A férfi pontban fél hétkor esett be a villamos alá. Éppen azon a helyen, ahol a villamos kiér az alagútból, így a vezető a hirtelen szemébe tűző világosságtól néhány pillanatig szinte nem is lát semmit. Nem mintha lenne ideje a fékezésre, egy ilyen villamos átlagos féktávja nyolc-tíz méter, nincs esélye annak, aki pont az alagút végénél esik alá. A vezető tehát ilyen helyzetben biztosan nem hibáztatható.
Mikor Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes a helyszínre ért, a holttest körül már összegyűlt egy kisebb embertömeg, mely főként a villamos utasaiból és egyéb járókelőkből állt, akiknek kora reggel nem akadt jobb dolguk. Rátkay éppen a reggeli bevásárlást intézte. Tizenöt éve szerelt le, illetve ment nyugdíjba, mindössze ötvenkét évesen. Bár régen nincs állományban, még mindig nem tudta megszokni, hogy fél hatnál tovább is alhat, így heti kétszer már hatkor elindult a közeli piacra. Ekkortájt még kevesen vannak a villamoson, az utcán is alig néhányan lézengenek. A piacon gyakran találkozik kollégákkal, akiket a fegyveres nyugdíjasok klubjából ismer. Ilyenkor katonás sorban állnak a zöldséges előtt és átbeszélik az újság bűnügyi rovatát.
A holttest groteszk látványt nyújtott. Egy holttest persze önmagában groteszk, de ezt a férfit a villamos kereke a csípője táján szelte ketté. A törzs nem vált teljesen szét, néhány véres idegrost még egyben tartotta. A férfi lábai ellentétes irányokban égnek álltak, mintha a halál pillanatában spárgázott volna. Az arc azonban nem roncsolódott, így a férfi kora könnyen megállapítható volt. Hatvanöt és hetven közötti, közepes fizikai állapotban lévő, középen kopaszodó állampolgár, ránézésre hajléktalan.
Az egyik szemtanú, egy középkorú nő elővette a mobilját és a rendőrséget meg a mentőket hívta. Rátkay, mikor meglátta, hogy telefonál, gyorsan odament hozzá, közelhajolt az épp beszélő nőhöz és azt mondta:
– Kérje a gyilkosságiakat, ne csak egy járőrt küldjenek! Önkezűség és véletlenszerűség kizárva, a bűnügy mélyebb vizsgálatot igényel.
A nő Rátkayra nézett, rögtön látta, hogy ezt az embert komolyan kell venni, nem a levegőbe beszél, kérte tehát a gyilkossági főosztályt is. Rátkay fontoskodva feltette vastag, sötétbarna keretes szemüvegét, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A szemüveg miatt a kollégái már húsz éve is gúnyolódtak a háta mögött és azóta sem jött divatba. De Rátkayt sosem érintette meg semmilyen divat szele. Szakember volt. Ha egy ügyre koncentrált, sosem mellőzhette a szemüveget. Részben a jóleső állandóság miatt, részben pedig azért, mert ténylegesen távollátó volt, ahogy azt már harminc éve, az első alkalmassági vizsgálaton megállapították nála.
Rögtön intézkedni kezdett. A holttest körül szabályos vizsgálati színhelyet alakított ki. Ő ugyan sosem csinált ilyesmit, annak idején más ügyekben működött közre, de a főiskoláról még emlékezett az elméletre. A bámészkodókat utasította, hogy álljanak arrébb. Rátkay határozott fellépését és erősen kopaszodó, de tekintélyt parancsoló arcát látva nem is ellenkeztek. Gondosan felmérte a tetthelyet és bevásárló listája hátára jegyzeteket készített. Empirikus megfigyeléseket végzett, a sínre ragadt kénport morzsolgatta az ujjai között, a járda nedvességét vizsgálta, a halott férfi kabátjának szakítószilárdságát becsülte meg. Semmi nem kerülte el a figyelmét.
Végre megérkeztek a nyomozók. Két férfi, egyik sem lehetett több negyvennél. „Ifjú titánok” gondolta Rátkay. A tapasztalt öreg kolléga enyhe lenézésével tekintett rájuk, de kicsit irigyelte is őket. Mindig is szeretett volna a gyilkosságiaknál dolgozni, de akárhányszor kérte, sosem helyezték át és végül harminc évet húzott le a zsebtolvajlási osztályon. „Rád ott van szükség Géza” mondták neki. „Nélküled mit kezdenének ezek? El lennének veszve!”. Titkon azért szerette volna ő is bőrkabátban járni a várost saját szolgálati autójával, termoszból kávét inni, jóban lenni az alvilági besúgókkal és mindig nyomozni, gondolkodni, sikereket elérni. De nem, számára maradt a kék formaruha és a jelentéktelen lopási ügyek.
Mikor a nyomozók odaértek, rögtön látták, hogy Rátkay ura a helyzetnek, itt vele van beszélnivalójuk.
– Tehát ön is kolléga. – nézett rá barátságosan a magasabb nyomozó. – Szabad a nevét uram?
– Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes, kérem tisztelettel. Van néhány észrevételem az esettel kapcsolatban.
– Természetesen uram. Megkérdezhetem, hogy milyen osztályon teljesített szolgálatot?
– A lopási osztály zsebtolvajlási alosztályának vezetője voltam a II. kerületi rendőrkapitányságon, csaknem harminc éven keresztül.
A két nyomozó lopva egymásra nézett, az alacsonyabb alig észrevehető mosolyra húzta a száját.
– Szép életpálya uram. Manapság sajnos egyre több a zsebtolvajlás, szükségünk van az éber szemekre. – a két nyomozó összenevetett.
Rátkay feszes, precíz mondatokban adta elő nekik megfigyeléseit. Megint az őrszobán érezte magát. Logikusan, jegyzőkönyvszerűen magyarázott. A lényeget mondta és ahogy régen sem, most sem veszett el az apró részletekben. Lényeglátásáért mindig dicsérték, annak idején bármilyen hülye fogalmazó nyomdakész jegyzőkönyvet tudott írni a tényállásból, amit felvázolt. A férfi tehát nem beesett a sínek közé, hanem egyértelműen lökték. Akcidencia kizárva. Az alkoholos befolyásoltság mértéke a bűncselekmény hiányát nem támasztja alá. A járda egyenletes, száraz felületű, a síkosság mértéke elenyésző. Az elkövető valószínűsíthetően hátulról támadt és erőteljes lökéssel taszította a sértettet a villamos alá. Indítéka alaposabb vizsgálatot igényel. Rátkay a nyereségvágyat első körben kizárná, ennél valószínűbb az aljas indok. Mikor mondandója végére ért, a jegyzeteit tartalmazó bevásárló listát átadta a nyomozóknak és azt tanácsolta nekik, hogy készítsenek róla biztonsági másolatot a kapitányságon. A nyomozók mosolyogtak Rátkayn és illedelmességből elvették a jegyzeteket, az egyik zsebre rakta, a másik fáradtan hümmögött.
– Nézze, Rátkay úr. Mi igazán értékeljük az ön által tanúsított ügybuzgalmat. De ez itt egy teljesen hétköznapi eset. Itt járkál a szatyraival ez a csöves, nyilván seggrészeg. Összevissza támolyog, a zacskókat nem bírja el. Megszédül, elesik, begurul a vonat alá. Ennyi történt, semmi több. Aztán órákon keresztül jegyzőkönyvezhetünk a csóri csöves miatt.
Rátkay azonban nem tágított. Nem értette, hogy a két nyomozó előtt miért nem nyilvánvaló, ami számára az. A csapatmunkának ezt a részét sosem szerette. Sok nyomozót már annak idején is korlátoltnak tartott, akik nem látják a fától az erdőt. Aztán eszébe jutott egy másik körülmény, amiről eddig nem beszélt.
– Ha jobban megnézik a férfi orrnyergét. Kétoldalt ki van pirosodva. Ez arról tanúskodik, hogy szemüveget hord, ráadásul valószínűleg egy masszívabb, ódivatú darabot. A szemüveg tehát nem volt rajta, így azt sem láthatta, hogy valaki közelít felé. Éppen ezért védekezni sem próbált, mikor belökték, minden egy pillanat alatt történt.
– Rátkay úr, ezek tényleg nagyon jó meglátások. De meg kell mondjam, jelen helyzetben nem igazán vesszük hasznát. Másrészt a pasas szemüveget is hordott, nézze csak. Ez is összeroncsolódott az eséskor.
Ezt mondta a nyomozó és lábával finoman megemelte a halott férfi vállát és egy vastag, sötétbarna keretes szemüveget vett föl a sínről, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A bal lencséje teljesen összetört, a jobb pedig megrepedt. A szemüveg szára is kettétört, a vége ernyedten lógott, az apró műanyaforrasztás szinte teljesen elengedett. Rátkay zavartan megtapogatta zsebében a szemüvegét. Nem találta sehol, a zsebben csak az üres tok volt.
– Szóval maguk szerint teljesen átlagos eset? Semmi különös? – kérdezte Rátkay immár teljesen összezavarodva.
– Így van, teljesen hétköznapi – mondta a rendőr és szomorúan elmosolyodott. – Sőt. Tulajdonképpen elég unalmas.

(Illusztráció: crmnts)