Majdnem csillag (Fordított idő III.)

A sziklák mögött bujkálva már régóta figyelték a sziget körül köröző hajót.

Frízek? Normannok? Angolszászok?
Riolda biztos volt benne, hogy norvég kalózok.
– Hakan vagyok és szükségem van erre a földre! – bömbölte a partra lépő parancsnok.
És minthogy egy árva lelket sem látott, még magabiztosabban ordítozott:
– Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, akkor megkegyelmezünk nektek! Akkor nem vágunk miszlikbe benneteket!
Meglehetősen gyámoltalan kalózoknak látszott. Riolda óvatosan előbújt a szikla takarásából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva.
Szerencsére a parton ordítozó parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával hányódott hónapok óta a tengeren. Még a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy cseveghessen valakivel?
– Lányokat! – bömbölte. – Nagyság szerinti sorrendben! – és hogy saját rettenthetetlenségének nyomatékot adjon, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Ivóvizet! Brrrkrtrmscc!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára.
Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a női jajveszékelés hét éhenkórászt is eőrjöngő vadásszá változtathat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – kapdosták egymás szájából a partra kászálódó norvégok a germán káromkodást.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc?
Valami átok? Dögöljetek-meg! Karóba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra: – Mi szél hozott ide titeket? Látod, ezek a kékesfehér madarakat? Már megjövendölték az érkezéseteket.
És körbemutatott a kíváncsian nézelődő, tengeri tajtékhoz hasonló madarakon.
Hakan elvörösödött, zavarba jött, de Riolda rendíthetlenül csevegett tovább. És csak azért nem simította végig Hakan karját, mert a Rettenthetetlen mókusprémes köpenyt viselt. Riolda régi tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a tengeráramok, hanem a mókusok terjesztik a leprát.
Bár ki látott már mókust farok, fül vagy orr nélkül?
De jobb a biztonság.
– Nem akarsz velünk vacsorázni, Hakan? Nem akarsz mesélni arról, hogy merre jártatok?
Harald zavartan nyelt egyet, de azért ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és Hakanhoz hasonlóan zavartak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez a Nyugati szél szigete, ahol mindig a legnagyobb örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Itt az idő, hogy pihenjetek egy kicsit… Hogy vacsorázzatok… Hogy aludjatok egy jót…
És közben abban reménykedett, hogy Shiobian a lányokat a mocsár mögötti hasadékba rejtette, és sorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét férfi csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és az óbégatásukkal, a sikolyaikkal, a saját védtelenségükkel feltüzelik a támadóikat.
Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után vágyakoznak egy kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és egy furcsa, germán nyelvjárásban azt motyogta: – Ez a hölgy a rokonom. Most mit csináljak?
A hat norvég leeresztett karddal hümmögött.
Riolda óvatosan kerülgette a sziklákat, és pillantását Hakan szemébe mélyesztve csak csevegett tovább. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ilyen sok eső esett tavasszal megállás nélkül…? Hogy egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak a mellettük levő szigeten? Észrevették a tüneményt a norvégok is? Micsoda szerencse! Nahát!
Aztán végre meghallotta a saját fia, Kyd hangját: – Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadt gazember!
És a záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani, és reszketve a földre hasalni.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen kardot leszámítva – nem voltak fegyverek. De a meglepetés most Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Vagy túlságosan kimerültek voltak Hakan legényei?
Pár perc múlva mind a heten ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az ő alattvalói ilyen gyorsan ezeket a kalózokat leteperni?

– Hadd halljam, miért támadtatok ránk?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Brrrkrtrmscc. Egy-az-isten. Anyád-apád-pusztuljon!
Rohadjon-le-a-hús-mind-a-két-kezedről.
Shiobian meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta.
Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta őket.
– Hogy keveredtetek ide?
Brrrkrtrmscc, sziszegte gyűlölködve Hakan.
Aztán pár falat birkahús lassan megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük annyira szánalmas volt, hogy Riolda majd` elnevette magát.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia jóslatot kapott, hogy egyenesen délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból császár, kísérőiből hercegek lesznek. És egyedül fogják őrizni a Szória Mória palotát (ez Konstantinápoly legtitkosabb neve), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből és a lányok örökké kezesek.
És csak hét nap hajókázás után jutott a nyakigláb Hakan eszébe, hogy a féltestvérei alighanem ki akarják forgatni az örökségből. De nem találták a hazafelé vezető utat, és elkapta őket egy alattomos tengerár, immár képtelenek voltak a hajójukat kelet felé fordítani.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak a tengeren.
– Micsoda ügyefogyott szerencsétlenek! – sóhajtott Riolda.
A föld reménytelenül szűkös és sivár. Minden álom nem fér el ezeken a reményvesztett, sziklás partokon. A könnyen befolyásolható Hakan tényleg olyan testvérnek tűnt, akit egy buta mesével is félre lehet állítani. Ezeknek a norvégoknak a Hagia Sophia templom, Konstantinápoly már mindörökre mesebeli hely marad.
– És lesz velünk? Vacsora után megöltök bennünket? – kérdezte dadogva egy másik langaléta.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek, és megbarátkoztok a mi szigetünkkel.
Nagylelkű ajánlat volt, hiszen a Nyugati szél szigetén már így is túl sokan éltek. Hét fiatal férfi előbb-utóbb egy rakás kisgyereket jelent, és ennyi birkát és gyümölcsfát nem tud eltartani ez a kopár kis sziget.

De furcsa módon a hét norvég nem számíthatott a lányok rokonszenvére. Hiába suvickolták magukat másnap ragyogó tisztára, az erjedt, gyűlöletes szaguk megmaradt.
Mintha nem a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, sóhajtoztak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelenek lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt az erejükből, hogy reggelenként kicsit káromkodjanak, aztán bambán dülöngéljenek a szigetlakók között.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat piszkálva visszamásztak a vackukra. És nemcsak a gyerekek, hanem az állatok, a birkák és a madarak is féltek tőlük.
Vajon milyen halálos kór tünete lehet ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen borzasztó bűnt sújt ilyen fertelmes, megalázó módon? Vagy ez nem betegség, hanem már maga a halál? Riolda sok iszonyatos betegségről hallott. A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, ahogy Hakan mondja, nem is érzik a testüket. Úgy dülöngélnek itt, mint hét élőhalott, hét halálból visszatért kísértet. Mintha a bomlás belülről emésztené őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.
De az egyik tavaszi reggel letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, pontosan milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a betegek, a törődöttek meggyógyulnak, és visszanyerhetik az ifjúságukat. Hiszen milyen törvény az, ami előírja, hogy életünk végén, hatalmunk teljén fogyatkozzon meg az életerőnk?
Hogy mindig a vereség, a megsemmisülés felé meneteljünk.
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Mi csak mentünk, amerre a szél vitt. Megfordultunk a Madarak szigetén, aztán láttunk egy tengerben úszó óriási jáspist, végül a nyolcadik napon kikötöttünk egy pici szigeten, ahol egyetlen ragadozó lakott, aminek a színe a napszaknak megfelelően váltakozott. Még nem láttunk ilyen fura állatot. A bundája hol világos, hol sötét volt. Ez a macska, ez a lény megengedte, hogy jóllakjunk, hogy a kútból vizet vegyünk, és egy éjszakát a szigeten töltsünk.
– No de miféle állat ez? Felelj! Róka, menyét, macskaféle?  És hogy érted, hogy megengedte nektek? Talán emberi nyelven beszéltetek vele? – faggatta Riolda.
De egy kicsit távolabb húzódott, mert alig tudta elviselni Hakan bőréből áradó dögletes bűzt.
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – folytatta Hakan olyan vontatottan, mint aki ültében elalszik. – Finom kenyeret, pecsenyét, édes gyümölcsöt. És nem vettük észre, hogy ez a macskaféle közben a mi félelmünkből táplálkozik.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan katonája, akinek a szemén látszott, hogy ő sem húzza sokáig.  –  Inkább madár volt. A kút és az oszlopok közt gubbasztott. De éreztük, hogy nem szabad a közelébe menni. Hogy a hatalmában tart minket.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami képes megbetegíteni, az képes gyógyítani is. És van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Brrrkrtrmscc, mormolta félálomban Hakan. Most épp roskatag , áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda megijedt saját magától.
– Kérlek, Hakan, figyelj rám, és ne aludj el! Merre él ez a ragadozó?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abban az irányban, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös. Ahol az idő megszületett.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával, amit úgyis hadizsákmánynak tekinthet, felkeresi ezt a szigetet.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?