A férfi pontban fél hétkor esett be a villamos alá. Éppen azon a helyen, ahol a villamos kiér az alagútból, így a vezető a hirtelen szemébe tűző világosságtól néhány pillanatig szinte nem is lát semmit. Nem mintha lenne ideje a fékezésre, egy ilyen villamos átlagos féktávja nyolc-tíz méter, nincs esélye annak, aki pont az alagút végénél esik alá. A vezető tehát ilyen helyzetben biztosan nem hibáztatható.
Mikor Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes a helyszínre ért, a holttest körül már összegyűlt egy kisebb embertömeg, mely főként a villamos utasaiból és egyéb járókelőkből állt, akiknek kora reggel nem akadt jobb dolguk. Rátkay éppen a reggeli bevásárlást intézte. Tizenöt éve szerelt le, illetve ment nyugdíjba, mindössze ötvenkét évesen. Bár régen nincs állományban, még mindig nem tudta megszokni, hogy fél hatnál tovább is alhat, így heti kétszer már hatkor elindult a közeli piacra. Ekkortájt még kevesen vannak a villamoson, az utcán is alig néhányan lézengenek. A piacon gyakran találkozik kollégákkal, akiket a fegyveres nyugdíjasok klubjából ismer. Ilyenkor katonás sorban állnak a zöldséges előtt és átbeszélik az újság bűnügyi rovatát.
A holttest groteszk látványt nyújtott. Egy holttest persze önmagában groteszk, de ezt a férfit a villamos kereke a csípője táján szelte ketté. A törzs nem vált teljesen szét, néhány véres idegrost még egyben tartotta. A férfi lábai ellentétes irányokban égnek álltak, mintha a halál pillanatában spárgázott volna. Az arc azonban nem roncsolódott, így a férfi kora könnyen megállapítható volt. Hatvanöt és hetven közötti, közepes fizikai állapotban lévő, középen kopaszodó állampolgár, ránézésre hajléktalan.
Az egyik szemtanú, egy középkorú nő elővette a mobilját és a rendőrséget meg a mentőket hívta. Rátkay, mikor meglátta, hogy telefonál, gyorsan odament hozzá, közelhajolt az épp beszélő nőhöz és azt mondta:
– Kérje a gyilkosságiakat, ne csak egy járőrt küldjenek! Önkezűség és véletlenszerűség kizárva, a bűnügy mélyebb vizsgálatot igényel.
A nő Rátkayra nézett, rögtön látta, hogy ezt az embert komolyan kell venni, nem a levegőbe beszél, kérte tehát a gyilkossági főosztályt is. Rátkay fontoskodva feltette vastag, sötétbarna keretes szemüvegét, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A szemüveg miatt a kollégái már húsz éve is gúnyolódtak a háta mögött és azóta sem jött divatba. De Rátkayt sosem érintette meg semmilyen divat szele. Szakember volt. Ha egy ügyre koncentrált, sosem mellőzhette a szemüveget. Részben a jóleső állandóság miatt, részben pedig azért, mert ténylegesen távollátó volt, ahogy azt már harminc éve, az első alkalmassági vizsgálaton megállapították nála.
Rögtön intézkedni kezdett. A holttest körül szabályos vizsgálati színhelyet alakított ki. Ő ugyan sosem csinált ilyesmit, annak idején más ügyekben működött közre, de a főiskoláról még emlékezett az elméletre. A bámészkodókat utasította, hogy álljanak arrébb. Rátkay határozott fellépését és erősen kopaszodó, de tekintélyt parancsoló arcát látva nem is ellenkeztek. Gondosan felmérte a tetthelyet és bevásárló listája hátára jegyzeteket készített. Empirikus megfigyeléseket végzett, a sínre ragadt kénport morzsolgatta az ujjai között, a járda nedvességét vizsgálta, a halott férfi kabátjának szakítószilárdságát becsülte meg. Semmi nem kerülte el a figyelmét.
Végre megérkeztek a nyomozók. Két férfi, egyik sem lehetett több negyvennél. „Ifjú titánok” gondolta Rátkay. A tapasztalt öreg kolléga enyhe lenézésével tekintett rájuk, de kicsit irigyelte is őket. Mindig is szeretett volna a gyilkosságiaknál dolgozni, de akárhányszor kérte, sosem helyezték át és végül harminc évet húzott le a zsebtolvajlási osztályon. „Rád ott van szükség Géza” mondták neki. „Nélküled mit kezdenének ezek? El lennének veszve!”. Titkon azért szerette volna ő is bőrkabátban járni a várost saját szolgálati autójával, termoszból kávét inni, jóban lenni az alvilági besúgókkal és mindig nyomozni, gondolkodni, sikereket elérni. De nem, számára maradt a kék formaruha és a jelentéktelen lopási ügyek.
Mikor a nyomozók odaértek, rögtön látták, hogy Rátkay ura a helyzetnek, itt vele van beszélnivalójuk.
– Tehát ön is kolléga. – nézett rá barátságosan a magasabb nyomozó. – Szabad a nevét uram?
– Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes, kérem tisztelettel. Van néhány észrevételem az esettel kapcsolatban.
– Természetesen uram. Megkérdezhetem, hogy milyen osztályon teljesített szolgálatot?
– A lopási osztály zsebtolvajlási alosztályának vezetője voltam a II. kerületi rendőrkapitányságon, csaknem harminc éven keresztül.
A két nyomozó lopva egymásra nézett, az alacsonyabb alig észrevehető mosolyra húzta a száját.
– Szép életpálya uram. Manapság sajnos egyre több a zsebtolvajlás, szükségünk van az éber szemekre. – a két nyomozó összenevetett.
Rátkay feszes, precíz mondatokban adta elő nekik megfigyeléseit. Megint az őrszobán érezte magát. Logikusan, jegyzőkönyvszerűen magyarázott. A lényeget mondta és ahogy régen sem, most sem veszett el az apró részletekben. Lényeglátásáért mindig dicsérték, annak idején bármilyen hülye fogalmazó nyomdakész jegyzőkönyvet tudott írni a tényállásból, amit felvázolt. A férfi tehát nem beesett a sínek közé, hanem egyértelműen lökték. Akcidencia kizárva. Az alkoholos befolyásoltság mértéke a bűncselekmény hiányát nem támasztja alá. A járda egyenletes, száraz felületű, a síkosság mértéke elenyésző. Az elkövető valószínűsíthetően hátulról támadt és erőteljes lökéssel taszította a sértettet a villamos alá. Indítéka alaposabb vizsgálatot igényel. Rátkay a nyereségvágyat első körben kizárná, ennél valószínűbb az aljas indok. Mikor mondandója végére ért, a jegyzeteit tartalmazó bevásárló listát átadta a nyomozóknak és azt tanácsolta nekik, hogy készítsenek róla biztonsági másolatot a kapitányságon. A nyomozók mosolyogtak Rátkayn és illedelmességből elvették a jegyzeteket, az egyik zsebre rakta, a másik fáradtan hümmögött.
– Nézze, Rátkay úr. Mi igazán értékeljük az ön által tanúsított ügybuzgalmat. De ez itt egy teljesen hétköznapi eset. Itt járkál a szatyraival ez a csöves, nyilván seggrészeg. Összevissza támolyog, a zacskókat nem bírja el. Megszédül, elesik, begurul a vonat alá. Ennyi történt, semmi több. Aztán órákon keresztül jegyzőkönyvezhetünk a csóri csöves miatt.
Rátkay azonban nem tágított. Nem értette, hogy a két nyomozó előtt miért nem nyilvánvaló, ami számára az. A csapatmunkának ezt a részét sosem szerette. Sok nyomozót már annak idején is korlátoltnak tartott, akik nem látják a fától az erdőt. Aztán eszébe jutott egy másik körülmény, amiről eddig nem beszélt.
– Ha jobban megnézik a férfi orrnyergét. Kétoldalt ki van pirosodva. Ez arról tanúskodik, hogy szemüveget hord, ráadásul valószínűleg egy masszívabb, ódivatú darabot. A szemüveg tehát nem volt rajta, így azt sem láthatta, hogy valaki közelít felé. Éppen ezért védekezni sem próbált, mikor belökték, minden egy pillanat alatt történt.
– Rátkay úr, ezek tényleg nagyon jó meglátások. De meg kell mondjam, jelen helyzetben nem igazán vesszük hasznát. Másrészt a pasas szemüveget is hordott, nézze csak. Ez is összeroncsolódott az eséskor.
Ezt mondta a nyomozó és lábával finoman megemelte a halott férfi vállát és egy vastag, sötétbarna keretes szemüveget vett föl a sínről, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A bal lencséje teljesen összetört, a jobb pedig megrepedt. A szemüveg szára is kettétört, a vége ernyedten lógott, az apró műanyaforrasztás szinte teljesen elengedett. Rátkay zavartan megtapogatta zsebében a szemüvegét. Nem találta sehol, a zsebben csak az üres tok volt.
– Szóval maguk szerint teljesen átlagos eset? Semmi különös? – kérdezte Rátkay immár teljesen összezavarodva.
– Így van, teljesen hétköznapi – mondta a rendőr és szomorúan elmosolyodott. – Sőt. Tulajdonképpen elég unalmas.

(Illusztráció: crmnts)

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékkészítő mester a tornyos-bornyos, híres-neves Koppenhága városában. Ez a mester egy másik öreg mestertől tanulta el a szakma csínját-bínját egy eldugott, külvárosi műhelyben. Hosszú éveken keresztül, kezdő inas korától dolgozott tanítója üzletében. Ez idő alatt évről-évre ügyesebb lett, évről évre szebb és szebb fajátékokat, textilbabákat, kis játékvonatokat és az apró mesefigurákat tanult meg fúrni, faragni, festeni, kalapálni, de úgy, hogy teljesen elbűvölte már idősödő tanárát. Minden játék közül azonban legügyesebben az ólomkatonákat készítette. Mesteri forrasztások, kecses és élethű formák, eleven színek, tűpontos festés. Egyszóval, úgy néztek ki ezek az ólomkatonák, hogy készítőjük nyugodtan harcba küldhette volna őket a haza védelmében, az öreg Frigyes király zászlaja alatt.
Huszonöt éves korára úgy kitanulta a mesterséget, hogy híre ment a városban egy igen-igen ügyes kézművesnek, aki olyan különös tehetséggel készíti az ólomkatonákat, hogy olyat Dánia még nem látott. Jöttek is a vevők szép számmal, a gazdag kereskedők és városi elöljárók egymásnak ajánlgatták a híres üzletet. Az öreg mesternek igen jó dolga lett, aki hajlott korára és újonnan belátott középszerűségére tekintettel már nem fúrt és faragott, csak utasításokat osztogatott tanítványának. Mikor már súlyos betegség gyötörte, végrendelkezett. Mivel se fia se lánya nem volt, természetszerűleg mindent tanítványára, az ifjú Harald Mortensenre hagyott.
A fiúnak volt érzéke az üzlethez. Belátta, hogy mindenki az ólomkatonákért lelkesedik igazán, így minden erejét ezekre fordította. Keményen dolgozott, míg kitartása és megszállottsága meghozta gyümölcsét. Végre kiköltözhetett a dohos külvárosi műhelyből és egy szép napon, Koppenhága főutcáján megnyithatta saját üzletét, a házra pedig büszkén tehette ki a táblát, hogy Harald Mortensen: Játékkészítő mester, alapítva: 1841. Műhelyében tíz segédnek adott munkát, de az ólomkatonák készítését nem bízta rájuk, azokkal csakis ő foglalkozhatott.
Idővel tehetségének már nem csak a kereskedők és egyéb városi elöljárók között, de magasabb körökben is híre ment. Grófok és bárók, hercegek és márkik érdeklődtek portékája iránt. A komornyikok, cselédek és egyéb szolgák sorban álltak a bolt előtt, hogy a méltóságos urak gyermekei és gyakran maguk a méltóságos urak a legszebb katonákkal játszhassanak háborúsdit. Később már nem csak ügyes kézművesként, de művészként tartották számon. Úri szalonokba kapott meghívásokat, melyeknek szívesen tett eleget. Befolyásos barátokra tett szert, ők voltak a belépő a királyi udvarba. Mert Mortensen tehetségére a király is felfigyelt. Mikor először járt az udvarban, nem tudta hogyan viselkedjen, annyira megilletődött. A királytól azonban nem kellett tartania. Egyenrangú félként kezelte és élénk érdeklődést mutatott mestersége iránt. Felvilágosult uralkodó lévén fontosnak tartotta, hogy megértse az iparos réteget. Ennyi év távlatából azt is mondhatnánk, hogy barátok lettek, ha lehet ilyennek nevezni azt a fajta kapcsolatot, mely egy király és egy kézműves között kialakulhat. De a mester is ügyesen elsajátította az udvari etikettet. Beszéde egyre kifinomultabb lett, ott raccsolt, ahol kellett és akkor selypített csak, ha elkerülhetetlen volt. Még a Dán Királyi Ólomkatonakészítő megtisztelő címet is megkapta. Nagy tisztesség volt ez a cím, talán még a történetírók sem tudnak a jó Harald Mortensenen kívül más királyi ólomkatonakészítőt felidézni, sem utána, sem előtte.
Bár Mortensen egyre gazdagabb és gazdagabb lett, nem felejtette el mesterségét és az ólomkatonák iránti rajongása mindvégig megmaradt. Esténként, mikor egy-egy hercegi névnapról, vagy operaelőadásról hazaért, sarokba dobta rizsporos parókáját és nekiállt az ólom megmunkálásának. Ez volt az ő világa, a folyékony ólom és a festékszag birodalma. Boldog volt, ha dolgozhatott, de boldog volt akkor is, ha ólomkatonakészítő magisteri címére és bankbetéteire gondolt.
Nem mindenkinek tetszett azonban Mortensen úr gyors felemelkedése. Főként nem a király legfőbb bizalmasának, jobbkezének és leghűbb szolgájának, a királyi titkos tanácsosnak. Nem nézte jó szemmel, hogy Frigyes király ekkora figyelmet szentel egy ilyen alacsony származású kézművesnek. Zavarta, hogy Mortensen ott ülhet a királyi lakomákon, egészen az asztalfő közelében, de még a hercegnő születésnapjára is meghívták. Gyakran látta, hogy a király és Mortensen a palota kertjében sétálnak. Azt gyanította, hogy az ország diplomáciai lépéseit, gazdasági helyzetét beszélik meg, melyből ő, a legfőbb titkos tanácsos kimarad. Igyekezett tehát megfúrni a játékkészítő befolyását, ha ugyan volt neki valaha is olyan. Ettől kezdve mindig azon volt, hogy rossz színben tűntesse fel Mortensent. Epés megjegyzéseket tett öltözékére, hintójára, lovaira, de még az ólomkatonáira is. Folyvást a király fülébe sugdolózott, elhordta fűnek-fának, hogy méltatlan a királyi ólomkatonakészítői címre, figurái egyre kisebbek, egyre formátlanabbak, hogy azt veszi észre, a katonáiból kispórolja az ólmot. A királyt azonban fontosabb dolgok foglalták le, neki háborút kellett viselnie, meg kellett küzdenie – hasonlóan értelmetlen kérdésekről – a lázadozó klérussal és persze enni kellett adnia népének. A titkos tanácsos kéréseire minduntalan csak arisztokratikusan legyintett és fejét kissé oldalra billentve, finoman megérintette homlokát.
Történt egyszer, hogy a francia király Dániába jött látogatóba. A franciák a dánok legfontosabb szövetségesei voltak a németek ellen vívott, hosszú évek óta tartó háborúban. Frigyes király nagy felhajtást tervezett az előkelő vendég tiszteletére. Az ország legkiválóbb szakácsait hívatta udvarába, hogy készítsék el minden idők legpompásabb lakomáját. A különleges gyümölcsöket a gyarmatok legtávolabbi szegletéből hozatta, a nagyszabású előadáshoz a cirkuszi mutatványosakat külföldről hívatta és Dánia legnagyszerűbb színészeit kérte fel, hogy színdarabban mutassák be a két nép dicsőséges és gyümölcsöző barátságát. És végül, játékmesterének megparancsolta, hogy készítse el a francia és a dán együttes haderő miniatűr mását, amint a véres csatában végül legyőzik a németeket.
A játékkészítő két hónapon keresztül éjt nappallá téve dolgozott a hadseregen. Ezt a feladatot már végképp nem bízhatta segédeire. Szinte nem is járt haza, állandóan dolgozott. Mikor hajnalban már nem bírta tovább a munkát, lefeküdt néhány órácskára a műhelyben, aztán felkelt és dolgozott tovább. Több tízezer ólomkatonát készített el, mindegyiket a tőle megszokott mesteri aprólékossággal. Mikor végre elkészült, egyenként kirakta őket a fákkal és bokrokkal díszített terepasztalra. A völgyben a katonák vívták kilátástalan küzdelmüket, a domboldalon ágyúk és a tüzérek sorakoztak, míg a dombtetőn – hogy az egész csatateret beláthassák –, a dán és a francia parancsnokok álltak lovaik mellett.
Egyszóval, szemet gyönyörködtető volt. Egy valami azonban mégis hibádzott. A katonák rendezgetése közben vette észre, hogy a franciák vezérének, a díszes kék egyenruhába öltöztetett generálisnak bizony hiányzott az egyik lába. Apró figyelmetlenség volt, de Mortensen esetében mégis elképzelhetetlen. Sosem hibázott ilyesmiben, most pánik lett úrrá rajta. Gyorsan készíteni akart egy másik katonát, azonban ekkor felharsantak a franciák érkezését jelző trombiták, így az udvar népe sietve felsorakozott a palota előtt. Mortensen is feszülten beállt a díszsorfalba.
Mosolyogva, integetve szállt ki hintójából a kövérkés, borvirágos arcú francia király. Kölcsönösen üdvözölték egymást Frigyes királlyal, a díszsorfal pedig meghajolt. Együtt mentek be a díszes fogadóterembe, ahol a terepasztal állt. A házigazda számított a francia király elragadtatására és mi tagadás, meg is volt rá az oka. A miniatűr csata valóban gyönyörű volt.
A vendég csodálattal hordozta végig tekintetét az ajándékán. Egy ponton, a katonai vezérkar magasságában azonban hosszabban elidőzött. Hümmögött a francia király, mormogott a bajsza alatt, ráncolta homlokát, látszott rajta, hogy nem tetszik neki a féllábú generális. Nem szólt semmit, de onnantól kezdve kedvetlenebb, sőt bosszús lett. Nem nevetett Frigyes király tréfáin, később a galambröptetésen sem derült fel. Az udvari elöljárók feszengve néztek egymásra. Meglátta ezt a titkos tanácsos is, dörzsölni kezdte a tenyerét és rögtön arra gondolt, most talán el lehet mozdítani ezt a Mortensent. Csak a megfelelő pillanatra várt.
Másnap reggel a királyt rettenetes fejfájás gyötörte, mert előző este a francia udvar összes ajándékborát meg kellett kóstolnia, mind a savoyait, Loire-völgyit, burgundit, Provence-it, Languedoc-it, Bergerac-it, Roussillon-it, bordóit és egy kis elzászi chardonnayt a végére. Zavarta a titkos tanácsos sugdolózása és a pokolba kívánta a rá váró vadászatot, az állófogadást és a komédiások színi előadását. Mikor meghallotta, hogy megint a játékkészítőről van szó, csak sóhajtott egy mélyet és üres tekintettel, oda se figyelve hallgatta tanácsadóját. A tanácsos tudta, hogy most nem szabad dagályosan szidnia Mortensent. Röviden előadta, hogy a féllábú generális nem csak diplomáciai baklövés, de fogyasztóvédelmi aggályokat is felvet. Végül a király orra alá tolta a rendeletet, amely megfosztja minden címétől a játékkészítőt. A király el sem olvasta, csak gyorsan aláfirkantotta, remélve, hogy alhat még egy keveset a fácánvadászat előtt.
A titkos tanácsos kárörvendően somolygott. Lám egy dán ólomkatona nem lehet féllábú! Ezt most egyszer és mindenkorra megtanulja a semmirekellő Mortensen.  Alig várta, hogy már aznap, síri hangon közölje vele a szomorú hírt. Nincs ember, aki nála jobban sajnálná a helyzetet, de sajnos Mortensen szolgálataira a továbbiakban nincs szükség. Talán még néhány könnycseppet is kifacsart szeméből.
Mortensent lesújtotta a hír. Egyik napról a másikra vége lett fényes udvari pályafutásának, ráadásul egy ilyen semmiség miatt! Lecsúszása gyors volt és látványos. Annak idején Dániában, sajnos a királyi udvar diktálta a divatot. Mikor híre ment, hogy a mester kegyvesztett lett, nem csak a főurak, a kereskedők, a városi elöljárók, de még az állami kishivatalnokok is hanyagolni kezdték a Mortensen Spilfabrikot. Megtakarított vagyona egy ideig még elegendő volt, azonban nem húzhatta sokáig. Új megbízást már nem kapott. Először csak egy, majd három, végül mind a tíz segédjét el kellett küldenie. Nemsokára a boltot is bezárhatta.
Hogy ezután mi történt vele, azt senki sem tudja. Egy darabig keringtek pletykák egy ártalmatlan bolondról, aki esténként egy külvárosi csapszékben magyaráz fácánvadászatokról, udvari lakomákról és egy bizonyos terepasztalról. Azt is beszélték, hogy vidékre költözött, hogy meneküljön a szégyentől, mások azt terjesztették, hogy borba fojtja bánatát, megint mások, hogy önkezével vetett véget életének. Végül a pletykák is elapadtak, lassan mindenki elfelejtette a játékkészítőt. 1857 tavaszán már csak egy kopott cégér emlékeztetett arra, hogy valaha itt élt és alkotott egy Harald Mortensen nevű kézműves.
Évekkel később, karácsony táján, a polgármester lakája sétált a városi főutcán. Urától ötven koronát kapott, hogy ajándékot vegyen a fiának. A polgármester elfoglalt ember volt, ilyesmire nem volt ideje. A lakáj gyorsan el akarta intézni az ajándékvásárlást, hideg is volt és más dolga is akadt. Megállt hát a kirakodóvásár első árusánál és szemügyre vette a portékát. Az árus ólomkatonákat árult. Minden dobozban huszonöt kis katona volt. Rákérdezett, hogy mennyibe kerülnek, az árus elmondta, hogy minden doboz negyven korona, de azt a hátsót odaadja harmincért. Abban ugyanis az egyik katonának hiányzik az egyik lába. Anyaghiba, mondta az eladó, de nézze csak meg, attól még nagyon szép kis katona az is. A lakájnak eszébe jutott, hogy azt a húsz koronát elrakhatná magának, otthon majd azt mondja ötvenért vásárolt. Bármivel azonban nem mehet haza, ezért aprólékosan megnézte a féllábú katonát. Gondolta, ez biztos tetszeni fog az úrfinak. Gyönyörűen megmunkált darab volt, kék egyenruhája szinte ragyogott. Csak az arca volt furcsa egy kissé. Míg a többi katona mosolygott, ez szomorúnak tűnt. De nem csupán szomorúság ült az arcán. Inkább valamiféle bűnbánat.

(Illusztráció: autent)