38.

Éjjel, míg szárnyával szememre ül
az álom, s a zabolátlan szellem
kószálni indul, s fő erőm, lelkem
a rab dolgok rendjéből menekül,
ábrándom tévedése kiderül,
ha Stella képe villan eszembe,
Szerelem szőtte arcát oly remekbe,
hogy vélem, nemcsak ragyog, felcsendül.
Riadok, nézek, fülelek, de mit
lezárt érzékszerv ért, az nyílt útján
a semmibe száll, s engem gyász feszít.
A szebbnél is szebb jelenés múltán
esengtem, hívtam az álmot vissza,
de vad vendége, a rossz, leszúrta.

46.

Átkoztalak sokat, de most szánlak,
vak íjász fiú, mert ő téged s engem
is int, ural, oly zsarnok feletted,
hogy étket és hajlékot hagysz hátra,
míg ő vadul megtiltja, hogy láthasd.
Arcát? Ámor, nyomorú gyötrelmed,
hogy nemcsak látni s szeretni gerjedsz,
de jaj, további üdvre nem vágyhatsz.
Szegény legény, kicsapott diák vagy
tanárnődnél s az új tananyagot
ne lógd el, ez parancs, vagy jár a pálca.
De szerzek én, Stellám, bocsánatot,
ha könyv fölött fiúd vágytól remeg:
csiholj te szén híján forró tüzet.

47.

Mi az, szabadságomat feladtam?
Képes két sötét sugár pecsétet
égetni rám? Vagy rabnak születtem,
s illik a zsarnok járma nyakamba?
Vagy nem is érzek nagy nyomoromban?
Vagy nincs eszem megvetni, hogy megvetett
vagyok, s hűségemért, bár kegyelmet
remélek, nyelek koldus-szidalmat?
Ébredj, erény, a szépség csak szépség;
szabad, muszáj, lehet, fogom, merem
elengedni azt, mi veszve nyereség.
Menjen! De csitt, erre jön ő. Eredj,
cudar, nem szeretlek! Ó, két szeme
tölt szívemből hamis szót nyelvemre.

Kiss Zsuzsánna fordításai

 4.

Erény, eressz, vegyek kis levegőt,
akarat és ész között tőrbe csalsz,
ha vak szerelem balga szívre tör,
ne törődj, fel se vedd, mit nem akarsz.
Forgasd jogarod vén Cato előtt,
illőbb hozzád szentély, iskolapad,
Bevallom – ments föl, gyónó vétkezőt,
gyönge a szám kemény zablád alatt.
Kiszipolyozni ha óhajtanád
a csekély észt, mi bennem még tanyáz,
de mérnéd is érveid győzelmét:
esküszöm, szívemben akit találsz,
úgy őrzi élve szentek igazát,
hogy vágyni kezded, Erény, szerelmét.

9.

Erény úrnő kertjét, Stella arcát
a természet ellátta kiválón,
homloka patyolat alabástrom,
fején méltón hord aranykoronát.
Az ajtó, hol bája előszikráz
piros kristály fürtös gyöngyvirágon,
tornáca dús[1] (e név tartja láncon)
márvány, fehér-piros rózsát mintáz.
Az ablak, honnan az égi vendég
lenéz a földre és mit sem talál
legjobbnak hívhatót, szikra szemfény
megéget, messziről lobbant parázst,
mint Ámor, Széppel szítja szív hevét:
megéget s pór szalmát, engem emészt.  

10.

Sorod de jól megy, józan ész, már rég
civódsz eszemmel és szerelmemmel.
Inkább a legfőbb fa gyümölcsét tépd,
vagy a múzsák kertjébe eredj fel,
vagy a menny titkát belülről lesd el:
mért izzadsz földünkbe vetni tüskét?
Megértést és tárgyait ereszd el:
birkózz eszmékkel, a szív nem tiéd.
De észt s szerelmet püfölsz egyaránt,
élccel ejted a megvetés sebét,
míg kap ravasz kardod egy akkorát:
amint Stella szeme lángja elér,
hogy Ész, letérdelsz és lelsz rá okot,
hibátlan jót, szeretni őt fogod.  

[1] rich – Rich volt a neve Sidney múzsája férjének.

Kiss Zsuzsánna fordítása

Második elégia, a géta

Vasile Pârvannak[1]

Minden egyes üregbe elhelyeztek egy istent.
Ha megrepedt egy kő, hamar hoztak és
odaraktak egy istent.
Elég volt, ha leszakadt egy híd,
hogy a szakadékba helyezzenek egy istent,
vagy ha az országúton az aszfaltban gödör támadt,
hogy odahelyezzenek egy istent.
Ó, meg ne vágd a kezed vagy a lábad,
se véletlenül, se szándékosan.
Azonnal odaraknak a sebre egy istent,
mint mindenhová, mint körös-körül,
odahelyeznek egy istent,
hogy hozzá imádkozzunk, mert ő védelmezi
mindazt, ami meghasonlik saját magával.
Vigyázz, harcos, el ne veszítsd
a szemedet,
mert hoznak és a szemüregedbe
helyeznek egy istent,
és akkor ott áll majd megkövülten, mi pedig
hozzá emeljük a lelkünket őt imádva…
És majd te magad is kiöntöd előtte a lelked
hódolva, mint az idegeneknek.

Kiss Zsuzsánna fordítása

Giorgio de Chirico festménye

Első elégia

Ajánlom Daedalusnak, aki megalapította  a művészek híres nemzetét

I.

Önmagával kezdi és önmagával
végzi.
Nem hirdeti semmilyen dicsfény, nem
követi semmiféle üstökös csóvája.

Belőle kifelé nem árad
semmi, ezért nincs arca
és alakja sincs. Hasonlítana valamelyest
a gömbhöz,
amelynek legnagyobb testfelületét
a lehető legszorosabban borítja
be bőr. De őneki még annyi bőre sincs,
mint a gömbnek.

Ő a tökéletes – belső,
és,
bár határai nincsenek, mélységesen
korlátozott.

De látni nem látható.

Saját mozdulatainak a történetét
nem követi azonképp, ahogy
a patkó nyoma követi
bizalommal
a lovakat…

II.

Nincs neki még jelene sem,
habár nehéz azt elképzelni,
hogyhogy nincs neki.

Ő a tökéletes belső,
a pont belseje, jobban önmagába
gyúrva, mint maga a pont.

III.

Nem ütközik ő senkibe
és semmibe, mivel
kívül semmi odaadhatója nincs,
amibe beleütközhetne.

IV.

Itt alszom én, körülvéve tőle.

Minden mindennek a fordítottja.
De vele nem ellenkezik, és
még kevésbé tagadja:

Nemet csak az mond, aki
ismeri az Igent.
De nála, aki mindent tud,
a Nem és az Igen kitépett lapokon áll.

És nemcsak én alszom itt,
hanem a férfiak egész sora,
akiknek a nevét viselem.

A férfiak sora benépesíti
egyik vállamat. A nők sora
másik vállamat.

És nincs is helyük. Ők
a tollazat, a láthatatlan.

Verdesek szárnyammal és alszom –
itt,
a tökéletes belsőben,
amely önmagával kezdi
és önmagával végzi,
semmilyen dicsfény nem hirdeti,
semmiféle üstökös csóvája
nem követi.

Kiss Zsuzsanna fordítása