Ha az idő szörnyeteg volna…
Csaknem öt méter magas lenne, sötétbarna bőrű, hosszú végtagokkal, megroggyant lábakkal és földig lógó karokkal. Combjai vékonyak lennének, lábszára vastag húsú. Ugyanígy kezei: vékony felkar, vastag alkar. Bőre löttyedt, mint valami lebeny, de teste nagy részét dús szőr fedi. Lapos fejét kiváltképp. Koponyájáról hosszú, egyenes szálú sörény fut le egészen a mellkasáig. Fog nélküli száját hatalmasra tudná tátani, mint egy sötét és feneketlen mélységet. Szemeit, mintha egyetlen izomszál sem kötné koponyacsontjához, csupán a szemüregébe behelyezett golyók volnának, s ahogy az utcán ugrándozik lefelé, úgy jojózik szeme is. Szóval az idő, mint egy majom, ugrándozik az utcán. Karjai lengenek. Átugorja a kerítéseket, beleharap a postaládákba, az autók kerekébe, az ereszcsatornákba, megrágja a vezetékeket. A kutyák nem mernek a közelébe menni, de még ugatni sem mernek. Lekushadt fejjel, nyüszítve várják kis házikójukban, hogy a förtelem elvégezze dolgát. Az idő nem megy el egyhamar. Mániákusan eszik, fal, zabál, de gargantuai étvágyát képtelen kielégíteni. Csak akkor távozik, ha új étek kerül terítékre, például egy gyanútlan autós, aki az utcába tévedt. Az eleven hús pedig ízletesebb az eresztéknél. Az idő három öles ugrással a kapunál terem, aztán átlendül rajta és a kocsi motorházát beszakítva ér földet. Mire az ember nyikkanni tudna, az idő már nyeli befelé a füstölgő roncsok tetején. Aztán ott trónolna még egy darabig, semmitmondó hüllőpofával, karjait hasán nyugtatva, és az sem zavarná, hogy nedves szemén egy légy kérődzik. Az idő emészt ilyenkor.
És ha jönne valaki, rajtakapva az időt, amint egy ház második emeleti ablakán behajolva terrorizálja a bentlakókat, a látványtól felbőszülve a rákiáltana, mintha csak egy hamis kutyára kiáltana:
‒ Mit csinálsz te?!
Az idő tétován húzná ki fejét az ablakból és ijedten forogna körbe az apró lény fenyegetésére. Mély hörgéssel venné tudomásul, hogy rajtakapták. Ezután négykézlábra ereszkedne és rohanna, rohanna az ember elől. Az ember utána. Fiatal, könnyűszerrel átugorja az utcán keletkezett méretes gödröket, az idő harapásnyomait. Az idő befordulna egy sarkon, csak végtagjainak kaotikus rángatózása látszódna a távolban, míg üldözője fokozatosan elmarad mögötte.
Aztán ki a városból, a környező domboknak és azon túl a hegynek. Az ember lassít, hosszú és nehéz sprinten van túl. Egy kicsit kifújja magát, erdők és hegyek emelkednek körülötte. Az idő elrejtőzött előle. Az ember megnézi a bozótban, a sebesen sodró folyók mélyén. Köveket görget el, de azok alatt csak csúszómászókat talál. A réten sincs, az erdőben sem. Az ember erősnek gondolja magát. Úgy érzi, képes lenne az időt egyetlen csapással leteríteni. Ezzel a magabiztossággal indul neki a hegyeknek, a legmagasabb csúcs felé. A táj lassanként megváltozik, eltűnnek az erdők, a rétek, a források. Törpefenyők futják be hegy oldalát aztán ezek is eltűnnek, körös-körül sziklákkal szabdalt csillogó élek látszanak.
– Hol vagy?! Gyere elő! – ordítja az ember rekedten.
Most holtfáradtnak érzi magát. Térdre esik, összegörnyed. Már egyáltalán nem érzi magát erősnek. Csontjai recsegnek. Térde úgy lüktet, mintha egy évszázadot végigrohant volna. Látása sem a régi, de lehet az erős szél miatt is, ami porfelhőbe burkolja a hegycsúcsot.
Aztán egy sziklára esik tekintete. Hunyorogva látja, hogy a szikla megmozdul, felegyenesedik, széttárja hosszú végtagjait. Az idő az. Ugrándozva az ember közelébe oson. Az ember még kinyújtja kezét, hogy elérhesse a szörnyeteg lábát, de ebben a mozdulatban csupán a korábbi szándék halvány visszfénye ragyog. Az idő azért még visszahőköl, még fél egy kicsit az embertől, hátha mégis összegyűjti maradék erejét, feláll és nekiront öklével. De ez a félelem már nem tart soká, az ember erejéből nem sokra futja. Az ember végigsimítja arcát. Ujjai alatt mély ráncokat érez.
‒ Hát bazd meg, megöregedtem – ismeri be.
Az idő ezután szélesre tárná hatalmas pofáját és befalná vele az embert.
Címke: próza
KRISTIAN NOVAK: ANYAFÖLDNEK NEHÉZ SARA (REGÉNYRÉSZLET) II.
Ami engem illet, sóvárogtam a barátság után, és talán ezzel azonmód megnyitottam a zsebet, amelybe beíródhat, saját ígéreteként. Azokban a napokban ugyanis szert tettem két igencsak különös ismeretségre, olyképp, ami meghatározó az életben. Legelőször ama téli napok egyikén pillantottam meg őket, amelyek olykor a késő őszbe tévednek, mikor már semmi sem látszik egészen világosan, és amikor szokás szerint azt figyeltem, hogyan tereli nyugovóra nagymama a tyúkokat. Görnyedt háttal járt (azt gondoltam, hogy már gyermeknek is ilyen volt, míg csak meg nem láttam egy fekete-fehér fotográfián szálfaegyenes derékkal), nehézkesen, de azért nagy hangon, lendületesen serénykedett a tyúkok beterelésén az ólba este. Egyre kiabált rájuk:
– Hesste! Netene! Nem mész mindjárt! Hesste! Netene! Ördög vinne! – és összecsapkodta közben két bütykös, ráncos kezét. Aznap este valahára megláttam, miért futkároz a baromfi olyan veszettül. Mihelyt ugyanis nagymama először kiáltotta hangosan, „Hesste!”, a disznóól és a pajta közötti homályból előpattant valami, egy nagyobbacska ebnél nem sokkal nagyobb szerzet, két lábon járt, egyik öklével a földre támaszkodva. A másik kezével folyvást a lötyögős kabátját igazgatta, melynek ujjai kézfején túlnyúlva a földön vonszolódtak. Sepregette róla a rátapadó piszkot. Csizma helyett kapcát viselt a lábára tekerve, ezek nagymama fehér konyharuhái voltak, rajtuk kékkel hímzett feliratokkal: „Az ebéd készen vár / Férjemuram, jössz-e már?” meg „Szomszédasszony elmehet – itt pletykálni nem lehet!” Fején ósdi kalap, amilyet Dejan nagyapja visel, arca pedig, amennyire akkor ki tudtam venni, jámbor disznópofa. Apró szemével folyton összevissza kacsingatott, nedves orrcimpái hevesen jártak. Megmagyarázhatatlan módon eme tömpe orr látványa olyasféleképp hatott, amilyennek normális élőlények orrának nyálkás belsejét képzeltem el.
Mihelyt előpattant a sötétségből, cikázva vette magát a tyúkok után, rúgta-vágta őket, szét is spricceltek és loholtak a tyúkól felé. Azok felől, amelyek ellenkező irányba törtettek, egy másik szerzet gondoskodott, a kukoricagóré meg a régi fogatos kocsi közötti sötétségből kiugorva, mihelyt nagymama azt kiáltotta: „Netene!” Valamivel kisebb és tömzsibb volt, mint Hesste, gesztenyebarna köpönyeget viselt, a csuklya a fején hegyes csúcsban végződött. Kobakját óriási, zöld színű, hálómintás szempár uralta, amilyen a döglegyeké, meztélláb járt. Egyik lábfeje csaknem kétszer akkora volt, mint a másik, járás közben mintha az az ellenkező irányba igyekezne. De nem hatott úgy, hogy ez gátolja, mert igen fürgén hengeredett minden tyúk elé, amelyik vonakodott az ólba terelésétől. Ezek ketten egykettőre elbántak az összes tyúkkal, és a nagymama rájuk csukhatta a deszkaajtót. Kacagtam és hangosan tapsikoltam, ők meg egymás vállát átfogva meghajoltak, mint ahogy a muzsikusok szoktak. Minél hevesebben tapsoltam, annál jobban előrebuktak hajlongás közben, mígnem mind a kettő a sarat dagasztotta a homlokával. Összenéztek, és Netene elfingotta magát. Meg kellett markolnom a pimpilimet, hogy a nevetéstől be ne pisáljak. Nagymama sem őrájuk, sem énrám oda se figyelt, csak ment befelé, azt mormogva maga elé: „alamuszi tyúkok”. Ezt nyugtázva Hesste és Netene elszéledtek, ki-ki a maga sötét zugába. Nagymama szólt:
– Gyöjjél, menjünk, csinálunk neked kakaót.
Indultam a nyomában, boldogan, mert tudtam, hogy azt a két bitangot látni fogom újra. Aznap éjjel a nagymamánál aludtam, és alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Mikor felkeltem, leerőltettem egy karéj sós vajas kenyeret tükörtojással, és kisiettem a házból a sűrű ködbe borult udvarra. Odamentem a tyúkudvar kerítéséhez, és súgva szólítottam őket: „Hesste, Netene!”, de semmi sem történt. „Hesste, Netene!”, szóltam kissé hangosabban. Bementem a drótkerítés mögé, a tyúkok közé, és leguggoltam, hogy megnézzem, honnan is keveredtek elő. A félhomályból apró disznószempár meg az óriási döglégyszemek néztek vissza.
– Ne féjjetek, gyösztök!
És az a kettő lassan, félénken kióvakodott a napvilágra. Netene a nagyobbik lábfejét forgatva a sarat vizslatta, Hesste hiába bajlódott a két lábon maradással, és bő kabátja ujját huzigálta.
– No, mit kéretitek magatokat, az este olyan mókás kedvetek volt – noszogattam őket, mire Netene összecsapta a tenyerét és felpattant Hesste hátára, az pedig szélsebesen körbefutott. A tyúkok felbolydultak, és tollfelhőt csapva rohangáltak. Hesste két vagy három kört megtéve elterült a sárban, magával rántva Netenét is. Elnevettem magamat és megtapsoltam a mutatványt. Netene azt mondta félrenézve:
– Mibennünket senki más nem hív, hogy idegyöjjünk, csak a nagymamád. Ű is csak ha a tyúkok terelésihe’ köllünk.
– Mink szívesen segítünk – toldotta meg Hesste –, de legtöbbet odale, sötétbe’ időzünk. – Másképp beszéltek, mint a falubeliek, gyakorta elhúzták a rövid szótagokat, a hosszúkat meg megkurtították. Az r-jeiket megpergették, de a torkukból, az a, az o pedig vonításszerűen elnyúlt. A nózit naózinak mondták, a jót jaónak. De azért jól megértettem őket, mert időnként erőt vettek magukon, és igyekeztek úgy beszélni, hogy követhessem, mit mondanak. Már elképzeltem, hogy hajóflottát rakunk össze, és hogy olvasni tanítom őket.
– Köszönjük – monda Netene kissé szomorkásan –, köszönjük, hogy hívtál bennünket, mink nem gyöhetünk ki a feneketlen sötétségből, ha valaki nem szólít.
Nagyon is jól megjegyeztem, amit mondott.
9.
Eleinte azt gondoltam, mindenki látja őket, csak úgy tesznek, mintha nem is vennék észre, mint amikor anya azt mondta, nem szabad megbámulnom a rokkantakat és a gyengeelméjűeket. Egyszer Netene orra előtt csapta be az ajtót, visszamentem hát, hogy beengedjem. Csakhogy ő nem csukta be maga után, és anya lehordott, hogy gondolom nyitva hagyni az ajtót, hiszen fával fűtjük a központi fűtés kazánját. Majdnem kiszaladt a számon, miért nyitottam meg az ajtót. Odaguggolt mellém, megfogta a vállamat, mint mindig, ha valami nagyon fontosat akart a tudtomra adni. Azt mondta, látja ő, hogy én valamilyen saját világban élek. Kérdezte, hiányzik-e apa, és talán azért hagytam nyitva az ajtót, hogy ő bejöhessen. Azt hazudtam, hogy véletlen volt. Féltem, nehogy megint úgy találja, furcsa vagyok, és azokkal az emberekkel riogasson, akik majd magukkal visznek.
Anya tehát nem látta kettejüket, és hamarosan rájöttem, hogy a nővérem sem látja-hallja őket, mert hiszen ők folyton lökdösődtek, ki fér oda, hogy olvasson és írjon velem. Rájuk szóltam, nyughassanak, és megmutattam, hol tévesztették el az olvasást, mire a nővérem ingerülten faggatott, ki a csodához beszélek. Talán csak a nagymama látta őket, de hát ő már nagyon öreg volt, a Számok és betűk adásait is alig tudta követni. Néha a legostobább megoldással hozakodott elő, még ő maga is nevetett rajta szégyenkezve. Nem nagyon zavart, hogy csak én látom őket, őbennük kevésbé kételkedtem, mint némelyekben, akiknek a nevét a felnőttek emlegették. A közelemben tudtam őket, a szagukat éreztem. A korhadó fa és a nedves falevelek áporodott szaga volt ez. Az én kificamodott világomban magától értetődő volt, hogy minden ember körül lények forgolódhatnak, melyeket nem lát senki más, így hát nem is beszélnek róluk. Mindenki (és ebben valamelyest ma is hiszek) előhívogatta barátait a sötétségből, és titokban beszélt velük.
Elválaszthatatlanok voltunk. Mindenhová együtt mentünk, már-már beletanultak, mikor kell nyugton és csendben maradniuk, de azért sokat civakodtak. Tudták, hogy el kell rejtőzniük, amikor vendégek jönnek hozzánk, estefelé pedig, amikor aludni mentem, a nagymamának segédkeztek a tyúkok elzárásában. Reggelre ismét nálam voltak, integettek az udvarról, miközben reggeliztem. Én is visszaintettem, amikor anya nem nézett oda. Elkísértek az előképzőig, és egész úton mulattattak. Mikor hallották, hogy autó közeleg, kiszaladtak az útra, és az utolsó minutában beugrottak a sáros árokba. Amikor a hallgatag sánta apó haladt el mellettem, Netene a nyomába szegődött és utánozta a járását. Takargattam a nevetést más arra járók előtt, Hesste pedig felkapott egy követ, és a vénember után hajította. Az hátrafordult, és azt látta, hogy az út szélén állok hátitáskával a vállamon, és nevetgélek. Azt hihette, hogy én dobtam meg. Felpaprikázódva azt mondtam nekik, ilyet többé ne csináljanak.
– Bocsáss meg, ne haragudj! – csicseregték behúzott nyakkal.
Az iskolába meg a templomba nem tértek be, de a padban ülve néha láttam őket, amint az ablakon bekukucskálva taszigálják egymást. Hesste egyszer olyan erősen odanyomta Netene arcát az ablaküveghez, hogy hallottam a pattogását. Mutatóujjamat ingatva figyelmeztettem őket, ne tegyék, ahogyan idősebbek dorgálnak meg rosszcsont kölyköket, mire bánatos arcot vágtak és lesunyták a fejüket. Eleinte ellenvetés nélkül hallgattak rám, és javarészt kellemesen elszórakoztattak.
Ez a kettő soha semmiben nem tudott közös nevezőre jutni. Netene azt mondta, az ő kedvenc színe a sárga, Hesste erre a szemét forgatta és lehülyézte, mondván, sárga szín nem is létezik. Hesste viszont nyakra-főre kavicsokkal dobálózott, és Netene beárulta nálam. Egy alkalommal, így mesélte Netene, Tonči szomszéd házának ablakát célozta meg, akit sokan Lédinek neveztek, mert volt egy Lédi nevű kiskutyája, és az üveg kis híján betört. Azt mondtam Hesstének, nem leszek többé a barátja, ha még egyszer ilyet cselekszik. Mindig szapulták azokat, akik nincsenek jelen (Tonči szomszéd szerintük turkál az orrában és szipákol), még egymást is. Az a legfurcsább, hogy egyiknek is, másiknak is, úgy tűnik, igaza volt. Képesek voltak hevesen egymásnak esni, és ez rendszerint úgy végződött, hogy Hesste vadul rugdosta és leköpdöste Netenét, miközben ez a földön fekve hüppögött. Először akkor történt ilyesmi, amikor egy vízzel teli kannát tettem ki nekik a teraszra, mert Hesste azt mondta, szomjasak. Bementem, és az ablakon át néztem, ahogyan kétfelől ki-ki odafurakodik. Túl szűk volt a szája, Netene csuklyájának a hegye túl hosszú, ezért összekoccant a fejük, és egyikük sem ihatott. Hesste kifogyott a türelemből, és ellökte társát a kannától. Miközben Netene a földön találta magát, egy-másfél méterre a kannától, Hesste mohón beszürcsölt két-három korttyal, és a maradékot kidöntötte. Netene ott maradt a fűben ülve keresztbe tett lábbal, fejét leszegte. Megmarkolta a csuklyáját, és az arcára húzta. Hesste szétvetett lábakkal állt, és fél lábát a feldöntött kannára téve élvezte basáskodását. Feltekintett az ablak felé, és ujjával Netene felé bökött, énelőttem dicsekedve vele, amaz milyen nyomorúságos és gyenge. Kimentem és ráripakodtam:
– Mit csiná’sz?! Meghibbantál? Mars a sutba!
Hesste hirtelen elkomolyodott, három lábon eltopogott a kerítéshez és a földre telepedett.
Netenének egész kanna vizet töltöttem. Olyan mélyen belebújt, hogy csak a csuklya hegye látszott ki belőle. Azt kérdezte, angyal vagyok-e, én meg azt feleltem, nem vagyok, és valami arra késztetett, hogy elnevessem magam, ahogyan az idősebbek engem kinevettek, amikor valami badarságot kérdeztem. Ettől valahogyan elégedettség töltött el, majd Hesstéhez is odamentem, és elmagyaráztam neki, hogy nem gonoszkodhat Netenével csak azért, mert az gyengébb nála. Kibékültek és megölelték egymást, aztán együtt haladtak lefelé az utcán a nagymama háza felé, mert már esteledett.
Mikor beléptem, anya azt kérdezte, kivel társalogtam és kire kiabáltam odakint, én meg azt mondtam, „Senkire, csak egy kicsit játszottam a barátommal”, ami rendszerint elegendőnek bizonyult, hogy elnézze kisded foglalkozásaimat. Most is beérte vele, de úgy éreztem, hogy ezúttal utoljára. Anya ugyanis tudta már, hogy nincsen barátom.
Bognár Antal fordítása
Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.
A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.
A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző a Napkút standján is dedikál.
Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.
Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.
Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.
Képalkotó elemek
Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le. Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.
(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)
Joffrey
Joffrey utálta az irodalom tanárát. Kevés dolgot utált annyira, mint az irodalom órákat. Ezek közé tartozott a paradicsom, az édesanyja, Tim a fölötte járó évfolyamból és a nulladik óra. De, ha mégis, őszintén belegondolt, az irodalom vezetett. Falra tudott mászni a sok vén szerencsétlentől, akik miatt óráról órára meg kellett küzdenie a heveny alváskényszerrel és magára kellett erőltetnie a legalább érdeklődő diák álarcát, míg a tanárnő nagy beleéléssel magyarázza, mit gondolt ekkor vagy akkor Poe, akit Joffrey a füzetében csak Eddy-ként emlegetett. Meg kell jegyezni, általában alul marad a küzdelemben.
De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy régen halott fickók siránkozásával kellett foglalkoznia, hanem az, hogy ő sokkal jobb verseket írt náluk. Joffrey pontosan tudta ezt, és nem volt rest a középiskola második havában beavatni titkába az irodalom tanárnőt is. Bizalmasan bekopogott a tanári kabinetbe, félrehívta Mrs. Pool-t, és ráncos kezébe csúsztatta a Metallica-s füzetet, amibe élete munkáját írta. A némber pedig nem szégyellte, ott helyben, pár felületes pillantás, lenéző kaccantás és megnyúlt arcú grimasz után „pongyola vicc”-nek titulálni a kincseit. Joffrey azóta titkos hadat viselt a nő ellen, és a történelem tankönyvében az ellenség szót minden helyet átjavította pool-ra.
A verseit pedig ezután még nagyobb dicsben és még nagyobb titokban tartotta, mint ifjú lelke szenvedő mártírjait. Szent esküt tett, hogy nem mutatja meg többé őket méltatlanoknak, ám arra érdemesnek mindezidáig csak egyetlen embert talált. Történetesen múzsáját és titkolt szerelmét, a Tripper Police (Kankó-rendőrség), röviden TriPoli nevű metál banda énekesnőjét. A tünemény, akinek még a nevét sem tudta, hiszen a zenekar facebook oldalán csak Úrnő-ként emlegették, első hallásra elrabolta a szívét. A sötét, bársonycsuklya alól alig villant ki néhány klippben árnyékolt, gyönyörű szeme, de a hangjáért, amely élesen vágta át a gitár-erősítőre szerelt torzítót és a lüktető dobot, Joffrey képes volt napjában húszszor végignézni a youtube-ra feltöltött videóikat.
Reménytelenül várta a pillanatot, amikor bevallhatja imádatát szíve hölgyének – chat-en ilyesmit nem lehet –, ám képtelen volt rájönni, hol láthatná meg saját szemével az isteni lányt. Még a telefonkönyvet is végiglapozta, és felhívta a megtalált stúdiókat, nem próbál-e ott véletlenül a banda. Hiába, nem járt sikerrel. A kétségbeesésig hajtotta a vágyakozás, legalább négy új verset írt, mindet elérhetetlen szerelméhez, éjszakákon át vergődött a TriPoli dalszövegeit mantrázva, és kis híján rászánta magát, hogy hagyja a fenébe a középiskolát, érettségistül, irodalom órástul és azonnal elkezd hangmérnöknek, vagy biztonsági őrnek tanulni, hogy valamiképpen a csuklyás szépség közelébe juthasson.
Mint fulladozó után a mentőcsónakot, dobta felé az internet a váratlan csodát. A zenekar először a facebook, majd az instagram oldalára tette ki, és a blogjukon egy hosszabb posztban is közölték: A Tripper Police megtartja első koncertjét, várnak mindenkit, aki szereti a sötétséget. A helyszín egy Joffrey lakóhelyétől csupán 50 km-re lévő kisebb város egyik iskolai tornaterme. A leírásban ott volt ugyan, hogy „belépés csak az iskola diákjainak”, de ez nem tarthatta vissza ifjú hősünket. Immáron tudomása volt egy helyről és egy időpontról, ahol, és amikor hölgye biztosan jelen lesz.
Ha eddig vergődött is éjszakánként, most egyenesen viharokat kavart a paplanja és párnái között, a koncert előtti napokban inkább már le sem feküdt, csak szundított kicsit a laptopjára borulva. Két Black Sabbath pólóval és a húszsoros bakancsával lefizette a legjobb barátját, mondja azt, nála alszik, majd, ha tornacipőben is, de végre elindult az ismeretlen vidékre. Hű társa, a még éppen le nem merült okos telefon készségesen odavezette és csupán akkor lehelte ki utolsó energiamorzsáit, mikor Joffrey az iskola utcájába ért.
Ugyan a bejáratnál áthatolhatatlan gátként állta útját a portás, aki sehogy sem fogadta el a kifogást, hogy „otthon hagyta a diákigazolványát”, és még csak az osztályfőnöke nevét se tudja megmondani, de mindez nem törhette meg Joffrey-t, ha már ilyen sokáig eljutott. A zenekar már játszott, míg a kihallatszó akkordok halvány ködében végigkutatta az épület ablakait, hátha talál egyet, amit elér. Nem talált. Már a végső elkeseredés kerülgette, mikor, mintha egy csillag fényét verte volna vissza, megcsillant az iskola parkolójában álló kisbusz.
Valahogy nekik is ide kellett jönniük – ötlött agyába a gondolta. – Sőt, a hangszereket is el kell majd vinniük valamivel. Ha bevárom őket a kocsijuknál, nincs, aki az utamba álljon.
Az üdvözült rikoltást belé rekesztette a hatalmas, néma boldogság, amely szinte szétrepesztette a mellkasát. Meg nem tudta volna mondani, két évet, vagy öt percet várt az egyik fa árnyékában, míg a koncert véget ért, pajzsként szorítva maga előtt a Metallica-s füzetet. Először két fiú jött ki, cingár középiskolások – talán az Úrnő apródjai – darabokként hordva hátra a dobszerkót. Joffrey pulzusa az egekbe szökött. Aztán előkerült a gitáros, akit hosszú rasztájáról könnyedén felismert. Joffrey beleszédült az izgalomba. Már hallotta a hangját, szinte érezte a közelségét, és hamarosan meg is láthatja múzsáját. Az egyik „apród” a volán mögé ült, és türelmetlenül dudált kettőt. A dobos beugrott a mellette lévő ülésre, és Joffrey-n átszaladt a jeges rémület. Elmulasztotta volna? Másik ajtón ment ki? Sosem látja többet?
Ám akkor befordult egy pár ragyogó fényszóró a parkolóba, egy pillanatra teljesen elvakítva a fiút. Az Úrnő fogata. Tudta. Egyszerűen tudta.
Utoljára lendült ki a tornaterem ajtaja, és előröppent mögüle az imádott női sziluett. Az utcalámpák gyér fényében Joffrey alig látott belőle többet, mint az alakját, de semmi kétsége sem volt a kiléte felől. Szárnyak nőttek a lábaira, és kis híján kiröppentek alóla, úgy indult meg, mint akit három ló ránt előre. A Hölgye intett a kisbusznak, ami egy újabb dudálással kikanyarodott az útra, majd az érte érkezett autó felé lépkedett. Joffrey szinte elérte, már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, ám az utolsó pillanatban földbe gyökerezett a lába, kőszoborrá dermedt a sarok takarásában, ami alig 20 méterre volt imádottjától. A kocsiból nem más emelkedett ki, mint legnagyobb ellensége, Mrs. Pool.
– Hogy sikerült, kincsem?
– Jaj, anyu – szólt a legszebb hang az arctalan homályból. – Szerintem hagyom az egészet. Jó ötletnek tűnt összejönni Rogerrel, de rettenetes ez a zene, amit csinálnak…
Azzal a boszorkány és a lánya, aki angyalnak látszott, beszálltak a kocsiba és elnyelte őket az éjszaka.
Joffrey meghalt. Abban a pillanatban, anélkül, hogy láthatta volna az arcot, amely mindenkiénél szebb. Ezt nem lehet túlélni. Lapokra tépte a Metallica-s füzetet, a szétrombolt versek roncsai alá temette összetört szívét. Reggelig bolyongott, majd felszállt az első buszra, és hazavonszolta üres porhüvelyét. Egy napig fel sem bírt kelni, azt mondta, beteg. Aztán újult erővel esett neki tulajdon szobájának, letépte az összes metál-banda poszterét, kiszórta a CD-it és még a fekete pólóit is leselejtezte. Utolsó momentumként megmaradt zsebpénzéből rövidre vágatta hátközépig érő haját.
Az édesanyja alig ismert rá, könnyes szemmel ölelte meg, el sem tudta képzelni, ki, vagy mi lehetett hirtelen ilyen jó hatással a kisfiára, mikor ő már évek óta könyörög neki, hogy viselkedjen kicsit komolyabban. Nem győzte mondogatni, hogy milyen szép felnőtt lett az ő kis ördögéből, és hogy egészen újjászületett. De Joffrey tudta, hogy valójában csak meghalt.
(Illusztráció: hmg)
Mintha erőt adnának a szárnycsapásaikkal (Fordított idő II.)
Mi történik veled, ha rabsága esel?
Megváltozik a légzésed? Másként nő a hajad? Gyorsabban száguld a vér az ereidben?
Hákim nem vizsgálhatta saját magán a jeleket. Három éves korában került anyjával arab fogságba, de olyan okos volt, hogy urai szabadulni akartak tőle… menj, Hákim, tanulj…, szerezz Allahnak dicsőséget, de ne beszélj nekünk halhatatlan rovarokról, rajjá szervezett emberekről… Hákim hajlongott, ha kellett, és minden hónapban megajándékozta a gazdáit kitömött sáskákkal, halhatatlanná tett pókokkal.
Mindenki jól járt, remek üzlet volt. Ám egyetlen gazda sem kívánta, hogy Hákim a fedele alatt éljen, vagy a többi szolgával együtt az asztala körül szorgoskodjon. És egyetlen gazdája sem adott megbízást további bogarakra, de elfogadták az ajándékait. Hákim persze már annyi pénzt gyűjtött össze, hogy akár hússzorosan is megválthatta volna magát, de a gazdái semmilyen váltságdíjat nem fogadtak el: majd meglátjuk, mi lesz…, várd ki a sorod, légy türelemmel…
Hákim régóta biztos volt benne, hogy a műhelyének a bérleti díját már nem is Abu-Bakrú, a törvényes gazdája fizeti. Ahogy abban is biztos volt, hogy Abu-Bakrú rögtön kapva kapna a váltságíjon…, örömmel kapva kapna, ha valakik ezt megengednék. Ezek a valakik mindig alkonyatkor tűntek fel a műhelyében, ócska köpenyt borítottak a ruhájukra, de a derekukon fityegő kardról Hákim látta, hogy katonák.
Hogyan hizlalhatnánk embernagyságúra a hangyákat? Hogylehetne szárnyakat növeszteni az oroszlánra? Miképp lehetne rábírni a katonákat, hogy a hadjáratok közben állva aludjanak…? És hogy lehetne elérni, hogy a Próféta országaiban csak fiúkat szüljenek a mohamedánok anyák…? És ne egyet-egyet, hanem kettőt vagy hármat hordjanak ki a méhükben?
Hákim elmagyarázta, hogy egyetlen rovar nem nőhet elefánt nagyságúra, hogy repülni a madarak is csak csöves csontokkal tudnak… Hogy nem lehet kitenyészteni a hármasiker-szülő anyákat, mert a mag, amiből a magzat kifejlődik, emberi szemnek láthatatlan. A katonák hümmögtek, aztán Allah végtelen bölcsességét dicsérve csapkodták a kardjukat, végül egy római villát és tizenegy rabszolganőt ígértek Hákimnak, ha megtervez egy lóháton is szállítható jövőbe látó gépet. Hiszen Allah mindenütt háborút vív a sötétséggel – nemcsak a földön, hanem a vízben és a levegőben! Ám Hákim nem vágyott palotákba, és még csak el sem tudta képzelni, mit csináljon tizenegy rabnővel.
Ám annyit törte a fejét az észlelés különböző módjain, hogy lassan meg is feledkezett a tudatlanságukat és félelmüket dölyffel palástoló katonákról. És szívesebben barátkozott a sejkek orvosaival, akik csudálatos dolgokat tudtak test és lélek titkairól. Van valami különleges fluidum a gyerekekben, magyarázták Hákimnak. Ha kiverik egy gyerek fogát, és a kitört fogat azonnal a helyére tapasztják, a fog megint gyökeret ereszt. Hát nem csudálatos Allah kegyelme? És vannak olyan vak gyerekek, akik úgy látnak a sötétben, olyan ügyesen tudják a hangokat a fejükben képpé alakítani, hogy egymaguk kitalálnak a legsötétebb labirintusból is.
Hákim nem hitt a fluidumokban, és ami azt illeti, Allah kegyelmében sem. Ahogy nem hitt a női vizelet mérgező voltában, az emberi hangon síró mandragórákban vagy a sárkányok keltette tengeráramokban. Viszont felajánlotta a cádizi orvosoknak, hogy haladéktalanul megvizsgálja, hogyan nőnek vissza ezek a kitört fogak a gyerekek szájába. Ehhez elég néhány rabszolgagyerek! És még a vak gyerekek észlelését is lehetne tudományosan tanulmányozni, csak le kéne fűrészelni a koponyacsontjukat, és gondosan megvizsgálni, a vakság miféle elváltozásokat indít el az agyban. Emeljék ki a fiúk szemgolyóját, mérjék le, vizsgálják meg… ha félnek az eleven testektől, boncoljanak halottakat! Ám a cádizi orvosok – Allah hitvány, puhány szolgái – elszégyellték magukat.
Hákimnak mostanában kevés pártfogója és még kevesebb barátja maradt. Azt is csak a piactéren lődörögve hallotta, hogy az igazhitűek seregeit megállította pár szedett-vedett, kis törzsfőnök a frankok országában. Talán ez az oka annak, hogy az ő kísérletei egyre kevésbé érdeklik a katonákat. A cádiziak persze még megvásárolják a kitömött rovarait, hogy egymást riogassák a hajnalig nyúló mulatságokon, de az élő és a halott test különbsége, az észlelés számtalan válfaja nem érdekel senkit.
Ám még a barátoknál is fájdalmasabb volt egy igazi gazda hiánya. Unalmában Hákim odatévedt Abu-Bakrú, a szegény piacfelügyelő házához. Térdet hajtott, érdeklődött a kegyelmes úr egészsége felől, és felajánlotta, hogy vicces kitömött állatokat hoz az unokáknak. De az öreg arca megrándult, mintha azt mondaná: menj utadra, hidd el, semmi közöm hozzád…!
Talán tényleg semmi köze nem volt hozzá, de Hákim mégsem volt teljesen szabad. A műhelyében tartott rovarokból megérezte, hogy távollétében valaki járkál a szobájában, átkutatja a feljegyzéseit, figyeli minden lépését, és otthagyja a vizes falak közt a rémületét. A sáskák zavarodottan keringtek, a pókjai napokig nem jöttek elő – pedig a rovarok életrendjét a legnehezebb felborítani, hisz az ember túlságosan nagy, már-már érzékelhetetlen számukra. Talán csak valami óriási erdőnek látják, nem pedig magányos lénynek, akinek határozott, a többi teremtményhez hasonló akarata van.
Hákim mégsem veszhetett el az istenhit és az észlelés összefüggéseit feltáró tapasztalatokban. Mert hiszen az iszlám, az Allah követelte odaadás nem tökéletesen alkalmas-e arra, hogy egyetlen érzékszervvel és irányító értelemmel ruházza fel mindazokat a lényeket, akik külön-külön ürítenek és táplálkoznak? De vajon nem ugyanezt a csodálatos egymásra-hangolódást láthatjuk-e a nagyvárosokban?
A piactéren azért kóválygott szívesen, mert ott sok mindent megtudhatott a csillogó, fényes szövetekről, a perzsa kelmékről, amit Toledo alatt a lepkék gubójából kislányok szőnek. Séta közben szinte látta az irdatlan szövőgyárat, ahol egy ezerkezű Lány gombolyítja egy ezerféle alakban élő Lepke gubóinak millióit, és már attól boldog volt, hogy maga elé képzelte a munkafolyamat ezernyi részletét. De vajon nem lehetne-e az emberi párosodást ugyanilyen összehangoltan megtervezni, megkímélve az egyes embert az epekedés kínjától is?
Ám vajon ki hangolhatná össze ezt a csodás, már-már tökéletesnek tűnő együttműködést? Ki irányíthatná az ennyire tökéletes társadalmat? És mi az, ami bennünket, embereket képessé tesz arra, hogy búnkat-bajunkat feledve csoportban ténykedjünk? És ha erre mind képesek vagyunk, miért nem egyszerre halunk meg és párosodunk? Ő maga alig várta, hogy egyszer szemtől szemben találkozzon a nagy Tervezővel.
Ám a férfiak, akik átvizsgálták a műhelyét, elolvasták a feljegyzéseit, megzavarták a rovarait, biztosan nem voltak ilyen isteni lények. Talán még arra sem voltak alkalmasak, hogy csodás labirintusban, egy isteni Selyemvárosban dolgozzanak, és értő kezekkel szaporítsák a lepkéket és a rabszolganőket.
De már várta őket.
Az egyik esős, tavaszi hajnalon támadtak rá. Felverték a Narancsárusok utcáját, feldúlták Nárí anyó kunyhóját, betörték a műhelye ajtaját, őt magát arccal lefelé leszorították az ágyára. Ha megnyikkansz, örökre véged van, te utolsó-nyamvadt-átkozott!
Hákim elmosolyodott. Meg se nyikkanj! Otromba katonák. Ők felzavarják Nárí anyát, felverik a Narancsárusok utcáját, és miközben a borzongó hajnali hűvösség is felkavarodni látszik, rá csendet parancsolnak
Hákim türelmesen megvárta, míg a rettenettől megdermedt, kedves rovarai újra magukhoz térnek, és félénken újra zizegni kezdenek. Mintha erőt adhatnának a szárnycsapásaikkal!
– Vajon igaz-e, kedves testvérem, hogy téged a Tökéletes Város terve foglalkoztat?
Hákim nem láthatta a kérdező arcát, ezért csak találgatott.
Parancsoláshoz szokott, tanult ember, de nem arab. Meglehet, nem is gót papok közül való, akik felvették a mohamedán hitet, vagy arabul celebrálják a miséiket. Ők már-már elfelejtettek latinul, de még fel lehet ismerni a szófüzésükről.
De nem halogathatta tovább a választ: – Nem kövekkel foglalkozom, testvér, hanem eleven teremtményekkel. Olyan lényekkel, akikbe Allah életet lehelt.
– És arról hallottál-e, hogy az Omajjádok a sivatagba miféle várost terveznek?
– Ezért kár volt rám törni az ajtót az éjszaka közepén! Megzavarni a rovarokat, halálra ijeszteni a szomszédokat! Nem vagyok kém, egyszerű ezermester vagyok, mit érdekelnek engem az Omájjádok? Engem akkor hívnak, ha megvetemedik valamelyik ajtó, vagy csak elkeveri a szomszédasszony a kulcsot, vagy baj van a kéménnyel, füstöl, nem szelel, és a család nem akar költeni egy drágább mesteremberre…
A kérdező nevetve félbeszakította. Lámpást gyújtott, és letelepedett az ágya szélére. Hákim orrát megcsapta egy drága illatszer és lovak szaga – bár nem született arab, de mégiscsak katona.
A férfi, mintha csak diskurálni jött volna, kiterített a térdén egy pergamentekercset.
Körök, számok, gondosan megtervezett vonalak. A város tervétől a lélegzete is elakadt Hákimnak.
A főtér körül sugárszerűen elnyúló körutak, gondosan tervezett sikátorok, és minden utca végén egy vasrácsos kapu, amit a katonák éjszakánként gondosan kulcsra zárnak. Egy irdatlan laktanya, ahol nemcsak katonák, hanem asszonyok, gyerekek és öregek is laknak, ahol az utca elöljárója parancsnoki rangot visel, ahol a kalifa döntheti el, hogy a lányok hány éves korukban menjenek férjhez, viseljenek-e cipőt, hogy hogyan és hányszor szüljenek gyereket. Egy nagyszabású, katonai terv: városnegyedenként kétszáz elöljáróval és ötezer felnőtt férfival.
– Ez Bagdad városa – magyarázta az idegen. – Még csak a főtér és két városnegyed épült fel, mert még az igazhitűek is csak rövidlátó barmok, akik nem akarják önként otthagyni a szülőföldjüket. De nekünk is ilyen város kell, még ennél a Bagdadnál is gondosabban tervezett. És nem a sivatagba, hanem a Tajo partjára.
A fény most rávetődött az idegen arcára.
Hidegen megvillanó, szürke szem, ráncos, sápadtfehér bőr, és furcsán szögletes áll, mintha Allah a vésőjével még készen állna, hogy imitt-amott igazítson rajta. Igazi szláv katonaarc. És az a sebhely a homlokán!
Hákim térdre hullott: – Te vagy a nagy Al-Zadzsr, az Építő, a mi kalifánk és jobbkeze!
És átfutott rajta, ez a férfi ugyanolyan rabszolga, mint én vagyok. Egy türelmes gondolkodó-gép, akit a rabság már sok mindenre megtanított. Ha a terv nem volna titkos, akkor nem az éjszaka közepén törné rám az ajtót…
Ennek ellenére furcsa várakozást érzett.
Hajtűkanyar
Abban a hajtűkanyarban vesztem oda, ami a hegy egy kiugró sziklacsoportját kerüli meg. Fékeztem, de nem időben, nem láttam be a kanyar utáni területet, csak elképzeltem, de nem jól. Az autóm törhetetlen, áttörte az út menti korlátot, ötszáz métert zuhantam a puha ülésébe nyomódva. Zúgtam lefelé a hegyről, a motor is járt még, nem ordítottam, belém szorult a levegő. Tapostam a féket, hiába tudtam, hogy hiába taposom. Nem pergett le előttem semmiféle film, arra gondoltam, hogy most azonnal meg kell tudnom, hogy van-e élet a halál után, tudnom kell, mire számíthatok a jövőmet illetően. De nem tudtam meg, akkor nem, egyre csak zuhantam, már a gázpedált nyomtam, hogy gyorsítsak a tempón, hiába tudtam, ahogy a fék, úgy a gáz sem hat, ha nem hathat. Elviselhetetlen, hogy nincs mit tennem, gondoltam, de közben tudtam, hogy lám, mégis elviselem. A kényelemes, bársonyborítású székbe simultam, ami ideális helyen támasztja meg a derekam csontjait, amik hamarosan, úgy hiszem, apró darabokra törnek. Ki fog majd összerakni, vetődött fel bennem, és közben vetődtem én is a kocsiban, a fejem, mint az inga járt a kormány és a fejtámla között. Reméltem, azonosítható leszek. Láttam, végül tényleg láttam, nem mozgóképeken, csak mozdulatlanokon, a bársonyos kárpitot, ami a testemre égve borítja be kormos tagjaimat, röntgenfelvételeket a fogaimról, a jobb, törött metszőt, ami csak nekem olyan, mint amilyen, az összeforrt kéztőcsontokat, a húsom atomjait a borsos füstben, a fölém görnyedő maszkos és szemüveges embereket, akik fém fogókkal próbálják meg lefejteni elszenesedett csontjaimról az odaégett burkolóanyagot. Láttam a csupasz koponyámat, a koponyámból kiálló fémeket, a szemgödrömből kikapart szerves anyag maradékát a petri-csészében. Valami szépre kéne gondolnom, gondoltam, szerelemre, vagy állatokra, de a legszebb gondolatom az volt, hogy remélem, azoknak van igazuk, akik állítják, hogy a szellemek léteznek. Szellemként jól élnék, jobban mint most, nem lenne derekam, visszeres lábam, nehéz fejem, váladékozó mirigyeim, amik megnehezítik az életem. Könnyű lennék, átlátszó, rugalmas és határtalan, mindig erre vágytam. Nem hatna rám a nehézkedési erő, úgy látnám súlyos csontjaimat, mint azok, akik a szilánkokból rakják majd össze merev testem vázszerkezetét. Vidáman mondanék búcsút a jobb és bal femúrnak, nem lenne szükség a tartóerejükre. Nem tartana fel többet semmi, nem lenne korlát, ami visszafogna. Nem lenne egy szilárd részem se, ami törhet és törne. Látom, most látom már a mozgóképeket, az oldalablakok mögött suhanó felhős eget, alatta a zöld és sárga horizontot, a visszapillantó tükörben a törött korlátot, mögötte a rosszul elképzelt hajtűkanyart, az élesen felmeredő, szürke hegyet, közvetlenül előttem a sárga, szikkadt, köves talajt, az autót, ami mégis törhető, a szélvédő üvegének különböző nagyságú szilánkjait felém repülni, a derekam köré gyűrődő piros, fém vázat, a benzintartályból fröccsenő csöppeken megtörő fényt, a kígyózó, szürke füstoszlopot, az autó roncsát közrefogó lángnyalábokat, az egyre közeledő és mindent betöltő, vibráló fekete-fehér foltokat, egy villanást és fényes, sima, olajos feketeséget.
(Illusztráció: xray)