Kiss Zsuzsánna összes bejegyzése

Nichita Stănescu: Második elégia

Második elégia, a géta

Vasile Pârvannak[1]

Minden egyes üregbe elhelyeztek egy istent.
Ha megrepedt egy kő, hamar hoztak és
odaraktak egy istent.
Elég volt, ha leszakadt egy híd,
hogy a szakadékba helyezzenek egy istent,
vagy ha az országúton az aszfaltban gödör támadt,
hogy odahelyezzenek egy istent.
Ó, meg ne vágd a kezed vagy a lábad,
se véletlenül, se szándékosan.
Azonnal odaraknak a sebre egy istent,
mint mindenhová, mint körös-körül,
odahelyeznek egy istent,
hogy hozzá imádkozzunk, mert ő védelmezi
mindazt, ami meghasonlik saját magával.
Vigyázz, harcos, el ne veszítsd
a szemedet,
mert hoznak és a szemüregedbe
helyeznek egy istent,
és akkor ott áll majd megkövülten, mi pedig
hozzá emeljük a lelkünket őt imádva…
És majd te magad is kiöntöd előtte a lelked
hódolva, mint az idegeneknek.

Kiss Zsuzsánna fordítása

Giorgio de Chirico festménye

Nichita Stănescu: Első elégia

Első elégia

Ajánlom Daedalusnak, aki megalapította  a művészek híres nemzetét

I.

Önmagával kezdi és önmagával
végzi.
Nem hirdeti semmilyen dicsfény, nem
követi semmiféle üstökös csóvája.

Belőle kifelé nem árad
semmi, ezért nincs arca
és alakja sincs. Hasonlítana valamelyest
a gömbhöz,
amelynek legnagyobb testfelületét
a lehető legszorosabban borítja
be bőr. De őneki még annyi bőre sincs,
mint a gömbnek.

Ő a tökéletes – belső,
és,
bár határai nincsenek, mélységesen
korlátozott.

De látni nem látható.

Saját mozdulatainak a történetét
nem követi azonképp, ahogy
a patkó nyoma követi
bizalommal
a lovakat…

II.

Nincs neki még jelene sem,
habár nehéz azt elképzelni,
hogyhogy nincs neki.

Ő a tökéletes belső,
a pont belseje, jobban önmagába
gyúrva, mint maga a pont.

III.

Nem ütközik ő senkibe
és semmibe, mivel
kívül semmi odaadhatója nincs,
amibe beleütközhetne.

IV.

Itt alszom én, körülvéve tőle.

Minden mindennek a fordítottja.
De vele nem ellenkezik, és
még kevésbé tagadja:

Nemet csak az mond, aki
ismeri az Igent.
De nála, aki mindent tud,
a Nem és az Igen kitépett lapokon áll.

És nemcsak én alszom itt,
hanem a férfiak egész sora,
akiknek a nevét viselem.

A férfiak sora benépesíti
egyik vállamat. A nők sora
másik vállamat.

És nincs is helyük. Ők
a tollazat, a láthatatlan.

Verdesek szárnyammal és alszom –
itt,
a tökéletes belsőben,
amely önmagával kezdi
és önmagával végzi,
semmilyen dicsfény nem hirdeti,
semmiféle üstökös csóvája
nem követi.

Kiss Zsuzsanna fordítása

Nichita Stănescu: Fényhajlítás (részletek)

Újhold régi éneke

Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.

Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.

De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.

Jött elém háborgó lelkem útján
járdák sűrűjén, jött Isten felém,
de nem ismertem fel és – bután
fütyörészve továbbmentem én.

[Cîntec vechi de lună nouă. 1956. jan. 23. Első megjelenés: 1992]

 

Érzelmes történet

Később egyre gyakrabban találkoztunk.
Én ültem egyik szélén az órának,
te – a másikon,
mint amforán a két fül.
Csak a szavak röpködtek közöttünk,
előre-hátra.
Örvénylésük szinte látható volt,
és egyszer csak
térdre ereszkedtem
könyököm belefúrtam a földbe,
hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű
egy-egy lezuhanó szó súlya alatt,
akárcsak egy vágtató oroszlán talpától.
A szavak keringtek-forogtak közöttünk
előre-hátra,
s ahogyan egyre jobban megszerettelek,
szinte látható örvénylésben testté
lett, ami kezdetben ige volt. 

[Poveste sentimentală. Contemporanul, 1962. márc. 31. Kötetben: 1964]

  

Fényhajlítás
I.

Próbáltam kifeszíteni a fényt,
ahogy Odüsszeusz ajzotta fel íját a kérőktől még
hemzsegő kőcsarnokban.

Próbáltam behajlítani a fényt,
akár az ágat, amelyen egyetlen levél
ül, a nap.

De a fény hideg villogással kitépte
két karomat,
azok olykor visszanőttek a helyükre,
máskor meg nem.

Próbáltam meghajlítani a fényt,
térdemen kettétörni, mint egy szablyát,
de éle kicsúszott tenyeremből,
és levágta ujjaimat tőből.

És jaj, mind lehulltak a földre
lepotyogtak,
akár egy rakoncátlan tavaszi zápor,
mint baljóslatú riadót pergő dobok.
Én csak ültem, várakoztam,
olykor visszanőttek ujjaim
a helyükre
máskor meg nem.

És ölembe vettem a fényt,
akár egy fatönköt,
és próbáltam puhítani, hogy hajoljon
végre el nekem,
de csak zörgölődött, aztán
homlokkal előre a kövek közé levetett,
két lábam a csillagok felé kalimpált,
mint két vad félholdas zászló, vijjogatva
egy harc hevében elgurult árva sisakra.

 

Euridiké

A levegő még rajongva zsibongott
körülötted,
homályba vonva az időt,
mely szívem szekerén gurította
előre az éjszakát.

És hangod elszakadt a csók alatt,
mit neked adott az el nem kezdett kezdet.
Fáklyák és lángok és tüzek és mécsesek
gyúltak szemedben, könyörgőn kialudtak
arcom fellegétől, mely úgy vonta be
arcodat, mint hó lep el csúcsokat.

Még karomban tartottalak,
életed életemhez tapadt,
el nem szórt szerelem bő jutalma,
pillanathoz csomózott pillanat.

Léptek, kacagás, szótagnyi mesék, történetek,
vallomások, remények – ti
igaz való voltatok
e pár körül azon a télen, amikor
melletted a levegő felszikrázott égett
lángja elmúlt. Lángja elmúlik… 

[Euridice. Luceafărul, 1964. aug. 1. Kötetben: 1964]

 

 Asztal régi barátokkal 

Mindenki ismer mindenkit,
már senki nem figyel oda senkire.
Úri méltósággal, a pincér
kihozza a palacsintákat,
az aludttejet,
és egy fecskendőt.
A szomorúság ismétlődik, sorra a mindenkié,
egészen az egyhangúságig,
anélkül azonban, hogy szerencséje volna –
léggyé változni.
A vita hirtelen robban ki és hamis hangon,
a kibékülés eleve elrendeltségével,
a második pohár meleg sör után.
Nyakon ragadnák egymást,
de fáradtságból – összeölelkeznek.
Egymás vállán sírnának kölcsönösen,
de ki-ki takarékoskodik a könnyeivel.
Úri méltósággal, a pincér
kihoz és a hamutartó mellett elhelyez
egy fél bárányfejet,
egy vesepecsenyét,
egy véres hátszínszeletet,
és egy mandragórát.

 [Masă de vechi prieteni. Megjelent az Argeş című lapban 1973 novemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsánna fordításai

(Illusztráció: Giorgio de Chirico)

MICHAEL LONGLEY KÖLTEMÉNYEI II.

 

Rekettyetűz

Az istálló jószága satnya még, a bárányok
Úgy jöttek át tavalyról, mint egy elkerített földről.
Öt-hat férfi bámul egy rozsdázó traktorra,
Majd szerszámért indul, szétválasztani a telkeket.

Egyik áprilistól a másikig utazom,
Ugyanaz a vonat ugyanazon töltések között.
A rekettyetűz füstöl, de lángol a kankalin
És a vérfű és a fehér hárs és a rekettye virágja.

 

Az albérlő

Az albérlő regényt ír.
Szabadon élhet házunkban,
De elfoglalja elmémet is –
Egy padlásszoba, egy lomtár
Írógépének, jegyzeteinek,
A lassan gyűlő oldalaknak.

Minden négy ujjal pötyögött meg-
szenvedett sorvég üdvözítőn felcseng –
Száz dél és száz naplemente
Közt csak heverünk suttogva,
Nehogy korlátozzuk életünket
Vagy változtassunk tőle nyert nevünkön.

Kiss Zsuzsánna fordításai

 

Michael Longley költeményei I.

Háború és béke

Akhilleusz úgy űzi Hektort, mint a karvaly
Csattog a megrettent örvös galambra,
Még ki-kitér remegőn kivégzője elől,
Úgy menti életét Hektor, Trója fia.
Túl a szélhajlított fügefán s az őrhelyen
Rohannak ki a várkapun mindketten
Egy szekérúton el a kettős forrásig,
Melyből az örvénylő Szkamandrosz buzog –
Egy meleg vizű, gőze száll, mint máglya füstje,
Hűvös hólé a másik, nyárban jeges zápor,
Közelükben a szépkövezésű medencék,
Hol trójai asszonyok és bájos leányaik
Mosták a ragyogó ruhát hajdanán, békés
Mosásnapokon a görög ostrom előtt.

 

Tűzszünet

I.
Saját apjáért keseregve könnyes szemmel
Akhilleusz kézen fogta és odébbtaszította gyengéden
Az agg királyt, de Priamosz odafeküdt a lábához,
És együtt sírtak, míg nyögésük fölverte a házat.

II.
Saját kezébe vette Hektor teteméenk sorsát Akhillész, és
Az agg király kedvéért maga ügyelt rá, hogy jól megmossák, mielőtt
Harci mezbe kiterítik készen, hogy Priamosz elvihesse
Gyolcsba takarva, mint egy ajándékot haza Trójába hajnalhasadáskor.

III.
Miután elverték az éhet, a szomjat, gyönyörrel nézték egymást, mint a szerelmesek,
Akhilleusz termetre akár egy isten, Priamosz még mindig délceg
És telve szárnyas szavakkal, ki előbb így sóhajtott:

IV.
Térdre hullok és megteszem, amit meg kell,
Megcsókolom kezét Akhilleusznak, fiam gyilkosának.

 

A lenszövők

Krisztusnak a fogsora is mennybe szállt:
Egyik lyukas zápfoga üregéből
Sziszeg a szél: örökre odafonják
Kivillant szemfogai a vad éghez.

Megvakít e mosoly ragyogása
És apám műfogsorának emléke,
Melytől csordultig telt a vizespohár:
Buborékot kavart s testén kívül, torz vigyort.

Mikor legyilkolták a tíz lenszövőt,
Az útra estek, mellettük szemüveg,
Pénztárca, aprópénz, fogpótlások:
Vér, ételdarabkák, a kenyér, a bor.

Mielőtt eltemetném apám, még egyszer
Megtörlöm, orrára illesztem cvikkerét,
Pénzzel tömöm meg minden zsebét,
És hűlt szájába csúsztatom műfogsorát.     

Kiss Zsuzsánna fordítása          

 

 

 

Sir Philip Sidney költeményei

1.

Igaz szerelmemet versem megjelenti,
Hátha ő, a kedves örül fájdalmamnak:
Örömében olvas, olvasva megérti,
Értve megszán, részvétből kegyébe fogad;
A bánat legsötétebb arcát festeni
Kerestem, kutattam, szelleme min mulat:
Lapoztam másokat, hátha kezeli
Holmi bővizű zápor napszúrta agyam.
De bénán a szó az Ötlet szárnyát nyeste,
Természet fia fut mostohája elől,
Nem kér Tanítást: csak hűlt nyom volt más verse
Utamon. Így áldott terhem kínja megöl!
Rágtam áruló tollam, letepert a kín –
Bolond! – szólt rám Múzsám:- nézz szívedbe és írj.

5.

Való igaz, szemünk a belső fényt
Szolgálja, s fenn egy égi trónon ül
Az úr, rendjét a lázadó önként
Tapossa, eszét űzve menekül.
Való igaz, Ámor nyila csupán
Egy kép, mit önmagunknak faragunk
S imádunk balgán szívünk oltárán,
Míg Istent éhezve foszlik álmunk.
Igaz, a valódi szépség erény,
Melynek a földi szép csak árnyéka,
Mint halandó porból termett edény,
Igaz, földünk vándorok hajléka,
S lelkünk égi hazánk felé emel:
Igaz, és nekem mégis Stella kell.

39.

Jer, álom, ó, álom, béke biztos kertje,
Szellem lugasa, bánat balzsama,
Koldus vagyona, rab menekvése,
Magas és alantas pártatlan papja;
Pajzs légy, a Kétségbeesés engem
Öldöklő vad seregét feloszlasd!
Ó, ha a háborút, mely dúl bennem,
Legyőzöd, megfizetem jutalmad:
Tied puha párnám, ágyam selyme,
Zajt és fényt elnyelő alvókamrám,
Rózsafüzér és egy fáradt elme –
És ha Kegyelmed ily csere jogán
Mégsem enyém, meglátod szívembe
Metszve legszebben ragyogni Stellám.
Ó, csók, melyben rubin ajkad részesít,
Drágakő, újra lelt éden gyümölcse,
Áldást lehel és a szívre balzsamírt,
Néma ajkak nemesebb nevelője;
Csók, melyben még lelkek is egybeforrnak
Szerelemben s a természet okán:
Dicsérnélek buzgón a világnak
Vagy csak pár adományod sorolnám;
De megtiltja, piruló szóval érvel,
Magasabb dicsőségre tör erénnyel;
De szívem ég, hallgatni nem fogok.
S mert örülsz, ha megbékélek végre
S én őrült vágyban eszem némítom el:
Csókolj te számra új s új lakatot.

Kiss Zsuzsanna fordításai

Sir Philip Sidney: Astrophil and Stella c. szonettciklusából
(első megjelenései 1581, 1598)

Illusztráció: C. P. Friedrich