Doria

 

Zord szelek örök szeszélyeként
élj bennem, ne úgy
mint a múlandó dolgok –
virágok vígsága.
Fogadj naptalan szirtek
és szürke vizek
erős magányában.
Lágyan beszélnek rólunk majd
az istenek a mán túl,
és emlékezni fognak rád Orcus
Árnyvirágai.

 

Francesca

Az éjből léptél be közénk,
és virágok pihentek kezedben,
most emberek zavarából bújsz épp elő,
rólad szőtt szavak kavalkádjából.

Én, aki látott a legősibb dolgok közt
dühös voltam, ha nevedet hallatták
közönséges helyeken.
Bárcsak hűvös hullámok mosnák el elmém,
és a világ hervadna, mint egy halott levél,
vagy mint egy pitypang-magot elfújná a szél,
hogy talán újra rád találhassak,
egyedül.

 

Halmi Dávid fordításai

 

 

I.

Kezdetben vala
A Szó maga,
Mely kezdetet
Megkezdetett
Előbb a megfogalmazásnál.
Az atyamell
Szét szót lövell,
S azt kéjtelin
Mély méh nyeli
El – s kész a megfogantatás már.

II.

A két gyönyör
Eggyé ömöl,
Párban forog,
Rajt’ dupla bog,
Mit Szentlélek szerelme hurkolt.
Két-egy szakad,
Három fakad.
Nem értheted
E képletet –
Talány ez, öntitkába burkolt!

III.

A Három oly
Kötés-gomoly,
Hogy képtelen
Az értelem
Felfogni: nincs sehol határa.
Sakk-matt, s kidől
A Tér s Idő,
S formát gyürő
Varázsgyürű
Rejt egy örök pontot magába.

IV.

Hegycsúcs e pont.
Megmászni von
Elméd? Napos,
Káprázatos
Sivatagon visz át az ösvény –
Oly tág, szabad,
Hogy rá adat,
Idő, se hely
S mérték se lel –
E sivatag ily különös tény.

V.

E sztyeppe ép,
Rá láb se lép,
Rajt’ gondolat
Át nem halad:
Van – s nem bírod felérni, mint van.
Van itt meg ott,
Előtt, mögött,
Kívül, belül,
Alul, felül:
Sem ez, sem az fogalmainkban.

VI.

Fénylő, akár
A napsugár,
S mint éj, setét.
Se név, se kép –
Se vég nem járja át, se kezdet.
Út és utas,
Halk és csupasz,
Mint ház, amit
Ki bent lakik
Nem lát, és így nem jellemezhet.

VII.

Mint újszülött,
Légy vak, süket,
Elhagyd, letedd
Az Énedet,
Mindazt, mi Semmi, Bármi benned.
Időd-tered
Hagyd el – s ered
A lágy homok
Közt, lábnyomok
Mentén egy út, s hív rajta menned!

VIII.

Lelkem, eredj!
Isten, gyere,
Hogy Mindenem
Semmid legyen –
Áradba fúljak, árva jószág!
Tőled futok,
Hozzád jutok,
Mit elhagyok,
Benned ragyog,
Ó, létezés-fölötti Jóság!

 

Győrei Zsolt fordítása

Illusztráció: MC Escher

Dalok későbbi gyűjteménye (951?), Szerelmes dalok második kötete, 697–699.

 

Amikor először küldött levelet egy hölgynek, nem kapott választ, csak egy üres papírt kötött meg[1] a címzett, ezért ezt a verset küldte.

Minamoto no Moroakira úr

Házam tetején
sarjadó szótlanfű[2] tán
egyszer termést hoz:
elég, ha csak ránézek,
s rögtön nő reménységem!

A hölgynek azonban nem volt ideje válaszolni, hiszen az udvarban szolgált, így hát másnap reggel [a férfi] egy örök nyár virágára[3] kötözött egy másik verset:

Leszálló harmat[4]
már csak ilyen – folyvást csak
erre gondolok,
de mi akkor sem hervad,[5]
lásd, a szegfű virága.

A hölgy így válaszolt:

Ha nem hervad is,
hogyan hihetnék neked?
Hiszen a szegfű
virágának – jól tudom –
színe nem tart örökké.[6]

Fittler Áron fordításai

 

 

Minamoto no Moroakira

903–955

Uda császár (uralk. 887–897) egyik unokája, udvari arisztokrata. Itt szereplő két versével együtt négy vakája maradt fenn a Dalok későbbi gyűjteményében.

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Egy levelet általában keskenyre hajtogattak és csomószerűen megkötötték a közepén, vagy rákötözték valamire, amely illik a – szinte mindig vakát is tartalmazó – levél mondanivalójához és/vagy az évszakhoz (ld. a Leszálló harmat… kezdetű vers prózai bevezetőjében az örök nyár virágát).

[2] Kotonasigusza (kotonashigusa). A fű neve magában foglalja a „koto nasi” szót, amelynek két jelentése is van: ‘szótlan’, illetve ‘vminek a megvalósítása’. Utóbbi jelentését a tán egyszer termést hoz kifejezéssel adtuk vissza. Azt azonban nem tudni pontosan, milyen növényt jelölt a kotonasigusza név.

[3] A szegfű egyik korabeli elnevezése tokonacu (tokonatsu), amelynek jelentése örök nyár. Itt előreutal Moroakira versére, amelyben a szegfű szerelme örök voltának bizonysága.

[4] Ahogyan a klasszikus japán vaka-költészetben oly gyakran, a harmat itt is a könnyek metaforája. Jelen versben a szerelmi gyötrődés miatt hullatott könnyekre utal az első két sor. (A klasszikus japán költészetben a szerelem szinte mindig szenvedést, szomorúságot jelent.) Az eredeti szövegben továbbá többértelmű kifejezés található: a „kakaru” szó egyaránt jelenti azt, hogy (itt a harmat és a könny) hullik, illetve az ‘ilyen’ mutatószót.

[5] Az eredeti szövegben az ’elszárad’, ’elhervad’, illetve az ’elhagy’ jelentést egyaránt magában foglaló azonos alakú „karu” szó szerepel, ez által a nem hervadó szegfű és a kedvesét el nem hagyó lírai én párhuzamba kerül.

[6] Egy válaszvers megkomponálásánál bevett szokás volt, hogy a küldött vers kifejezéseit használva fogalmazza meg eltérő véleményét, érzéseit a költő. Jelen versváltás a férfi első udvarlóverseiből és a hölgy azokra (pontosabban a második vakára) adott válaszából áll. A hölgynek első alkalommal illett visszautasítania a férfi közeledését, hogy próbára tegye kitartását és meggyőződjön érzései komolyságáról.

Régi és új dalok gyűjteménye (905), Tavaszi dalok második kötete, 112.

 

[Téma nélkül.]                                                           [Ismeretlen költő]

Hulló szirmokra
miért is nehezteljek?
Hisz e világon
hosszabb tán az én létem,
s tovább maradnék velük?

 

Szemelvények gyűjteménye (XI. század eleje), Bánat, 1322.

Amikor Ki no Curajuki elhagyatottnak érezte magát a világban és igen rosszul volt, Kintada[1] úrnak küldte ezt a verset. Közben betegsége súlyosabbra fordult.

Tenyerembe mert
vízben nyugvó holdvilág:
ott van-e vajon,
vagy már nincs is ott talán?
Lám, ilyen földi létünk!

Curajuki személyes verseskötete szerint, miután megírta ezt a vakát, rövidesen meghalt.

 

Szemelvények gyűjteménye (XI. század eleje), Bánat, 1332.

Amikor Fudzsivara no Takamicu úgy döntött, szerzetesnek áll, éppen hullott a hó, így hát ezt a verset írta egy jegyzetpapírra:

 

Oh, e világon
évek hullnak évekre:[2]
bús mulandóság!
Hisz jól tudom, mint a hó,
nyomtalanul eltűnünk.

 Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

872?–945

Kora és egyúttal a vaka-költészet egyik legnagyobb költője, a VII–X. század harminchat legjelentősebb költőjeként számon tartott harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, sanjūrokkasen) egyike. Az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének egyik szerkesztője, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka-költészet) irodalmi közéletben való elterjedésében. Curajuki X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény is, hogy az első három császári vaka-antológia mindegyikében ő szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen vett részt, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen vetélkedőket. Toszából a fővárosba, Heiankjóba való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg, ezen kívül Újból válogatott dalok (Sinszen vaka, Shinsen waka) címen összeállított egy 360 vakás válogatást szerinte kiválónak ítélt költeményekből.

 

Fudzsivara no Takamicu (Fujiwara no Takamitsu)

940?–994?

A harminchat költőóriás egyike, több költői versenyen is szerepeltek versei. Igen fiatalon, húszas évei elején szerzetesnek állt, megrendítve ezzel a korabeli közvéleményt. Döntésének pontos oka nem ismert, a korról szóló történelmi regényekben és legendagyűjteményekben azonban különböző történetek szövődtek Takamicu alakja és szerzetessé válása köré. Szerzetesi élete nagy részét a mai Nara megye középső részén lévő Tó-hegyen (Tó no mine, Tō no mine) töltötte imádkozással és lelkigyakorlattal. Szerzetessé válását és hozzátartozóinak (elsősorban volt felesége és húga) fájdalmát egy X. századi elbeszélés, a Tó-hegyi alsó rangú parancsnok története (Tó no mine sósó monogatari, Tō no mine shōshō monogatari) meséli el versváltásaikon és levelezéseiken keresztül.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Minamoto no Kintada (889?–948?). Jelentős vaka-költő, a harminchat költőóriás (ld. lentebb, Ki no Curajuki életrajzánál) egyike.

[2] Az eredeti versben többértelmű kifejezés (kakekotoba) található: a „furu” ige egyaránt jelenti azt, hogy az idő (ebben a versben az élet) telik, illetve azt, hogy (ebben a versben a hó) esik, ez utóbbi jelentése révén pedig a hasonlatként megjelenő hóhoz kapcsolódik.

 

 

 

Morpheusz, szörnyű Hüpnosz víg fia,
bizonyság az élve meghalóknak,
látnok gyakran és múltbalátó vagy,
s négy nedv árja költővé is iktat,
mivel hatalmad rajtam oly iga,
hogy öntudatlan nem fekszem soha,
csak Stellámat látom én álmomban,
hunyt szemem edzem nevetni sírva,
s minden tudással azt kérdem: neked
honnan az ében, rubin, arany, gyöngy,
hogy formázz bőrt, ajkat, fogat, fejet?
– Bolond – felel – , nem Kelet kincséből,
de szívedből, míg apám rád éjt von,
szép Stella képét én tőled lopom.

 

– Eressz, írnék. – Mi célból? – Enyhítsem
szívem terhét. – Adhat enyhet a szó, ha
tükre naponta emésztő gondnak?
Jól esik, mert vad csatát fest híven.
– Nem szégyelled kórod tudatni sem?
Nem, hisz növeszti hírem, oly csoda.
– S ha véli, ki bölcs, hogy szód ostoba?
Titokban szólok, senkit nem ijeszt.
Mi sem léhább, beszélni a falnak?
Mi sem keményebb, hallgatni kínpadon?
Csitt, balga Ész, észtől eszem lankad.
Így írok kételyek közt, és hagyom,
borúm tintát nyeljen, s ragadja meg
Stella varázsát, mitől elmém remeg.

Kiss Zsuzsánna fordításai