Anyám répát aprít a konyhában, rázza
közben a fejét. Nem lesz neked senkid.
Egyedül fogsz meghalni, mondja. Ellopom
az egyik répát, roppan a fogam alatt,
hallgatással egyetértek. Nem félsz? Nem.
Húzza a száját, legalább a szememben
látná a borzadást. Bejön apám, belebüfög a
panel csendjébe, anyám nem nevet rajta.

Ülök az ágyad szélén. Nézem a plafont,
odaképzelem Istent. Beszélgetnék vele egy
kicsit az ép eszem hiányáról, de megzavar
a horkolásod. Nem is horkolsz, halkan
kiáltozol. Beleremeg az ágy, egyre lejjebb
csúszom, pedig azt hittem, hogy az éjjeli
csóknál voltunk a legmélyén.
Visszafekszem melléd, egy óra még
a buszomig. Átrakom a karod a vállamon,
legalább tegyünk úgy mintha. Várom, hogy
magadtól átölelsz, mert álmodban is
igényled, de több busz kéne a
mozdulathoz. Negyven percet elbambulok,
és tartom vissza a hányást. Keltegetlek,
nem kelsz, megrázlak, felriadsz.
Csodálkozol, hogy hogy került rám a
gatyám, az előbb még a padlón volt.
Összeszedem végtagjaim, a karomat
belőled húzom ki. Egy szempillát benne
hagyok a matracod gyűrődésében.
Az ajtónál csücsörítesz, száraz marad a
szád, túl nedves a szemem, a sötétben úgy
tűnt, elhasználtuk az összes nedvem.
A buszmegállóban kérdezem az információs
táblát, hogy mikor dörzsölhetem ki a csipát
a szememből, akkor ér oda az ötös.

Anyám répát aprít a konyhában, rázza
közben a fejét. Nem lesz neked senkid.
Egyedül fogsz meghalni, mondja. Nem
félsz? Nem. Húzná a száját, megáll félúton,
szememben ott ül az undor.

(Illusztráció: Betsy Gray Bell: Carrot Slice (Orange))