Előzménytelen embernek érezte magát, amiért bővelkedett olyan tulajdonságokban, amelyeket nem volt honnan levezetnie. A ritkaság értékadó faktor – konstatálta ezúttal is, ebből pedig csak arra tudott következtetni, hogy sokáig kellene élnie. Pedig kíváncsi volt ám a halálra, így az öreg Beethovennel ellentétben ő nem zenét hallott belül, hanem azt a hangot, amelynek kíséretében kioltják egymást késztetései. Azzal folytatta magában, hogy túlvilág nélkül ráadásul hiába is érdekli a halál; csakhogy a lét a maga egységében szeretetalapú – nyugtatta volna meg olvasóit, ha nem ódzkodik leírni –, így lennie kell igazságnak, az pedig egyedül odaát lehet. Odaát van tehát – szögezte le. Mintha csak kikövetkeztette volna azt, amiről tudta, hogy úgysem kerülhet a formális logika hatálya alá, hiszen az számítóvá tenné őt, vagyis… létellenessé, találta meg a szót.

Okkal nem tudás a hit – moderálta magát, mielőtt még baj lett volna. Azt sem bánta, hogy a túlvilág kapujának kulcsát nem elsőként hitte megtalálni a szeretetben, önző gondolatait viszont annál inkább sajnálta. Azon morfondírozott, ritkaságának tudatában feláldozná-e magát akár csak egyért is a sok közül… vagy egyenesen a sokért, ha úgy jobban megéri; nemleges válaszát pedig olyan önző ideaként értékelte, amely aligha vezeti őt a túlvilágra. Hiába igyekezett nemes célokat szolgálni különlegességével, olyasmit érzékeltetni, amit csak ő juttathat kifejezésre. Épp ezért fájlalta, hogy (láncfűrészelt ujjakkal is) egykezén meg tudta (volna) számolni, ki mindenkit érdekel munkája.

Ha viszont ennek dacára itt a földön kell hát örökké élnie, akkor no alcohol, intette óva magát, pedig valamennyi ősi kultúrával együtt sejtette, hogy mámor nélkül nem lehet élni vagy legalább is nem érdemes. A szex foltozza be hiányát! – sóvárgott, mintha nem tanulta volna meg az előző századból, hogy a perfekcionizmus a kudarc álneve. – De ezt most ne nyissuk meg! – visszakozott, akkor sem kellett volna.

Ahogy őt kompenzálni nem kell, fűzte tovább, mert volt elég bonyolult személyiség ahhoz, hogy önzőként is lehessen nagyvonalú. A Mennyország tourist-nak / sold out az útja – bukott ki belőle. Az úticélt mondjuk szűknek érezte túlvilágnak, ha az igazság virágának minden szirma csak akkor bomolhat ki, ha – hirtelen eszébe jutott metaforájával élve – világpolitikai színpadként blokkosodik az odaát is. Attól viszont nem tartott, hogy a függöny rossz oldalán fog állni, amikor leeresztik azt, sőt: amennyiben a lét szeretetalapú, a pokolba inkább csak a reménytelen halált vizionálta. Nem is blokkosodik hát az odaát – revideálta magát. Mindazonáltal az őt ért igazságtalanságokat legfeljebb a mennyország várólistájára tartotta elegendőnek. Akkor ugyan hova kerül? – merülhetett volna fel benne a kérdés, ha nem a szövegszerkesztőn mégis megkezdett lapot látja csak fekete-fehérnek. – E világon úgyis szimbólumokkal fogható be a transzcendens – állapította meg rezignáltan –, azok viszont mégsem komolytalanítják el – kezdett bizakodni –, mint inkább leképezik – ismerte fel büszkén. A szimbólumokon átnéző lényeglátását még a linkek keresztül-kasul vezető világában is igyekezett megőrizni; talán azért is, mert abban féltette a legjobban.

Na tessék: egy újabb okot talált arra, hogy őt nem kell kárpótolni. Pláne, ha finnyáskodása nélkül egy nő sem hiányozna mellőle. Hiába küldene neki az ég, kezdte marcangolni magát, csak sokéves keserűségére emlékeztetné, amely így sosem lenne a múlté. Ahogy ismerte magát, még a mennyországban is rákezdene, hogy Úristen; mióta megy ez már?! Én meg csak most értem fel. Jobb pillanataiban persze tudta, hogy ami ott várná, azt ki kell érdemelni, megszolgálni pedig csak akkor lehet, ha biztosra sem vehető. – Milyen sold out az ilyen!? –  viccelődött. Még szívni is reménytelenül kell az utazásért, na meg szív, ért lassan körbe gondolatmenete.

Az sem lelkesítette, hogy már megint a gondolatok birodalmába veszett, miközben az érzések elsőbbségét tapasztalta. – Nem csak időben előbbre valók, nem is csak azért, mert az elemzés halálosan szétmarcangolja tárgyát, hanem mert mi másért szánnánk rá magunkat a gondolkodásra, minthogy jól érezzük magunkat gyümölcsét harapdálva?! – tette fel a költői kérdést, mielőtt rá nem döbbent, hogy…

… egyébként amorálisak ám az érzések is. Sugárzó értelmű plébánosának igaza lehetett: magatartás a szeretet. – Vajon az isten nem érzi? – tűnődött, amíg meg nem látta a lényeget, hogy a szeretet isteni, ahogy bármi más is. – Csak ontológiailag adott legyen! – gúnyolódott a valódi heideggerezés helyett, mert az úgy ki tudta ábrándítani a morfondírozásból, ahogy egy szép nő pulóverben látva elveszítette számára varázsát.

Az isten égisze alatt legalább előzménytelennek nem érezte már magát. Addigi írásos következményeit viszont a kutya vacsorájának tudta, miközben a korszellem fátylán át saját magát végképp nem látta a vígan falatozó blökik között. Ennyiben mégsem önző, nyugodott meg, sőt: eleve másokért ír. – Terápia a fenét! – bosszankodott rajta. Másokat akart segíteni, ahhoz pedig műveit napvilágra, mert alig látott maga körül olyat, akire halála esetén számíthatna ebben. Pedig tudta, hogy az üdvterv lenne ám az olvasmány, csak a kutya szájából ember ki nem húzza.