Mindenkinek lehet rossz napja, vagy akár a tudatalatti bugyraiból előtörő furcsa késztetések is megteremthetik a váratlan helyzetet: egyszer csak kiszúrjuk egy mókus szemét.
A bűntudat, amit érzünk, egészséges reakció, mivel egy ilyen mérhetetlenül bájos, ártatlan élőlény megvakításánál nagyobb gaztettet el se képzelhetnénk. Abban az esetben, ha az állat szemének roncsolása önt jó érzéssel töltötte el, nagyobb a baj, ne is olvassa tovább, inkább haladéktalanul keresse fel pszichiáterét – Ne vakítsa meg! –, és vágjanak bele az évek szívós munkáját jelentő terápiába. Ha a démonaival az orvosi segítség ellenére sem bírna, hagyja szegény mókusokat, válassza inkább az orvosi vagy a politikai pályát. A maradók, kérem, olvassanak tovább, elmagyarázom, egy mókus megvakítása miért kiiratkozás az egyetemes emberi értékekre épülő civilizációból, sőt alighanem magából az embernek levésből is. Vegyük most sorra a szövetségeseinket a „Miért ne szúrjuk ki a mókusok szemét?” kérdés helyes megválaszolásáért vívott harcban.
Mert a törvény ezt nem teszi lehetővé. Nem is a fenyegetés oldaláról közelíteném meg, hogy ezért hány év börtönt lehet kapni, a börtönben milyen botrányos körülmények között, mennyire rosszkedvű smasszerekkel és durva lelkű fegyencekkel kell az időt eltölteni. Hogy ezek a – mondjuk ki nyíltan: nem kedves – cellatársak mit ki nem találnak, ha végre egy önmaguknál is hitványabb gazemberrel hozza őket össze a szerencse. Ráadásul a börtönkoszt közmondásosan silány, de nem riogatom, inkább a szívére próbálok hatni. Ön nyilvánvalóan egy jámbor, törvénytisztelő polgár. Ölt már meg villamosvezetőt, mert odazárta a táskáját? Fejelt már bele a főnöke arcába? Törte már le a hajnalban az ablaka alá bömbölő rádióval leparkoló autó tükrét? Na látja, ön egy kedves, szelíd, jogkövető polgár. Talán megbotlik egyszer-egyszer, de az ön alapműködése mégis csak a civilizált, szemkiszúrást nélkülöző, békés létezés – higgye el, minden ki nem szúrt mókusszem később százszorosan térül meg.
Mert megszegjük vele a „Ne vakítsd meg!” bibliai parancsot. „Nem-nem – kiált fel a figyelmes olvasó –, épp ellenkezőleg, a Szentírásban a szemmel és a foggal kapcsolatban konkrét ajánlások szerepelnek.” Emlékeztetnem kell önöket, a második kötetben a szemet szemért elve a kenyérrel hajigálásra szelídül, de azt is csak szimbolikusan értve, magyarra fordítva: Szemet kiszúrni nem ildomos, punktum! A Szentírás, mi mással, szent dolgokkal foglalkozik, célja: megkönnyíteni a még nem szent emberek tájékozódását, nehogy tudatlanságból, vagy akár jó szándéktól vezérelve keresztbe tegyenek Neki. Nyomatékkal figyelmeztetem önöket, az istennel történő kötözködés súlyos következményekkel jár. Ráadásul elszomorítjuk Őt, hiszen ahelyett, hogy a mennypálmák alatt konyakot kortyolgatva szivarra gyújthatna, a vak mókusok istápolásával és a mi fenyítésünkkel van elfoglalva – amiért természetesen még külön büntetés is jár.
Mert a vak mókus lever vagy megrongál valamit. Képzelje maga elé, eloldja a világtalan mókust a vakítópadról, „Fuss, pici mókuska, sok szerencsét!”, aki egész addigi élete során a helyváltoztatásban a látására hagyatkozott. A régi reflexei még működnek, sőt igazság szerint csak azok működnek, és hopp, már le is verte a Ming korabeli vázát. De ha csak a függönyt tépi le, az is épp elég bosszantó, összevérezi a jegesmedveszőnyeget és a hermelinbundát, belepottyan a vaníliasodóba, felborítja az antikszoborállványt, kitöri az ablakot, sőt a nagyfeszültségű távvezetéken még zárlatot is okoz – egyszóval egy ketyegő időzített bomba. Mindez miért? „A semmiért?” Látom, pedzi már – nem is értem, mit keres itt.
Mert nem tudhatjuk, hogy végérvényesen tönkre tesszük-e ezzel az életét. Szinte semmit nem tudunk a mókusok szociális hálójáról, a látássérült programjukról konkrétan dunsztunk sincs. Látott-e már mókust fehér bottal vagy vakvezető pelével? Soha? Írható-e ez a véletlen számlájára? Képes-e egy csökkent munkaképességű mókus a gyerekei ellátására? Amíg ezekre a kérdésekre megnyugtató választ nem kapunk, a vakítás csak egy felelőtlen orosz rulett, melyet az állat bőrére játszunk.
Mert megharap minket. Gondoljon bele, mit tenne ön, ha a helyében lenne? Valami nyomorék debil kedvességet mímelve egy mogyoróval tőrbe csalja önt, a vakítópadra kötözi, és egy steril kötőtűvel kiszúrja a szemét. Miután végzett a művelettel, eloldja önt, „Fuss, pici emberke, sok szerencsét!”, azaz még ott áll ön mellett. Kísérletet tenne-e az illető megölésére? „Mindenképp.” Erről beszélek, a mókus ugyanezt fogja tenni. Ugyan a testi ereje az elpusztításunkra nem teszi alkalmassá, de a rágcsálásban borotvaélesre csiszolt, hatalmas fogaival mély sebeket fog ejteni, az arcunkon a soha el nem tűnő hegek majd különösen rosszul mutatnak, ennyi erővel a homlokunkra is írhatnánk: beteg állat vagyok, mókusokat bántok. Hagyja őket a fenébe, higgye el, nem éri meg!
Mert ez egy kitűnő alkalom, hogy bizonyítsuk, nem vagyunk állatok. Ha a szerencse ránk kacsint, és a kezünk közé kaparintunk egy még megvakítatlan mókust, ne puskázzuk el a lehetőségét, hogy látványos módon demonstráljuk a legnemesebb értelemben vett emberségünket, az állatok iránti tiszteletünket, szeretetünket. Kötözzük a remegő rágcsálót a vakítópadra, gyújtsuk meg a forrasztólámpát, tartsuk közel az arcához, ettől még jobban betojik, mert azt hiszi, a vakítás előtti kínzáshoz készülünk. A kötőtűt fertőtlenítsük a szúrólángban, nézzünk mélyen a szemébe, hosszan, hidegen. Aztán nevessük el magunkat: „Nem szúrom ki a szemed, meg se kínozlak, te együgyű jószág, hisz nagylelkű, kedves ember vagyok, nem valami állat!” Oldozzuk el, veregessük hátba, nevessünk együtt – és hagyjuk, ahogy jött, látva távozni.
Mert semmi olyat nem tett, ami ezt indokolná. Természetesen lehetnek helyzetek, mikor a vakítás elkerülhetetlen, de ezek az esetek csak elhanyagolható töredékét képezik a mókusos találkozásoknak. Előfordulhat, hogy megdob minket egy makkal, de leginkább csak megeszi, a mókus igen falánk és zsugori állat. A fejünkre ürít, legtöbbször nem is szándékosan. Megeszi az uzsonnánkat, e mellett nyilván nem lehet szó nélkül elmenni, mert a mókus mohó, telhetetlen jószág, legközelebb már az ebédünkre is igényt tart majd. Biciklizés közben ránk ijeszt, ami rendkívül veszélyes, mert el is eshetünk, és a kormányt elrántó kamionos tömegszerencsétlenség okozója lehet. Hangsúlyozom, ezek nagyon ritkán bekövetkező esetek, tehát, nézzünk bele a vakítópadon remegő mókus még meglévő szemébe, és ne a falánk, zsugori tömeggyilkost, hanem a roppant mód bájos, elbűvölően szép, mókás kis légtornászt lássuk benne, aki annyi örömöt okoz, és – ha van szeme – még fog is okozni nekünk és a gyerekeinknek.
Mert megvakítás nélkül is el tudjuk venni a mogyoróját. A mogyoró finom. Ők is tudják, mi is tudjuk. Az erőforrások végesek, mindenki tudja. Az élet harc. Vannak helyzetek, mikor ketten vagyunk, de mogyoró csak egy van, ergo, valaki mogyoró nélkül fog távozni. Fogjuk le, a kezét csavarjuk hátra, vegyük el tőle a mogyorót, rúgjuk farba, és engedjük útjára. Felesleges és haszontalan időpocsékolás a megvakítása, már csak azért is, hátha megint talál egy mogyorót, és kivagyi módon nekünk mutogatja.
Mert megterheli a nőkhöz fűződő viszonyunkat. A mókusvakítás a férfiak sportja, a nők, mint általában mindenben, ebben is különböznek tőlünk. Igazság szerint még eggyel sem találkoztam, akinek eszébe jutott volna egy mókus szemeinek szétroncsolása. Ha vakításra kerül a sor, nem számíthatunk rájuk, sőt szinte bizonyosan a rágcsáló oldalára állnak. Talán még nem viszik el a nyílt szakításig, de a lelkük mélyén már megvetnek minket, és ha a pénzünk elfogy, „Te állat!”-ot sziszegve, nehezen gyógyuló, mély lelki sebeket hagyva maguk után odébbállnak. Ugye, ön szerint sem akkora áldozat egy ki nem szúrt szem egy csodálatos párkapcsolat oltárán?
Mert a többi, vakításra váró mókus bosszút áll. A mókusok a vendetta törvényén, bandaszellemben nevelkedett lények. A megvakítást különösen rühellik, ráadásul kapva kapnak rajta, mert így (szerintük) igazságosan kiélhetik a vérengző, bosszúálló ösztöneiket. Szeretné ön, ha egy éjszaka, miközben alszik, vérszomjas mókusok özönlenék el a házát, levernék a virágokat, a képeket, szétrágnák a könyveket, kiennék a hűtőt, kinyitnák a gázt, és ne adj isten, még meg is vakítanák? Na látja, hagyja a fenébe ezeket a szőrös kis pszichopatákat!
Remélem, mostanra egyetértünk abban, kevés annál haszontalanabb és barbárabb cselekedet van, mint egy bájos kis mókus megvakítása. Szeretne ön egy műkincsekkel berendezett, gyönyörű házban, biztonságban, egy kiválóan működő párkapcsolatban, egy majdnem szent életet élni? Egyszerűbb, mint gondolná: ne vakítsa meg a mókusokat! Azok számára pedig, akiknek az orvosi vagy politikusi pályát nem veszi be a gyomra, javaslom, használjanak inkább koalát vagy vombatot, azok bambák és veszélytelenek.