Kiss Zsuzsánna összes bejegyzése

Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella (részletek)

 

 

38.

Éjjel, míg szárnyával szememre ül
az álom, s zabolátlan a szellem
kószálni kezd, s nagyerejű lelkem
az anyag hatalma ellen zendül,
képzeletem hibája kiderül,
ha Stella képe villan, Szerelem
szövi rajzát oly ékes verettel,
hogy vélem, nemcsak ragyog, de csendül.
Riadok, nézek, fülelek, de mit
lezárt érzékszerv ért, az nyílt útján
a semmibe száll, s engem gyász feszít.
A szebbnél is szebb jelenés múltán
esengtem, hívtam az álmot vissza,
de vad vendége, a rossz, leszúrta.

Átkoztalak sokat, de most szánlak,
vak íjász fiú, ő téged s engem
is int, ural, oly zsarnok feletted,
hogy étket és hajlékot hagysz hátra,
míg ő vadul megtiltja, hogy láthasd.
Arcát? Ámor, nyomorú gyötrelmed,
hogy nemcsak látni s szeretni gerjedsz,
de jaj, további üdvre nem vágyhatsz.
Szegény fiú, kicsapott diák vagy
tanárnődnél s az új tananyagot
nem lóghatod el, s ezért jár pálca.
De szerzek én, Stella, bocsánatot,
bár könyv fölött fiúd vágyért remeg:
ha szén híján csiholsz forró tüzet.

 

Mi az, szabadságomat feladtam?
Képes két sötét sugár pecsétet
égetni rám? Vagy rabnak születtem,
s illik a zsarnok járma nyakamba?
Vagy nem is érzek nagy nyomoromban?
Vagy nincs eszem megvetni, hogy megvetett
vagyok, s hűségemért, bár kegyelmet
remélek, nyelek koldus-szidalmat?
Ébredj, erény, a szépség csak szépség;
szabad, muszáj, lehet, fogom, merem
elengedni azt, mi veszve nyereség.
Menjen! De csitt, erre jön ő. Eredj,
cudar, nem szeretlek! Ó, két szeme
tölt szívemből hamis szót nyelvemre.

 

 

Kiss Zsuzsánna fordításai

Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella (részletek)

Morpheusz, szörnyű Hüpnosz víg fia,
bizonyság az élve meghalóknak,
látnok gyakran és múltbalátó vagy,
s négy nedv árja költővé is iktat,
mivel hatalmad rajtam oly iga,
hogy öntudatlan nem fekszem soha,
csak Stellámat látom én álmomban,
hunyt szemem edzem nevetni sírva,
s minden tudással azt kérdem: neked
honnan az ében, rubin, arany, gyöngy,
hogy formázz bőrt, ajkat, fogat, fejet?
– Bolond – felel – , nem Kelet kincséből,
de szívedből, míg apám rád éjt von,
szép Stella képét én tőled lopom.

 

– Eressz, írnék. – Mi célból? – Enyhítsem
szívem terhét. – Adhat enyhet a szó, ha
tükre naponta emésztő gondnak?
Jól esik, mert vad csatát fest híven.
– Nem szégyelled kórod tudatni sem?
Nem, hisz növeszti hírem, oly csoda.
– S ha véli, ki bölcs, hogy szód ostoba?
Titokban szólok, senkit nem ijeszt.
Mi sem léhább, beszélni a falnak?
Mi sem keményebb, hallgatni kínpadon?
Csitt, balga Ész, észtől eszem lankad.
Így írok kételyek közt, és hagyom,
borúm tintát nyeljen, s ragadja meg
Stella varázsát, mitől elmém remeg.

Kiss Zsuzsánna fordításai 

 

 

 

Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella

 

 4.

Erény, eressz, vegyek kis levegőt,
akarat és ész között tőrbe csalsz,
ha vak szerelem balga szívre tör,
ne törődj, fel se vedd, mit nem akarsz.
Forgasd jogarod vén Cato előtt,
illőbb hozzád szentély, iskolapad,
Bevallom – ments föl, gyónó vétkezőt,
gyönge a szám kemény zablád alatt.
Kiszipolyozni ha óhajtanád
a csekély észt, mi bennem még tanyáz,
de mérnéd is érveid győzelmét:
esküszöm, szívemben akit találsz,
úgy őrzi élve szentek igazát,
hogy vágyni kezded, Erény, szerelmét.

 

9.

Erény úrnő kertjét, Stella arcát
a természet ellátta kiválón,
homloka patyolat alabástrom,
fején méltón hord aranykoronát.
Az ajtó, hol bája előszikráz
piros kristály fürtös gyöngyvirágon,
tornáca dús[1] (e név tartja láncon)
márvány, fehér-piros rózsát mintáz.
Az ablak, honnan az égi vendég
lenéz a földre és mit sem talál
legjobbnak hívhatót, szikra szemfény
megéget, messziről lobbant parázst,
mint Ámor, Széppel szítja szív hevét:
megéget s pór szalmát, engem emészt.  

 

10.

Sorod de jól megy, józan ész, már rég
civódsz eszemmel és szerelmemmel.
Inkább a legfőbb fa gyümölcsét tépd,
vagy a múzsák kertjébe eredj fel,
vagy a menny titkát belülről lesd el:
mért izzadsz földünkbe vetni tüskét?
Megértést és tárgyait ereszd el:
birkózz eszmékkel, a szív nem tiéd.
De észt s szerelmet püfölsz egyaránt,
élccel ejted a megvetés sebét,
míg kap ravasz kardod egy akkorát:
amint Stella szeme lángja elér,
hogy Ész, letérdelsz és lelsz rá okot,
hibátlan jót, szeretni őt fogod.  

[1] rich – Rich volt a neve Sidney múzsája férjének.

Kiss Zsuzsánna fordítása

 

Nichita Stănescu: Második elégia

Második elégia, a géta

Vasile Pârvannak[1]

Minden egyes üregbe elhelyeztek egy istent.
Ha megrepedt egy kő, hamar hoztak és
odaraktak egy istent.
Elég volt, ha leszakadt egy híd,
hogy a szakadékba helyezzenek egy istent,
vagy ha az országúton az aszfaltban gödör támadt,
hogy odahelyezzenek egy istent.
Ó, meg ne vágd a kezed vagy a lábad,
se véletlenül, se szándékosan.
Azonnal odaraknak a sebre egy istent,
mint mindenhová, mint körös-körül,
odahelyeznek egy istent,
hogy hozzá imádkozzunk, mert ő védelmezi
mindazt, ami meghasonlik saját magával.
Vigyázz, harcos, el ne veszítsd
a szemedet,
mert hoznak és a szemüregedbe
helyeznek egy istent,
és akkor ott áll majd megkövülten, mi pedig
hozzá emeljük a lelkünket őt imádva…
És majd te magad is kiöntöd előtte a lelked
hódolva, mint az idegeneknek.

Kiss Zsuzsánna fordítása

Giorgio de Chirico festménye

Nichita Stănescu: Első elégia

Első elégia

Ajánlom Daedalusnak, aki megalapította  a művészek híres nemzetét

I.

Önmagával kezdi és önmagával
végzi.
Nem hirdeti semmilyen dicsfény, nem
követi semmiféle üstökös csóvája.

Belőle kifelé nem árad
semmi, ezért nincs arca
és alakja sincs. Hasonlítana valamelyest
a gömbhöz,
amelynek legnagyobb testfelületét
a lehető legszorosabban borítja
be bőr. De őneki még annyi bőre sincs,
mint a gömbnek.

Ő a tökéletes – belső,
és,
bár határai nincsenek, mélységesen
korlátozott.

De látni nem látható.

Saját mozdulatainak a történetét
nem követi azonképp, ahogy
a patkó nyoma követi
bizalommal
a lovakat…

II.

Nincs neki még jelene sem,
habár nehéz azt elképzelni,
hogyhogy nincs neki.

Ő a tökéletes belső,
a pont belseje, jobban önmagába
gyúrva, mint maga a pont.

III.

Nem ütközik ő senkibe
és semmibe, mivel
kívül semmi odaadhatója nincs,
amibe beleütközhetne.

IV.

Itt alszom én, körülvéve tőle.

Minden mindennek a fordítottja.
De vele nem ellenkezik, és
még kevésbé tagadja:

Nemet csak az mond, aki
ismeri az Igent.
De nála, aki mindent tud,
a Nem és az Igen kitépett lapokon áll.

És nemcsak én alszom itt,
hanem a férfiak egész sora,
akiknek a nevét viselem.

A férfiak sora benépesíti
egyik vállamat. A nők sora
másik vállamat.

És nincs is helyük. Ők
a tollazat, a láthatatlan.

Verdesek szárnyammal és alszom –
itt,
a tökéletes belsőben,
amely önmagával kezdi
és önmagával végzi,
semmilyen dicsfény nem hirdeti,
semmiféle üstökös csóvája
nem követi.

Kiss Zsuzsanna fordítása

Nichita Stănescu: Fényhajlítás (részletek)

Újhold régi éneke

Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.

Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.

De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.

Jött elém háborgó lelkem útján
járdák sűrűjén, jött Isten felém,
de nem ismertem fel és – bután
fütyörészve továbbmentem én.

[Cîntec vechi de lună nouă. 1956. jan. 23. Első megjelenés: 1992]

 

Érzelmes történet

Később egyre gyakrabban találkoztunk.
Én ültem egyik szélén az órának,
te – a másikon,
mint amforán a két fül.
Csak a szavak röpködtek közöttünk,
előre-hátra.
Örvénylésük szinte látható volt,
és egyszer csak
térdre ereszkedtem
könyököm belefúrtam a földbe,
hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű
egy-egy lezuhanó szó súlya alatt,
akárcsak egy vágtató oroszlán talpától.
A szavak keringtek-forogtak közöttünk
előre-hátra,
s ahogyan egyre jobban megszerettelek,
szinte látható örvénylésben testté
lett, ami kezdetben ige volt. 

[Poveste sentimentală. Contemporanul, 1962. márc. 31. Kötetben: 1964]

  

Fényhajlítás
I.

Próbáltam kifeszíteni a fényt,
ahogy Odüsszeusz ajzotta fel íját a kérőktől még
hemzsegő kőcsarnokban.

Próbáltam behajlítani a fényt,
akár az ágat, amelyen egyetlen levél
ül, a nap.

De a fény hideg villogással kitépte
két karomat,
azok olykor visszanőttek a helyükre,
máskor meg nem.

Próbáltam meghajlítani a fényt,
térdemen kettétörni, mint egy szablyát,
de éle kicsúszott tenyeremből,
és levágta ujjaimat tőből.

És jaj, mind lehulltak a földre
lepotyogtak,
akár egy rakoncátlan tavaszi zápor,
mint baljóslatú riadót pergő dobok.
Én csak ültem, várakoztam,
olykor visszanőttek ujjaim
a helyükre
máskor meg nem.

És ölembe vettem a fényt,
akár egy fatönköt,
és próbáltam puhítani, hogy hajoljon
végre el nekem,
de csak zörgölődött, aztán
homlokkal előre a kövek közé levetett,
két lábam a csillagok felé kalimpált,
mint két vad félholdas zászló, vijjogatva
egy harc hevében elgurult árva sisakra.

 

Euridiké

A levegő még rajongva zsibongott
körülötted,
homályba vonva az időt,
mely szívem szekerén gurította
előre az éjszakát.

És hangod elszakadt a csók alatt,
mit neked adott az el nem kezdett kezdet.
Fáklyák és lángok és tüzek és mécsesek
gyúltak szemedben, könyörgőn kialudtak
arcom fellegétől, mely úgy vonta be
arcodat, mint hó lep el csúcsokat.

Még karomban tartottalak,
életed életemhez tapadt,
el nem szórt szerelem bő jutalma,
pillanathoz csomózott pillanat.

Léptek, kacagás, szótagnyi mesék, történetek,
vallomások, remények – ti
igaz való voltatok
e pár körül azon a télen, amikor
melletted a levegő felszikrázott égett
lángja elmúlt. Lángja elmúlik… 

[Euridice. Luceafărul, 1964. aug. 1. Kötetben: 1964]

 

 Asztal régi barátokkal 

Mindenki ismer mindenkit,
már senki nem figyel oda senkire.
Úri méltósággal, a pincér
kihozza a palacsintákat,
az aludttejet,
és egy fecskendőt.
A szomorúság ismétlődik, sorra a mindenkié,
egészen az egyhangúságig,
anélkül azonban, hogy szerencséje volna –
léggyé változni.
A vita hirtelen robban ki és hamis hangon,
a kibékülés eleve elrendeltségével,
a második pohár meleg sör után.
Nyakon ragadnák egymást,
de fáradtságból – összeölelkeznek.
Egymás vállán sírnának kölcsönösen,
de ki-ki takarékoskodik a könnyeivel.
Úri méltósággal, a pincér
kihoz és a hamutartó mellett elhelyez
egy fél bárányfejet,
egy vesepecsenyét,
egy véres hátszínszeletet,
és egy mandragórát.

 [Masă de vechi prieteni. Megjelent az Argeş című lapban 1973 novemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsánna fordításai

(Illusztráció: Giorgio de Chirico)