A férfi az aluljáróban feküdt a földön, az italbolt mellett. A nadrágja combközépig letolva, lesoványodott, hófehér feneke az égnek meredt, és nem lehetett nem észrevenni, hogy összecsinálta magát. A bűz mindent elárasztott, beleköltözött a jobbról, balról elhaladó emberek orrába, akik, amint meglátták a saját mocskában fetrengő szerencsétlent és összekötötték a látványt a penetráns bűzzel, orrukat befogva szaporázták lépteiket.

Csak az italbolt tulajdonosa, egy tagbaszakadt, puffadt, vörös arcú férfi, és egy másik, vézna, foghíjas törzsvendég álltak kitartóan a félig már eszméletlen ember mellett és röhögtek rajta.

-Hát, ennek már annyi – zendített rá a tagbaszakadt, megspékelve a mondandóját egy tekintélyes büfögéssel, majd akkorát rúgott belé, hogy ott maradt a testén a cipője nyoma.

A csontos képű erre úgy elröhögte magát, hogy kilátszottak a még megmaradt szuvas fogai, majd, felbátorodva az iménti tetten, rúgott egyet ő is.

Valaki végre kihívta a mentőket, de mire odaértek, a férfi már meghalt. Ráhúzták a fekete zsákot, elvitték a testet, feltakarították a mocskot, mintha soha nem is lett volna és a napok egykedvűen peregtek tovább. A tagbaszakadt itatta a vendégeit, a vézna meg szorgosan a seggére vert a segélynek.

Azon az estén is ott ült a szokott helyén, kezében a kis üveges vodkával, félhülyén vigyorogva, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott a kiszolgáló pult mögül. A puffadt arcú vágódott el, a többiek, akik ott voltak, nyomban köréje gyűltek, de hozzányúlni senki nem mert. Látszott, hogy nagy fájdalmai lehetnek, mert remegett az egész teste és úgy nyáladzott, mint egy epilepsziás. A tömeg egyre csak gyűlt, körbeállták, mint egy mutatványost a vurstliban, a legtöbben szörnyülködtek, öklendeztek, és volt, aki fényképezett is. Kis idő múlva a remegés abbamaradt, de jött helyette egy hatalmas ordítás, aztán még egy és még egy, végül már csak egyetlen artikulálatlan hang hallatszott, talán mondani próbált valamit, de senki sem értette.

A következő pillanatban az ordítás abbamaradt, és a hájas test mozdulatlanul hevert a földön elnyúlva, a szájából kilógó sárgás nyelvvel. A szuvas fogú akkor ijedtében felugrott a székről, ahol idáig megdermedve ült. Elindult a kijárat felé, de nekiesett az egyik asztalnak. Megpróbált felállni, hogy tovább menjen, a tagjai azonban nem engedték, lezuhant a földre. Az imént még a tagbaszakadtat körbevevő tömeg most felé vette az irányt. Valaki elkiabálta magát: – Fúj, ennek undorító, fekélyes kelések vannak az arcán!

A szuvas fogú kétségbeesetten üvöltve nyúlt az arcához, ami még jobban eltorzult, ahogy elborították a gennyedző sebek. A látvány egyre borzasztóbbá vált, a tömeg hátrált. Már senki sem fényképezett. Mire a mentő odaért, ez is meghalt. Nem maradt belőle más, csak egy halom véres hústömeg.

A nézősereg viszolyogva széledt szét.

Csak egyvalaki állt még ott a félhomályban, csendben, egyik vállával a falnak támaszkodva. Egy magas, sovány férfi, elegánsan öltözve, ápolt, vágott szakállal, már majdnem teljesen fehér hajjal, keskeny szájával elégedetten mosolyogva.

Aztán eltűnt, mintha soha ott sem lett volna…

 

 

 

(Illusztráció: ys)

 

– A vízilovak menjenek előre, ti várjatok – kiált a mókusokra az ideges rakodótiszt, közben a ceruzáját rágja. Minden oka megvan az idegességre, napok óta rakodnak, teljes a káosz. Az állatok egy része már a hajón nyomorog, másik része még a parton lökdösődik.
– Mi van a szénával? – kérdi a takarmánymestert.
– A széna már beérkezett, de egyelőre nem tudjuk berakodni, mert a jávorszarvasok makacskodnak, nem akarnak a fenéken utazni, csak akkor hajlandóak a rakodásban segíteni, ha áttesszük őket a külső fedélzetre. Lássuk be, a markukban vagyunk: az őz- és muflonbandák már nekiálltak a fosztogatásnak.
– Rendben, a jávorokat tedd át a C-blokkba, a petymegek mehetnek a fenékbe. Van még valami?
– Sajnos igen, a gepárdok megették a zergéket, sürgősen gondoskodni kell a pótlásukról. Javaslom egy nagyobb kontingens beszerzését, hogy hasonló esetekre legyenek tartalék zergéink, illetve kéne még egy póttapír, mert ez rálépett a kobrára.
– Rendben, vegyetek hat zergét meg két tapírt. A lajhárokkal mi a helyzet?
– Még úton vannak, erőltetett menetben délutánra itt lesznek.
– A csigák! Barmok, figyeljetek a csigákra! – ordít a két bamba tevére. – Segítsetek nekik, nincsenek elvesztegethető óráink, amíg ezek felérnek – kiált át a peléknek.
A pelék óvatosan felszedik a pallón araszoló hálás csigákat. A hiénák csapatban jöttek, épp sorsot húznak, ki marad. A hangyák fegyelmezett sorokban állva vitatkoznak, szerintük rájuk nem vonatkozik a „mindenből egy pár” szabály, bezzeg a renitens bolhák felpattogtak, egy részük bundákba rejtőzve osont fel. Teljes az anarchia, az állatok a szűk pallókon lökdösődnek, a fedélzeten a helyüket nem találók kóborolnak.
– Az oroszlánok a D-blokk, a zsiráfok az F-be! Óriáskígyók, egyelőre várakozzatok az árbócon… hé, ne tapossátok el a tekiket!… tukánok a palánkra!… nyulak, 1-es fedélzet, B-blokk!… a sün, hova lettek a sünök?… grizzly, ne ülj a kajmánra!… hiúzék, az ürgéket nem megenni!… a kenguruk ne pattogjanak!
Noé magába roskadva ül a kabinjában, húz egyet a flaskából, komolyan fontolgatja, hogy ő is marad. Elege van az egészből, az élete egy rémálom – azóta az este óta.

Csengetnek… megint csengetnek. Noéné morogva kicammog.
– Ki az? – ordít utána Noé, aki épp tévét néz.
– Az Úr.
– Mit akar?
– Veled szeretne beszélni.
Noé mogorván feltápászkodik, és a konyhába csoszog, ahol a felesége a Mindenhatót épp teával kínálja.
– Mi járatban, mi járatban? – kedélyeskedik Noé.
Az Úr elmondja, hamarosan vízözönt küld az emberiségre, és mellesleg kiirtja az állatokat is, majd az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolja. Noé „nem lenne egyszerűbb el se pusztítani őket?” kérdésére az Úr nemmel válaszol. A költségekre otthagy egy komolyabb bankkártyát, a munkához sok sikert, jó egészséget kíván, és távozik. Noé leül, kibont még egy sört, és nem káromolja az istent – pedig lenne hozzá kedve.

– Ki ette meg a tukánt?!… ilyen nincs, két nap alatt hat tukán!… szerezz még tízet, és hozass húsz kecskét is!
– Húszat, de hát mi lesz a „mindenből egy pár” szabállyal?
– Elegem van a szabályaiból, mégis, az oroszlánok meg a többiek akkor mit esznek? Hozass húszat!
– Mi lesz, ha megkérdezik, ők miért vannak húszan?
– A kecskék idióták, súgd a fülükbe, az Úr különösen kedveli őket – és röhögnek, a kecskék tényleg idióták.
– Nem, ti nem mehettek fel, sajnálom, zebráink már vannak… rákok is, ja, ti a folyamiak vagytok, balra H-blokk… bőregerek a vitorlakötélre, vigyázzatok, ne szarjátok le az elefántokat!… á, ideértek a lajhárok is, menjetek a bőregerek után, és ti is vigyázzatok az elefántokra… hogy vemhes a kudu, sajnálom, akkor marad, keressetek egy rendeset… kakukkék K-blokk, szóljatok a többi madárnak, figyeljenek… nem, csukák nem jöhetnek, barmok!
Noé húz egyet a flaskából. Épp megmenti a földet, de nem tűnik boldognak. Az Úr látogatása előtt már komolyan fontolgatta a válást, most nem tölti el boldogsággal a tudat, ezzel a zsémbes házisárkánnyal kell benépesítenie a földet. Homlokát ráncolja, húz még egyet a flaskából, és a faluba távozik. Régóta kerülgeti a kocsmárosnét. Vázolja neki a helyzetet. A kocsmárosné szerelmes szemekkel hallgatja, és erős hajlandóságot mutat a föld benépesítésére. Sugdolóznak. Noé megissza a borát, és visszasiet. Jókedvű parancsokat oszt, mindenre figyel, letör egy impalalázadást, felszámolja a hangyász- és tatuellenállást, útba igazítja a vombatot, fogat mosat a varánusszal, szállásukra kíséri a vakondokat, eukaliptusz-nepperekkel alkudozik a koaláknak. A rakodás ütemesen halad. Az időközben megérkező kocsmárosné személyesen ügyeli a boroshordók berakodásában segítő gorillákat.
– Hova tette a kedvenc teveszőr mamuszkám? – kérdi Noé a feleségétől.
– Vízözön van, te szerencsétlen, a mamuszoddal foglalkozol? – zsémbeskedik Noéné.
– Márpedig a mamuszom nélkül sehova! – toporzékol Noé, és a dühe valóságos, tényleg a szívéhez nőttek azok a mamuszkák.
– Mit ír a prognózis, pontosan mikor érkezik a vízözön, te hatökör? – sziszegi a felesége.
Noé előveszi a faxot.
– Holnap 20.17 (GMT) – közli, és a szeme se rebben.
A feleség mogorván fújtatva, sűrűn szentségelve elviharzik.
Az utolsó vöcsök- és bíbicpárokat rakodják, a bárkát jófajta állatkertszag és hangzavar lengi körül. Elered az eső.
– Horgonyt fel! – indul a föld megmentésére Noé kapitány.
A kocsmárosné a tatfedélzeten szerelmes szemekkel bámulja – kezében a világmegmentő teveszőr mamuszkák.

 

Megjelent: Tízmedve – 2018. január 15.

(Illusztráció: Alfredo Sosabravo)

Ötödik fejezet

 

Nyárias idő volt. A repce földek sárgállottak. A tölgyek rügyeztek. Nem tudni, milyen hónapban jártunk.

Matisse háza a főtértől nem messze, egy kis utcában állt. Homlokzata vörös, az ablak-szegélyek azonban rubint-kékek. Négy emelet magas. Az utcára néző rózsaablak odaveszett. Néhány üvegszilánk még most is ott van a párkányon. Valószínűleg belülről törték be.

A hallban egy rekamié és néhány pamlag, illetve egy magasabb vörösfenyőből készült asztalka állt a bejárati ajtó mellett. Az egyik pamlagon ült Matisse, az egér. Arcát nem temette tenyerébe, csupán előre nézett mereven. Hangot nem adott ki, nem nyögött, nem is sóhajtozott. Amikor Erik a többiekkel belépett az ajtaján, észre se vette őket. Pár perc múlva szólalt meg, hirtelen.

– Szervusztok. Nem maradt belőle semmi sem. Összesöpörtem a szilánkokat, de menthetetlen. Abba az üveggömbbe raktam minden darabját, ami befelé esett. – mutatott egy távolabbi asztalra, a fogadó szobában.

– Jé! – szólt közbe Erik – olyan, mint a kristály! Az is ekképpen törik el. Nagybátyám, amikor leverte nagynéném kristály poharát két évvel ezelőtt, abból se maradt semmi.

– Igen, Erik, csakugyan. Ezek az üvegek hasonló anyagból készültek. Valamivel nehezebb hozzájutni. Nem lehet őket bányászni a föld alatt. Néhány magas hegy legtetején a hó és jég között találhatóak meg. Annyira nehéz őket megkülönböztetni, hogy voltak, akik jeget hoztak le helyette. Az pedig az út során elolvadt.

– Nem tudod Matisse, ki tehette? – kérdezte Timothy.

– Gyerekek biztos nem. Ennyire egyik sem gonosz és a legtöbben már tudják, mit jelentenek ezek az ablakok városunk számára.

– Nekem lenne ötletem! – kiáltott fel Sam.

– Kire gondolsz? – kérdezte Erik.

– Egy manóra!

– Egy manóra? – hökkent meg Erik. – Milyen manó? Itt élnek manók is?

– Nem Erik – fordult Timothy a fiúhoz. – Sam, ne zavard össze.

– De ma olvastunk róla az órán. Nem emlékeztek rá? Zöld ruhában járkál – Sam próbált pökhendin lépegetni, zsebre tett kézzel fel-alá járkált – és a legtöbbször eltűnik, majd valahol máshol előbukkan – úgy tett, mintha látta volna fent a fán, keze a homlokán. Néhányan kuncogtak a háttérben. Alig lehetett őket látni, olyan kicsik voltak.

– Igen, Sam, az ír manó valóban létezik, de Erik világában. Nem figyeltél eléggé!

– De, de… Timothy, ha Erik itt van, átjöhetett az átjárón veletek!

– Az kész katasztrófa lenne!

– Miért? – érdeklődött Erik és Sam.

– Az ír manók gonoszak is tudnak lenni. Szeretik a csínytevéseket. Egyszer látott valaki Szürkepoliszban manót, az is megvan harminc éve már.

– És ki látta?

– Miłosz.

– De Miłosz már halott. Az ő kriptájában ültünk.

– Igen, de azt hiszem, hogy lehetnek feljegyzései. Valahol a kápolnában. Régi iratok, elbeszélések, legendák között. Amikor még minden sötétebb volt és sokkal több balszerencsés eset történt, mint mostanság.

– Hát akkor mire várunk? Nézzük meg a kriptát!

– Erik, nem fogsz félni? – kérdezte Sam.

– Mi olyan rémisztő egy kriptában? Ott nincs élő, aki ránk támadna.

– Erik, Miłosz kriptája egészen más, de elmesélem útközben.

– Hogyan jutunk el oda?

– Azon az ajtón át, a főtéren. – mutatott ki mindenki az ablakon keresztül.

Erik a kitört ablakon keresztül lenézett a házakra és elgondolkodott, vajon anyukája most mit csinálhat?

A kertben kapálta a krumpliágyásokat, gyomlálta a borsót, megöntözte a málnabokrokat. Néha leült a teraszon, amikor elfáradt, és nézte az erdőt és a domboldalt. A fáktól nem lehetett látni a patakot, ahova a vadállatok – őzek, vadkanok, rókák – jártak inni. Csendes falu, amelyet alig százan laknak.

Szürkepolisz, ha nem is nyüzsgő város, mégis több minden történt itt az utóbbi évtizedek alatt, mint Erik szüleinek falujában. Felkelések, háborúk rázták meg a lakóit. Az évek alatt számos állat menekült a városba. Zakopane és környékéről csak úgy özönlöttek a birkák és a kosok. Néhányukat megrázta sokak kínzó halála. Talán jobb nem is tudni, mi tapadt a talpukra, amíg ideértek.

Ahogy a kisebb csapat talpára sem. Megérkeztek az ajtóhoz. A föld belsejébe vezető lépcsők feketék voltak. Sötétség terítette be útjukat. Néhány fáklya égett csupán a hosszú egyenes út során. Több, mint négyszáz lépcsőfokon meneteltek lefelé. Azonban az utolsó fordulónál a fal hófehéren csillogott.

– Ez kristály? – kérdezte Erik.

– Mondhatjuk. Só. Sókristály. Próbáld megnyalni! Próbáld csak meg!

Nagy nehezen rávette magát, hogy a falhoz nyúljon. Sam megdörgölte a szemét, majd odarohant, ujjaival belekapart a falba és Erik szájába tömte. Amikor megérezte az ízét, kicsit megrázkódott.

– Tényleg az!

Erre mindenki elnevette magát.

– Csak halkan! – kérte Timothy.

– Leértünk végre! – örvendezett Sam hangosan, majd Timothyra nézett és így folytatta, suttogva: – Bocsánat. Leértünk végre.

– Ne menjetek olyan gyorsan, várjunk meg mindenkit. A régi katakombák járatait nem ismerjük jól. Könnyen elveszhet az, aki nem figyel a lába elé.

 

 

 

 

A Negyedik fejezet itt, korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: crypt)

 

 

A szív mintakincsei közé dédelgőkből:

    Nem találja. Úgy kezdődik, ahogy más a kulcsát vagy a szemüvegét nem találja – valahogy csak bejutott, a levelet megírta –, valahol itt lesz: tétován.

   Hajóállásról nem, vízről és vontákról volt szó. Pasztell négyzetecskék és téglalapok a túlparton, egykor kitört képük előrejelzésnek megfelelő. Köd, habkőpor. Viszi a vizet a víz – a Feketéből a Feketéhez –, több táblányit még hozzálöknek valamilyen korábbi országból, vagy kihűl, amint ideér. A nyolcvan kiló konfetti, pozsgásan vigyorgó és tátott szájú maszkok. Olyan szomorú, hogy, lehet, Emi nem láthatja meg aznap reggel. Mi mindenhez elegendő a behajított pezsgősüveg, annak merülése.

   Ez egyszer csönd van. Üres utcák, üres autók, villamosok, mintha mindenki eltűnt volna az éjjeli forgatagban.

   Amikor a fiú elmegy mellette, az átfagyott ujjai súrolják Emi kézfejét, úgy, ahogy egy zsúfolt terem adta lehetőséget kihasznál valaki, hogy titokban, mégis megérintse azt a másikat, akit nem szabadna, mintegy véletlenül.

   Megtorpannak. Boldog újévet!, mondja a fiú, miközben egyfolytában Emi szemébe néz, a szájához hajol, megcsókolja. Aztán hátat fordít, tovább imbolyog.

   Talán gonosz bűbájnak köszönhető, amikor Emi délután, az ágyában ruhástól felébredt, semmire nem emlékezett a találkozásból. Megmaradt viszont, egész évre kitartott benne ez az új, idővel egyre ismerősebb hiányérzet. Pontosan egy évvel később, elsején reggel jutott eszébe a fiú; toporgás, fogadkozás ide, emlékeztető sorok oda, hiába, délutánra ismét elveszett. Azóta ismétlődik így. Épp most sincs meg.

 

 

 

(Illusztráció: laceleaf)

“Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje… hallatlan béke, rabló béke…ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak.”
(Vladimir Iljics Lenin)

Felség, ha el akarod pusztítani a magyarokat, vedd el a történelmüket.  (Talleyrand tanácsa Napóleonnak)

 Itt is felbukkan egy Béla. A talányosan és sűrűn változó cégtáblái ellenére a Virgucsnak nevezett sarki kocsmában többnyire üldögélő, vagy állva, de azért mégis peckesen dülöngélő, a városszerte (köz-) ismert Varholya Béla. Ö az, aki sírásással és szorgos alkoholizálással múlatta monoton napjait. Záróra tájt rendszeres, hangos sírással töltötte be a kocsma olyankor már meglehetősen transzcendens világát és elhasznált levegőjét. Ez, ugye, akkoriban hozzátartozott a Virgucs jellegzetes rituáléihoz. Varholya Béla sírásó volt és ott a kocsmában egyben ő volt a nevezetes zokogó címerállat. Mert rendszeresen sírva fakadt a kései órán. Ilyenkor döbbent rá, hogy sosem tudhatja meg, hogy az ő sírgödrét majdan ki ássa ki és hogyan. Ami, ugye nem mindegy. És még kevésbé tudhatta azt, hogy mikor. De az is lehet, hogy más okok miatt zokogott.
Ki tudja? Ki tudhatja a titkokat? A nagy titok mindig végtelen.
Zajos show volt ez annakidején. Keserű revü. Keserűbb volt, mint a békasó ez a Bélashow. De nevet sem adtak annakidején e jelenségnek, nem lévén még a show jövevényszavunk akkortájt használatban.
Ez a téma sem tartozik (szorosan) a Trianon fogalmának rejtélyeihez, ha csak annyiban nem, hogy Varholya Béla is érintett (és ki volt nem az? – és ki nem az?), mert V. Bélát. okmányhamisítással vádolták meg még annak idején; és erről rendőrségi jegyzőkönyv is készült, amit neki, hivatalosan: V.V,(!) –nek, alias Varhola Vojtechnek alá kellett írnia. Pedig a valóságban egy szót sem értett az egészből. Ezután már egy ideig azért zokogott, hogy ő nem Vojtech és nem Varhola hanem Béla és a vezetékneve is szépen lágyan, palócosan volt ejtendő, mert az apját is így szólították: Varholya Béla! És ő, a büdös életben sosem lesz más nevű, nem tagadja meg az apját.
– Mert így ipszilonosan magyaros ez a név – üvöltötte.
Varholya Béla illuminált állapotban ugyan, de tudatosan kijavította az új személyi igazolványában a szerinte felületesen eltévesztett adatokat. A kihagyott ipszilonnal kezdte, arisztokratikus egyszerűséggel beírta az l betű mögé, a Vojtechet eleinte megpróbálta kiradírozni, ami csak a hivatalos okmány papírlapjának elvékonyodásához vezetett, ezért ezt a műveletet még időben abbahagyta, és így személyazonossági igazolványának az inkriminált oldala csak kissé lett gyűrött, de ugye, mégsem maradt lyukas.
Bélának a Vojtech idegesítően idegen maradt új fényképes igazolványában. Ráadásul a fényképére büszke volt. Vondracsek Árpád a város jó nevű fényképésze a retusálást illetően valóban csodákra volt képes. Varholya Béla a képen inkább álombéli önmagára hasonlított, mint önmagára. Ez volt a legendás Vondracsek fotók sikerének a titka. Ezért nem csak a város, de még a széles környék is nagyra becsülte a Vondracsek fényképeit.
Persze a félmegoldás nem megoldás. Rövid tétovázás csupán, Varholya Béla közben megivott még két felest, és végre megtalálta a megoldást. Nemes egyszerűséggel áthúzta a „Vojtechet” (maradjon csak mementóként ott ez a tévedés) és mögéje írta a „Bélát”. Egy ideig még eltétovázott a születési dátuma felett is, mert a sorrend (nap, hónap, év) sem követte az eddig megszokott magyaros formát, hiába ezek minden megfordítanak, vagy lefordítanak… Már aki hagyja, annak.
Varholya Béla úgy döntött, hogy ő nem hagyja.
Napokig ez volt a nagy téma a Virgucsban. A hős sírásó esete. A gerinces pasas példája. És, méghozzá ilyen szar időkben. Igaz, neki nem volt mit vesztenie. De akkor is. Büszke volt rá a Virgucs. De nem csak e lebuj törzsközönsége, óvatosan, félénken az egész város lakossága felemelte egy kissé a leszegett fejét.
Még Dringli Jenő is.
– Buta és veszélyes vicc.  Az ilyen önkényeskedés. Az okmány az okmány – mondta nejének Dringli (otthon még Jenő!), de messzire nézett és mélyre szívta a levegőt, mert azért titokban büszke volt Varholyára, meg erre a hülyeségre, erre a szerinte in situ értelmetlen provokációra. Mert, ugye, mégis csak értelmetlen, ha hősiesen szép is a gesztus. De mégis oktalan gesztus ez. Hiszen, ezen már semmi sem múlik.
Tényleg nem?
Vagy mégis, valami ezeken múlik. Ezeken a buta kicsinységeken?
A sok titokban büszkélkedőből azért csak akadt, aki feljelentette Varholya Bélát. Máig sem derült ki: ki, kik voltak? És hányan? De ez a tény billog maradt a városon. Nem szívesen emlegették, különösen idegenek előtt nem. A szégyen jelképe lett a feljelentés a Virgucsban. A városnak meg letörülhetetlenül ez lett az eredendő bűne. Mert bizony kiderült, hogy titokban többen is voltak az új urak szolgálatára igyekvők.
– Nem is egy – erősítette meg nyilatkozatával vacsora közben, a nevezetes Mendel vendéglőben, a spicces Nový rendőrparancsnok a frissen érkezett, és ezért közös vacsorával megünnepelt tűzoltó parancsnoknak, Ján Kemeňnek – nincs itt mitől tartanunk fiúk. Lassan majd mindenki beleszokik az új rendbe. Megváltozik itt mindenki! – majd hozzáfűzte még – mindenki kivéve a sírásót. Ő, meg nem érdekes. A sírásó az marad, ami akar. Maradjon Beeeela! – és nyerítve felröhögött – Varhola Beeela marad az utolsó magyar mohikán, vagy mohi kán. Tatár népség! Igen Mohi, vagy harminc kilométerrel északabbra az a magyar falu, ahol a kocsmában csak magyarul beszéltek. Ez jutott eszébe a rendőrparancsnoknak, aki Handlováról jött ide az új helyére és éppen Mohinál forrt fel az autójának a hűtővize.
De Varholya Béla is más lett. Mi mást tehetett volna egy sírásó? Idővel megmásult, mint a többiek.
Ez van és kész.
Végül is, semmi, senki sem tartozik sehova. Ő sem. Mi sem! Senki sem! Vagy minden odatartozik. Trianonhoz. Minden beleragad ebbe a bűzös undorító kulimászba, ami itt véglegesen összemocskolja az életeket. Naponta.
Tényleg.
Varholya Béla hosszú huza-vona után reszlovakizált. Ő is, mint sokan. Százezrek.
Ezáltal hivatalosan megfosztatott a Bélaságtól és hivatalosan Vojtech lett a neve. Vezetéknevében az apró változás másnál tán szót sem érdemelt volna. De nem úgy nála, akinek szinte semmije sem volt a nevén kívül. A reszlovakizációra Dringli Jenő az ügyvéd beszélte rá, vélhetően leplezett, titkos szolidaritást mutatván, különös irigy érzéseit így csillapítandó. Lévén, ő is alkoholista, bár a különféle ital-neműkhöz (leginkább a konyakhoz) fűződő gyengéjét nem a rosszhírű Virgucsban, hanem az elegánsabb Mendel vendéglőben, alkalomadtán a saját pincéjében, de leginkább otthon, a hazai pályán gyakorolta. Hiszen Dringli úri embernek tartotta magát, ezért szűk családi körben űzte ezt az alig titkolható rituális műfajt, aminek hevességéről a különben városszerte szépségesnek mondott, fiatal felesége másnapi kék foltjai szolgáltak némi híradásként a minden után oly mohón érdeklődő lakosságnak.
Dringli akkoriban csokornyakkendőt viselt, ami egy roppant praktikus viselet volt. Mert sem a bizonytalankodó, illuminált állapotokban elkövetett étkezések közben, sem pedig ha a félrenyelt étel-ital hirtelen és rendeltetésével fordított irányban távozott el a gyomorból, nem válhatott ez a férfias dísz foltossá. Ez a mütyür.
– Mert a folt, a pecsét az, kérem: piha! Igen az!
Másnap, a disztingvált ügyvéd józanul rosszul viselte volna az ingmellre, kabáthajtókára rá-rácuppanó ételpecsétek emlékét, amelyek vélhetőleg az italtól fellazult fegyelme, illetve a gravitáció rosszindulatú, hirtelen változásai folytán kerülhettek véletlenül az öltözékére. Nem is vállalta fel ezeket az idegesítő jeleket. Nejének az ügyetlen pincéreket szidta, suta tálalásaikat okolta. Felesége, ilyenkor csak bólogatott. De, sajnos mosolygott is közben. Ami ugye, félreérthető.
–  A pucerájban majd kitisztítják – magyarázgatta nejének Dringli, fa-arccal, majd békésen másra terelte a szót.
Ez van és kész.
Viszont, más szemszögből a csokornyakkendő nem volt azokban a rút években semmiképpen sem a legrokonszenvesebb viselet. Politikailag nem volt praktikus. Nem pusztán azért, mert a kínos pillanatokban nem tudhatta az ember a száját titokban megtörölni vele, hanem mert a háborút követő években ferde szemmel nézték az ilyen csokornyakkendős urizálást. Sőt, horribile dictu, olykor még pökhendi dzsentriskedésnek, magyarkodásnak is vélték. Mintha csak az ellenséges vadászrepülőgépek propellerjeire emlékeztette volna az új hatalmat. Szóval, rossz szemmel néztek a csokornyakkendőre. Ezt a ciki, apró, talán kissé nőies masnit a férfinyakakon zavaró jelnek tekintették önelégültségükben az új idők gyakran tehetetlen urai. Dringli józan állapotában ráadásul választékosan fogalmazta meg a szavait, és szépen, szinte koreografáltan használta az evőeszközöket a Mendel étteremben. A pincérek néma tisztelettel lesték virtuóz technikáját, olykor még a szakács is odalesett az ajtóból.
De a hatalom új urai ezt sem tisztelték. Észre sem vették. Nem voltak rá sem irigyek, sem büszkék és nem is csettintettek. A profi éttermi személyzet, akiknek nyelések közben a csokornyakkendő egyenletes, ritmikus hullámzása és az étkezés civilizált emelkedettsége mindenképpen vonzó látványnak bizonyult, csendes ámulattal nézte a kulturáltan táplálkozó, valódi úriembert.
– A kultúra! – jegyezte meg a főpincér.
– Bezzeg a jöttmentek – intett a másik asztal felé a kenyeres leány. De elhallgatott, mert a főnök, ez esetben pedagógiai szándékkal, a valagára csapott. (Volt mire!) A leány riszálva vonult el onnan, halk vihogással nyugtázva a főnök bizalmaskodását. A főnök kedvelte a kenyereslányt, olykor jobban a kelleténél, (rossz nyelvek szerint, gyakran elvonult vele egy üresen maradt szállodai szobába) de az mégsem volt az ínyére, ha a személyzet politizál. Neki sem volt jó véleménye ezekről az idekotródott, nagy arcú senkikről, de betartotta a szakma alapszabályát. A vendég az vendég és a vendégnek, amíg fizet, mindig igaza van.
– Majd megszokjuk őket is – mormogta és a kenyeres lány után indult. – Ezek is emberré szelídülnek talán … majd idővel. Ezek is valamitől, a fene tudja mitől, de egész biztosan szerencsétlenek.
Abban bízott Dömötör úr, a főpincér, hogy az idő csodabalzsam és majd mindent meggyógyít. Előbb-utóbb. Vagy meggyógyít, vagy elpusztít. Tán ez a különös és váratlanul jött győzelem mámora szédítette meg az új urakat, ezeket a még nem is olyan régen eminensen fasiszta ország honfiait? Demokratává válni, máról holnapra, mégis csak kurva nehéz lehet.
Dringli úr a törzshelyére ült. Mostanában a szokásosnál is lassabban, komótosabban táplálkozott. Közben el, elmélázott, messzire nézett. A főpincér érdeklődött is nála aziránt, hogy ízlik-e az étel. Az étel ízlett. Dringli úr általában még maradékot is alig hagyott.
– Akkor, hát minden rendben? – kérdezte a főpincér.
– Majdnem minden – válaszolta Dringli miután lenyelte a falatot és a szalvétával megtörölte szája szélét. Ivott egy nyelet sört, majd mélázva tovább táplálkozott.
Ez a Beneš, akit demokratának mondanak, egyáltalán nem az. Igaz, Sztálin sem az, de rá legalább nem mondják. Nem is várja el. Ő győztes, s neki ez is elég. Benešt is győztesnek mondják. Pedig nem volt az, csak ügyes svindlernek bizonyult. Odacsempészte magát a győztesek közé. Se nem győztes, se nem demokrata. Most meg deportál, vagoníroz, mint Hitler, vagy Sztálin tette. És a nagyhatalmak, mint Dringli íróasztalán a három majomszobor a hamutartó peremén. Senki nem szól, senki nem lát, senki nem hall. Hallatlan ez a demokrácia. Nippdemokrácia!
Tényleg az.
Pedig Beneš is viselt csokornyakkendőt. De amit szabad a Benešeknek nem szabad a Dringliknek – ez volt (mindig ez van) és kész!
Hát még a Varholya Béláknak?
Nekik egyszerűen tilos lenne, ha egyáltalán az eszébe jutna. De nem is jut az eszébe. Kész röhej volna csokornyakkendőben sírt ásni, de még a Virgucsban is mindenki beszarna a röhögéstől már a látvány hatására is, ha a sírásó csokornyakkendőben tántorogna be az ajtón.
Ez az ötlet fel sem merült Varholya Bélában, mint ahogyan a halottak sem merülnek fel a sűrű, agyagos temetői földből. Mert a sírásás is szakma ám, és igenis érteni kell hozzá. Meg kell formázni a sírhalmot, simára döngölni, mert csak akkor csinos.
– A temetőben legalább rend van!  – mondogatta esténként a Virgucsban Varholya Béla, amin a többiek nagyokat röhögtek. De Béla erre csak legyintett, mert ő ezt is halál-komolyan gondolta.
Varholya Bélának bizonyára nem kellett volna okvetlenül reszlovakizálnia. A sírásás sosem volt kurrens szakma, nem volt neki ebben a műfajban sosem számottevő konkurenciája. A végzetet szolgáló pozícióját nem irigyelte el tőle senki sem. Vagyona sem volt, a temető szélénél lakott, háznak is csak némi jó szándékkal nevezhető viskóban. Erre a portára egyetlen jöttmentnek sem fájt a foga. Nem akarták őt kitelepíteni onnan sem Magyarországra, sem kényszermunkára nem jelölték ki Csehországba, nem osztották be egyik vonatszerelvénybe sem. Talán még a fehér cédulát sem kapta meg. Vagy ha megkapta, elhagyta valahol. Nem lehetett tőle elvenni semmit, ezért nem is lett volna értelme, sem kézzelfogható haszna az esetleges zaklatásának, fenyegetésének. Az elüldözésének meg egyáltalán nem. Az újonnan jöttek szeme előtt egészen más karrierek délibábja lebegett. Nem a sírásóság. De sírásóra minden pillanatban szükség van, ezt tudták azok is, akik a vagyonokat elkobzó titkos listákat állították össze. Sejtették azt is, hogy lesznek, akik a kitelepítés elől öngyilkosságba menekülnek. Ami nem tragédia, de a halottakat valakinek mégiscsak el kell ásnia.
Varholya Bélának, persze, eleinte nem volt meg az új állampolgársága, és nem volt személyi igazolványa sem. A magyaroknak akkoriban nem volt. A régi, amit a magyar időkben kapott, már nem volt érvényes.
Ez van és kész.
Bizonyára nem is nagyon hiányzott neki az új dokumentum.
Dringli Jenő sem örült, hogy reszlovakizálnia kell. Informálódott pár kollégájánál, akik más városokban már túlestek ezen az aktuson. Az ügyvéd legyen a meggondolt, de legyen a gyors döntések embere. Ha meg elkerülhetetlen, és ez most az a pillanat, akkor inkább a sor elejére kell állni és nem a végére. Ha már elkerülhetetlen, akkor jobb ezt látszólag önként és dalolva megtenni. Az eredmény végül is ugyanaz. Akkor meg?
Feleségével, aki jól tudott szlovákul, beadványt eszkábált össze, amelyben Dringli nem létező vagy létező szláv származását bizonygatta. Volt rá modell. Pár éve az árja származására kellet bizonyítékokat kutatnia. A németeknek meg, a háború éveiben azzal kérkedett, hogy német származású. Mocskos, kurva ez a kor. Mindig mindenki valamire hivatkozik. Bizonytalan időben a bizonytalan emberek meg szanaszét vergődnek ebben a koldus világban. Felesége a Tátra alól származott, valami ott ragadt magyar kisnemesi családból, és tökéletesen bírta mindkét nyelvet, sőt, magyarul volt egy kis kedves szláv akcentusa.
Simábban ment minden, mint hitte volna. A beadvány sem kellett nekik a hivatalban, felesküdni sem kellett, csak aláírni. Leadta a fehér cédulát, pedig nem is kérték tőle és kihúzták abból a bizonyos névsorból. Ez slendrián ügyintézésnek tűnt a szemében, de hallgatott erről. Ezek ilyenek. Ez a slendrián banda. És valóban pár hét múlva már egész utcákat reszlovakizáltak majd a rámenősebbek és aláírtak még a szomszédok nevében is az új szlovákok listáját, és senki sem tiltakozott ellene. A szomszédok sem. Végül is menteni próbálták a múltat, a régi rendes-csendes utcát, szomszédságokat, ami belőle menthetőnek tűnt.
A port és hamut. A semmit. De ez a semmi, mégsem semmi.
Dringli Jenőt, pardon, most már hivatalosan Eugen Dringlit, mégis megviselte ez az esemény. Hazament és semmit sem szólt a feleségéhez, aki a zsinóros ruhákat, köztük a kedvelt bocskait selejtezte ki a szekrényből. Jenő csak hümmögött. Jól állt neki a bocskai. Fiatalosabban hatott benne. Majd abban temessetek el, akarta mondani nem is a nejének, hanem a ruhadarabnak. De meggondolta magát és nem drámázott.
– Eugen lettem, mint Savoyai – dünnyögte magának – Ó, dehogy úgy, ó, dehogy! Egészen másképpen. Majd Jenci helyett Evzsennek becéznek az új barátaim. Végül is az a fontos, hogy engem békén hagynak ezután. És ez a lényeg. Semmi kitelepítés, semmi tehervagonok. A házam is megmarad, a szőlő is, pince is… Majd lesz valahogy… Hát akkor Eugen volnék, nos, basszák meg! Egyszer a „Dicső Trianon”, másszor meg a dacos „nem, nem soha!” Mi lesz itt még, és hányszor még? Az emberek semmit sem tehetnek ez ellen. Így igaz. Mi sem tehettünk annak idején semmit az idecsődülő anyások ellen. Dölyföltek, pattogtak, mint kecskeszar a deszkán és nem értettek semmit. Változik itt minden, ha akar, ha nem.
Ez van és kész.
A délutáni szunyókálás nem jött össze.
– Most sétálok – röffentette oda nejének, durvábban, mint akarta. Az asszony csak bólintott. Mi mást tehetett volna? Kezdett megnyugodni, és pontosan tudta a férje is megnyugszik majd, és ez a mocsok reszlovakizálás szépen, lassan majd hősködéssé alakul nála, hiszen végül is kényszer volt és tulajdonképpen nem árultak el semmit. Sőt, Jenő majd kitalál utólag valamit, hogy ő bizony szellemesen odamondott a bizottságnak, az új főjegyzőnek valami pikírt megjegyzést. Valamit leszólt fentről, a szellem magasságaiból ezeknek az új uraknak, és azok csak pillogtak. Gusztustalannak, gusztustalan, sőt haszte blőde vicc ez a reszlovakizálás, ahogy a szomszéd Ungár Elza mondta annak idején Ungár Bélának, ha dühös volt a valami miatt. Igen, a néhai férjének mondta, ha Béla valamivel feldühítette: haszte blőde Kerl… szidta fojtott hangon, ami mégis áthallatszott a szomszéd udvarról. Az orgonabokrok sem tartják meg a titkot.
– Hát akkor kezdődjék a séta a gesztenyék alatt – sóhajtott Dringli. A házuk előtt ment el, és mindig eszébe jutottak Ungárék. És eszébe jutott Ungár Béla, aki szintén nem tért vissza a lágerből. Csak Elza jött haza. Haza? –  Istenem, milyen szép volt ez az asszony. Mindig nevetett. Igen. Akkor többet nevettünk. Annak idején, még azokban a bizonyos boldog békeidőkben. Amikor még nem kezdődött el… mi is? Azok is elmúltak, a nevetés is a lágerben maradt, meg Béla is, az ifjúsági úszóbajnok…
Megbolondult ez a világ, felfordulás van mindenütt és ennek még nincs vége. Elza fél év alatt valamelyest összeszedte magát, de a házát szinte sosem hagyta el. Bezárkózott. Újra megszépült, de már más volt, nem a régi Elza szépsége. Az udvaron sétálgatott néha. Vagy napokig ki sem jött a házból. Jenő is, a neje is áthívta volna párszor, hogy jöjjön át egy kávéra, teára, pohár borra, mint régen, de Elza csak nem jött át. Megköszönte a meghívást, és kibeszélte magát, hogy most éppen miért nem. Udvarias volt, de más volt, mint annak előtte. Igen, csak udvarias volt és nem kedves. Nem csoda, jegyezte meg Jenő a nejének, aki úgy vélte, hogy Elza magasan hordja az orrát.
– Minden pesti nő magasan hordja – mondta. Jenő, aki már aznap ivott, és nem volt semmi kedve megmagyarázni, hát pofonvágta a feleségét. Többé nem korholta Elzát az asszony. Ezután már csak azt leste, lehet e köztük, mármint Jenő és Elza közt valami. De nem volt. Jenőnek, ha voltak is nőügyei, mindig nagyon diszkréten intézte. Elzával pedig nem volt semmi. Sem most, sem lány korában, pedig tagadhatatlan, nagyon tetszett neki Elza, aki eleinte csak nyaralni járt ide. Vidékre, ahogy a Pestiek mondták. Párszor teniszeztek is együtt. De csak teniszeztek. Elza persze jobban játszott, mint ő. Pesten teniszezni is jobban tudnak.  Ungár Béla is csak néha győzött Elzával szemben.  Béla, pedig akkoriban mindenben nyerőnek tűnt.
Akkoriban.  Elza mostanában már Jenővel sem beszélgetett. Talán senkivel.
Elza fél év múlva kivándorolt Palesztinába.

Jenő most csak sétálni ment, és most is a Mendel vendéglő felé vitte az útja. De Mendelnek már neve sem volt, mióta árjásították. Azóta, úgy maradt, cégtábla nélkül, névtelen. Mostanáig csak kopott az eleganciája. Még nem ütött-kopott ócska, de már nem olyan, mint volt. Semmi sem olyan, mint volt.
Ez van és kész.
– Igen, még a saját nevem sem az, ami volt – megtorpant, zavarában lefordítgatta ismerősei keresztneveit magában. Ezen néha röhögnie kellett. Így jutott eszébe a sírásó is. Még hogy Vojtech lenne belőle? Varholya Bélából.
A vendéglő félig üres volt. Jenő a törzshelyére ült. A pincér automatikusan hozta a konyakot, ami csak utánzata volt a háború előttinek. A prímás széles mosollyal a húrokon pengette a Négy folyót, de Jenő nem intett neki. Egyedül nem lehet mulatozni és ma nem volt mulatós hangulata. Ezután már ő sem zúgathatja a négy folyót. Hiába kellemes a hangja.  A vendéglő másik sarkában a város új urai vacsoráztak, meg persze ittak is. Mintha mosolyogtak volna feléje. Igen, Eugen felé mosolyogtak. Már biztosan tudják, hogy reszlovakizált. Meg kell tanulnia szlovákul. A szakma miatt is. Mert a hivatalos nyelv kell a szakmához. Értett ő mindent, amit elolvasott, ha meg írni kellett, lediktálta és az asszony mindent kijavított. Ez nem gond, csak az akcentus volt kínos. Igen harsogóan idegenes volt az akcentusa. És az akcentus, a magyaros akcentus, bizony nem tájszólás. Sosem veszik jónéven, nem kíséri megbocsájtó mosoly az igyekezetet. A magyar akcentus gyanút kelt. Kilógó lóláb az új nemzeti viselet alól. Összenéznek miatta, halványan bólintanak is, vagy/sőt még gúnyosan fel is nevetnek, hogy íme, ez nem a mi kutyánk kölyke. Mert ők másmilyen hibákat vétenek beszédközben. Mert ők is hibáznak. De azok az ő tévedéseik. Az idegen nyelvbotlások viszont mindig kilógnak a sorból, szájból, a beszélgetők hangulatából. Még akkor is, ha humorosnak, jópofának mondják és felröhögnek miatta. De akkor is kiközösítik az eredendően nem közéjük valót.
A harmadik konyak után már megint Varholya Béla jutott az eszébe.
– A végén majd még megússza – dünnyögte.
– Parancsoljon, nagyságos uram! – értette félre a helyzetet a főpincér.
– Semmi, Döme, semmi – mosolygott a pincérre – de ha megkérhetlek Dömötör – így mondta kissé hivatalos, bár mégis atyáskodó hangnemben – hagyd a nagyságost, nem divat ez már. Rajtam sem segít, ha nagyságos urazol. És ráadásul, még magadnak is csak árthatsz vele. Most ilyen idők járnak.
– Ahogy nagyságod parancsolja… pardon… ahogy parancsolja uram – mondta a főpincér és alázatosan meghajolt. Mélyebben, hálásabban, mint szokott nagyságos urazás közben, és a földre mosolygott.
Döme felsegítette Dringlire a fekete bársonygalléros, elegáns, szürke, őszi felöltőjét és hajlongva a bejáratig kísérte. Dringli Jenő (ha még Jenő?) haloványan bólintott és elindult hazafelé. A főpincér még utána nézett, majd becsukta az ajtót.
–  Hát nagyságos ám a kutya füle, itt még a Varholya Béla is nagyságos lehetne már. Majd beszélek vele, beszélek a fejével – morgolódott egész úton hazafelé. Szokása volt ez. Vagy most az alkohol hirtelen jött agresszivitása háborgatta hangulatát? Ilyenkor szinte mindenkit szidott és leszólt, aki csak az eszébe jutott. Most azonban csak Varholya Bélát szidta. Pedig alig ismerte. Sosem beszélgetett vele, apja temetésekor is csak a legszükségesebbeket közölte neki.
Most viszont szinte utálta Varholya Bélát. Talán azért mert a sírásó akkor még nem reszlovakizált. Vagy, csak azért, mert Dringli ezen az estén relatíve keveset ivott.

Kritika a kötetről: http://ujnautilus.info/belakrol-gagyor-peter-belak-czinkelt-pakliban-tizenharom-tizperces-trianoni-remregeny