Ahogy már nyolc éve, mióta a Bespoleznyy utcában lakott, Borisz Boriszovics azon a reggelen is pontban hatkor felült az ágy szélére, kinyújtózott, aztán lakása egyetlen ablakához csoszogva kitárta azt. Nagyobbnál is nagyobbat szippantott a friss, pimasz, reggeli levegőből. A tizenegyedik emeletről az utcára tekintve az emberek ganajtúró bogárnak látszottak, pont, mint Borisz Boriszovics a szomszédjai, munkatársai, ismerősei és feljebbvalói számára. Mégis minden egyes nap büszkén kihúzva magát (néha még fütyörészett is!) rozsdabarna aktatáskájával a kezében kilépett az ajtón, nekigyürkőzött az előtte álló napnak, és persze annak a tizenegy emeletnyi lépcsőnek, ami előtte állt.

A környéken szinte mindenhol volt felvonó, csak épp ott nem, ahol ő lakott. Volt ideje megszokni: a hosszú évnyi feljárások alatt szinte már-már gyengéd érzelmek fűzték a cipőtalpát nyaldosó gránittömbökhöz.

A földszintre érve kitárta a lépcsőház ajtaját is, és magában elmosolyodva vette tudomásul, hogy végre valahára megérkezett a tél. Aztán kilépett az utcára, és megcsúszott. Feje a küszöbnek vágódott, Borisz Boriszovics pedig a hátával talajt fogva hanyatt esett úgy, hogy még a világ is elsötétült előtte.

Már majdnem finomnak nevezhető pofonokat érzett az arcán, amikor magához tért. A félig rozzant tölgyfaszék, amiben ült, egy tejcsarnok nagyságú terem közepén helyezkedett el, szemben egy végtelen hosszúnak tűnő fehér terítővel letakart asztallal. Jobban szemügyre vette a helyet, és semmi érdekeset nem talált ott: emberek ültek vele szemben a végtelen asztal túloldalán. Egyetlen régi arcot pillantott meg: Gusenitsa elvtársat. Nem ismerte túl jól, sőt, szinte semennyire se, de tudta, hogy Gusenitsa elvtárs befolyásos ember, és ő dönti el, hogy melyik lépcsőházakban lehet felvonó, és melyikben nem. A többiek, mind férfiak voltak, és fehér, illetve hiányos hajukból ítélve öregek lehettek. Látszott rajtuk, hogy egytől egyig nagykutyák: Gusenitsa elvtárs Krugi márkájú öltözéke az övékhez képest szakadt játszóruhának bizonyult, úgy is, hogy mint tudjuk, ez volt a második legdrágább öltönymárka az országban…

Gusenitsa elvtárs szólalt meg először, azonnal rátérve a lényegre. Egy sor kérdést tett fel Borisz Boriszovicsnak arról, hogy látta-e a jégfoltot, amire rálépett, melyik lábával lépett rá, szándékosan tette-e, a cipőtalpának melyik része ért először a jéghez, kiszámolta-e előre, hogy merre fog esni, gondolt-e arra, hogy lesznek szemtanúk…

Gusenitsa elvtárs közölte vele, hogy Slushat néni, a szomszéd lépcsőházból látta, mi történt, és megesküdött rá, hogy “szándékos elcsúszás volt”, továbbá hozzátette azt is, hogy furfangos egy fickó ez a Borisz Boriszovics, tudta ugyanis, hogy ha a lépcsőn esik le, akkor azért azonnal agyonlövik.

Nyomorult Borisz Boriszovicsnak azonban volt nagyobb baja is annál, mint Slushat néni spekulációin morfondírozni. Elkésett a munkából. Mikor ezen aggodalmának hangot adott, Gusenitsa elvtárs megnyugtatta, hogy Golova elvtárs, az iroda vezetője tudja, miért nem ért be dolgozni. Sovány vigasz volt ez a mi Borisz Boriszovicsunknak, mert mit fog gondolni róla Golova elvtárs, ha legközelebb bemegy az irodába? Szélhámosnak, vagy ami még rosszabb, gazembernek titulálja majd, és akkor nincs maradása többé.

Borisz Boriszovics izzadt, a torkát köszörülgette, kérte alássan, ő semmi rosszat nem csinált, és soha nem tenne ilyet. Gusenitsa elvtárs a mellette ülőkre nézett. Azok a fejüket csóválták, és sóhajtoztak. Végül Gusenitsa annyit mondott, hogy garanciát kér, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló soha, de soha nem fordul többet elő, és másnap délben jelenjen meg ugyanitt a kért biztosítékkal.

Borisz Boriszovics hazáig remegett, és erőltette szorgalmas agyát, miféle garanciát szolgáltasson. Felballagott hát a tizenegyedik emeletre, besurrant szobájába, és elheveredett az ágyon. Alig fél perc múlva, a reggeli rutinhoz hasonlóan, kinyitotta szobája ablakát, és akkorát szívott a kinti levegőből, amekkorát még soha életében. Aztán fogta magát, és kiugrott. Halkan, mintha csak egy kérdésre válaszolna, zuhanás közben valami olyasmit motyogott maga elé, hogy a bal lába volt az…

 (Illusztráció: strs)

2.

Az apám kutatásai jelentik a kulcsot, ha meg akarom fejteni, miként kerültem erre az Isten háta mögötti telepre. Három évvel ezelőtt, amikor ide helyeztek, magammal hoztam, pontosabban a bőröndöm aljában, mindenféle érdektelen papírok − semmitmondó följegyzések, kiadatlan tanulmányok, esszék, magánlevelek − közé keverve kicsempésztem néhány nem túl vaskos dossziét, az apám hátrahagyott irataival. Az azóta eltelt esztendők során ezerszer böngésztem végig valamennyit, időm volt rá bőven. Belém idegződött, cáfolhatatlannak hitt igazságok omlottak össze bennem, miközben töviről hegyire megismertem apám eretnek elméletét. Immár tisztán látom, hogy ez az elátkozott elképzelés határozta meg az egész életét, ez szabott irányt a cselekedeteinek, ez okozta kínjait, s immáron kétségkívül az én sorsomat is ez irányítja.
Éjjelente, zárt ajtók mögött olvasom a dossziékat. Újra és újra előveszem a papírokat, füzeteket, gépelt iratokat, fotográfiákat, böngészem a dokumentumokat, üldögélek fölöttük, töröm a fejem, keresem a hibákat apám gondolatvezetésében. Csakhogy nem lelem. Az okfejtése világos, a következtetései logikusak. Alighanem igaza van. S mivel igazsága nem egyezik az egyedül verifikált és legitim akadémikus narratívával, bűne megbocsáthatatlan.
Apám írásai az 1914-es évvel kapcsolatos fejtegetésekkel kezdődnek. Teóriája nem vitatja, hogy abban az esztendőben Európa a háború szélére sodródott, sőt, egyetért azzal a történetírói toposszal is, miszerint amikor Ferenc Ferdinándot meglőtték Szarajevóban, a háború karnyújtásnyi közelségbe került, s ha a trónörökös – a csodával határos módon – nem éli túl a merényletet, bizonyosan rászabadul a pokol az egész planétára, és az emberiség történelme az azóta eltelt évszázad során egészen másként alakul, mint ahogyan a valóságban alakult. Azonban az apám úgy véli, nem Ferenc Ferdinándé a főszerep ebben a történetben (amely jelen esetben nem mellesleg maga a legitim, elfogadott, lényegét tekintve cáfolhatatlannak hitt történelem), az ő gyógyulása csak hab a tortán, afféle ráadás, bónusz, amolyan jutalék. Az igazi kulcsfigura nem a Habsburg herceg, hanem egy Uljanov nevű orosz anarchista, akit – apám kutatásai szerint – a német titkos szolgálat Lenin néven foglalkoztatott és akinek hiába keressük akár a valódi, akár a fedőnevét a történelemkönyvekben.
Uljanov a pattanásig feszült európai helyzetben, 1914 nyarán kirobbantotta azt a felkelést Szentpéterváron, amit a történészek Pétervári Hosszú Éjszakák néven emlegetnek és éhséglázadásként határoznak meg. Velük ellentétben apámnak az a meggyőződése, hogy szó sem lehetett spontán éhséglázadásról, tudniillik nem dúlt nagyobb éhínség a cár birodalmában, mint amekkorát réges-régen megszokott már az orosz nép, s ha azt túlzás is lenne állítani, hogy föl sem vette az élelmiszerhiányt, az mindenképpen kijelenthető, hogy zavarogni eszébe se jutott volna miatta. Nem az éhezés, de ez a bizonyos Uljanov szította az elégedetlenkedést, a németek hathatós segítségével. Következésképpen, ellentétben azzal, ahogyan a történelemórákon tanítják, 1914. július 7-én nem a cár hirtelen megvilágosodása okozta a német expedíciós hadsereg oroszországi beavatkozását, mivel távolról sem II. Miklós hívta a Kaiser hadait, hanem éppenséggel Uljanov, akinek a megbízása pontosan ebben állt: fogságba ejteni a Romanovokat, aztán kizsarolni a cárból ama nevezetes levelet, ami aztán „kalandos” úton Berlinbe jutott. Azt a levelet, amelyet ma a Pergamon Múzeumban bárki megtekinthet, s ha ért franciául, elolvashatja, hogy minden oroszok cárja reszkető kézzel rótt mondataival segítséget kér a teutonok császárától. A levél kérésének eleget téve a németek − a Lenin és emberei keltette zavaros közállapotokat kihasználva − villámgyorsan partra szálltak és egyik pillanatról a másikra elfoglalták Pétervárt. A szó legszorosabb értelmében dolgozószobája sarkába szorított cár parancsának engedelmeskedve az orosz haderő tétlenül nézte a masírozó németeket, II. Miklós pedig örök barátsági szerződést írt alá megmentőjével, Vilmos császárral. Márpedig egy német-orosz szövetséget ép ésszel senki nem támadhatott meg. Amiképpen nem is tette.
A későbbiekben ez a szövetség határozta meg az erőviszonyokat az egész bolygón, s tulajdonképpen mind a mai napig a fent vázolt események szolgálnak alapul a világunk rendjéhez. A politikai-hatalmi erőviszonyok 1914 óta lényegileg mit sem változtak. A német-orosz konvenció kimerevítette a történelmi pillanatot, évszázadokra nyújtotta a status quot, gátat vetett minden számottevő változásnak. Az élet olyanná lett, akárha az Isten fényképet készített volna a teremtés egyetlen percéről, s minden egyes napot az alapján a fotó alapján teremtene újra és újra, az idők végezetéig.
Ám ez csak az érem egyik oldala. Apám úgy véli, a világrend mindenekelőtt azért állandósulhatott, mert az 1900-as évek elejére kialakult az a helyzet, amelyben minden eseményt, minden politikai lépést, minden gazdasági kezdeményezést három gigantikus és két hangyányit kisebb titkos szolgálat irányított. Természete szerint a háttérből. Ahogyan Uljanov pétervári manipulációjának rejtélyes és láthatatlan német erők szabtak irányt, s amiképpen a tízes évek közepétől elharapózó orosz belső válság konszolidációját ugyanazok az észrevétlen kezek vezényelték le, úgy minden egyebet is a háttérben meghúzódó árnyékszervezetek alakítottak. Persze, messze nem mindent a németek. A többi nagyhatalom sem volt rest.
Nincs ez másként napjainkban sem. Mintegy száz-száztíz esztendeje az angolszász-francia, a német és a japán, valamint az oszmán és a monarchia-béli hírszerző hálózat kezében összpontosul a valódi hatalom ezen a sártekén. S újabban mind jobban fölzárkózik az előbbiekhez és részt követel magának a glóbusz-tortából az orosz ügynökség, az Ohrana is. Ezek a szolgálatok meghatározó módon befolyásolják a világgazdaságot, minden lépésükkel a stabilitásra és mozdulatlanságra törekszenek, elemi érdekük minden áron fönntartani az 1914 óta fönnálló állapotot, ennek érdekében a technikai fejlődést hátráltatják, az ember teremtő képzeletét sorvasztják. Végső soron az emberi nemet egy kisszerű, tunya szellemű tömeggé degradálták az elmúlt száz évben. Apám nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség a titkos szolgálatok tömegmanipulációja miatt nem használta ki minden lehetőségét, sőt, más történelmi fejlődést követve véleménye szerint kreatívabbak és számos területen hatékonyabbak volnánk. Egyik példája ennek alátámasztására az űrutazás. Úgy vélte, ha nem az árnyékemberek kottájából játszana az egész fajunk, régen meghódítottuk volna a világűrt, s a Holdon bázisaink emelkednének. Úgy gondolta, az űrhajó mint technikai vívmány kizárólag azért nem valósult meg, mert az álmokon és a fantázián túl nem maradt semmi, ami arra kényszerítse a kutatókat, hogy valóra váltsák ezt az elképzelést, és különösen nem akadt semmi, ami finanszírozásra késztette volna az államokat, hiszen a közöttük évezredeken keresztül folyó versengés egy évszázada (a felszínen és a tömeg tudatában legalábbis) igen lagymataggá szelídült. Apám állítása szerint a technikai haladás alapfeltétele a verseny. Amilyen mértékben mérséklődik a rivalizálás, olyan mértékben lassul a technikai haladás. Ugyan ki merné azt állítani, hogy ebben nincs logika? A természet és az 1914 előtti történelem millió példával támasztja alá a konklúzió helyes voltát…
Engem, nem tagadom, meggyőzött az apám. És erős hittel hiszem, hogy nem azért, mert az apám. Sokkal inkább azért, mert az argumentációja elfogadható. Magyarán igaza van. Pontosabban: igaza volt. Nehezemre esik az apámról múlt időben beszélni. Holott múlt időben kell őt emlegetnem.
Iratainak utolsó oldalain ügynökök neveit sorolta föl. És ezen a ponton ismét helyesbítenem kell, amit föntebb elmeséltem. Naivitás volna ugyanis azt képzelni, hogy a logikus következtetések alapjaira épített alternatív elmélet volt apám megbocsáthatatlan bűne. Nem valószínű, hogy eretnek tézisei vezettek a halálához és űztek engem ide, az Északi-sark közelébe. Sokkal inkább azokban az ügynöklistákban kellene keresnem az okokat…
Mint valami kalandfilmben, áldozatául estem az arctalan, kiismerhetetlen hatalomnak. Talán ugyanannak a gépezetnek, amely Joseph K.-t is elemésztette Kafka univerzumában. Csak éppen az emésztőcsatorna, amelybe kerültem, nem a törvényszék folyosóinak átláthatatlan rendszere, nem is egy kastély labirintusa, hanem a sarki fény villódzó, dermesztően rideg világa.

További fejezetek: I., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

– Persze, kedvesem, nagyon szívesen, de csak ha bírja a tempót, nagyon sietek. Gondolom a sikerem titkára kíváncsi.
Beüti a kapukódot, a lakóház ajtaja kinyílik.
– Minden karrier kis lépésekből áll, látja, még azoké is, akik a legmagasabbra jutnak. Minden attól függ, ki milyen gyorsan lépeget, úgyhogy szedje a lábát.
El a kukák és szelektív szemetesek mellett, át a lakókkal közös folyosón a művészbejáróig. Fekete, szivacsozott, nehéz fémajtó, a műbőrborítás itt-ott elrepedt.
– Látja, nincs egy perc megállás, akárhol van is az ember, folyton csak rohanunk, nálunk nincs késés.
A portás köszön, válasz nincs. Elveszi az öltözőkulcsot.
– Késés nincs, ez nem színház, mindig ezt mondogatom.
Nevet. Tovább a folyosón, büfé, pult.
– Pannika, a kávémat, légy szíves.
Megállás nélkül át egy másik szivacsozott ajtón.
– Szűkösen, szűkösen, kedvesem, de hát mi sem keressük le a csillagokat az égről.
Ismét nevet. Lépcsőn fel az emeletre. Vasrács, linóleum.
– Arra van a jelmeztár, ott a fodrászat, szervusz Katácskám, ez pedig a díszítő tár. Csak ne bámészkodjon úgy, kedvesem, vannak olyan csillagszeműek, akikbe nem érdemes belebolondulni!
Fehér faajtók, a falakon filc, a földön padlószőnyeg.
– Itt is volnánk, az én kis birodalmam. Kerüljön beljebb, oda le is ülhet, azon a kis szekrényen épp elfér.
Négy négyzetméteres öltöző, tükör, laminált pult fésülködőasztal helyett, szék, akasztó, cipős szekrény.
– Adja gyorsan a balettcipőmet, ott van a lába alatt. Elpusztulok ezekben az utcai vackokban. Nem, nem a szalagosat, a gyakorlót! Az ott, a gumipántos, nem keményített. Hála az égnek, mintha mezítláb lennék. Szóval, hogy hogy is kezdődött.
Széken ül, a támlán kendő.
– Már az egyetemen kiválasztottak minket. Még nem tudtuk, de így volt. Azt mondták, mi ragyogtunk a legfényesebben. Nem mintha a legjobbak lettünk volna, ne higgye. Beszédtechnika órán többet sírtunk, mint baletton, a mesterségről meg nem is beszélve. De valahogy mégis ragyogtunk. Csak kiálltunk, és ragyogtunk. Nem is voltunk sokan, az én osztályomból ketten a Júliával, még egy lány, aki alattunk járt, meg egy felsőbb éves fiú, Krisztián. Persze sosem dolgozhattunk együtt, azt mondták, kioltjuk egymást. De egyet mindannyian nagyon jól megtanultunk. A hitről szól. Minden a hitről szól.
Előre hajol, a térdére könyököl
– Tudja, kedvesem, nekünk nincs másunk, mint a maguk hite. Gyönyörködnek is, persze, de ez is csak amiatt lehetséges, mert elhiszik a ragyogásunkat. Emlékszik, amikor a Normafánál feküdt annak a cingár fiatalembernek a mellkasán? Azt hitték, mind a maguk kedvéért vagyunk. És mert ezt hitték, így is volt. És amikor lehullott Feri, maga azt kívánta, bár igaz lenne. Mindig elfelejtik, hogy kívánni nem elég, mi meg hiába hulldosunk, hinni kell, értsék már meg! Ezt nyugodtan meg is írhatja. Csak akkor van értelme, ha elhiszik. Különben csak kiégett színészek vagyunk, akik minden este felvánszorognak a színpadra, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, míg végre valami meg nem változik. De ha elhiszi! Ha elhiszi végre!
Hátradől. Csend.
– Na legyen elég ennyi, kedvesem, nem érek rá. Ebből már csak kikerekít valami cikkecskét. Kifele menet, legyen olyan jó, szóljon a Pannikának, hogy hol van már a kávém! Nem lehet ezt így kibírni.

(Illusztráció: lt)

A tükör előtt ácsorgott, hosszasan vizsgálta magát, tekintete percekig fürkészte saját arcvonásait, mintha meg akarna tudni valamit magáról, amiről addig sejtelme sem volt. Kis idő múlva hátranyúlt. Kést vett elő, majd különféle irányokból a csuklójához érintette. Először úgy, hogy éle a kezére merőlegesen álljon, majd az erekkel párhuzamosan tartotta hozzá.
Egy vékony sávban elfelejtette összehúzni a sötétítőt, a behulló fény megcsillant a pengén. Rövid ideig szórakozott ezzel, majd a polcon heverő egyik könyvre tette. Nejlonzsákot hozott az előszobából, a szőnyegre borította. Kopott, piszkos kacatok, nadrágok, pulóverek, cipők potyogtak ki, mintha egy csapat hajléktalan ruháit gyűjtötték volna be. A szekrénysor tetején italok sorakoztak, főleg whisky és rum, márkásabb darabok, Chivas Regal, Grant’s és Dictador, csak a szélén állt egy-két hazai pálinkás palack. Leemelt egy kezére eső üveget, almapálinka volt benne, meghúzta, a maradékot a rongyokra locsolta.

Mire kilépett a lépcsőházba, egy még elfogadható állapotban lévő, negyven alatti, az utcán csak pár hónapja élő hajléktalan benyomását keltette. A piaszagú ruhák már hozták a figurát, de indulás előtt azért az arcát is bekormozta pár leégetett gyufával. Nem kontúros foltokat rajzolt, csak annyira kente össze magát, hogy éppen maszatos legyen.
Kinyílt a bejárati ajtó, hűvös fuvallat indult felfelé. A lépcsőfordulóban húzódott elsőként fintor az arcára, addig szinte nem érzett fájdalmat. Lenézett a kezeire, s mintha meglepte volna a látvány. Persze nem a tényen, sokkal inkább a hogyanon döbbent meg, mintegy ráébredve a biológia szótlan igazságára, ahogy testmozgás hatására a vér hirtelen jobban meglódult, kissé felgyülemlett a tenyerében, mielőtt az ujjai között lecsorgott volna a lépcsőfokokra.
Felcsigázta a maga mögött vérnyomot hagyó sebzett-vad érzés, lépteit megszaporázta, lendületből tárta ki a bejárati ajtót. A villamosmegálló felé tartott, ám az újságosbódé kirakata előtt megtorpant. Ki volt téve az angol Design Week magazin aktuális lapszáma, amelynek a címlapján az ő neve is szerepelt, mint Kelet-Európa egyik tehetséges grafikusa. Némi tétovázás után közelebb lépett. Az újságárus unottan emelte fel a tekintetét.
– Egy Design Weeket kérek – mondta az újságra mutatva. Ahogy keze a pult fölé emelkedett, vére rácsöpögött a kirakott lapokra, az eladó közönyös arckifejezése hirtelen döbbent undorrá változott.
– Akurvaéletbe – ordította –, nem takarodsz innen! Összevérzel itt nekem mindent!
– Csak egy Design Weeket kérek – ismételte nyugodt hangon. Pillanatnyi csend állt be.
– Ha nem ad újságot, tényleg mindent összevérzek. AIDS-es vagyok.
Hirtelen támadt az ötlet, de tetszett neki. Az eladó megkövülve állt, majd lassan, szemét egy pillanatra le nem véve róla oldalra nyúlt, s kivette a rekeszből a magazint.

Nem sokan álltak a villamosmegállóban, behúzódott a födém alá. A rongyos, pasztell vászonkabát ujja már sötétvörösre itta magát vérrel. A levegő hűvös volt, csípős szellő simogatta a csuklóját, a nedvesség, a folyamatosan szivárgó vér miatt még hidegebbnek érzett mindent. Két-három lépésnyire egy nő ácsorgott a kutyájával. Az állat észrevette a lába mellett gyülemlő apró tócsát, s nyalogatni kezdte a lecsöpögő vért. Gazdája a szokatlan látványtól szinte megrökönyödve kiabált rá.
– Van egy kis gond. HIV pozitív vagyok – megtetszett neki a nő viszolygása, ismét elsütötte az előbbi poént, nyugodt, kimért hangon, aggódón a kutyára tekintve. A nő egy pillanatra lemerevedett, majd elrántotta az ebet és tovaviharzott a megállóból.

Mire a Boráros-téren leszállt, már egyáltalán nem érdekelte a megrökönyödött utasok arca. Ahogy a körülötte ülők döbbenten felugráltak az ülésről, a dermedt csönd, mikor észrevették a lassan gyülemlő vérfoltot. Mind a hatvanas néni, mind a huszonéves BME-hallgatólány döbbenete hidegen hagyta, pedig utóbbi kifejezetten az esete volt. Lett volna, normál esetben. De ebből is egészen biztosan tudta, hogy ez most nem a normál eset, és épp azt teszi, amit tennie kell.
Ereje közben kezdte lassan elhagyni, egyre intenzívebben érezte, hogy ez már túlmutatott az erek bizsergésén, a bőrön lecsorgó vér langymelegén, a fizikai gyengeségen, az erőtlenné válás kérlelhetetlen folyamatán. Ebben benne volt már a tudat is, hogy hamarosan meg fog halni, de még nem ott, és nem úgy, ahogyan elképzelte. Mélyeket lélegzett, még a körúti szmog is jól esett a villamos telített atmoszférája után. Lassú lépésekkel haladt, a vér egyre ritkuló cseppekben jelezte útját, s egy addig ismeretlen, mély, tompa fáradtság nehezedett a testére.
A híd első harmadáig jutott. Kevéssel előtte megszédült, ekkor még sikerült megkapaszkodnia, nekitámaszkodott a korlátnak, kifejezéstelen tekintettel utoljára megszemlélte a várost. Ha látott még valamit, az a Gellérthegy lehetett, egy hatalmas uszály, mely épp a Szabadság híd alatt haladt át, pontosan ott, ahol Katával utoljára ültek azon a nyári estén, amikor a lány elmondta, hogy ő már nagyon szeretne gyereket, mire neki nem volt semmi értelmes válasza a megfontolt hallgatáson kívül, s végül az lett az utolsó közös estéjük.
Villámsebesen pörgött át fejében az utána következő két hét. Hogy egy boldogtalan nő lelke milyen gyorsan tud nagyon undokká és mérgezővé válni. Bevillant a pillanat, amikor Kata rácsapta az ajtót, és azt mondta neki, hogy az sem érdekli, hogyha megdöglik. Aztán eszébe jutott az utolsó csetelése Balázzsal. Neki is annyiszor kipanaszkodta magát, annyiszor fárasztotta már azzal, hogy ő Kata nélkül nem tud, és nem is akar élni, és inkább kimegy a híd közepére és leugrik a picsába. Ezt Balázs mindig elhülyéskedte, még heccelte is, hogy ennél azért többet néz ki belőle, hogy egy ilyen kreatív ember, a legtehetségesebb fiatal magyar grafikus ennyire snassz módot válasszon a bekrepálásra.
Különösebb zaj és puffanás nélkül hanyatlott a járdára.

 (Illusztráció: bp)

Negyvenes férfi lép be a körúti üzlet ajtaján. Divatos szabású öltönyt és bőrcipőt visel. Fekete haja rövidre nyírva, a divatnak megfelelően. Az akváriumra emlékeztető, kicsi helyiségben egy fiatal nő ül, aki egy nagyobb méretű fóliát formára vág. Rámosolyog a belépő férfire.
    – Jó napot! Okosfóliát szeretnék vásárolni –  szólal meg a férfi.
    – Ismeri a terméket? – kérdezi a nő kedvesen.
    – Már hallottam róla.
    – Remélem csak jót! – nevet a nő. – Szeretne termékismertetőt?
    – Igen, kérek.
    A nő készségesen elkezdi sorolni az okosfólia legfontosabb képességeit.
    – Nem csak okos, intelligens is. Az adott környezethez maximálisan alkalmazkodik. Bárhova feltehető. Elrejt a külvilág elől. – Feláll, és a kirakathoz megy. – Jöjjön, mutatok valamit! – hívja a férfit. – Mi kilátunk, de az utcáról nem látnak be. Mutasson valamit a járókelőknek! Ott, valaki épp befelé néz. No, bátran! Nem látja magát – biztatja.
    A férfi bátortalanul grimaszokat kezd vágni, majd középső ujját felemelve mutogatni kezd. A nő mosolyog és folytatja.
    – Ha akarja, darabokra is vághatja az okosfóliát, aztán újra összerakhatja. Összeforr, akár a seb. Kommunikálni is lehet vele. Szövegeket és képeket képes megjeleníteni. Telefonon keresztül utasítások adhatók neki. Rendkívül tapintatos, a kényes pillanatban láthatatlanná válik.
    – Megveszem! Kérek tíz métert belőle – szakítja félbe a férfi, majd pár perccel később, bőrtáskájában az okosfóliával, távozik az üzletből.

    Egy hónap múlva a negyvenes férfi belép a körúti üzlet ajtaján. Láthatóan nagyon feldúlt és elszánt.
    – Emlékszik rám? – szegezi a kérdést az ott ülő fiatal nőnek. Tenyerével az asztalra támaszkodik, és a nő fölé hajol. – Mert én magára igen. Maga adta el nekem azt az átkozott okosfóliát egy hónappal ezelőtt.
    – Nincs vele megelégedve? – riad meg a nő. – Van rá garancia. Megjavíthatjuk, kicserélhetjük.
    – Eltűnt! – kiáltja a férfi.
    – Kicsoda?
    – A fólia! Eltűnt! Elnyelte a föld! Azt akarom, hogy térítsék meg a káromat! – üvölti a férfi.
    – Ha óhajtja, visszafizetjük az árát – ajánlja óvatosan a nő, közben kissé hátrébb tolja a székét. Mielőbb szabadulni akar a dühös férfitől. Az sem érdekli, hogyan tűnhetett el egy fólia.
    – Nem, hölgyem! Nekem nem a maguk rohadt fóliájának az ára kell, hanem annak a kárnak a megtérítését követelem, amit az okosfólia okozott!
    – Amit a fólia okozott? Hogy okozhatott volna kárt egy fólia? Attól tartok, nem értem a problémáját, uram – válaszolja a nő. Hangján érződik, hogy kezd ingerültté válni.
     – Maga csak ne értetlenkedjen! – ordítja a férfi. – Térítsék meg a káromat!
    A nő feláll, az ajtóhoz megy és kinyitja. Biztonságot ad számára a kinti forgalom.
    – Mondja el, mi történt – biztatja engedékenyebb hangon a férfit.
    A férfi kér egy pohár vizet. A nő hoz neki és magának is. A férfi egy hajtásra kiissza. A nő azonnal teletölti a poharat. A férfi hátradől a székben, vesz egy nagy levegőt, majd nyugodtabb hangon mesélni kezd.
    – Miután hazavittem azt az átkozott okosfóliát, pár napig minden rendben volt. Valóban okos, intelligens és alkalmazkodó volt. Észre sem lehetett venni a jelenlétét. Kérés nélkül is megvédett minket a kíváncsi és tolakodó tekintetek elől. Biztonságban éreztük magunkat mellette. Rendkívül figyelmes és szolgálatkész volt. Túlságosan is!
    A férfi iszik egy korty vizet, majd folytatja.
    – Két hét után észrevettem, hogy nekem nem engedelmeskedik. A telefonon adott utasításaimat nem hajtotta végre. A feleségemét bezzeg igen! Ha a feleségem nem volt otthon, láthatatlanná vált számomra. Velem egyáltalán nem kommunikált. A kérdéseimre nem adott választ, semmilyen szöveget vagy képet nem jelenített meg nekem. A feleségemnek azonban verseket is írt. Szonettet, ódát. A szépségét magasztalta és a világ legkívánatosabb nőjének nevezte. Nem hiszi? – néz gúnyosan az eladóra, aki semmit sem kíván jobban, mint, hogy minél hamarabb tűnjön el ez az elmebeteg, ezért türelmetlenül csak ennyit mond:
    – Folytassa!
    A férfi engedelmesen bólint.
    – Tegnap, amikor hazatértem a munkából, se az okosfólia, se a feleségem nem volt otthon. Azt hittem, vásárolni mentek vagy moziba, netán színházba. Gyakran eljártak együtt otthonról, mivel én késő estig szoktam dolgozni – teszi hozzá magyarázatként. – A hálószobába lépve, egy feliratot pillantottam meg az ablakon. Az okosfólia írása volt. Lelépett a feleségemmel meg a pénzemmel. A feleségemet bánja kánya! De a pénzem! A megtakarításaim, a befektetéseim! Csupán egyetlen hitelkártya maradt, de csak azért, mert velem volt. Ez az aljas szörnyfólia már el is adta a részvényeimet! Most meg, Isten tudja hol, költi a pénzem, és jól szórakozik a feleségemmel! – csap öklével az asztalra.
    Az eladónő nem tudja, hogy a mentőket vagy a rendőrséget hívja, netán mindkettőt. Sosem volt dolga őrülttel. Most is egyedül van az üzletben. Lassan feláll, hogy segítséget hívjon. A férfi elkapja a csuklóját.
    – Hova, hova? Addig sehova, amíg meg nem fizetik a káromat! – sziszegi a nő képébe. A nő kétségbeesetten tekint a nyitott ajtó felé. Az ablakon nem lehet belátni, okosfólia borítja.
    – Tudok várni –  dől vissza a férfi a székbe, majd a karórájára pillant –, mondjuk… egy órát.
    A nő kínban van.
    – Nézze, uram! Egy óra kevés. Talán, jöjjön vissza holnap.
    – Maga hülyének néz engem! Holnap? Épp elég időt vesztegettem! Óráról órára fogy a pénzem! – ugrik fel a férfi, majd visszaül. – Nos, ha nem hisz nekem, ám legyen! Szívem! – szólal meg a férfi kedvesen, és elnéz az eladó mellett. – Győzzük meg a hölgyet!
    A nő körbenéz, de senkit sem lát. Hirtelen nagy csattanás hallatszik, darabokra tört az üvegfal. A következő pillanatban üvegszerű árnyék fut végig a nő testén.
    – Mi volt ez? – kérdezi rémülten a nő. – Maga őrült! Hívom a rendőrséget! – kiáltja remegve.
    A férfi kitépi a kezéből a telefont.
     – A pénzemet akarom!
    – Honnan adjak pénzt? Én csak egy alkalmazott vagyok – védekezik sírva az eladó.
    – Az nem az én problémám. Oldja meg!
    A nő nem mozdul.
    – Úgy látszik, újabb meggyőzés szükséges – jegyzi meg a férfi a fejét csóválva. – Szívem!
    A felszólítást követően, levegőbe emelkedik a nő előtt lévő pohár, lassan megdől és a víz a padlóra folyik, majd az üres pohár a falhoz vágódik és összetörik.
    –  Elég! – ordítja a nő. – Rendben van. Megkapja a pénzét. Hadd, telefonáljak!
    Amíg várnak, a nő aggódva tekintget körbe.
    – Kit nevezett szívemnek?
    A férfi felnevet.
    – Nem csak maguk árulnak okosfóliát!

(Illusztráció: sf)

1.

Az olajfúrótornyok acélszerkezete köré finom, remegő glóriát von a sarki fény. Innen egészen apróknak tűnnek, akár valamiféle, nagyobbacska gyerekeknek szánt, fémből készített építőjáték elemei. Összébb húzom magamat a kabátban, azonban még így is csontomig hatol a hideg. Lehet úgy mínusz húsz fok, ha jól becsülöm. Pillanatok alatt föl is adom a tervem, eszem ágában sincs már járni egyet, sebbel-lobbal visszafordulok a melegbe. Mielőtt becsukom magam után az ajtót, néhány pillantással átfogom az egész telepet. Kilenc nagy épület, a leszállópálya és a meteorológiai állomás. Az épületek között vastag, kőkeménnyé fagyott kötelek futnak, harminc centinként csomókba görcsösülnek – egyrészt az utakat jelzik, másrészt kapaszkodóul szolgálnak, amikor az erős sarki szélben kell eljutni egyik házból a másikba. A múlt télen egy operátor csupasz kézzel ért hozzá az egyik ilyen vezetőkötélhez, oda is fagyott a tenyere legott, s mivel éppen akkor csapott le ránk a szokásos vihar, senki nem hallotta az óbégatását. Másnap reggel a gondnokok lángszóróval olvasztották le a markát a kötélről, a talpát a talajtól, hogy be tudják hozni a tetemet. Pléhkoporsóba helyezték, amit íziben leforrasztottak, hogy amikor majd lehetséges lesz, hazaszállíttassák, s a hozzátartozói eltemethessék békében. Még most is enyhén fölfordul a gyomrom, ahogy magam elé idézem félig kiolvadt, kékes színű arcát, a melegben megpattanó szemeit. Miután hermetikusan lezárták a szarkofágot, olyanná változott az a fémdoboz, akár egy konzerv. Órákig azon járt az agyam, vajon megállt a bomlás abban a téglatestben vagy sem, s ha nem, mi történhet vele, mi folyhat (akár a szó szoros értelmében is) odabenn − egy hirtelen légáramlat apró, tűhegyes jégkristályokat szór az arcomba, így térít magamhoz a borzongató emlék szorításából. Legszívesebben fölkiáltanék. Végül minden erőmet megfeszítve, fogcsikorgatva hallgatok. Hangos kattanással zárom az ajtót. Mialatt kihámozom magam a bundámból, legalább hárman eresztenek felém gúnyos mosolyt: lám, milyen gyorsan megfutamodtam. Errefelé ritka a magamfajta. A legtöbben pénzt keresni jönnek ide (az olajfúrótornyok megdöbbentően jól fizetnek), mások kutatásokat folytatnak, s akadnak olyanok is, akik kalandvágyból, virtusból érkeznek a Föld eme távoli, mostoha pontjára, alig ezer kilométerre az Északi-sarktól. Valahányszor belegondolok, hol is vagyok pontosan, mindannyiszor megborzongok. Elképzelni sem tudom, hogy az Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció tagjai hogy a csudába nem vesztek mind egy szálig oda, amikor erre a szigetcsoportra vetődtek, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt. Emlékszem, gyerekkoromban láttam az expedíció hajójának, a Thegettoffnak a makettjét, mellette Julius Payernek, a felfedezők parancsnokának és Kepes Gyula hajóorvosnak, az egyetlen magyar résztvevőnek a portréfotóját, valamint egy festményt, amelyen jégtáblák közt botladozva, puskáikra támaszkodva küzdik magukat előre a (képaláírás tanúsága szerint) bátor hódítók. Talán iskolai kiránduláson, talán családi nyaraláson történt, mindenesetre máig tisztán fel tudom idézni a hajót és a férfiak arcképét, s érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, miközben elmerülök a naturalista műalkotásban. Talán azért vésődött belém ilyen mélyre az emlék, mert ott és akkor megmagyarázhatatlan módon megsejtettem, hogy magam is eljutok oda (tehát ide), ahová egykoron ők, a hajón utazó sarkkutatók, akik rátaláltak erre a 191 szigetből álló kietlen jégvilágra, jegesmedvék, rozmárok és rikácsoló madarak lakhelyére, ahol nyaranta csak néhány szigeten olvad el oly mértékben a jég és a hó, hogy előbukkanjon a barna sár, amit nagy jóindulattal lehet csak talajnak nevezni, anyaföldnek pedig semmiképpen. Mindazonáltal bármennyire mostoha vidék is ez, egyre inkább ez a territórium határozza meg a hazám gazdaságát. Egészen pontosan a mérhetetlen mennyiségű kőolaj a jeges föld és a borzongató víztömeg alatt. A Monarchia súlya az itt lapuló ásványi kincseknek köszönhetően nőttön-nő. Tegnapelőtt olvastam a videóhírmondón, hogy uralkodónk, III. Mátyás a napokban az Oszmán Birodalommal írt alá gazdasági és politikai megállapodást, ami által a két birodalom gyakorlatilag fölosztotta a Balkánt – kivéve, persze, a közvetlenül Berlinből irányított Román Királyságot. Egy ilyen paktum elképzelhetetlen lett volna a gyerekkoromban, mára azonban, mindenekelőtt a sarkvidéki kőolajnak köszönhetően, természetes.
Jómagam három éve élek itt, a Ferenc József-földön létesített tucatnyi telep egyikén. Reggelente fölkelek, s áldom a civilizációt, amiért képes megőrizni a napszakok váltakozásának illúzióját ezen a borzalmas helyen. Errefelé a kurta nyárban sosem nyugszik le a nap, a hosszú és szigorú tél idején viszont sosem kel föl. A napsugár hiányát a sarki fénnyel pótolni képtelenség. Persze, az elektromos áramból nyert világosság sem az igazi, mégis jobban érzem magam tőle, mint érezném akkor, ha hónapokig sötétben, netán kékes villódzásban kellene vegetálnom, akár egy zuzmónak.
Az első nyáron elmentem fókavadászatra azzal a néhány fiatal kocsmatöltelékkel, akik szóba álltak velem. Ezek mind az olaj miatt érkeztek a Ferenc József-földre, aztán az első adandó alkalommal megfutamodtak, nem bírták a kemény munkát. Hazamenni röstellnek is, pénzük sincs az útra, hát a telepi csehókban lebzselnek, nyaranta kibérelnek egy-egy hajót, fókára, belugára vagy narválra vadásznak, ez jelenti egyetlen bevételüket, ebből vedelik át az egész, végtelenbe nyúló sarki telet. Csehek, lengyelek, magyarok és horvátok vegyesen alkottuk a csapatot, amivel útra keltem, igazi közép-európai vállalkozást hoztunk össze. Azon a torz, latin, szláv és magyar jövevényszavakkal kevert, a végletekig egyszerűsített német nyelven beszéltünk, amelynek segítségével a Monarchia különböző nemzetiségei érintkeznek egymással; szidtuk a sorsunk és a császárt, aki ráadásul még négyszeresen király is. Kivált, persze, a sarkvidéket átkoztuk. Régi, rossz dereglyén hajóztunk északnak, ameddig csak tehettük. A jégmező déli széle egy-kétszáz kilométer szélességben nyáron széttöredezik, kisebb-nagyobb táblák válnak le az összefüggő jégről, ilyenkor valamivel nagyobb teret hódít a nyílt tenger. Az egész, beláthatatlan fehérséget váltakozó szélességű csatornák hálózzák be, a levegőből szemlélve olyannak tűnhet a vidék, akár egy folyó deltatorkolata. Jegesmedvék százai járják ezt a fagyos világot, s rengeteg zsákmányt ejtenek, főként fókákat. Mi is többszáz fókát lőttünk utunk során, mi több, jegesmedvét sem egyet kaptunk puskavégre. A fóka húsát a magam részéről többre tartom a rozmárénál, utóbbi számomra túlságosan zsíros. A fókahúst, mióta megízleltem, nem tudom megunni. Talán ez az egyetlen pozitív tapasztalatom ezen a mostoha vidéken. Egy hónapig voltunk távol, térdig gázoltunk a vérben. A zsákmány egy részét a Spitzbergákon adtuk el, mogorva norvégoknak, a többit hazavittük a telepre. Az olajtársaság jó pénzt fizetett a húsért, míg a bőröket novaja zemljai orosz kereskedők vásárolták meg. Miután megkaptam a részem, gazdagnak éreztem magam. Talán újfent embernek is néhány órán keresztül. Most, a lekicsinylő pillantások kereszttüzében újra csak egy nyomorult, lesajnált számkivetett vagyok. Valójában ez az állapot számomra a legkevésbé sem különleges. Megszoktam, hogy lenéznek, kiközösítenek. Otthon, a Közép-Európai Monarchia Magyar Államegységének tisztviselőjeként sem kezeltek másként. Nem voltam egyéb, mint egy kirekesztett, megtűrt, fura figura, aki leginkább idegesítő, jobb esetben kellemetlen.
A bürokratikus gépezet, amelynek hosszú időn át egy, módfelett sok hibával üzemelő részeként éltem, a végletekig bonyolítva, egyszersmind rosszul működik évtizedek, talán évszázadok óta, mindazonáltal elégedett önmagával − s ha nem is teljes egészében az, a közvélemény mégis úgy tartja, hogy a rendszert a jelenleginél jobban képtelenség volna működtetni. Igaz, az utóbbi években divattá váltak az önkritikus megjegyzések, ezek azonban ne tévesszenek meg senkit, nem többek üres udvariassági szólamoknál, aktuális trendnél, társasági és társalgási elvárásnál.
A magam részéről kezdettől fogva képtelen voltam olyan kicsikére redukálni a figyelmemet, oly mértékben sablonossá változtatni a gondolkodásomat, amilyen kicsike figyelem és elenyésző kreativitás a tisztviselői karhoz tartozó személyeknek ajánlatos, illetőleg tőlük elvárt. Egyik konfliktusból keveredtem a másikba, úgy éreztem, az ésszerűtlenség, a merevség, az értelmetlen aktagyártás, az álszent hamisság, az aljas számítás, a gátlástalan, otromba és ostoba törtetés megőrjít, elszívja előlem a levegőt. Az egyik kulturális alosztályt vezettem az én szeretett városomban, innen úgy hatezer kilométerrel délre. Főként olyan programokat és eseményeket koordináltam, amelyek a város vezetésének hivatalos álláspontja szerint „a polgárok épülésére szolgálnak”, kisebb részben olyanokat, amelyekről eme polgárság egyes csoportjai vélekedtek úgy, hogy hasznukra válik; végül a legkisebb hányadban a saját és a kollégáim elképzeléseit igyekeztem valóra váltani. Ezen utóbbi két csoporthoz sorolható eseteket a főnökeim meglehetősen ferde szemmel vizslatták. Én viszont világéletemben abban hittem, hogy a még meglévő közösségekért mindent meg kell tennünk, sőt, lehetőségeinkhez képest újabbakat kell generálnunk, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A város vezetése és tulajdonképpen csaknem a világ valamennyi hatalma ezzel szemben a népboldogítást vallotta és vallja ma is, azaz az ősi elvet követi: panem et circenses. Eszerint az embereket az éppen aktuális divatoknak megfelelően népszerű szabadidős tevékenységekkel kell lekötni, semmiképpen sem a saját késztetéseiket támogatni, hiszen az az önálló gondolkodás kialakulásának, urambocsá, gyámolításának veszélyeit hordozza magában. Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.
Hanem ezúttal nem hagyom magam, rossz szokásomhoz híven, elkalandozni! Végtére is nem elméleti munkán dolgozom, csak fölös időmet ütöm el ezekkel a naplószerű följegyzésekkel.

További fejezetek: II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)