Morpheusz, szörnyű Hüpnosz víg fia,
bizonyság az élve meghalóknak,
látnok gyakran és múltbalátó vagy,
s négy nedv árja költővé is iktat,
mivel hatalmad rajtam oly iga,
hogy öntudatlan nem fekszem soha,
csak Stellámat látom én álmomban,
hunyt szemem edzem nevetni sírva,
s minden tudással azt kérdem: neked
honnan az ében, rubin, arany, gyöngy,
hogy formázz bőrt, ajkat, fogat, fejet?
– Bolond – felel – , nem Kelet kincséből,
de szívedből, míg apám rád éjt von,
szép Stella képét én tőled lopom.

 

– Eressz, írnék. – Mi célból? – Enyhítsem
szívem terhét. – Adhat enyhet a szó, ha
tükre naponta emésztő gondnak?
Jól esik, mert vad csatát fest híven.
– Nem szégyelled kórod tudatni sem?
Nem, hisz növeszti hírem, oly csoda.
– S ha véli, ki bölcs, hogy szód ostoba?
Titokban szólok, senkit nem ijeszt.
Mi sem léhább, beszélni a falnak?
Mi sem keményebb, hallgatni kínpadon?
Csitt, balga Ész, észtől eszem lankad.
Így írok kételyek közt, és hagyom,
borúm tintát nyeljen, s ragadja meg
Stella varázsát, mitől elmém remeg.

Kiss Zsuzsánna fordításai