Hajnal van. A panelházak fölött misztikus ködként kavarog a szürke égbolt. Van benne valami túlvilági és megfoghatatlan.

Egy szakadt Zsigulit kaptam a megbízómtól, hogy minél hitelesebbnek hasson majd az osztrák határon. Feltéve, hogy odaérek, mert a váltó kattog, zörög, nem akarja az igazat. Hosszas huzavona után aztán beveszi a rükvercet, de csak azt az egy fokozatot. Elgondolkodtató, hogy milyen arcot vágnak majd a határon, amikor 2015-ben komótos tempóban araszolva megérkezem hozzájuk a történelem hátán. Egy csipetnyi avítt kelet a hibridautók, okostelefonok és megabitekben számított szupersebesség árnyékában.

Hegyeshalom felé tolatok az M1-esen. Bekapcsolom a rádiót, hogy legalább a műszerfaltól felém áradó hanghullámok jelezzék voltaképp merre volna az előre. Fáj a nyakam, a bordáim, a gerincem. A testtartásom egy gondos kezek által megformált fonott kalács nemességét sugározza, miközben a rádióban borús hírek ömlenek a tarkómra: migránsok áradata; kétségbeesett emberek tömegei keresnek menedéket, jobb életet, parányi reményt. Számukra minden elveszett, de a Nyugat kapujában talán megváltják őket. Instant történelemórát kapok a Közel-Kelet válságáról olyan szavak és nevek elhangzását követően, melyek az Ezeregyéjszaka meséit idézik és világ életemben a kifürkészhetetlen egzotikumot juttatja eszembe.

Vajon tényleg jobb élet vár rájuk? Csupán kérdések fogalmazódnak meg bennem a hírek hallatán, miközben az autópálya széles magányában egy-két kósza autóstársam fenyegetőn rám dudál, villogtat a reflektorral, majd indexel és megelőz, közben szaporán váltogatva felmenőim nevét és a nem túl kifinomult szitokszavakat. Aztán elhúznak előttem, voltaképp mögöttem, a nyugat felé tartó keleti történelem „seggel a jövőbe” mintapéldánya mögött. Ha szeretnék valami pozitívat találni a helyzetben, azt mondanám, hogy ha visszafordítanak a határról, már legalább jó irányba állítottam az autót. Feltéve, hogy ő is akar majd visszamenni a lesajnált keleti blokkba.

Százezrek tartanak Németország felé … Ötmillió szír menekült várja hazája szomszédságában, hogy otthon rendeződjön a helyzet … Nyolcszázezer menedékkérőt regisztráltak idén Németországban … Akár a háromszázezret is meghaladhatja a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma ebben az évben … Újabb robbantás követelt áldozatokat Szíriában … Franciaország katonai beavatkozást fontolgat … Ma borús, hideg idő várható …

 

Elhagyom Győrt. Pirkad. Legalábbis néhány naiv fénysugár megpróbál áttörni a vaskos felhőakadályon. Pedig ahogy megmondták, ma nem fog kisütni a nap. De nem szegi kedvemet a hideg, és nem szegi kedvemet az autóút monotóniája sem. Bevettem már néhány kanyart hátrafelé, hogy felkészülve vágjak neki majd az útnak, amikor végre elindulhatok előre. Feltéve, hogy ő is akarja. Feltéve, hogy megengedi ez a roskatag orosz csoda.

A rádióban egy magyar popsztár nyekereg a hervadó szerelemről és elhantolt plüssjátékokról, meg hogy a Duna parton állva nem tudja, merre menjen. Érzek valami megértésfélét. Leginkább azok iránt, akik már többször kívánták a popszövegírók halálát, vagy a slágergyárak bezárását és a kétkezi zenei iparmunkások felcserélését automatákra, vagy bármi másra, ami nagyobb változatosságot garantál a szerelem és meg nem értettség körüli tipródásnál.

Hegyeshalom, határátkelő. Besorolok a kígyózó embertömeg mellé. Fiatal férfiak és asszonyok a még fiatalabb gyerekeikkel. Családok, szerencsétlenek, hontalanok egy jobb élet reményében. Rendőrök gyűrűjében teszik meg a vágyott métereket, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Fáradtnak és gyengének tűnnek, mégis van valami a tartásukban, ami reményteli és nemes. Nem hiába mondják, hogy csak az tudja értékelni az élet apró örömeit, aki már sokat szenvedett. Ismét az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, azok az egzotikus tájak és történetek. Eltűnődöm, vajon mi lehet bennünk a közös? Hogy a látványos különbségek dacára vajon lesz-e valaha is közös nevező, lesznek-e majd közös értékeink és kölcsönös tisztelet? Hogy az oly közeli származási rokonságunkat, a természeti tényeket megcáfolva, miszerint mindnyájan ugyanahhoz a genetikai családhoz tartozunk, amit emberi fajként ismerünk, bántjuk és megnyomorítjuk egymást, amióta az első ember rájött, hogy a bottal nem csupán a karját hosszabbíthatja meg, hanem félholtra verheti a másikat… Lesz itt valaha béke?

Az az érzésem, hogy Isten legalább annyira komor hangulatában van, mint a kora őszi idő. Szólítjuk Őt ezer néven, tulajdonítunk neki millió attitűdöt, mégis egyetértünk abban, hogy fölöttünk áll. És talán nem is gondoljuk, hogy mennyire belefáradt már az örökös magyarázásba, hogy „Ember! Ne az én nevemben ganéjkodjál!”. Míg ezen morfondírozom, a tömeg tovább hömpölyög az osztrák fennhatóság felé. Aztán hirtelen egy női alak jelenik meg. Öltözéke hasonló a többiekéhez; csiricsáré színű ruhák és fejkendő, egy dologban mégis gyökeresen eltér a többiektől: hatalmas bőröndöt húz maga után pontosan az ellenkező irányba. Ausztriából érkezett és felém tart. Jobban megnézem magamnak, majd megnézem a zsebemben lévő fényképet, amit a megbízóm adott. Már tudom, hogy ő lesz az. Ő a munkám, a fuvarom, hosszú idő után az egyetlen és valószínűleg az utolsó, mert annyit fizet, hogy ha kétszáz évig élnék, akkor se nyekkenek meg. Felém integet, megszaporázza a lépteit. Már nyitom a csomagtartót és elveszem a bőröndjét. Beül a hátsó ülésre és magára húzza fejkendőjét. A magyar rendőrök észrevesznek. Tudtam, hogy nem jó ötlet a Zsiguli 2015-ben, de a főnököm ragaszkodott hozzá. A fakabátok mégis emberségesek. Rutinszerűen elkérik az irataimat, belenéznek a csomagtartóba, benéznek a hátsó ülésre és ellenőrzik az utasom iratait, amelyek nyilvánvalóan hamisak, mégsem tűnhet fel nekik, hiszen első osztályú munka. Kérdeznek ezt-azt az úti célunkról, és hogy miért pont Magyarország felé vesszük az irányt, amikor mindenki eljön onnan? Annyira mégsem érdeklik őket az okok, inkább csak gyűjtik az új ingereket, hogy ébren maradjanak. Hosszú napok és éjszakák vannak mögöttük, és senki se tudja mi lesz holnap. Végül elbúcsúzunk, és szebb napokat kívánunk kölcsönösen.

Elindulunk, végre előre. Az öreg ruszki beadta a derekát és bevette az egyest. Az öregek makacsságából viszont most sem ad lejjebb, innentől csak az egyest viszi. Mégis haladunk, végre előre a népszerűtlen Kelet-Európa felé. Az utasom némán reszket. Megkérdezem, hogy felcsavarjam-e a fűtést, mire kimérten bólogat és megköszöni. Nem igazán beszélünk többet. Leveszi a fejkendőjét és kigombolja a kabátját. Barátságos arcú, hatvanas szőke asszony a maga germános büszkeségével és tartásával. Fogadni mernék, hogy láttam már valahol. Piszkosul ismerős az arca, s mialatt én ezen tűnődöm, inni kér. Hanyagul hátra mutatok a hátsó ülés alatt található zacskóra. Hallom, ahogy a műanyag flakon perforált kupakja lepattan és óvatosan belekortyol az üvegbe. Hümmög és elégedetten jegyzi meg, hogy ízletes, majd újra belekortyol. Én pedig csak tűnődöm és tűnődöm. Egyre ingerültebb leszek, mert mindig felidegesít, ha valamire szeretnék fényt deríteni, de megcsal az emlékezetem. Kiborító! Ilyenkor persze általában az a megoldás, hogy lehiggadok és igyekszem elfelejteni a problémát, aztán pár nap múlva ismét beugrik a dolog, becsomagolva a megfejtéssel. Valószínűleg most is így lesz. Elhessegetem hát a gondolatot, belenézek a tükörbe, és akkor döbbenek rá, hogy itt most mindennek vége. Összeszedem az istenhez közelebb álló gondolataimat és imádkozni kezdek, hogy az öreg Lada vegye be a többi fokozatot és leadjam a szállítmányt, amíg még fizetnek érte. Káromkodni szeretnék: mégis hogyan lehet valaki ekkora barom? De nem szabad, most nem lehet. Most imádkoznom kell, mert sajnos a fagyállót itta meg…

2015. augusztus

 

 

 

Ma reggel a rádióban Mozart Kis éji zenéje szólt. Világtalan macskám, a vak király nevét viselő Béla elmélyülten hallgatta, még dorombolt is hozzá. Én azon tűnődtem, talán ez az egyetlen dolog a Földön, amiben vitathatatlan Európa fölénye. A zene. A kifinomultsága, szerteágazó formavilága, páratlan gazdagsága. Ezen a kontinensen dolgozták ki a muzsika rögzítésének módját, a kottát; ezen a földrészen a legváltozatosabbak a zeneszerszámok és -stílusok, itt a legkimódoltabb a hangzásvilág. Ha valamire, hát erre igazán büszkék lehetünk. Még mi, félig ázsiai magyarok is, fűztem hozzá félhangosan, nem kevés epekeserű iróniával. Elég, ha csak Lisztre, Bartókra vagy Kodályra gondolunk. Éppen ők jártak a fejemben, amikor a rádióban váratlanul fölcsendült a Cintányéros, cudar világ című operettsláger. Nyomban lehűtötte a kedélyem. Ez is európai zene, nyilallt belém fájdalmasan, ez a hamis, negédesen üres semmitmondás. Sőt! Sokak szerint nem csak úgy szimplán európai, de mindenekelőtt magyar. Még a nemzeti kulturális büszkeségeink közé is besorolták pár éve. Igaz, nem konkrétan ezt a cintányéros cudar borzadályt, hanem az operett néven közismert műfaj egészét. Úgy is mondhatnám: en bloc. Béla olvasott a gondolataimban: fújt egyet a rádiókészülék felé…

Magam sem tudom, mi a csudára számítottam, amikor belevágtam ezekbe a jegyzetekbe. Részint érteni, átlátni és föloldani akartam, azt hiszem. Érteni a motivációimat, átlátni a történéseket és föloldani az ellentmondásokat, amelyek bennem feszülnek. Attól tartok, e három kitűzött célból egyiket sem értem el, talán meg sem közelítettem. Részint rögzíteni szerettem volna a világ néhány momentumát, elemét. Az én világomét, amely a végnapjait éli. Nem vagyok elégedett ebben a vonatkozásban sem. Hiszen miközben egy nagyszerű civilizációt, egy remek kultúrát akarok megörökíteni, valójában csak a salakját tudom leírni. A csalódottságot, a bosszúságot, hogy ide jutott. Mindössze azt a ragacsos, mászkos pernyét, ami megmaradt belőle.

– Valaha a nyugati embernek voltak motivációi az evésen és a baszáson kívül is – magyaráztam heves gesztikulációk közepette a minap Dzsehuti nevű könyvesboltomban Benének, az írónak, aki két évvel járt alattam a gimibe. – Volt hite, voltak értékei. Ma olyanok vagyunk, mintha Sade márki valamelyik pamfletjéből léptünk volna elő. Valamikor a nyugati ember céljai nem merültek ki abban, hogy fizikai értelemben jól érezze magát, nem keverte össze a kielégülést és a boldogulást a boldogsággal. Ma az a lényeg, hogy a legújabb gyártású tárgyak birtokában legyünk, kényelmesen, lehetőleg gondtalanul éljünk és évente legalább egyszer, de inkább többször elutazzunk egy másik országba, minél messzebbre, annál jobb. Hallatlanul fontos továbbá, hogy minél több emberrel létesítsünk szexuális kapcsolatot, s ezért bármire hajlandók vagyunk, néhányan még az önsanyargatásra is. Mi több: aki ma a nyugati emberek közül egyáltalán képes önsanyargatásra, az szinte kizárólag ezért képes rá. Azért, hogy vonzó legyen, illetve megőrizze a vonzerejét. Habzsolunk, feszt csak habzsolunk, két pofára faljuk az élvezeteket…

– Minden a régi, nagy kaland, a jó sokból jó sokat, ahogy Menyhárt Jenő énekelte – motyogta Bene.

– Valahogy úgy – helyeseltem.

– A szerelmet egyesek szerint a trubadúrok találták ki – szólt közbe Sonka. Valamiért azon a napon betévedt a Dzsehutiba. Ott téblábolt már egy ideje. Maga se tudta, mit keres. Mi se.

– A szerelmet mindenki kitalálja magának, ha képes rá – legyintettem mérgesen.

Bene erre mesélt az anyai dédanyjáról, aki az első világháborúban kigyalogolt az orosz frontra, hogy egy kis hazai elemózsiát vigyen a férjének.

– Fél évszázaddal később elmesélte nekem a világ keletkezését – folytatta. – Az Istent, Ádámot és Évát. A férje, a dédapám közben ott bóbiskolt a sarokban, pipafüstöt eregetve. Hát, például ez az, aminek vége van. Már nem élnek le életeket egymás mellett az emberek, nem mesélnek sem mítoszokat, sem egyéb történeteket egymásnak, inkább földhözragadt témákon rágódnak. A dédunokák sem hallgatják a dédszülőket… Leginkább nem is ismerik őket.

A választ fogalmazgattam magamban nagy gonddal, ám mielőtt a megtalált szavakat megformálhattam volna, két egyetemista lépett a kasszához; belém fojtották a szót. Ezzel, mint hamarosan kiviláglott, végleg megszakították a társalgást. Miután elmentek, sehogy sem találtuk a beszélgetés fonalát. Erőlködtünk egy ideig, aztán inkább elbúcsúztunk.

Este, otthon vak cicámmal, Bélával folytattam az eszmecserét. Nem jutottunk messzire vele sem. Körben forogtunk, keserű szájízzel, a tehetetlenség feszültségével az idegeinkben. Utána képtelen voltam elaludni. Béla bezzeg nyugodtan durmolt. Hangosan szuszogott, mint rendesen. Megcirógattam a füle tövét. Nem ébredt föl. Halkan fölöltöztem és kiosontam a lakásból.

Hűvös őszi éjszaka borult a környékre. Céltalanul ténferegtem az utcákon, hallgattam a város neszeit, zajait. Részegek gajdolása, ritka éjjeli járművek motorhangjai, egy-egy kutyaugatás, macskanyávogás kúszott be a hallójárataimba.

– Nincs nálad cigi? – állított meg egy kapualjból elém sejlő árnyék.

– Sajnos nincs – feleltem. – Viszont tudok adni némi papírpénzt, ha nem sértelek meg.

– Nem sértesz meg – érkezett a gyors válasz.

Az árnyék elvált a kapualj mélyebb sötétjétől. Ismerem ezt a hajléktalant, hasított belém a fölismerés, gyakorta látom errefelé. Előhúztam a pénztárcám a farzsebemből, kivettem egy kétezres bankót, átnyújtottam a férfinak.

– Köszönöm – mondta. – Nem fogom elfelejteni, ne félj.

– Nem félek – mosolyogtam rá. – Látom a tekintetedben, hogy bízhatok benned.

A hajléktalan közelebb hajolt hozzám, alaposan megvizslatta az arcom. Arra lehetett kíváncsi, szavaim mögött nem rejtőzik-e gúny. Nem rejtőzött. A lelkiismeretem akkor is tiszta volt, azóta is az.

– Lehet, hogy nem veszel komolyan – jegyezte meg a férfi semleges hangon. – Pedig vehetnél… A nevem Harmahisz.

– A gizai szfinx egyik neve az egyiptomiaknál – vetettem közbe. – A név jelentése a horizonton trónoló Hórusz, ha jól emlékszem. Az éppen uralkodó fáraóval is azonosították.

Harmahisz egy pillanatra meghökkent.

– Nocsak – villantotta rám sárga, töredezett és hiányos fogsorát. – Milyen tájékozott vagy az egyiptomi mitológiában.

– Nem annyira – szerénykedtem. – Igaz, ezt véletlenül tudom.

A nyelvem hegyén volt, mégsem böktem ki, hogy a könyvesboltomat is egy egyiptomi istenről neveztem el.

– Többé-kevésbé jól tudod – dicsért a hajlék nélküli. – A szfinxet Horánnak is hívták, az arabok pedig Abu-’l-hulként emlegették, ami annyit tesz, a Félelem Atyja. Az én nevem természetesen nem azért Harmahisz, mert bárhol vagy bármin uralkodnék, nem is azért, mert félni kell tőlem, hanem azért, mert folyton figyelek, mindent megjegyzek. Én vagyok a tanú. Akár a szfinx. Az emberek szeme előtt élek, mégsem vesznek rólam igazán tudomást, mintha csupán egy gyík volnék a falon. Mindenki fél kicsit, ha az útjába akadok, ám félelme nem tudatosodik igazán, inkább óvakodásként, émelygésként jelentkezik.

Milyen pontosan fogalmaz, álmélkodtam. Sajátos nézőpontjából valóban tökéletes a párhuzam közte és a piramisok őre között.

– Akár a napszemmel is azonosíthatnának, nem gondolod? – bökött felém az ujjával. – Ha ismered az egyiptomi mitológiát, tudod, mi az.

– Ré szeme – bólogattam buzgón. – Előle nem bújhat el semmi és senki.

Harmahisz elégedett bólintott.

– Pontosan. Csakhogy mégsem én vagyok Ré szeme. Én Harmahisz vagyok, a szfinx. Figyelek és gyűjtöm az adatokat, információkat, elraktározom őket és csakis annak adom ki, akit megillet. És téged, immáron tisztán látom, egyszer majd megillet… Bizony elhiheted nekem: nem foglak elfelejteni. Mi a neved?

– Czeredi Hunor Gábor – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Nem feledlek, Czeredi Hunor Gábor – mondta még Harmahisz, mielőtt visszalépett a kapualj sötétjébe. Pár másodpercig még tanácstalanul álltam, szerettem volna újabb kérdéseket föltenni, tovább húzni a beszélgetés fonalát. Végül letettem szándékomról. Csöndesen, kimért léptekkel hazafelé indultam.

– Bolond lehet? – tanakodtam magamban, s alig vártam, hogy megtanácskozzam a kérdést a macskámmal. Ő azonban még mindig mélyen aludt, amikor hazaértem, nem számíthattam utolérhetetlen bölcsességére.

– Bolond lehet – szögeztem le. – Szebb napokat látott bolond.

Ennyiben maradtam magammal. Mindazonáltal van bennem egy fura bizonytalanság azóta is. Nem mintha misztikus lénynek látnám a hajléktalant – nem, nem, ennél racionálisabb és modernebb, európaibb ember vagyok. Viszont a zsigereimben érzem, hogy valami különös titka van. Nagyobb titok az őrületnél…

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

(Illusztráció: Karen Hickerson)

   Azon a vasárnap délután a kislány kӧnnyei lassan ӧsszemosódtak az esőcseppekkel és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsavӧrӧs orcákon.  Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazӧld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvӧs esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazӧld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lӧtyӧg. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülӧtteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden kӧnnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sӧtét hajfürtӧk kӧzӧtt vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon tӧrténetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tӧk anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen legurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tӧk húsát kivájták, kemény héját megtӧrték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütӧtt-kopott napsárga labda apró csipkefüggӧnyӧkkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami fӧldӧntúli varázsvilágba, míg ő a sӧtétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

    De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtӧket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzӧld lombjával a temetőben, anya ӧrӧkké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

    A mohazӧld nadrágon ӧsszestoppolt foltok terpeszkedtek. Tӧbb, mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az ӧsszekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak külӧnleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tӧmjénes illatában tӧrténő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsӧtét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok kӧnny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló fӧldrӧgӧk tompa puffanása, ételek és tӧmjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a tӧrtenetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sӧtétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

   Ahogy teltek a hónapok, egyre tӧbb feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazӧld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combkӧzéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, ӧblӧs, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

   A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának kӧszӧnheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtӧbbszӧr illedelmesen erőltette magába a zsírgyӧngyӧktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétkӧznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Előszӧr anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

   A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így kӧnnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák.  De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppenhogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kӧvekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

   Később vette észre, hogy a mohazӧld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben dӧbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.

– Van olyan, hogy egy zene vagy egy zaj árt a babának? Úgy értem, az anya hasában.
– Hihetetlenül hangzik, de a magzat hamarabb hall, mint hogy elkezdene dobogni a szíve. A fül az első érzékszerv, ami működésbe lép. A beágyazódás előtt, az egy centinél kisebb embrió hallószerve már látható mikroszkóp alatt, a tizennegyedik héttől kezdve egyértelműen hallásról, a huszonkettediktől kezdve pedig differenciált hallásról beszélhetünk. Így könnyű belátni, hogy milyen nagy szerepük van ezeknek az ingereknek. Minden olyan zaj ártalmas lehet tehát, ami érzékelhetően kényelmetlen érzést okoz a magzatnak, és hosszan terheljük vele. Jellemzően az agresszív zajok, vagy a normál beszédhez és testzajokhoz képest diszharmóniát sugárzó zörejek árthatnak. Nem szeretik például a kemény rockot, vagy az emberi agresszióra utaló jeleket. Van azonban valami, ami talán ennél is fontosabb, de a csecsemő- és kisgyermekkor kapcsán emlegetjük többet: ingerekre szükség van! Azok a csecsemők, akik zajok nélkül növekszenek (pontosabban csak az anya testében hallható ingereket kapják), eltérő módon fejlődnek a normál környezetben növekvő társaikhoz képest. Egyrészt ők is azokra a zajokra lesznek fogékonyak, azoktól nyugszanak meg, amelyek emlékeztetik őket a magzati állapotra, másrészt túlérzékenységet mutatnak az ettől eltérő és az ismeretlen zajokra. Nyilván ingerelhetőbbek, hiszen a hétköznapi zajokat is idegennek érzik.
– El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy valaki zajingerek nélkül töltsön hónapokat az anya hasában…
– Ez valóban nagyon ritka, de előfordulhat, hogy a várandósság időszakában egy édesanya valami miatt elszigetelődik, és a magzat gyakorlatilag nem hall más zajt, mint az anya testének hangjait…
– A vonalban egy hallgató, jó napot kívánok.
– Jó napot. A csend témájához kapcsolódnék.
– Jól hallom, hogy autóban ül?
– Igen, úton vagyok.
– A városban van?
– A hegyekben vagyok.
– Hová tart éppen?
– Nem tudom.
– Egyszerűen csak autózik?
– Mondhatjuk így is.
– Tehát a csend… Milyen történetet tud velünk megosztani?
– Amikor kisgyerek voltam… Anyám mesélte, hogy az etetőszékben ülve, vagy a szőnyegen játszva, illetve, tulajdonképpen bárhol, bármikor el tudtam aludni, ha a rádió a rossz vétel miatt zúgni kezdett. Biztosan ismerik sokan azt a sistergős zajt. Na, arra aludtam. Egész kicsi koromból van is olyan emlékem (bár szerintem ő ezt nem ismerte volna el), hogy mikor letett aludni, bekapcsolta a rádiót, és beállította két állomás közé, hogy hamarabb elaludjak.
– A szülők nagyon leleményesek, ha altatási praktikákról van szó… Tud arról, hogy ez miért alakult így?
– Nem sokat. Anyám is olyan különleges, mint amit az előbb mondtak. Amikor terhes lett velem, lelépett az… A férfi. Akitől származom. Onnantól senkivel nem beszélt. Bezárkózott a szobájába. Vécére is csak akkor ment ki, ha nem volt otthon senki. A szüleivel lakott. Az apja nem is akart szóba állni vele, mikor megtudta, hogy a gyereke leányanya lesz. Az anyja meg, a nagyanyám, tehetetlen volt. Nem csak a férjével. Ezzel az egésszel. Meg amúgy is mindennel. Hát, így.
– Ez tényleg nagyon különös eset.
– A nagyanyám behordta neki az ennivalót a szobájába. Pontosabban, ha jól értettem, letette az ajtó előtt. Fogalmam sincs, mit csinált odabent egyedül hosszú hónapokig.
– Mégsem volt teljesen egyedül, hiszen maga ott volt a hasában.
– Hát, igen.
– Kitől tudja ezt a történetet?
– Az egyik rokonomtól. De ő is csak akkor mesélte, amikor az anyám és a nagyszüleim már nem éltek.
– Mostanában milyen hatással van magára, ha efféle zajt hall?
– Nem tudom. Nem hallgatok ilyen zajt, de az biztos, hogy nem zavar.
– Bizonyos szempontból szerencsésnek is mondható: van, akit ki lehet kergetni a világból, ha nem tiszta a vétel. Az édesanyja megosztott önnel bármit erről az időszakról? Beszélgettek róla?
– Tessék?
– Az édesanyjával sohasem beszélt erről? Mármint a várandósság időszakáról.
– Nem értem tisztán. Azt kérdi, mit mesélt? Soha nem mesélt semmi olyanról, ami előttem volt.
– És maga kérdezte ezekről?
– Mi van? Nem hallom.
– Lehet, hogy nagyon le van árnyékolva az antennája. Nem tudna félreállni egy olyan helyen, ahol jobban hallhatjuk egymást?
– Ha jól értem, amit mond: nem tudok félreállni. Nagyon szűk hegyi utak vannak erre felé, nem lehet csak úgy megállni.
– Rendben, akkor próbáljuk meg így. Tehát az édesanyja beszélgetett valaha erről magával?
– Amikor már gondolkodtam ilyen dolgokon, akkor kérdeztem az apám felől, de legföljebb annyit mondott, hogy „nincs apád”. Kérdezgettem egy-két rokont is, de ők sem szívesen beszéltek erről, talán megtiltotta nekik az anyám. Nem tudom. Aztán a halála után az egyik unokatestvére nem volt hajlandó tovább hallgatni, és kitálalt.
– Haragszik az édesanyjára?
– Nem tudom.
– Értem. És gyakran csinál ilyet? Mármint, hogy céltalanul autózik az országban.
– Nem azért hívtam fel, hogy erről beszélgessünk.
– Nem akar beszélni róla…?
– Tudja mit: most már tök mindegy. Én minden esetre nem fogom azt csinálni, amit az anyám. Nem zárom magamra az ajtót. Mert ehhez senkinek nincs joga…
– Nem tudom, jól értem-e: ön is hasonló helyzetben van, mint akkor az édesanyja?
– Mit mond?
– Ön állapotos?
– Terhes vagyok.
– És egyedül várja a babát?
– Mit mond? Nem értem.
– Szívesen hallgat zenét?
– Á, dehogy! Én csak a rádiózúgást szeretem. Milyen hülye kérdés! Persze, hogy hallgatok zenét.
– Mit szólna, ha a hallgatók számára most ajánlhatna egy számot, mi pedig az alatt adáson kívül folytatnánk a beszélgetést?
– Nekem mindegy.
– Ajánljon valamit!
– November. Úgyis november van, és ez a legpocsékabb hónap. Minden rossz ilyenkor történik. Van valami olyan szám, aminek szerepel a címében?
– Egy pillanat, technikus kollégáink máris jelzik, hogy megoldják. Kérem, maradjon a vonalban!

 

 

(Illusztráció: River Black)

Annak ellenére, hogy az alkony, az ácsok mágneseinek himbálózása, és a lendülő pofon megakadt, lehetetlennek tűnt, hogy ne menjen le a nap, ne legyen meg a szögek jelentős része, és ne jelenjen meg minél hamarabb – ha a sötétedéstől nem is túl látványosan – egy tenyérnyi vörös hely Pikó arcán. Ami már csak azért is kijárt volna, mert egész héten későn, a megbeszélt időponttól eltérően, ráadásul mocskosan és szakadtan tekergett haza, napi szívbajt hozva ezzel az anyjára, aki eleinte tíz percenként rohant ki a kertkapuhoz, akkor még, hogy rajta kapja fiát a csavargás végén, később pedig, amennyire lehetséges, egyre gyorsabban és sűrűbben, minden alkalommal megadóbban.

   Két futás közt volt: a szárítóról szedegette és válogatta szét a ruhákat, mi az, amit a fia tovább szaggathat, és mi az, ami felmosó rongynak lesz jó. El sem tudta képzelni, hol lehet idáig maradni, mit lehet eddig csinálni, kivel van; és egyáltalán: olyan nincs, hogy nem jön haza.

   Az örökös szobafogság és a feltétel nélküli engedmények közti rugalmas területen mozgott, percenként az egyik végponttól a másik felé csúszva, érvekkel biztosan támogatva, egészen addig – és ez az addig, ez percenkét többször is volt –, míg egy ellenkező, hasonlóan stabil érvtől borult az egész elhatározása. Az utolsót, ami a pofon, sírás, kakaó és bundás kenyér mellett szólt, abban a szent pillanatban hozta, amikor meghallotta a bicikli közeledő, jellegzetesen kattogó hangját.

   A legnagyobb nyugalommal hajtogatta a kosárba, vagy dobta félre, egyelőre a fűbe a zoknikat, pólókat.

   Meg sem fordult, amíg a hang el nem némult a háta mögött, és egy halk köhögés, vagy talán mégis inkább torokköszörülés meg nem állította a mozdulatsorában, de csak azért, hogy hirtelen fordulatból a bűnösnek egy pofont adjon.

   Már javában tartott az új mozdulat, amikor egyszer csak furcsállni kezdte ezt a köhögést; a fia nem szokott köhögni, zavarában meg pláne soha. Magyarázkodni, fogadkozni, könyörögni, komolykodni: igen, de hogy köhögjön, az kizárt. És mintha nőtt is volna, a haja meg sötét lenne.

   Amennyire bírta, igyekezett az utolsó pillanatban megállítani a kezét, de az így is csattant az arcon. Bercién, Pikó barátja arcán.

   Az azért látszott, hogy Berci meglepődik, egy mukkot sem mer mondani, és szemében a kétség is, hogy ő azért nem biztos, hogy szeretne itt lakni.

   Jaaj, ne haragudj, Kicsim, nem téged akartalak. Csak azt hittem, végre hazaért a drágalátos barátod.

   Semmi baj, tényleg. Komolyan. Nincs itthon?

   Még nem jött meg. Hol jártatok egész nap?

   Én nem tudom; nem találkoztam ma Pikóval. Én csak azért jöttem, mert a biciklijét az árokban találtam. Azt hittem, valami baj van. 

◌

Innentől felgyorsulnak az események.

   Amikor Pikó apja hazaért, már nyüzsgött a ház. Ismerősök és ismeretlenek, rendőrök, barátok és szomszédok mindenhol. Figyelmesen végighallgatta feleségét, aztán egy nyomozó kérdéseire megválaszolt, utána szendvicseket és teát kért, előkereste a hátizsákját, amibe pokrócot, pulóvert gyűrt, elemeket keresett a zseblámpájába, csizmát húzott és kérte azokat, akik fia keresésében vele tartanának, fél órán belül legyenek a háza előtt.  A nyomozó nyugtatni igyekezett, várakozás mellett érvelt, de Pikó apja hajthatatlan maradt, és mivel a szakértői csapat a keresőkutyákkal egyre csak késett, a lassan készülődő embereket pedig nem állíthatta meg, sóhajtva levette zakóját, kért egy kabátot, és háromnegyed óra múlva elindult a tucatnyi férfival a Patkó erdő irányába.

  Szabályos időközönként megszólalt a házban maradt rendőr adóvevője; a keresőkkel tartó nyomozó jelentkezett be távoli, recsegő hangon, ugyanazt a mondatot ismételte, amelyben Pikót nem találják.

   Pikó anyja az ott maradt rendőrrel ezerszer átvette az eltűnés okainak teljes hiányát, kizárt minden szándékos, gyerekes világgá menetelt; három lehetőség maradt: Pikó valamiért fél hazajönni, kivár, éppen most fordul be az utcán. Pikót baleset érte, öntudatlanul fekszik valahol, pont most bukkantak rá, nem vitás. Pikót valaki elrabolta. És lehetetlen.

   Reggel még minden olyan jó volt. Pikó az udvarban játszott. Nézte a szomszédban ügyködő ácsokat, ahogy jelölgetik, vagdossák a gerendákat; közölte, hogy ő is ács lesz, kikönyörgött pár lécet, meg azt a vastag, lapos, piros ceruzát, amit mindig használnak, és rajzolgatta a fát. Aztán az apja kalapácsával ütögette őket össze. Evett egy szendvicset, és azzal, hogy nemsokára jön, megcsókolta – ezt az anyja többször hangsúlyozta –, esőkabátot, vizet és almát rakott a hátizsákjába, és kitolta a garázsból a biciklijét.

   Jóval éjfél után újabb kanna kávét hozott a várakozóknak.

   Ültek és hallgattak. Nem volt miről beszélni, a keresésen kívül más nem létezett, otrombaság lett volna bármi mással előhozakodni. A keresésről viszont semmit nem tudtak. Pikó anyja percről percre öregedett, a bőre foltos lett, haja megőszült, teste összement, meggörbült. Az adóvevő zajára megint ugyanaz a fiatal nő meredt a fekete készülékre, hogy a bejelentkezés után az arca ismét ráncosodni kezdjen.

   A rendőr a kávéját kevergette, és egyre jobban sajnálta Pikó anyját.

   Meglesz az a gyerek, ne aggódjon! Mindig meglesznek. Ha nem ma éjjel, hát akkor legkésőbb holnap vagy holnapután.

◌

 Reggel hét is elmúlt, mikor a csapat hazaérkezett; Pikó helyett, Pikó nélkül.

   Csalódott, holtfáradt férfiak kuporodtak az asztalhoz. Egymás tekintetét kerülve, poharaikba falevelek, bakancsaik mintáiból sárdarabok hullottak a járólapra.

   Az erdő városhoz eső, nyugati részét járták be. Kezdetben lábnyomot követve, később elvesztve azt, nagyobb távolságra egymás mellett, láncban folytatták a keresést. Az éjszaka nem volt hideg, a tiszta ég is segítette a tájékozódást, mégsem volt jele, hogy Pikó bármerre is járt. A reggel megőrizte ezt az éjszakát. Fák komor sziluettjét, lépések zaját, álmatlanságot, megőrizte a hallgatást.

   Az ügy, mert már kétségkívül ügy volt a számozott akta vallomásainak gépelt oldalain, iktatott hangfelvételeken, fényképekkel, térképpel jól dokumentáltan, követve az események sorát az eltűnés bejelentésétől, de a kihallgatásokban meg is előzve azt, egészen a végkifejletig. Ügy lett a nyilvánosság előtt is. Riporter jött a városi újságtól, tévétől, Pikó szülei pedig mindenki segítségét kérték. A várost elárasztották Pikó fényképei. Pikó mosolygott hirdetőtáblákról, a legforgalmasabb helyi járatokon, tejes dobozok oldalán.

   A kutyás keresőcsapat megérkezett, hogy maguk is az ügy epizodistáivá válva kutassák a patakpartot és az erdőt: az eltűnésre legalkalmasabb helyeket. A kutyák orra nem fogott szagot, tanácstalanul néztek tanácstalan feletteseikre. A nyomelemzők nagyítói sem nagyítottak akkorát, hogy a kis Pikóból a legkisebb darabkát megtalálják. Számos mintát begyűjtöttek a házból, aztán a keresés alatt az erdőből, a játszótérről, focipályáról – ahol a fiú csak megfordulhatott–, haj, szövet- vagy bőrdarabok váltották egymást tárgylemezeken, de egyetlen egyezést sem sikerült kimutatni.

   Pikó szülei nem tehettek mást, otthon ültek és várták a telefoncsörgést; mint élőhalottak, csoszogtak és botladoztak a házban, nem is szólva egymáshoz, bizonytalanul bejártak mindent, pincétől a padlásig, mintha Pikót megtalálhatnák, elfelejtve átvizsgált zugokat, folyton újrakezdve a keresést. Pikó anyja a nappali ajtaját látogatta, a félfát, ami fiúk magasságának változásait őrizte. Azt vizsgálgatta, nagyokat sóhajtva simogatta a jeleket.

   A városi keresést országos váltotta fel. Több helyen is látni vélték Pikót, de mindannyiszor kiderült, akit Pikónak hittek, az valaki más.

   Riporterek leptek el mindent. Felkeresték Pikó tanárait, és az osztálytársait is megszólaltatták, akik egy emberként Pikót méltatták, nem értettek semmit, és mindenkitől segítséget kértek.

   A szünidő ellenére kinyittatták az iskolát, az udvarán gyertyás virrasztást tartottak, amire sokan eljöttek, és amit néhány percre az aznapi híradó elején és végén is élőben kapcsoltak.

   Az ügy, és a körülötte kialakuló médiafigyelem túlnőtt önmagán; a környéken gyakori UFO-észlelésektől nem volt nehéz eljutni az emberrablásig, a jelenleg is az űrhajóban folyó kísérletekig, melyek közül a legnyilvánvalóbb: Pikó szemének eltávolítása majd visszahelyezése, azzal a megkötéssel, hogy a két művelet között chipet kell hogy az üregbe helyezzenek, minek segítségével, mikor Pikót visszaküldik – az írásban nem volt kérdés, hogy ez így lesz –, Pikó szemén át fognak mindarról értesülni, ami a közösségben történik. És ha majd Pikó a fény felé áll és felfelé néz, akkor meg fog csillanni a pupillájában az a chip. Azt onnan problémás lesz kiszedni, de az újság következő számának megjelenésére ígérték a megoldást, annak részleteivel.

   Legalább olyan népszerű volt egy másik elmélet, mint az Idegen-rablás. Egy esti ijesztgetésekből ismert gyilkos-rémalak soha nem hallott kivégzéséről, annak gyanús körülményeiről írtak, megemlítve, hogy a kivégzés után nem sokan látták a megégetett testet, akik mégis, mind életüket vesztették már életük során. Azaz: lassan fenyegetni kezdte a várost a legvéresebb szellemjárás. Ne engedjétek ki a gyermekeket! – címmel önkéntesek osztogattak figyelmeztető röplapokat a bevásárlóközpontok, a kocsmák és a templom közelében. Sötétedés után egy lelkes csoport járta zseblámpákkal az utcákat, játszótereket, a halálra rémített gyerekeket összeszedték és hazaszállították.

   Ugyan az újságokig és a tévéig nem jutott még el, de szóbeszéd támadt, hogy esetleg Pikó szülei nem is annyira jóravalók, mint amennyire korábban róluk azt tartották. Hogy el-elcsattantak pofonok, és ki tudja, az egyik nem döntötte-e végleg földre a fiút, ami után az apjának gyerekjáték lett volna megszabadulni Pikó testétől, hiszen ő úgy ismeri a környéket minden bokrával, vízmosásával, hogy oda ássa, ahova akarja, nemhogy a kutyák nem fogják megtalálni, de senki emberfia.

◌

    Amilyen hirtelen az ügy kezdődött, egyszerre véget ért.

   Öt nappal az eltűnése után, korán reggel Pikót a város szívében, egy padon találták.  Egy róla készült képet nézegetett, amikor a járókelő felismerte a kép alapján.

    Szülei alig várták, hogy haza hozzák, ránézni sem mertek, egyfolytában ölelték, csókolták, és közben megállás nélkül zokogtak.

   Pikó egy árva szót sem szólt, kicsit megilletődve, mint egy rég nem látott rokon, állt mozdulatlanul a nappaliban.

   A hátizsákja ugyan eltűnt, de ő megvolt. Mintha kicsit hízott volna. A saját ruhájában találtak rá, ami ráadásul se szakadt, se koszos nem volt, csak valami fura illat áradt belőle, ami mandulára emlékeztetett.

   Jó étvággyal evett, aztán ült tovább az asztalnál.

   Az orvosi vizsgálatok kiderítették, hogy nincs láza, tüdőgyulladása, erőszaknak semmilyen nyoma a testén. A vérképe megfelelő. Pikó tehát minden jel szerint jól volt. Mégis hiába kérdezte rendőr, pszichológus, a családból bárki, mélyen hallgatott. Nemcsak az eltűnéséről, annak körülményeiről, a tartózkodási helyéről nem beszélt, hanem egyáltalán nem beszélt, meg sem szólalt.

   Próbálkoztak mindennel, osztálytársak látogatták; semmi. Berci kölyökkutyájára sem reagált. Berci ilyenkor lopva fürkészte Pikó szemét; még azt is előadta, hogy ő sem volt meg egy ideig, de ez sem hatott; semmi válasz, Pikó hallgatott. Régi játékai, az erdőben talált limlomai, a kedves könyvei sem tudták szóra bírni. Üldögélt az ablak mellett és bámult ki némán.

   Bíztak benne, és bízhattak is, hogy egyszerre megszólal, valami kibillenti ebből a holdkóros hallgatásból, valami visszarántja a valóságba, és akkor tényleg meglesz Pikó. Váratlanul fog történni, ebben megegyeztek, leejt egy bögrét és bocsánatot kér; nem találja a kedvenc pólóját és akkor. Hallottak már ilyet. Készültek hosszú, kemény hónapokra, beszédre készültek, hogy azzal majd fiuk figyelmét elterelik arról, amiről most lehetetlen, amit meredten néz, és amit ők nem látnak. Készültek türelemre, ha kell, csecsemőként kezelik, újra felnevelik, amíg csak meg nem szólal.

    A várakozásból semmi nem lett. Az ötnapos Pikó megszólalt. Nemhogy megszólalt, de megállás nélkül beszélt. A család ismét agyonölelte, Pikó meg mondta egyfolytában. Beszélt reggeli közben, játék közben, az udvaron, a házban, beszélt álmában, amikor körülvették, beszélt magában. Beszélt mindenről, ami eszébe jutott, olyasmikről, amikről tudott, amikről nem tudhatott vagy nem volt szabad tudnia. Válogatás nélkül mindent kimondott. Követhetetlenné vált, zagyvaságokat is mondott.

   Egészen addig beszélt, amíg teljesen berekedt és magától elment a hangja. Utolsó nagyot sóhajtott és elaludt.

   Szülei kétségbeesve ültek az ágya szélén, várták a folytatást.

   Pikó régi önmaga.

   Szülei fél napot kivártak az ölelésig. Amikor látták, hogy ezúttal minden rendben, tényleg saját Pikójukat kapták vissza, megadhatták magukat, gyerekük nyakába borultak.

   Pikó rekedten ismerte be, hogy az eltűnéséből az égadta világon semmire sem emlékszik. Az utolsó emléke, hogy biciklizik az úton, aztán ma reggel felébred és fáj a torka.

   Próbálták kideríteni, mi is történt, de semmire nem jutottak. A pszichológus, akivel Pikónak néhányszor találkoznia kellett, hosszú távú együttműködést javasolt, de Pikó ezt nem akarta. A család végül engedett és letett róla. Az interjúktól elzárkóztak, csupán egy rövid közleményben köszönték meg mindenki figyelmét és segítségét, de fiukat már nem engedték a kamera elé. Mindenki örült, hogy egészséges, Pikó újra a régi.

   Később még sokszor előjött ez az eltűnés a családban, mintha az idő az emlékezés mellett dolgozna, és Pikónak jobban menne, és Pikó mindent meg is tett: ellenállhatatlanul meredt egy távoli pontra, mintegy maga elé képzelve az eltűnése körüli és utáni eseményeket, és olyan csalódottan rázta meg ilyenkor a fejét, hogy inkább hagyták, nem akarták felzaklatni. Sokáig csak akkorként utaltak rá, aztán a félelem emlékének múltával már nyíltan emlegették bármilyen összefüggésben, sokáig kiemelt pontja lett a családi időszámításnak: amikor/azelőtt/azután, hogy Pikó eltűnt. Ha így mondták, Pikó mindig mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Yurix Sardinelly)

Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

 

 

(Illusztráció: Jessica J. Miller)