Koronás bújócska

Sugárban ömlik a koranyár
a szörnyeteg bendőjű lakóparkokra,
honnan a kék ég alá ma már
nem pörög ki a friss világ tarka csokra.
Kaszáját megfente hangtalan
egy öntudatlanul gyilkoló tenyészet.
Vitába szállunk alaktalan
zabáló árnyak seregletével:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Elosztjuk vetésünk aranyát,
bukott diákok, újrabújjuk a kevés
eléggé tételének tanát.
Négy fal között lenyűgöző holdas esték.
Pereg a festék mítoszokról,
az ember sohasem egészen comme-il-faut.
Szabálytalan szabadságunkból
hiába maradt annyi porszívó:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Eresz alatt a cinkevilág
pártolásunk nélkül is zenétől zsibong.
Terápiát keres a lélek,
mi elmúlt vagy eljövő világból írt hoz.
A maszk alá begyűrt félelem
grimasz ma, holnapra összetartó mosoly.
Gyufásdobozba zárt lelkeken
a vész fogást se lel. Hosszú a sor:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Köröskörül pörög a válság,
vízóra közepén a surrogó kerék.
Fogyasztunk, fejlődünk, és aztán?
Megáll az óra, részekre hull az egész.
Hogy volt, emlékszünk a jövőre?
Elölről kezdjük a múltat, ha nincs kiút.
Teremtett világunknak őre,
elárulója is magunk vagyunk…
Aki bújt, aki nem, megyek!

 

Capriccio koronavírus idején

Nézd a naptár üres lapját,
odaadnám érted Szatmárt.
Lásd a platán bársony kérgét,
kereslek görnyedve hétrét.
Maszkom fülemre akasztom,
ha nem jössz, fejem horgasztom.
Nem kérdezel, lefegyverzel,
összekötsz a végtelennel.
Virul a lonc, nő a páfrány,
szándék, tudás csupa zárvány,
a rend távoli szivárvány.
Besüppedő síron márvány,
szerelemből lenne járvány.

 

Zörgessetek, és megnyittatik

Almavirágsuhanás a szélben
lenge-könnyedén érkezik,
mint mikor táncolsz, kacagsz gyanútlan,
vagy kezet nyújtasz vagy szembenézel,
egyre megy, egyszerre megérkezik.

Gyanútlan éltél és adtad magad
munkának, csóknak, hitnek, faltörőnek,
formáltad azt, mi kezedbe került,
megültél már vadabb hullámokat,
egyre megy, udvaroltál felhőnek.

Széllel beszélsz, ennyivel beéred
gyolcspuhán, csendben fürösztöd fiad,
lányod, a nagyvilágon e kívül
nem láthatod közelgő lépésed,
egyre megy, a kék azúr élni hagy.

Körben magány üt tanyát, és indulsz
némán. Mire, kire hivatkozik,
hogyha ránk zárul a ház, míg épül?
Rozsdásra sírja magát küszöbön a kulcs
a lábtörlő alatt, várakozik.

 

(Illusztráció: Lynn Sposito: Sunset, Wine, Sublime)