„Gyere, jó helyre hívlak.
A szemed hunyd be, és mehetünk.
A falak lassan kinyílnak,
Hogy legyen elég helyünk.”
/Sztevanovity Dusán: Emlékek bálja/

Évekig jártam erre, mégse tudtam; ez a Klauzál tér. Pedig ez a hely teljesen a gyerekkoromba ragadt.

Igazából csak a névre emlékszem. Még a ház sem túl egyedi: hideg, dohos lépcsőház kovácsolt vas korláttal, amit mindig tapogattam:

– Az egész csupa fémbe dermedt virágszirom!

A harmadikon ki a gangra, ott az a benyíló… Mintha egy más világ lenne. A kő helyett nyikorgó fa, a rücskös vakolatú fal helyett selymes, pihés deszka, a ruha öblítő illata keveredik a fa édes illatával.

– Itt állandóan mosnak?

Falépcső, kis előtér, majd egy pici lakás. Némi előszoba, jobbra csipetnyi konyha, előre a manzárt nappali. Több szoba talán nem is volt.

Az emlék mint megannyi táncos. Párat gyakrabban felkérek, mások évekig ülnek a sarokban, anélkül, hogy észrevenném. Néhány közben szebb ruhába öltözik, van amelyik egészen elhalványul. Szellemként lejtenek be a terembe, és mire utolérném őket, ki is libbennek. Most is egy ilyen szellemet hajkurászok:

az apai láthatás péntek este kezdődött. A gondosan vakolt fehérfalú, erezett járólapos előszobát egy gömbölyített, lágyra csiszolt küszöb választotta el a nappalitól. (A küszöböt lazán rögzítették, ezért unalmas pillanataimban szerettem mozgatni, hallgatni, ahogy krákog.)

Benn minden egész más volt. Nem unottan álldogáló fehér falak, csupa fa:

az asztal, a székek, a könyvespolcok, amiknek az illesztését követve valóságos labirintusba került az ujjam. A bordázott lambéria, amin imádtam a körmömet végig húzni, olyan furcsa, kattogó hangot adott.

A sötét szobában elalvás előtt éhes szemmel kerestem a magnó sárgás pillantását.

 „tüditüditűdi” – a nővérem Lopakodósnak hívta.

– Mintha egy betörésre induló rabló osonna végig a folyosón. – jellemezte a sejtelmesen dobbanó tamokat, a suttogó szaxofon témát.

Mi az a jazz? Igazán nem is érdekelt. A Take five mégis az emlékek gyakran visszatérő tánczenéje lett. Minden magára valamit adó zongorista ezt játszotta a zenetáborokban.

– Ráckeve, és a Savoyai-kastély! Ez kamaszkorom egyik legmeghatározóbb élménye. Ott sikerült először jól beilleszkedni egy közösségbe! Később a zenekarral beleépítettük egy Beatles dalba is. Így került igazán a helyére. De, hagyjuk most a többi táncost pihenni!

Szóval lopakodós, na és Zorán, Zorán, Zorán minden mennyiségben. Különösen az épp megjelent Majd egyszer című lemez.

„S egy embernek szárnya is volt, és szállt, csak szállt egy csillagért…”

– Hogy került a dalba Superman…? Bár végül is miért ne?

„az árnyékból virág helyett sok nemzetközi szép lány bújt elő…”

– Hogyan lehetnek a szép lányok nemzetköziek? Különben is, mi az összefüggés a szépség és a nemzetköziség között?

Idővel elmagyarázták. Így tanultam az önmegvalósítást, prostitúciót, rendszerkritikát: dalszövegeken keresztül.

– Mikor pár évvel ezelőtt elkezdtem írni, Dusán szövegei óriási hatással voltak rám… Lehet mégse kéne a szám közepén új táncba kezdenem…

A reggel kakaóval, kakaós kaláccsal indul. A közeli csarnokba is el kellett menni, ha másért nem, Kinder tojásokért.
– Igazságtalan, hogy csak a nővérem talált kígyót a tojásban, nekem is kell! – Imádtam a pikkelyeit fogdosni. – Olyan jók azok a formák!

Kiló számra kellett venni a Kindereket, hátha egyben végre lesz kígyó. Lett is. Fogdostam őket, felfuttattam a páfrányra, ahonnan karácsonyfa díszekként lógtak. Aztán a pöckök egymásba törtek, és – akár a gyerekkort – többé nem tudtam összerakni.

Vásárlás, ebédfőzés. Apám meg a testvérem elvonultak a szűkre szabott konyhába, én pedig a lakás előtti falépcsőre.

– Valahol Beatles-t hallgatnak!

Nem hittek nekem. Kijöttek, kiderült, tényleg. „We can work it out. Life is very short…” Egy szavát sem értettem, de Supermannel is megbékéltem, ebbe végképp azt képzeltem bele, amit akartam. Különben a dallamok, a többszólamú ének volt a lényeg. Az varázsolt el teljesen. Közben katonáztam, vagy katona voltam.

A szó szoros értelmében kiaknáztam, hogy végre volt saját helyem… még ha csak egy előtér is. Abban az időben többször megfordultam az osztálytársaim egyszerre rémítő és elbűvölő családi házaiban.

– Hogy lehet ilyen hatalmas házakban élni? Találkoznak egymással egyáltalán? Mondjuk nem lenne rossz egy ekkora szoba! Lenne hely a legóimnak, hatalmas csatákat vívnék, csak nem a nővéremmel, és nem arról, mit hallgassunk!

Az illúziókból épített harcteret apám olykor lerombolta, hogy az előtérből nyíló erkélyen teregessen. (Ezaz! A fa akkor lett öblítő illatú.)

– Nem látjátok az ellenségeimet? Nem tudjátok épp melyik csatát vívom…? – mondjuk ezt sokszor én se tudtam. Zavaromat végül legyőztem, annak ellenére, hogy a mindent eláztató nyálesőmet családi poénok tömege itta be.

– De könyörgöm, a géppisztolyt valahogy utánozni kell!

Az ebédre kapott brassói, a háromszögletű krumplik, a hús zaftos íze még felidézhető.

– De mi volt utána…? – Az emlék eltáncol, sasszézva távolodik, a folytatás elhalványul.

– Pedig tovább is volt! Éveken át, majd minden héten. Ha nem itt, egy másik helyen. – De csak ez égett belém. Az éleket tompítva, a foltokat kifehérítve, a veszteségek helyett az összetartozásra téve felkiáltójelet.

(Illusztráció: Tatiana Plakhova)