Demeter László összes bejegyzése

1966 egy baljós estéjén Miskolcon születtem. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer a Szovjetunióban a Repülő-Műszaki Főiskolán végzek majd repülőgép-vezetőként, és a hangsebességen innen és túl karcintgatom az eget. Azt pláne nem sejtettem, hogy később egy időre kivonulok a társadalomból, és jó pár évig csak meditációval és belső munkával foglalkozom. Az írás ennek a belső munkának a „mellékterméke”, valójában öngyógyítás. Az írásban a belső feszültségeimet, a személyes és kollektív tudatalatti traumáit alakítom át nevetéssé.

Miért ne szúrjuk ki a mókusok szemét?

 

Mindenkinek lehet rossz napja, vagy akár a tudatalatti bugyraiból előtörő furcsa késztetések is megteremthetik a váratlan helyzetet: egyszer csak kiszúrjuk egy mókus szemét.

A bűntudat, amit érzünk, egészséges reakció, mivel egy ilyen mérhetetlenül bájos, ártatlan élőlény megvakításánál nagyobb gaztettet el se képzelhetnénk. Abban az esetben, ha az állat szemének roncsolása önt jó érzéssel töltötte el, nagyobb a baj, ne is olvassa tovább, inkább haladéktalanul keresse fel pszichiáterét – Ne vakítsa meg! –, és vágjanak bele az évek szívós munkáját jelentő terápiába. Ha a démonaival az orvosi segítség ellenére sem bírna, hagyja szegény mókusokat, válassza inkább az orvosi vagy a politikai pályát. A maradók, kérem, olvassanak tovább, elmagyarázom, egy mókus megvakítása miért kiiratkozás az egyetemes emberi értékekre épülő civilizációból, sőt alighanem magából az embernek levésből is. Vegyük most sorra a szövetségeseinket a „Miért ne szúrjuk ki a mókusok szemét?” kérdés helyes megválaszolásáért vívott harcban.

Mert a törvény ezt nem teszi lehetővé. Nem is a fenyegetés oldaláról közelíteném meg, hogy ezért hány év börtönt lehet kapni, a börtönben milyen botrányos körülmények között, mennyire rosszkedvű smasszerekkel és durva lelkű fegyencekkel kell az időt eltölteni. Hogy ezek a – mondjuk ki nyíltan: nem kedves – cellatársak mit ki nem találnak, ha végre egy önmaguknál is hitványabb gazemberrel hozza őket össze a szerencse. Ráadásul a börtönkoszt közmondásosan silány, de nem riogatom, inkább a szívére próbálok hatni. Ön nyilvánvalóan egy jámbor, törvénytisztelő polgár. Ölt már meg villamosvezetőt, mert odazárta a táskáját? Fejelt már bele a főnöke arcába? Törte már le a hajnalban az ablaka alá bömbölő rádióval leparkoló autó tükrét? Na látja, ön egy kedves, szelíd, jogkövető polgár. Talán megbotlik egyszer-egyszer, de az ön alapműködése mégis csak a civilizált, szemkiszúrást nélkülöző, békés létezés – higgye el, minden ki nem szúrt mókusszem később százszorosan térül meg.

Mert megszegjük vele a „Ne vakítsd meg!” bibliai parancsot. „Nem-nem – kiált fel a figyelmes olvasó –, épp ellenkezőleg, a Szentírásban a szemmel és a foggal kapcsolatban konkrét ajánlások szerepelnek.” Emlékeztetnem kell önöket, a második kötetben a szemet szemért elve a kenyérrel hajigálásra szelídül, de azt is csak szimbolikusan értve, magyarra fordítva: Szemet kiszúrni nem ildomos, punktum! A Szentírás, mi mással, szent dolgokkal foglalkozik, célja: megkönnyíteni a még nem szent emberek tájékozódását, nehogy tudatlanságból, vagy akár jó szándéktól vezérelve keresztbe tegyenek Neki. Nyomatékkal figyelmeztetem önöket, az istennel történő kötözködés súlyos következményekkel jár. Ráadásul elszomorítjuk Őt, hiszen ahelyett, hogy a mennypálmák alatt konyakot kortyolgatva szivarra gyújthatna, a vak mókusok istápolásával és a mi fenyítésünkkel van elfoglalva – amiért természetesen még külön büntetés is jár.

Mert a vak mókus lever vagy megrongál valamit. Képzelje maga elé, eloldja a világtalan mókust a vakítópadról, „Fuss, pici mókuska, sok szerencsét!”, aki egész addigi élete során a helyváltoztatásban a látására hagyatkozott. A régi reflexei még működnek, sőt igazság szerint csak azok működnek, és hopp, már le is verte a Ming korabeli vázát. De ha csak a függönyt tépi le, az is épp elég bosszantó, összevérezi a jegesmedveszőnyeget és a hermelinbundát, belepottyan a vaníliasodóba, felborítja az antikszoborállványt, kitöri az ablakot, sőt a nagyfeszültségű távvezetéken még zárlatot is okoz – egyszóval egy ketyegő időzített bomba. Mindez miért? „A semmiért?” Látom, pedzi már – nem is értem, mit keres itt.

Mert nem tudhatjuk, hogy végérvényesen tönkre tesszük-e ezzel az életét. Szinte semmit nem tudunk a mókusok szociális hálójáról, a látássérült programjukról konkrétan dunsztunk sincs. Látott-e már mókust fehér bottal vagy vakvezető pelével? Soha? Írható-e ez a véletlen számlájára? Képes-e egy csökkent munkaképességű mókus a gyerekei ellátására? Amíg ezekre a kérdésekre megnyugtató választ nem kapunk, a vakítás csak egy felelőtlen orosz rulett, melyet az állat bőrére játszunk.

Mert megharap minket. Gondoljon bele, mit tenne ön, ha a helyében lenne? Valami nyomorék debil kedvességet mímelve egy mogyoróval tőrbe csalja önt, a vakítópadra kötözi, és egy steril kötőtűvel kiszúrja a szemét. Miután végzett a művelettel, eloldja önt, „Fuss, pici emberke, sok szerencsét!”, azaz még ott áll ön mellett. Kísérletet tenne-e az illető megölésére? „Mindenképp.” Erről beszélek, a mókus ugyanezt fogja tenni. Ugyan a testi ereje az elpusztításunkra nem teszi alkalmassá, de a rágcsálásban borotvaélesre csiszolt, hatalmas fogaival mély sebeket fog ejteni, az arcunkon a soha el nem tűnő hegek majd különösen rosszul mutatnak, ennyi erővel a homlokunkra is írhatnánk: beteg állat vagyok, mókusokat bántok. Hagyja őket a fenébe, higgye el, nem éri meg!

Mert ez egy kitűnő alkalom, hogy bizonyítsuk, nem vagyunk állatok. Ha a szerencse ránk kacsint, és a kezünk közé kaparintunk egy még megvakítatlan mókust, ne puskázzuk el a lehetőségét, hogy látványos módon demonstráljuk a legnemesebb értelemben vett emberségünket, az állatok iránti tiszteletünket, szeretetünket. Kötözzük a remegő rágcsálót a vakítópadra, gyújtsuk meg a forrasztólámpát, tartsuk közel az arcához, ettől még jobban betojik, mert azt hiszi, a vakítás előtti kínzáshoz készülünk. A kötőtűt fertőtlenítsük a szúrólángban, nézzünk mélyen a szemébe, hosszan, hidegen. Aztán nevessük el magunkat: „Nem szúrom ki a szemed, meg se kínozlak, te együgyű jószág, hisz nagylelkű, kedves ember vagyok, nem valami állat!” Oldozzuk el, veregessük hátba, nevessünk együtt – és hagyjuk, ahogy jött, látva távozni.

Mert semmi olyat nem tett, ami ezt indokolná. Természetesen lehetnek helyzetek, mikor a vakítás elkerülhetetlen, de ezek az esetek csak elhanyagolható töredékét képezik a mókusos találkozásoknak. Előfordulhat, hogy megdob minket egy makkal, de leginkább csak megeszi, a mókus igen falánk és zsugori állat. A fejünkre ürít, legtöbbször nem is szándékosan. Megeszi az uzsonnánkat, e mellett nyilván nem lehet szó nélkül elmenni, mert a mókus mohó, telhetetlen jószág, legközelebb már az ebédünkre is igényt tart majd. Biciklizés közben ránk ijeszt, ami rendkívül veszélyes, mert el is eshetünk, és a kormányt elrántó kamionos tömegszerencsétlenség okozója lehet. Hangsúlyozom, ezek nagyon ritkán bekövetkező esetek, tehát, nézzünk bele a vakítópadon remegő mókus még meglévő szemébe, és ne a falánk, zsugori tömeggyilkost, hanem a roppant mód bájos, elbűvölően szép, mókás kis légtornászt lássuk benne, aki annyi örömöt okoz, és – ha van szeme – még fog is okozni nekünk és a gyerekeinknek.

Mert megvakítás nélkül is el tudjuk venni a mogyoróját. A mogyoró finom. Ők is tudják, mi is tudjuk. Az erőforrások végesek, mindenki tudja. Az élet harc. Vannak helyzetek, mikor ketten vagyunk, de mogyoró csak egy van, ergo, valaki mogyoró nélkül fog távozni. Fogjuk le, a kezét csavarjuk hátra, vegyük el tőle a mogyorót, rúgjuk farba, és engedjük útjára. Felesleges és haszontalan időpocsékolás a megvakítása, már csak azért is, hátha megint talál egy mogyorót, és kivagyi módon nekünk mutogatja.

Mert megterheli a nőkhöz fűződő viszonyunkat. A mókusvakítás a férfiak sportja, a nők, mint általában mindenben, ebben is különböznek tőlünk. Igazság szerint még eggyel sem találkoztam, akinek eszébe jutott volna egy mókus szemeinek szétroncsolása. Ha vakításra kerül a sor, nem számíthatunk rájuk, sőt szinte bizonyosan a rágcsáló oldalára állnak. Talán még nem viszik el a nyílt szakításig, de a lelkük mélyén már megvetnek minket, és ha a pénzünk elfogy, „Te állat!”-ot sziszegve, nehezen gyógyuló, mély lelki sebeket hagyva maguk után odébbállnak. Ugye, ön szerint sem akkora áldozat egy ki nem szúrt szem egy csodálatos párkapcsolat oltárán?

Mert a többi, vakításra váró mókus bosszút áll. A mókusok a vendetta törvényén, bandaszellemben nevelkedett lények. A megvakítást különösen rühellik, ráadásul kapva kapnak rajta, mert így (szerintük) igazságosan kiélhetik a vérengző, bosszúálló ösztöneiket. Szeretné ön, ha egy éjszaka, miközben alszik, vérszomjas mókusok özönlenék el a házát, levernék a virágokat, a képeket, szétrágnák a könyveket, kiennék a hűtőt, kinyitnák a gázt, és ne adj isten, még meg is vakítanák? Na látja, hagyja a fenébe ezeket a szőrös kis pszichopatákat!

Remélem, mostanra egyetértünk abban, kevés annál haszontalanabb és barbárabb cselekedet van, mint egy bájos kis mókus megvakítása. Szeretne ön egy műkincsekkel berendezett, gyönyörű házban, biztonságban, egy kiválóan működő párkapcsolatban, egy majdnem szent életet élni? Egyszerűbb, mint gondolná: ne vakítsa meg a mókusokat! Azok számára pedig, akiknek az orvosi vagy politikusi pályát nem veszi be a gyomra, javaslom, használjanak inkább koalát vagy vombatot, azok bambák és veszélytelenek.

 

Forrás: Tízmedve

Bánya a Paradicsomban, avagy egy sikertelen térítés szomorú története

 

A Spanyol Régészeti Társaság két önmagában is egyedülálló ritkaságot állított ki. Egyfelől Felipe Ortiz de Retez, az 1545-ben Pápua Új-Guineában nyomtalanul eltűnt spanyol felfedező feljegyzéseit, melyeket Mutengke Ronuka Kunka pápua varázsló egykori kunyhójában találtak meg. Másfelől magának a varázslónak a feljegyzéseit, aki szintén gazdagon dokumentálta találkozását a jobb sorsra érdemes világutazóval. Az írásokat változtatások nélkül adom közre.

Ortiz de Retez
Ma partra szálltunk egy ismeretlen szigeten. Maga a paradicsom – leszámítva persze a vadembereket. Teljesen meztelenek, a testükre furcsa jeleket pingálnak, bár meglepően barátságosak, ha fehérek lennének azt mondanám, kedvesek, érdeklődőek, szeretetteljesek. Valószínűbb, csak ámulatba ejtettük őket a hajónkkal, díszes öltözékünkkel és imponáló fegyvereinkkel.

Ronuka Kunka
Ma ismeretlen fehér embereket mosott partra a tenger. Zavartnak tűnnek, valószínűleg betegek, ami nem csoda, nem festettek magukra mágikus jeleket, amik megvédenék őket. Rongyokkal takarják be a testüket, el nem tudom képzelni, miért. Kezdetleges fegyvereik zajosak, ormótlanok, esőben beáznak, nem tudom, a vadonban lehet-e ezekkel bármit is kezdeni.

Ortiz de Retez
Meghívtak minket a falujukba. Hosszú évtizedek áldozatos munkájára lesz szükség, hogy civilizáljuk őket. Fertőben élnek, a pápua nők romlottak, léhák és erkölcstelenek, de még ez a legkevesebb: emberhúst is esznek. Az aranyat ismerik, szerencsére primitívek, nem tulajdonítanak neki értéket.

Ronuka Kunka
Vendégül láttuk őket. Tényleg betegek. Az emberhúst nem eszik, sőt, mintha undorodnának tőle, de a disznót, ami büdös és undorító, szeretik. Mániások. Az ungabungán és az aranyon kívül más nem érdekli őket. Elvesztették a lelküket, hosszú évtizedek áldozatos munkájára lesz szükség, hogy magukhoz térjenek.

Ortiz de Retez
Sajnos, itt az újvilágban, ha a vadak jóindulatát szeretnénk elnyerni, kénytelenek vagyunk a szokásaikhoz igazodni. A varázsló lánya, ez a Gigileia rafinált egy nőszemély, nem utasíthattam vissza a közeledését, mert a vadak közt ez sértés számba menne. A mi bűneinktől megváltott világunkból nézve elborzasztó, micsoda fertelmes bugyrai vannak a bűnnek! Szerencsére Fernando atya segít a feldolgozásban, rengeteget időt áldoz a gyónásomra.

Ronuka Kunka
Megkértem Gigileiát, segítsen neki. Felipe főnök nagyon zárkózott, talán a legsérültebb mind közül. A mániája fogságában él, állandóan csak az ungabungán jár az esze – de legalább élvezné! Gigileia szerint olyan, mintha nem is lenne ott, mintha közben valami gyötörné. A Fernando nevű varázslójuk próbálja gyógyítani, de szerintem ő fekete varázsló, ráadásul a legrosszabb fajta, aki ennek nincs is tudatában.

Ortiz de Retez
Ma megmutatták az aranybarlangot. Elképesztő gazdagság! Legalább kétmillió uncia tiszta arany, plusz a drágakövek. Mekkora szerencse, hogy a vadak teljesen közömbösek, azt mondták, vihetünk, amennyit csak szeretnénk. Áldás! Mennyei Atyám, köszönöm jóságodat!

Ronuka Kunka
Ma megmutattuk nekik a barlangot. Szomorú történet. Az eszüket vesztették, szegények. Ez a sárga salak meghipnotizálta őket. Próbálom megérteni, de nem megy. Ahogy körbenéztem, körülöttünk minden szebb volt, mint az a vacak. „Ti nem érzitek a virágok illatát, nem látjátok a dzsungel buja szépségét? Egy kolibri egyetlen szárnycsapásába több gyönyör szorult, mint a sápadt barlangotokba.” Hiába, őrült fénnyel a szemükben röhögtek.

Ortiz de Retez
Bányászbrigádokat állítottam fel, beindítottam a folyamatos termelést. Minél hamarabb ki kell termelni egy hajórakományra valót. Már meg is írtam a levelet Rodrigo öcsémnek, aki az egészet pénzzé teszi, abból hét hajót bérel. A hét hajóból lesz húsz, és így tovább. Megcsináltam a szerencsémet! Csak ez a kéjsóvár nőstény ne kínozna, állandóan itt téblából, és most tényleg nem hiányzik egy diplomáciai perpatvar. Nem tudom, bírnám-e Fernando atya nélkül?

Ronuka Kunka
Kétségbeejtő! Ezek rabszolgát csináltak magukból. Megérkeznek a Paradicsomba, erre elkezdenek három műszakban egy bányában dolgozni. Gigileia esténként sír, azt mondja, nem bírja nézni, ahogy a démon felemészti Felipe főnök lelkét. Próbálná gyógyítani, de az arany már az eszét vette. Megpróbált Fernando varázslóval is beszélni erről, de őt az ungabungán kívül más nem érdekli.

Ortiz de Retez
Az emberek fáradtak, morognak. Igazuk van. A bennszülöttek egész nap csak zabálnak, dugnak, meg a felhőket nézik, miközben ők a bányában gyötrődnek. Sajnálom szerencsétleneket, de ez így nem mehet tovább, az mégsem állja, csak az egyik fél viselje a terheket, elvégre ebből nekik is hasznuk származik majd. Ráadásul Fernando atya is állandóan a fülemet rágja, ezt a fertőt fel kell számolni: meg kell téríteni őket. Holnap beszélnem kell Mutengkével.

Ronuka Kunka
Egyre betegebbek. Látom az őrületet a szemükben. Érzem, baj lesz ebből. Sajnálom szerencsétleneket, de ha nem akarnak meggyógyulni, akkor itt nincs segítség. A varázslójuk a legőrültebb. Elmagyarázta a vallásuk lényegét. Isten (állítólag) vízözönnel kiirtotta a földet, rafinált csapásokkal sújtotta az emberiséget, megölt mindenkit, aki csak élt és mozgott, végül ezek megkoronázásaként halálra kínozta a fiát, hogy bebizonyítsa, mennyire szereti őket – jaj! Holnapra összehívom a törzsi gyűlést.

Ortiz de Retez
Nem könnyű a vadakkal. „De hát miért kellene nekünk egy bányában dolgoznunk?” – egyre csak ezt hajtogatják. Ezek egyszerűen nem értik, mit akarunk tőlük – vagy nem akarják érteni. Szép szavakkal itt már semmire sem megyünk. Beszéltem Fernando atyával, magasra emeljük Krisztus Urunk győzedelmes zászlaját – egyszóval a térítéssel kezdünk. Aki nem hajlandó megtérni, az úgyis elkárhozik – neki is jobb, ha megöljük.

Ronuka Kunka
A gyűlésben mindenki így látja: a fehér embereket idehozták az istenek, hogy meggyógyuljanak, de ők nem akarnak meggyógyulni. Teljesen elborult az elméjük, démonokat árasztanak, megmérgezik az őserdő szellemét. Fel kell kérnünk őket, hogy távozzanak. Gigileia sír.

Ortiz de Retez
Tudtam! A nagylelkűségünket gyengeségnek vélik: fellázadtak ezek az ingyenélők. Majd meglátjuk, ki megy el innen, kedves pápua barátaink. Elfogadtam Fernando atya javaslatát, holnap elhozzuk nekik a kereszt csodáját: kereszt vagy ólom – ámen.

Ronuka Kunka
Az éjjel álmot láttam. Lángoló kunyhók előtt térdeplő megláncolt testvéreim, legyilkolt férfiak, megerőszakolt nők, kiloccsantott agyvelejű elégett csecsemők. Megértettem. Reggel magamhoz vettem a mérget, még nagyapótól kaptam a receptjét. Hét csepp a vizeshordójukba épp elég.

Ronuka Kunka
Elolvastam Felipe főnök naplóját. Borzasztó látni, mit hurcolt magában, szegény, még borzasztóbb, hogy nem tudtunk rajta segíteni.

Gigileia egy gyönyörű, kékszemű, barnabőrű kisfúnak adott életet, akinek mindenki a csodájára járt – mégiscsak sikerült feltámasztani a lelkét.

 

Forrás: Tízmedve

 

 

(Illusztráció: The Mac Ruff Sketchbooks)

Az emberiség alkonya, avagy a nyestek már köztünk járnak

 

A Biblia emlőin nevelkedett, az apokalipszist lovasokkal azonosító, keresztény kultúrember végzetesen elbízta magát – és ez lesz a veszte! Most az emberiség jövőjéért aggódó, azért felelősséget vállaló embertársaimhoz szólok: legyenek éberek! Az apokalipszis „lovasai” már köztünk járnak, pusztításukat megkezdték, sokan vannak, ravaszak, elszántak, kegyetlenek, halált megvetően bátrak, mondjuk ki nyíltan: ők a nyestek. „Marhaság!” – legyintenek, és higgyék el, először én is csak legyintettem, amíg a tényekkel szembesülve rá nem kellett döbbennem: az emberiség a pusztulás szélén táncol, ráadásul vakon, mivel ennek tudatában sincs. A mai napig. Lássuk hát, az apokaliptikus vészharangot mire alapozva kongatom.

Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) és a svájci Szövetségi Hírszerző Szolgálat (NDB) „Szigorúan Titkos” minősítésű jelentésére, melyet egy az emberiség túléléséért aggódó titkosszolgálati munkatárs csempészett ki. A jelentés egyrészről tartalmazza a CERN szóvivője által is megerősített hírt, mely szerint 2016. április 29. hajnali 5.30-kor a Nagy Hadronütköztető műszaki okok miatt leállt. A leállás oka: egy nyest által okozott rövidzárlat. Tudományos kérdésekben kevéssé járatos olvasóim számára: a Nagy Hadronütköztető ma a világ legnagyobb szabású, dollármilliárdokkal támogatott tudományos projektje, melyben kutatók ezrei keresik a választ az élet végső kérdéseire. Maga a létesítmény egy óriási, 27 km kerületű föld alatti részecskegyorsító-alagút, mely többször keresztezi a svájci-francia határt. Állig felfegyverzett zsoldosok ezrei és a legmodernebb biztonsági berendezések védik – „hála istennek!”, sóhajtana fel az olvasó, ha nem kerítené a hatalmába valami baljós érzés. Nyugodjanak meg, az érzés megalapozott. A jelentés titkos záradékában szereplő adatok a legnagyobb nyugtalanságra kell hogy okot adjanak, és arra kell kényszerítsenek, hogy átértékeljük az eddigi nyestbarát politikánkat, de beszéljenek helyettem a tények. Íme, a jelentés titkos záradéka, amit változtatás nélkül adok közre.

Nyesttámadás-jelentés, Genf, 2016. május 20. „Szigorúan Titkos”

Fent nevezett nyest 2016. 04. 29.-én 05.17-kor engedély nélkül behatolt a Nagy Hadronütköztető transzformátorházába (röviden: trafóház), majd ott a nagyfeszültségű tápvezetéket elrágva rövidzárlatot okozott. A behatoló nyest tette elkövetése közben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy életét a gyors orvosi beavatkozás sem tudta megmenteni. Ruházata átvizsgálása során a következő tárgyakat találtuk:

– a Challenger űrsikló repülési terve
– Oszama bin Láden névjegykártyája
– a New-York-i World Trade Center légi megközelítési térképe
– a Kurszk atomtengeralattjáró tervrajzai
– a Deepwater Horizon mélytengeri olajfúrótorony terve
– a fukusimai atomerőmű biztonsági berendezéseinek dokumentációja
– a világ atomerőműtérképe
– vegyi és nukleáris fegyverüzemek tervrajzai
– egy Nyestkiáltvány röplap

                          NYESTKIÁLTVÁNY

Világ nyestjei, egyesüljetek! Nyest testvéreim, végnapokat élünk, bolygónk haldoklik, az utolsókat rúgja. Az okok mindannyiunk számára jól ismertek. Az ember féktelen kapzsiságával, tébolyult hatalomvágyával és megzavarodott elméjével a föld minden élőlényét a pusztulás szélére sodorta. Méltatlanná vált, hogy e bolygó lakója legyen. Elárulta teremtője, a természet és önnön törvényeit. Szeretett bolygónk melegszik, a szívünknek oly kedves gleccserek olvadnak, az ózonpajzs lángol, az állatholokauszt tombol, naponta tíz(!) állatfaj tűnik el a földről. Szemét, bűz, rombolás. Ha szeretnétek még a boldog nyestunokáitokkal játszani, ezért tennetek kell! Ütött az óra, a gyűlölködést és háborúkat terjesztő, harácsolásba ájult emberiséget le kell radíroznunk a föld színéről. A nyesteken kívül nincs senki, aki a pusztulást megállíthatná! A békés rendezésre tett kísérleteink kudarcot vallottak, a nyestek türelme elfogyott: menniük kell! Kérem, minden hadköteles nyest jelentkezzen a területileg illetékes Nyest Hadkiegészítési Parancsnokságon, ahol a feladataikat mancshoz kapják. Nem alkuszunk meg soha, nem fáradunk el soha, nem adjuk fel soha! Nyest vagy halál!

Ébresztő, ugye, értik már?! Az emberiséget soha nem látott veszedelem fenyegeti. Tagadhatatlan, hogy a nyestek által megfogalmazott kritika részben megalapozott, de a problémák megoldásán kiváló szakembereink már dolgoznak. Szembe kell néznünk a félelmetes ténnyel, az emberiség története nem ismer hasonló erejű és elszántságú ellenséget: sajnos rendkívül ügyesek, intelligensek, harcművészetekben jártasak, megvesztegethetetlenek, eszelősen bátrak, kitartóak – ráadásul szépek. Talán jobban el tudják képzelni, mekkora bajban vagyunk, ha megtudják, a jelentésben szereplő nyest, miután egy kétszázezer voltos áramütés érte, a felrobbanó trafóház eltörte a gerincét, majd a lángoló transzformátorolaj szénné égette, még a vérével a falra festette: Nyest vagy halál! Felszólítom az ENSZ és a NATO vezetőit az általános mozgósításra, a nyest-doktrína betartatására, a nyestvédelmi páncélos hadosztályok felállítására, és nyestbiztos tömegóvóhelyek kialakítására. Talán még nem késő! Ha mégis, jó volt itt veletek, nem bántunk meg semmit, halál a nyestekre, béke porainkra!

 

 

Forrás: Tízmedve

 

(Borítókép: Patricia Payne; köztes: wsl)

Noé Kapitány magánéleti válsága avagy a világ megmentése

 

– A vízilovak menjenek előre, ti várjatok – kiált a mókusokra az ideges rakodótiszt, közben a ceruzáját rágja. Minden oka megvan az idegességre, napok óta rakodnak, teljes a káosz. Az állatok egy része már a hajón nyomorog, másik része még a parton lökdösődik.
– Mi van a szénával? – kérdi a takarmánymestert.
– A széna már beérkezett, de egyelőre nem tudjuk berakodni, mert a jávorszarvasok makacskodnak, nem akarnak a fenéken utazni, csak akkor hajlandóak a rakodásban segíteni, ha áttesszük őket a külső fedélzetre. Lássuk be, a markukban vagyunk: az őz- és muflonbandák már nekiálltak a fosztogatásnak.
– Rendben, a jávorokat tedd át a C-blokkba, a petymegek mehetnek a fenékbe. Van még valami?
– Sajnos igen, a gepárdok megették a zergéket, sürgősen gondoskodni kell a pótlásukról. Javaslom egy nagyobb kontingens beszerzését, hogy hasonló esetekre legyenek tartalék zergéink, illetve kéne még egy póttapír, mert ez rálépett a kobrára.
– Rendben, vegyetek hat zergét meg két tapírt. A lajhárokkal mi a helyzet?
– Még úton vannak, erőltetett menetben délutánra itt lesznek.
– A csigák! Barmok, figyeljetek a csigákra! – ordít a két bamba tevére. – Segítsetek nekik, nincsenek elvesztegethető óráink, amíg ezek felérnek – kiált át a peléknek.
A pelék óvatosan felszedik a pallón araszoló hálás csigákat. A hiénák csapatban jöttek, épp sorsot húznak, ki marad. A hangyák fegyelmezett sorokban állva vitatkoznak, szerintük rájuk nem vonatkozik a „mindenből egy pár” szabály, bezzeg a renitens bolhák felpattogtak, egy részük bundákba rejtőzve osont fel. Teljes az anarchia, az állatok a szűk pallókon lökdösődnek, a fedélzeten a helyüket nem találók kóborolnak.
– Az oroszlánok a D-blokk, a zsiráfok az F-be! Óriáskígyók, egyelőre várakozzatok az árbócon… hé, ne tapossátok el a tekiket!… tukánok a palánkra!… nyulak, 1-es fedélzet, B-blokk!… a sün, hova lettek a sünök?… grizzly, ne ülj a kajmánra!… hiúzék, az ürgéket nem megenni!… a kenguruk ne pattogjanak!
Noé magába roskadva ül a kabinjában, húz egyet a flaskából, komolyan fontolgatja, hogy ő is marad. Elege van az egészből, az élete egy rémálom – azóta az este óta.

Csengetnek… megint csengetnek. Noéné morogva kicammog.
– Ki az? – ordít utána Noé, aki épp tévét néz.
– Az Úr.
– Mit akar?
– Veled szeretne beszélni.
Noé mogorván feltápászkodik, és a konyhába csoszog, ahol a felesége a Mindenhatót épp teával kínálja.
– Mi járatban, mi járatban? – kedélyeskedik Noé.
Az Úr elmondja, hamarosan vízözönt küld az emberiségre, és mellesleg kiirtja az állatokat is, majd az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolja. Noé „nem lenne egyszerűbb el se pusztítani őket?” kérdésére az Úr nemmel válaszol. A költségekre otthagy egy komolyabb bankkártyát, a munkához sok sikert, jó egészséget kíván, és távozik. Noé leül, kibont még egy sört, és nem káromolja az istent – pedig lenne hozzá kedve.

– Ki ette meg a tukánt?!… ilyen nincs, két nap alatt hat tukán!… szerezz még tízet, és hozass húsz kecskét is!
– Húszat, de hát mi lesz a „mindenből egy pár” szabállyal?
– Elegem van a szabályaiból, mégis, az oroszlánok meg a többiek akkor mit esznek? Hozass húszat!
– Mi lesz, ha megkérdezik, ők miért vannak húszan?
– A kecskék idióták, súgd a fülükbe, az Úr különösen kedveli őket – és röhögnek, a kecskék tényleg idióták.
– Nem, ti nem mehettek fel, sajnálom, zebráink már vannak… rákok is, ja, ti a folyamiak vagytok, balra H-blokk… bőregerek a vitorlakötélre, vigyázzatok, ne szarjátok le az elefántokat!… á, ideértek a lajhárok is, menjetek a bőregerek után, és ti is vigyázzatok az elefántokra… hogy vemhes a kudu, sajnálom, akkor marad, keressetek egy rendeset… kakukkék K-blokk, szóljatok a többi madárnak, figyeljenek… nem, csukák nem jöhetnek, barmok!
Noé húz egyet a flaskából. Épp megmenti a földet, de nem tűnik boldognak. Az Úr látogatása előtt már komolyan fontolgatta a válást, most nem tölti el boldogsággal a tudat, ezzel a zsémbes házisárkánnyal kell benépesítenie a földet. Homlokát ráncolja, húz még egyet a flaskából, és a faluba távozik. Régóta kerülgeti a kocsmárosnét. Vázolja neki a helyzetet. A kocsmárosné szerelmes szemekkel hallgatja, és erős hajlandóságot mutat a föld benépesítésére. Sugdolóznak. Noé megissza a borát, és visszasiet. Jókedvű parancsokat oszt, mindenre figyel, letör egy impalalázadást, felszámolja a hangyász- és tatuellenállást, útba igazítja a vombatot, fogat mosat a varánusszal, szállásukra kíséri a vakondokat, eukaliptusz-nepperekkel alkudozik a koaláknak. A rakodás ütemesen halad. Az időközben megérkező kocsmárosné személyesen ügyeli a boroshordók berakodásában segítő gorillákat.
– Hova tette a kedvenc teveszőr mamuszkám? – kérdi Noé a feleségétől.
– Vízözön van, te szerencsétlen, a mamuszoddal foglalkozol? – zsémbeskedik Noéné.
– Márpedig a mamuszom nélkül sehova! – toporzékol Noé, és a dühe valóságos, tényleg a szívéhez nőttek azok a mamuszkák.
– Mit ír a prognózis, pontosan mikor érkezik a vízözön, te hatökör? – sziszegi a felesége.
Noé előveszi a faxot.
– Holnap 20.17 (GMT) – közli, és a szeme se rebben.
A feleség mogorván fújtatva, sűrűn szentségelve elviharzik.
Az utolsó vöcsök- és bíbicpárokat rakodják, a bárkát jófajta állatkertszag és hangzavar lengi körül. Elered az eső.
– Horgonyt fel! – indul a föld megmentésére Noé kapitány.
A kocsmárosné a tatfedélzeten szerelmes szemekkel bámulja – kezében a világmegmentő teveszőr mamuszkák.

 

Megjelent: Tízmedve – 2018. január 15.

(Illusztráció: Alfredo Sosabravo)