Allah mindenkit szeret.
De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik  régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, ha esznek, akkor éhesek, ha alszanak, akkor pedig… Al-Jabi legyintett: vannak-nincsenek.  Az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember lelkét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?
Al-Jabi, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik a rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al-Jabi gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, és biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. De a vérbeli kalmár nemcsak lovakkal, és fűszerekkel, hanem ígéretekkel is kereskedik. A normann és frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. És nemcsak várakkal, hanem információkkal is. A feleségeik pedig talizmánként hordják a kalifák aranypénzeit. Babonák, mosolygott Al-Jabi, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehet egy aranypénzt egy keleti piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az talizmánok nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.
Oroszlánokat? Al-Jabi kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását könnyebb egy  napfényes országban átélni. A kilenc közül csak Al-Jabi harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, ha már te sem hiszel , akkor mi mért ragaszkodjunk a napi ötszöri imához?
De hát milyen fiúk az ilyenek?
Néhány paripán meglátszik, hogy korán fog meghalni.
Ám csak a hit tartotta vissza Al-Jabit, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat árulni küldték Andalúziából. Ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt szellemvárosba, hanem sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt: katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni.
Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. Al Jabi már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  De hát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó.
A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. Al-Jabi hízelegve kísérgette őket: hogy van a kedves feleséged, barátom, hol építkezel… és közben hallgatta láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És észre sem vette, hogy a hite közben olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.
Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna?
Egyáltalán észrevenné-e?
A felderítőknek persze könnyű: megköszönik a vendéglátást, összegöngyölítik a térképeiket, és ahogy pirkad, mennek is tovább. Ő meg ittmarad a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, mhiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor Al-Jabi reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…
Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz…
De a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében. Al-Jabi legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.
Vilmos herceg unokatestvére, Henrik is az ilyen furcsán-hívők közé tartozott. Hitt abban, hogy a hercegséget neki kell megkaparintania, hogy Allah, Jézus, a germán istenek és a tündérek az ő pártján állnak, hogy Vilmos herceg, a mostani uralkodó az ő közbenjárásuk miatt magtalan.  Al-Jabi hallgatta, ahogy ez a száraz férfiú a kalifa haderejéről, harci kedvéről érdeklődik. Hogy te milyen éleseszű vagy, kedves testvérem! A-Jabi hümmögetett, felelgetett, és közben töprengett: vajon Allah is az árulókat szereti-e?
Ki tudhatná? De így kell elképzelni a bevonulást? A dicsőséges honfoglalást?
De az itteni nyughatatlanok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de Al-Jabié bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.
Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, Al-Jabi nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.
Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák…
Allah, meggyógyítja a zavaros szíveket .
De a magányosság díszletei már összezárultak körülötte.
Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma! Ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. Al-Jabit zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.
Akik most jöttek, nem látszottak bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… Al-Jabi felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.
Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Ír földönfutók költöztek volna a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna csecsemőkorában. Hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami udvarhölgyhöz illett, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.
Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de Al-Jabi igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. Csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.
Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés…
Az udvaron megint átszalad a kislány, és végre valahára tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendes fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek.
Al-Jabi, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.
A serleg, amit csordultig töltöttek…
De Al-Jabi nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De hát mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?
A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig?
Ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha tényleg megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály?
Al-Jabi olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott ranyhalat tartana a kezében.
Kár volt semmibe venni azt a Henriket!
Úgy látszik, ő nélkülem is belekezdett.
A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Vége a sok unalmas délutánnak! Talán még ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!
És ha beindul az áradat, akkor ezeknek a nőknek védelemre lesz szüksége. Allah mindig irgalmas az asszonyokkal.