúszva, a kezét ledörzsölve tette meg. Az apró lőréseken át besüvített a tengeri szél, most még csak kóstolgatta a tornyot, hogy aztán telenként bömbölve zúduljon be az ablakokon. Riolda elképzelte, hogy ilyenkor recseg-ropog az egész építmény, és Rigoberta – amennyiben tényleg létezik, és nem valami szobor vagy bálvány – hálóingben, sikoltozva menekül.
A legutolsó pihenő volt a hálószoba.
Leporolgatva a szoknyáját, Riolda udvariasan meghajolt, áldott, szép napot kívánt, és meghökkenve figyelte az ágyban magányosan pihenő teremtést. Eszerint tényleg eleven lény ez a Rigoberta – de se papok, se udvarhölgyek, se lovagok,  se lézengők, se énekesek nincsenek vele, csak egy szurtos kis cselédlány varrogat az ágy mellett. Az úrnő, egy meglehetősen fiatal és széparcú teremtés lehunyt szemmel pihent, ám a legkevésbé sem hasonlít a mesék királykisasszonyaihoz, még álmában is szigorú és összeszedett. Unokahúg, kötelességtudó.
De egészen megdermedt, mikor észrevette a takaró alól kilógó csonka lábfejét és az ágy mellé támasztott mankókat.
Hogy képes egy nyomorék asszony le- vagy fölsétálni ezeken a szörnyű lépcsőkön? Hogy képes itt leélni az életét?
Vagy a sánta Rigobertát kislányként hurcolták fel ebbe a rozogva toronyba, hogy innen már csak holtan, a mankóit hátrahagyva szabaduljon?
Az ágy mellett egy ruhásláda, előtte egy szépen faragott házioltár, szemben a szemkápráztatóan ragyogó tenger és a fiatal asszonyok módjára hajladozó körtefák. De hogy lehet elviselni, ahogy a Norvégiából alázúduló szélben recseg-ropog a torony, és még a szurtos szolgáló is a jó melegbe, a konyhába menekül?
– Nocsak! – szólalt meg az ébredező Rigoberta. – Foglalj helyet, nővéremt! Örülök, hogy meglátogattál bennünket – és mintha Riolda Nagy Károly másik elfeledett unokahúga lenne, rámutatott az ágy szélére.
De közben hiába volt előkelő hölgy, ugyanazt a gyatra, idő, szám, személy nélküli nyelvet beszélte, mint a körtefák között sétáló parasztasszonyok.
Ám a haja, a körme, az arca, de még az ágya is makulátlanul tiszta volt.
A kis szolgálólány körteborral és árpakenyérrel kínálta őket. Micsoda kolostori szegénység! Micsoda kolostori szerénység! Ez a csontos, nyomorék, de széparcú hercegnő ugyanazt fogyasztja, mint az alattvalói.
És Riolda most már érteni vélte, honnan ered a Normandia e szegletét elárasztó derű, termékenység és életkedv. Ez a Rigoberta a tökéletesebbnél is tökéletesebb várúrnő: fenn él egy majdnem megmászhatatlan toronyban, soha senkit nem zaklat, soha senkit nem sanyargat, soha semmibe nem szól bele, viszont aki megteszi ezt a kétszáztizenhárom lépcsőfokot, azzal udvariasan eldiskurálgat. Rigoberta még csak nem is egy néma szobor vagy a magasból mosolygó bálványkép: a tengeren viharba került halász arra gondolhat, hogy úrnője a torony tetején ugyanúgy vacog, sőt reszket érte és vele imádkozik. Ha a jobbágyai éheztek, akkor  a jó Rigoberta is velük éhezett, ha fáztak, akkor a jó Rigoberta is velük vacogott – tökéletesen ki volt szolgáltatva az alattvalóinak, ráadásul még katonái sem voltak, hogy megvédelmezzék.
Nincs az a gyilkos kedvű haramia, akit egy ilyen ártatlan meg ne szelidítene.
De mivel tölti az idejét?
– Vilmos herceg idejében még énekesek éltek az udvarokban – kezdte óvatosan Riolda. – Nem könnyítené-e meg kegyed életét, ha költők mulattatnák esténként?
– Költők… persze, róluk már hallottam. No de kicsoda az a Vilmos herceg? – kérdezte Rigoberta meglepetten.
– Az én gyerekkoromban övé volt egész Normandia.
– Ugyan, dehogy! Miket beszélsz, nővérem! Ez itt mind – mutatott körbe a parányi hálószobában – a római császárok földje. Időtlen idők óta
– Hát nem emlékszel Hildi hercegnőre? Tizenegy évig irányította Normandiát. Ő már a te gyerekkorodban élt.
– Ugyan, ugyan! Álmodozol, nővérem. Semmiféle Hildi hercegnő nem élt itt. Ez a római császárok földje, ahol a bátyám, Károly uralkodik.
– Nem is hallottál az arab betörésről?
– Dédapám megállította a mórokat. Itt időtlen idők óta béke van. Nem tudom, miről beszélsz.
Riolda megcsóválta a fejét, és Rigoberta hosszúkás, komoly arcát figyelte.
Károly unokahúga meg sem rezzent.
– Ez itt a császárok földje, nyugodt, békés vidék.
– És mikor győzte le a bácsikád a normannokat?
Rigoberta most már elnézően elmosolygott:
– Össze-vissza beszélsz, nővérem! Nem segíthetek rajtad, ez a te bajod.
– A réniens-i monostor! Arról sem hallottál még?
– Dehogynem hallottam! – felelte élénken Rigoberta. – Ott, a legszentebb apátságban kereszteltek, és maga az öreg Odillon apát tartott a keresztvíz alá. Ötéves koromtól a réniens-i kolostorban nevelkedtem.
Rigoberta úrnő élete méltóságteljes volt és rettenetes.
Ötéves korában édesanyja, Nagy Károly legkisebb húga és édesapja, Harcos Egelber, Poitou grófja alatt beszakadt egy rémségesen ócska fahíd. De Isten mindenkinek jót akar, és különösen szereti a gyerekeket! A balesetet csak az ötéves Rigoberta és bátjya, a hétéves Roland élte túl, ám a kislány lába úgy megsérült, hogy azonnal bedugták egy apácakolostorba.
Ám Nagy Károly, a rettenthetetlen – akivel Rigoberta soha nem találkozott személyesen – nem mondhatott le egy vénlányságra ítélt kis unokahúgról sem. Főképp nem egy ennyire fegyelmezett és összeszedett lánykáról, aki ráadásul vér a véréből, hús a húsából. Károly parancsára Rigoberta kilenc évesen elhagyta a réniens-i monostort, és beköltözött ebbe a toronyba, hogy minden alattvalóra áldást és békességet árasszon – hogy képviselje a császárt, és hogy imáival, odaadásával, lankadatlan figyelmével biztosítsa a határvidék és a tenger nyugalmát.
A tizenhét év alatt a kísérői sorban meghaltak, a dadusokat, a társalkodónőket, lovagokat, a távoli és közeli rokonokat ledöntötte vagy elfonnyasztotta a Norvégiából támadó szél, de a kötelességtudó Rigoberta természetesen nem adta meg magát a halálnak. Ő itt maradt, mindvégig, a helyén – pillantásával a nyílt tengert fürkészve, alkonyatkor és hajnalban magának énekelgetve, a látogatóival társalogva. Írni-olvasni nem tudott, hímezni nem szeretett. A legfőbb öröme az volt, hogy elképzelte, hogy a szülei, a fiatal édesanyja és édesapja egyszer majd érte jönnek.
– Erős lélek vagy – mondta Riolda, és megsimította az ujjait.
– Tudom a kötelességemet – felelte Rigoberta. – Én nemcsak a császárért imádkozom. Nemcsak a birodalomért. Esténként őrködöm, hogy a lebukó nap ne borítsa lángba a tengert, hogy nyugodtan végigdöcögjön az útján, és rendben felkeljen keleten.
Riolda bólintott, és a kis asztalkán heverő préselt vadvirágokat, ritka kagylókat bámulta. Az alattvalók megbecsülik, hogy Rigoberta nem kerül sokba nekik, hogy velük éhezik, velük fagyoskodik – és mért ne becsülnék meg? A jólelkű, az áldott Rigoberta a bácsikájára hivatkozva felnégyelhetné, kerékbe törhetné vagy kivégeztethetné mindegyiküket. Vagy mégsem ilyen egyszerű ez? Nehéz eldönteni, hogy egy méhkirálynő uralkodója-e vagy csak foglya a méhkasnak.
És milyen lehet a híres Károly, aki ilyen egyszerű, elegáns és legfőképp olcsó megoldást talált az északi hátárvidék, Normandia megzabolázására? Nincs az a püspök vagy hadsereg, ami kevesebb gondot okozna vagy éppen kevesebbe kerülne, mint Rigoberta.
Riolda felegyenesedett: – Szívből sajnálom, hogy én nem hoztam neked ajándékot, kedves. Nekem csak történeteim vannak.
–  Már menned kell? – sóhajtozott Rigoberta. – De ígérd meg, hogy holnap eljössz! Meg holnapután is! És azután is! Telente rettentő egyedül vagyok, persze én nem hibáztatom az alattvalóimat, akik félnek a nyirkos lépcsőktől. De el kell még mesélned, hogy mit hallottál az arab betörésről és erről a Vilmos hercegről! Tudom, hogy semmi sem igaz belőle, de annyira szeretem a fura történeteket! Ideköltözhetnél, hogy az összeset elmeséld!
– A bátyád, Roland soha nem látogat meg?
Rigoberta kihúzta magát, és a szépen hímzett takaróját gondosan elrendezgette a térdein. Úgy védelmezte a méltósága, mint a páncél a Poitiers-nél harcoló frankokat, de most ez a testére tapadó, apró láncszemekből szőtt páncéling hirtelen elszakadt. Talán a bátyja, a gyerekkora óta nem látott Roland volt az egyetlen férfi, akiért Rigoberta nem szégyellt álmodozni.
– Nincs miért sírdogálnom, nővérem. A férfiak karddal harcolnak, mi állhatatossággal. Te is jól tudod, hogy ez mind rendjén van.
Rendjén van, rendjén van… Riolda szánakozva bámulta ezt az együgyűségében is imponáló teremtést, akit csak a kötelesség és az ablakából kitáruló tenger tart életben.
De mi van, ha Rigoberta nem téved?
Ha az ő múltja már végérvényesen beleveszett a megszakítatlan jelenbe, az igeidőket és az emlékezetet uraló örökbirodalomba? Ha ő, Riolda csak álmodta a Vilmos herceg szolgálatába töltött éveket, az arab betörést, a Sjönnel való találkozást, a Hildi-féle, Hispániáig és Velencéig vezető megbízatást? Ha a frankoknak igaza van, ha Normandia mindig is császári birtok volt, ha Rigobertának már a nénikéje ebben az omladozó toronyban álmodozott?
– Majd visszajövök, ha tudok, és ígérem, mesélek – mondta Riolda búcsúképpen.
Odaintett a szobalánynak, és nagy sóhajjal, a korhadt lépcsőfokokat átugrálva, a térdén, a fenekén csúszkálva leérkezett a torony konyhájába.

Szállongó tollpihék, állott húslevesszag, hatalmas hangzavar.
És még több sürgölődő, fecserésző asszonyság. De ha tollat fosztanak a szerencsétlenek, akkor mért nem fedik be a fazekakat? Miért hagyják, hogy az apró, szúrós pihék beleragadjanak a sülő húsba, a fedetlenül hagyott mézbe, a mártásokba?
Nem lenne okosabb tollat fosztani egy csűrben vagy istállóban?
Ő, Riolda meghalt volna, ha egyetlen falat ételt, egyetlen korty vizet lenyelt volna ebben a konyhában. Az egyik láda mellől egy malac rohant elő visítva, a gyümölcs- és zöldséghalmok közt tyúkok kapirgáltak, egy sarokban patkány kölykezett, de persze annyit sem törődtek vele, mint egy kutyával vagy macskával.
Isten áldjon, nővérem, Isten áldjon, öreganyám.
Riolda mindenkinek udvariasan odaköszönt, ha már egyszer idevetette a sors.
No de mit kotyvasztanak ezek a szerencsétlenek? Talán valami kását az aratóknak? Vagy valami ünnepi húslevest? Ám mintha a tűzön az ételek a saját akaratukból fővögetnének, mert törődni egyikük se törődött a fazekakkal. Tréfás történeteket mesélgettek, és biztattak egy mindenórás terhest, hogy Szent Cyprianushoz fohászkodva keressen enyhülést a kínjaira.
A várandós anya jajgatott, egy öregasszony pedig – egyetlen gondolkodó, sőt felelős lényként a felfordulásban – meleg iszapot pakolt a hasára.
A Rigoberta-torony, melynek tetején trónolt a saját testében foglyul ejtett, úrnő, amolyan forum volt: közösségi hely, boszorkánytanya, kocsma, ingyenkonyha, szülőszoba, fogadó. Meglehet, itt a csebrek és vedrek között ravatalozták föl a falu halottait.
És mért is ne?, gondolta Riolda. A konyha csak huszonkét lépcsőfokra van a földtől.
Riolda helyet foglalt két pletykálkodó vénasszony mellett, és hallgatta, hogy soha nem volt ilyen rossz a világ, ennyire fertelmes, gonosz, kíméletlen, hogy Martin felesége egy cafka, nem érdemel vizes kötélnél egyebet, de a többi se jobb, az egyszer szent. Riolda velük szörnyülködött, és mikor Martinné bűneinek a végére értek, megkérdezte az idősebb nőt, emlékszik-e még Hildi hercegnőre.
– Ó, nővérem, én minden szép mesét ismerek! – vigyorgott a mezítlábas nénike. – Nemcsak Hildi hercegnőről hallottam már, hanem a Kerekasztal királyságáról, Merlin varázslóról is.
És óbégató fejhangon, a többi asszony ujjongása közben rázendített egy szomorkás balladára, ahol Hildi hercegnő járja az erdőket, és jajgatva keresi három édes magzatát: az ifjú Vilmost, Dietert és Gudridát.
Ó, gyönyörű napok! Ó gyönyörű gyermekek! / Bár láthatnálak még titeket!
A tyúkok megpördültek a sarokban, a malac visítva az ajtó mögé szaladt, a húsleves még nagyobb lelkesedéssel rotyogott, miközben az egész konyha, de még a vajúdó nő is boldog ártatlanággal fújta: Bár láthatnálak még titeket!
A mezítlábas néni mindenkinél mindent jobban tudott, és tárháza volt a régi bölcsességeknek. Tudta, hogy Hildi hercegnőnek tizenkilenc férje volt, hogy kilencvenkilenc hadjáratot vezetett, hogy kilencszáz férjet ölt meg. De bármilyen vérszomjas is volt, a gyerekeiért azért szívből sóhajtozott. – Az anyaszív már csak ilyen.
Riolda bólogatott, a néni pedig lelkesen folytatta.
– Tudod-e, nővérem, hogy ennek az elátkozott hercegnőnek volt egy tündérszolgája? Egy kislány, aki addig-addig járta az erdőket, míg a három gyereket meg nem találta? Micsoda tanulságos mese!
Bár láthatnálak még titeket!, fújták a többiek egyre.
Riolda gyorsan elköszönt a nótázgató, vajúdó, tollat fosztó, vidáman kerepelő asszonyoktól.
Fent a magasban még eszébe jutott, akár leélhetné az életét ebben a toronyban – a tengeri viharokat figyelve, Rigobertával társalogva, a torony konyhájában valamelyes (de nem túlságos) rendet tartva. Hiszen félt a saját alattvalóitól, a szigetén rá váró unalomtól, a Nortumbriában elesett fiúk szüleitől.
Kétszáztizenhárom lépcsőfok. Ugyan mit számít?
Fel-le. Fel-le. Fel-le. Annyi dolga lenne, hogy még meghalni is elfelejthetne.
De a rend, Nagy Károly csodás birodalma arra a hidelemre épül, hogy ő egyszerűen nem létezik.