A KEZDET VÉGE?

A tiszteletes fizikai állapota a szakszerű ápolásnak köszönhetően lassan, de egyre jobbra fordult a következő hónapokban.

– Még egy hét, és a saját kezével hajthatja a kerekesszékét – bíztatta őket a gyógytornász. – Utána az autót…

– No, azt nehezen.

– Miért?

– Mert eladtuk – felelte Albert bácsi szárazon.

Vele a zongorát, néhány festményt és egyebeket, hogy kifizethessék az orvosságot és rehabilitációs kezelést. Mellesleg Margit és Albi is Anna asszonyhoz költöztek, ami szintén jelentős anyagi megtakarítást jelentett. De éppen ez a költözés volt az, amin a férfi a legkevés­bé bírta magát túltenni. Hiányzott, nagyon hiányzott az a gyerek, és Margit is, bár ezt Jánoska saját maga előtt is tagadta.

– Ne haragudj, de sehogy sem tetszik nekem ez a jelenlegi állapot – tette szóvá aggodalmait a menyének Madarász úr. – Időd nagy ré­szét otthon töltöd. Jó, Kecskeméten laksz, és most már ott is dolgozol. Csak amikor hozzánk is ellátogatsz, lehetnél egy kicsit… Nem is tu­dom, hogy fejezzem ki magamat, figyelmesebb. Elsősorban a férjeddel, aztán a gyerekeiddel, hogy magunkról már ne is beszéljünk.

– Úgy? Egyszóval nem vagyok jó feleség, elhanyagolom a családom, és egész nap csak szórakozom, henyélek – tette csípőre a kezét harciasan a tanítónő.

– Nem, nem, nem henyélsz, de mindent olyan… olyan lélektelenül csinálsz, minket lekezelsz, a szomszédjainkat utálod. Néha az az érzésem, nemcsak minket, a fiamat sem… szereted.

– Olyan vagyok, amilyen vagyok. Ez az én fizimiskám. Maszk nélkül, drága apósom. Vagy jobb szeretnéd, ha a szemedbe mosolygok, hátulról meg kinevetlek?

– Ezt sem, azt sem. Szavamra, már az sem lepne meg, ha el akarnál válni maholnap.

– Tévedsz. Eszembe sincs, mert hiszed, nem hiszed, még mindig szeretem a fiadat – lepte meg Margit kijelentésével az egykori kisgazdát. – Ilyen állapotban pedig bűn is lenne elhagyni, hát még ha figyelembe vesszük, hogy János Isten szolgája.

Albert bácsi gyanúja megingott. Lehet, hogy még mindig szereti? Nehéz elhinni, de ki tudja? Olyan kiismerhetetlenek a mai emberek.

Olga szinte mindennap meglátogatta Jánoskát. Felolvasott neki az újságból, hangoskönyvet hozott, vagy besegített a háztartásba. Aztán megritkultak a vizitjei. Először csak harmadnaponként, utána hetente, végül egyáltalán nem jelentkezett: férjhez ment. Ilyen az élet! – törődött sorsába a lábadozó lelkipásztor. Előbb Amy, most Olga hagyta magára. Egyedül Marcsi, a kis süketnéma tartott ki mellette, aki ugyancsak meg-meglátogatta Madarászt.

– Már csak azt várom, hogy te és a feleségem is faképnél hagyjatok – panaszkodott a lelkész írásban Marcsinak.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a tázlári. – Nevess ki (időközben letegeződtek egymással), de szerintem ezt soha sem fogja megtenni.

– Miért ne, hogyha egyszer nem szeret.

– Akkor sem. Mintha bűnösnek érezné magát, igen, talán elkövetett valamit, és most attól fél…

– Mitől?

– Nem tudom, ez csak olyan megérzés. Talán az egyedülléttől, Istentől, amit külön bonyolít, hogy egy pap, vagyis Isten egyik pártfogoltja ellen vétkezett.

A férfi emlékeiből hirtelen előugrottak a postán kapott fényképek. Vajon ki küldhette őket? Egy jóakarója, ellensége vagy… Vagy maga Aczó tanár úr? Nem valószínű, bár ki tudja? Hátha ezzel akarja elérni, hogy elváljon. Milyen jó lenne valakivel erről beszélni! Meg arról is, milyennek látja ő a feleségét.

– Te hogy látod, egyáltalán mi a véleményed a nejedről?

Micsoda abszurdum: a beszédet kuka létére nem érti, de még a gondolatait is meghallja!

– Bocsi, elfáradtam, de majd később erről is beszélünk.

Ezután két hétig nem találkoztak.

– Ho-ol vo-oltá-ál? Má-ár na-agyo-on vá-árta-alak – préselte ki magából a szavakat.

– Nem értem – felelte Marcsi rögtön írásban. – Csak nem hiányoztam, Madarász úr?

– Ezt is eltalálta! – csodálkozott Jánoska. – Te mindig hiányzol, hogyhogy eddig nem láttad? – Hű, ezt ellőttem, még félreérti ez a derék jány.

Marcsi arca kiszínesedett, kezébe vette a ceruzát, aztán még sem válaszolt. Nem is volt rá szüksége, ott ragyogott az az arcán fehéren feketén.

– A múltkor azt kérdezted, mi a véleményem a nejemről. Hát most megmondom, ha még mindig érdekel.

– Érdekel.

– Szóval Margit. Ellentmondásos nő, az bizonyos. Orvosi szemmel nézve akár szkizofrénnek is nevezném. Tudod, ez olyan…

– Tudathasadásos állapot. Nem vagyok én olyan analfabéta, mint amilyennek kinézek. Én, kérlek, már elég régóta rendszeresen olvasok. És nem csak regényt, tudományos könyvet is, esszét, cikkeket. Kedvenc tv-csatornám a Spektrum, National Geographic, Animal Planet… Folytassam?

Jánoska fokozódó tisztelettel nézett a leányra.

– Gratulálok. Sejtettem. Visszatérve Margitra, nem állítom, hogy igazam van. Elvégre pap vagyok, illetve voltam, nem orvos. Viszont lelkészként úgy látom, ebben az asszonyban két szellem, egy jó és egy rossz küzd állandóan egymással. És tudod mi a legszomorúbb? Hogy a feleségem issza meg a levét az egésznek. Én meg csak nézek, bámulok anélkül, hogy bármit tennék ez ellen.

– Mert nem is tehetsz, Jánoskám. Ez elsősorban az ő dolga. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, ezért ha Margit nem mozdul, még csak szemrehányást sem tehetsz magadnak.

A férfi némán simogatta fekete, ujjnyi hosszú szakállát. Mióta lebénult nem sokat törődött magával. A mostohaanyja fésülte, manikűrözte, az apja borotválta mindaddig, amíg rá nem szólt, hagyja csak, hadd hordjon szakállt ezentúl. Különben is kit érdekel, hogy néz ki egy rokkant nyugdíjas.

– Már megint kezded? – háborgott az öregúr. – Kérlek, légy férfi és… apa, aki három gyermek sorsáért felelős.

Férfi, apa, szép szavak! Csak hát a felelősségnek is súlya van, nagy súlya, és ha ehhez hozzájön még innen-onnan pár kiló, ember legyen a talpán, aki ezt elbírja.

– Köszönöm a megnyugtató szavaid, de beszéljünk most már rólad is! Te mikor mész férjhez, ha nem vagyok indiszkrét?

– Amikor egy kuka lányt is elvesznek. De mivel nem vesznek, hát Istenem, szinglik is vannak a világon!

– Vas Gábor?

– Milyen Vas Gábor? Ja, az a nyomorult? Jézusom, most jut eszembe: vigyázz ezzel a bunkóval!

– Itt, Soltvadkerten? Miért kell tőle tartanom?

– Mert szerinte neked köszönheti, hogy otthagytam, inni kezdett és elzüllött. Egyszer be is vallotta: addig nem nyugszik, amíg ki nem tekeri ezért a nyakadat.

– Mivel foglalkozik momentán?

– Semmivel. Tényleg lezüllött: előbb elárverezték a házát, aztán elvesztette az állását. Most itt csámborog valahol Vadkerten.

Még egy áldozat! – hanyatlott vissza a párnájára Madarász. Az első az édesapja, a második Margitka, rajta keresztül Anna asszony… Pedig, Isten látja lelkemet, egyiket sem akartam bántani.

Telt-múlt az idő. A gyerekek nőttek, okosodtak, és János is egyre jobban rendbe jött. Legalábbis fizikailag, miközben lelkileg inkább le-, mint felépült – apja legnagyobb bánatára, aki sehogy sem értette, mi rágja folyton belülről.

– Talán ilyen az alaptermészete – találgatta Albert bácsi felesége. – Vannak ilyen búval bélelt férfiak. Az én dédim is ilyen volt. Nem is igen emlékszem, láttam-e mosolyogni valaha.

– Az alaptermészete? Nem, nem ilyen. Csak mióta pappá szentelték, nézi más szemmel a világot. Megváltozott, érzékenyebb lett. Képzeld, azt hiszi, miatta vétkezik Margitka, s mivel ő az oka mindennek, csakis ő mentheti meg a lelkét is.

– Még ilyet! El sem hinném, ha nem ő magyarázta volna be neked.

– Nem magyarázta be, de minden elejtett szava, mondata erre vall.

– Jaj, nekem ez túl komplikált! Sajnos úgy nézem, a gyógytornász helyett most már egy pszichiátert kell fogadnunk.

Egy fagyos, téli reggelen Margitka, ukmukfukk, bejelentette, hogy – szünidő lévén – elviszi a gyerekeket egy hétre magához.

– Kérlek! Semmi akadálya – egyezett bele János udvariasan telefonon; most már tudott beszélni, még ha lassan és nem is mindig érthetően.

Alig tűntek el a gyerekek, szedelőzködni kezdtek a szülők is.

– Mi meg disznót vágni megyünk a sógorhoz – fütyörészett Albert bácsi jókedvűen. – Nem jönnél velünk a változatosság kedvéért? Ó, bocs, elfelejtettem, te nem szereted az ilyesmit.

János unottan nézett ki az ablakon. Odafönt a magasban Holle anyó rázogatta a dunyháját. Két nap múlva karácsony. Ilyenkor szokták díszítgetni a fenyőfát a templomban. Ezt kedvelte, a disznókat sajnálta. A csirkét is, bárányt, mindenféle élőlényt, amit az emberek feláldoztak a hasukért. Nem is vágott le soha egyetlen csirkét sem. A csirke is élőlény, és én megbecsülöm az életet, mint Isten legcsodálatosabb ajándékát – szokta mondogatni ilyenkor.

– Jó szöveg – csipkelődött Margitka. – Azért a zúzát, kolbászt te is szívesen megeszed.

Ettől fogva egyszer sem mondogatott effélét, ezzel szemben egyre sűrűbben mellőzte étrendjéből a húsokat.

– Na, szia! Délután, estefelé megjövünk. Ha szükséged van valamire, hívj fel a mobilon!

Végre egyedül! A rokkant férfi égre nyújtott kézzel ordította el magát. Elnyújtott, furcsa torokhangon üvöltött. Egy kicsit úgy, mint egy farkas, egy kicsit úgy, mint az ősember bömbölhetett valamikor a történelem hajnalán.

Hátborzongató, itt történt valami! Ez az atyafi belőtte magát, vagy egyszerűen… megzápult. Látszólag, valójában csak kieresztett némi ájert magából. Megesik, nem, ha sokáig visszafojtunk magunkban valamit. Csak nyelünk, fortyogunk, aztán pukk, úgy törünk ki egyszerre, mint az Ezjafjallajökull vulkán mostanában Izlandon.

A férfi odagördült a szekrényhez, és megkereste édesapja vérnyomáscsökkentő italát. Egészségedre! – emelte az üveget az ég felé, s akkorát húzott belőle, hogy egy pillanat alatt bepöckölt. Pazar nedű, nemhiába szereti az édes is. Te meg mit hallgatsz? – intézte szavait továbbra is az Atyához. Nincs kedved beszélgetni egy régi híveddel? Mi, hogy beszélgettünk mi már máskor is? Hogyne, de eddig még egyszer sem kérdeztem tőled semmit sem. Most kérdeznék, ha megengeded – hörpintett egyet ismét a palackból. Az 50 fokos pálinka villám­gyorsan áradt szét az ereiben. Valamikor fiatalkorában meg-megitta ő is a magáét, de miután egy papnak ez már nem illik, leszokott róla teljesen. Eh, mit számít! Akkor még lelkész volt, most csak egy tehetetlen, szánni való léhűtő. Első kérdés: miért nem kívánsz nekem is hasonló erőt, egészséget, jó Atyám? Ne, ne haragudj, csak kérdezem. Nincs válasz? Erre szokták mondani: elfordította arcát előlem az Úristen. De miért Atyám, miért? Ez volna a harmadik kérdésem. Vagy második? Milyen meleg van ebben a szobában! – gombolta ki az ingét kábultan. Kérlek, ne érts félre! Én nem lázadok, csak éppen nem értem, hogy szolgáljak ilyen testtel ezután? Neked, de a családomnak is, bárkinek, amikor magam is gyámolításra szorulok? Hogy segítsek például az apámon, akit a múlt és egy öngyilkos lelke riogat? Aztán ott van Margitka! Kétségtelen, hogy vétkezett, és alighanem szenved is. Én segítenék rajta, de nem tudok. Pedig még az életemet is odaadnám, ha ezzel eltörölnéd a bűneit – dadogta, s csak az utolsó szónál eszmélt rá, milyen szamárságot talált ki. Hiszen így csak a Megváltó beszélhet, másrészt öngyilkosság lenne, amit minden vallás elítél. Térj magadhoz, mert berúgtál! – rázta meg a fejét szégyenkezve, átkarikázott a konyhába, és bedugta fejét a csap alá. Ez jól esett, de még mindig forog a ház körülöttem. Erre megfőzött egy kávét, és tovább töprengett. Abszolút igaz, hogy az öngyilkosság bűn, de vajon minden esetben? A hazugság sem bűn, ha kegyes célból hazudunk. Lásd Szent Erzsébet esetét a rózsákkal![i] Jézus áldozata sem állt messze az öngyilkosságtól, elvégre nagyon jól tudta, ha kitart elvei mellett, megölik. És ő mégis kitartott, kereszthalált halt miértünk. Miért ne áldozzam fel hát én is az életem, ha ezzel megmentek néhány lelket cserébe? – húzott ki egy kenyérvágó kést a fiókból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.… – imádkozott hangosan, végül csuklója fölé emelte a késpengét. Isten veled, Margitka, bocsássatok meg, gyerekek!

Helyben vagyunk, most már minden egyértelmű és világos! Ehhez kellett a szesz, a hegyi beszéd és a konyhakés. Még egy pillanat, és Madarász János nincs többé. Ekkor villant belé a nagy kérdés: biztos, hogy minden olyan egyértelmű és világos? Valóban azt hiszi, hogy egyszerű ember létére bárkit is megmenthet, és az öngyilkos sem mindig vétkezik? A csudába, mégsem olyan erős ez a pálinka! Na, még egy korty, mielőtt… Hű, de forog ez a konyha körülöttem! Lehunyta a szemét. A forgás nem szűnt meg, sőt, vele együtt elkezdett ő is keringeni, pörögni. Aztán elájult.

Miközben János odabent diskurált magával, odakinn egyre sűrűbben havazott. Az ég is elborult, s olyan sötét lett, mintha alkonyodna, jóllehet még csak reggel volt. A Madarász-házzal szembeni Caféban loncsos férfi feketézett. Ráérősen bámult ki az ablakon, s valahány­szor a Madarász-ház felé sandított, szemében gonosz fények villóztak. Természetesen nem kerülte el Margit és a gyerekek távozása sem, ami látható elégedettséggel töltötte el.

– Kér még valamit, mert ha nem, ajánlom, menjen melegedni máshová – szólt rá a pincér mogorván.

– Majd később. Én nem sietek, ráérek.

– Semmi később! Vagy fogyaszt, vagy átadja a helyét, és távozik.

– Fulladj meg! – kászálódott fel a férfi, és kiballagott a teremből szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Albert bácsi és a neje otthonról.

Most jött el az én időm! – ujjongott fel a csavargó magában. Már hetek óta leste (többnyire innen, a Caféból) az alkalmat, mikor törhet be az extanító házába. Kinyomozta kik és hányan laknak bent, mikor szoktak hazajönni, elmenni, hogy utána azonnal besurranjon, és… Kirabolja Madarászt? Hideg! Hogy megleckéztesse vagy akár meg is ölje a… tiszteletest. Szóval bosszú, személyes indíték. Van ilyen, de hogy valaki egy rokkanton akarjon bosszút állni… ! Brr, itt valami nagyon-nagyon nincs rendben!

A férfi odasétált a kapuhoz, és elővett egy sperhaknit. Fél percbe se telt, s máris feltárult a kiskapu. Ez profi, ilyen alaknak még a páncélszekrény sem jelenthet akadályt. A belső ajtó nyitva volt. Vili, itthon van a papocska. De hol, mert a szobában nincs, a szentségit! Micsoda raktár! – tekintett körül a túlzsúfolt szobában. Ágy, ágy mindenütt. Tiszta mizéria! Hogy tud ennyi ember ilyen lyukban létezni? Messziről látszik, hogy ezeknek sem lehet tejföl az életük – lopódzott szívébe önkénytelenül a szánalom. Te nem vagy eszednél! – pirított magára pirosan. Csak nem fogod ezt a nyavalyás liliomtiprót sajnálni! Ez itt Madarász, a tázlári tiszteletes, aki elvette a párodat, és tönkre tette az életed, egyszóval bűnhődnie kell, méghozzá tüstént, mert bármelyik percben betoppanhat valaki a családból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Aha, imádkozik a mitugrász! Kipattintotta a bicskáját, és átcammogott a konyhába. A tiszteletes meg sem moccant, talán elaludt. A levegőben erős pálinkaszag terjengett.

– Áldás, békesség!

Semmi reakció.

– Ébresztő! – rázta meg a lehorgasztott fejjel pihegő rokkantat.

Milyen megfáradt, összetört ember lett belőle! Igazán gyerekjáték lenne megölni, vagy legalábbis elcsúfítani ezzel a bicskával – emelte fel a kezét szilajul. A fenét, rossz ötlet! Előbb még elszórakozok vele egy picurkát, amíg bocsánatért nem könyörög – lódult meg a fantázi­ája, s szinte maga előtt látta a mitugrászt, amint összetett kézzel pitizik. Hopp, felébredt! Kezdődhet az utolsó felvonás.

– Pálinkás jó reggelt, drága tiszteletes úr!

– Maga… maga kicsoda? És hogy került ebbe a lakásba?

– Nem ismer meg? Én vagyok Vas Gábor. Marcsi férje, emlékszik?

– Emlékszem – tapogatta meg János a homlokát.

– Akkor azt is tudja, mit akarok.

– Gyanítom. Már vártam magára.

– Maga tönkre tette az életem, tudja-e? Előbb elmarta a szerelmem, aztán elidegenített a fiamtól.

– Tudom.

– Maga miatt kezdtem inni is, legvégül el kellett adnom a házamat. Azóta az utcán élek, tiszteletes, család, állás és pénz nélkül.

– Nem tudtam, de sajnálom.

– Sajnálja. Csak ennyit tud mondani mindarra, amit elkövetett ellenem?

– Még mit akar? Megölni? Parancsoljon, semmi akadálya – hunyta le a szemét megadóan.

– Hova ment a felesége a két gyerekkel?

– Kecskemétre.

– És az édesapja?

– Disznót vágni egy rokonhoz. De ez most hogy jön ide? – tolakodott nyelvére a kérdés, aztán mégsem kérdezett semmit sem.

– Kasa! – gondolta Vas Gábor; akkor van ideje elcsevegni a papjával. – Nem linkel?

– Számit ez most valamit? Rajta, csinálja!

– Mit csináljak?

– Amit akar. Vágja le a fülemet, ujjamat, szúrja ki a szemeim. Vagy nem ezért tört a házamba?

– Van egy cigije? – ült eléje egy székre a villanyszerelő.

– Tessék!

– Furcsa ember maga, tiszteletes – fújta a füstöt János arcába. – Én meg bolond, amiért bedőlök magának.

– Ezt hogy érti?

– Sehogy! Felejtse el! Nyilván minden másképp alakul, ha korábban, úgy egy évvel hamarabb „török” ebbe a kastélyba. De hát az utca nemcsak zülleszt, tanít is. Amint látom, azért magának is megvan a maga keresztje. Elárulná, hogy jutott idáig?

– És maga?

Meghökkenve néztek egymásra.

– Maradt még a törkölyből? Köszönöm – fogott kezet a lelkésszel.

Megint egymásra néztek, és mosolyogtak. Odakint lassan elállt a hóesés, és a nap is kisütött. Hirtelen elsuhant valami az ablak előtt. Mintha egy kiterjesztett szárnyú, hófehér angyal lett volna, s olyan erős fényt árasztott, hogy Jánosnak le kellett hunynia szemét a nagy fényben.

– Ott! Ott! – mutatott az ablakra! – Valami elszállt előttünk.

– Micsoda?

Kinyitotta a szemét. Eltűnt, már semmi sem volt az ablakban.

– Semmi! Bocsánat! Csak a szemem káprázott.

 

Vége

 

___________________________________________________

[i] Egy alkalommal Szent Erzsébet kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, a zsugori Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, mit visz a kosárban, Erzsébet így válaszolt: rózsákat. Lássuk! – mondta a király. Erzsébet engedelmeskedett a parancsnak, és valóban rózsák voltak a kosárban, ugyanis Isten megbocsátván a királylány füllentését, valamennyi kenyeret rózsává változtatott.

 

 

 

(Illusztráció: scttrd)

A VÉG KEZDETE

A jelek szerint a szabónő nagyon megharagudhatott a vejére, mert többé egyszer sem látogatott a paplakba. Annál gyakrabban rándult haza a tiszteletes asszony.

– Elég! – unta el a szüntelen ingázást végül is a tiszteletes. – A pohár betelt, határozz: hozzám vagy a mamádhoz akarsz tartozni?

– Miért, két helyre nem lehet?

– Csak ha a kettő nem zárja ki egymást. Lehetetlen két úrnak egyszerre szolgálni, mert vagy az egyiket gyűlöljük, a másikat szeretjük, vagy az egyikhez ragaszkodunk, a másikat viszont megvetjük.

– Ki akar itt szolgálni? – berzenkedett a fiatalasszony. – Elvégre demokráciában élünk, ha nem tévedek.

– Ne értsd szó szerint! Az úr csupán szimbólum. Tegyük fel, hogy szereted a húst is, tortát is. Legyen! Csakhogy sajnos cukros vagy.

– Én? Még csak az kéne!

– Ez csak egy példa, könyörgöm. Szóval diabetikus vagy, és ez már baj, kizáró körülmény, tehát: a tortáról le kell mondanod. Én nem kérem, tagadd meg az anyádat, de ettől még hallgathatsz az uradra.

– Férjedre.

– Férjedre. Csökkenthetnéd a többórás telefonálgatásokat, továbbá nem kellene minden perpatvar után Kecskemétre rohannod, hogy aztán még zabosabban jöjj vissza, mint ahogy elmentél. Ráadásul mindkettő pénzbe kerül, sok pénzbe, holott ilyen szempontból állunk a leg­rosszabbul per pillanat – igyekezett a János Margit lelkére beszélni.

Általában sikerrel, mert a kis tanítónő magába is szállt mindaddig, amíg nem találkozott ismét az anyjával.

– Nem bírom, domnu[i] Szandu, mit tegyek? Adj, kérlek, tanácsot, mert belehalok a bánatba! Hát nem abszurdum! Ahelyett, hogy az egyház és a hívők ügyes-bajos gondjaival törődnék, egyfolytában a magánügyeimmel vesződöm – tárta ki a szívét János őszintén.

– Én a helyedben udvarolnék egy kicsit annak a tökfej lányomnak. Mivel bővérű nő, plusz irtó hiú is, néhány bókkal, virággal biztosan levennéd a lábáról.

A lelkipásztor mit tehetett egyebet, megfogadta a tanácsot, és elkezdett veszettül kurizálni Anna asszonynak. A szabónő eleinte gyanakvóan figyelte, miben mesterkedik Madaras, aztán fokról fokra engedett, pontosabban lángra gyúlt, mint a kiszáradt mező a nap tüzétől. A férfi megijedt: kis szikrára számított, de ez már tűz a javából.

– Úgy látom, kezditek megszeretni egymást a mamával – örvendezett eleinte a tanítónő, később egyre kevésbé, ki is fakadt egy szép napon. – Álljon meg a menet, lelkecském! Nálad a benzin nincs pénzben? Mellesleg a mama sem olyan öreg még, hogy ne másszon rád, ha ingerled.

– Gratulálok a legújabb stílusodhoz! – hökkent meg a tiszteletes. – Ki csiszolt rajta ilyen szépen ezúttal: Alíz barátnőd, vagy valamelyik akció-, illetve krimihős a tévéből?

– Hamuka. Hagyd békén az anyámat, no meg Olgát, akivel olyan buzgón levelezel, különben én is e-malezni fogok Aczó Lacival!

– Semmi kifogásom – egyezett bele gyorsan, még mielőtt a felesége meggondolná magát. – De akkor te se lebzselj otthon örökkétig. A te otthonod itt van, férjed, gyerekeid mind itt vannak, a többi mellékes, úgy ahogy számtalanszor kifejtettem. Így hát a névnapjára sem megyünk holnapután?

– Jé, erről meg is feledkeztem! Erre utoljára még elmegyünk, utána slussz, vége a hetyegésnek!

– Alakul, mi, alakul – feszített Szandu bá. – Ismerem én a dörgést, nemhiába éltem 85 esztendőt.

Összekapartak egy kis ajándékot, és elhajtottak a szabónő névnapjára. Pezsgős vacsora, tánc, négykezes zongorajáték, mint a régi szép időkben. Egyedül a házigazda kornyadozott, ezért ő meg sem jelent a társaságban. Annál vidámabban ropta a háziasszony, meg is tapsolták a vendégei.

– Gyere a műhelybe, mértéket akarok venni rólad – súgta oda Jánosnak tánc közben. – Olyan snassz ez az öltöny! Na ja, konfekció!

– Most? Itt? Holnap, nem illik csak úgy itt hagyni egy társaságot.

– Ugyan, ki törődik vele! Öt perc, s máris visszajöttünk. Vesd le a zakót, hadd mérjem meg a derekadat! – vett elő a műhelyben egy mérőszalagot. – Kösz. Milyen sudár úriember! – ölelte át váratlanul.

– Mi… mit csinálsz? – siklott ki a férfi Anna asszony karjaiból. – De hisz ez bűn! Ne felejtsd el, hogy a vejed vagyok!

– Miféle bűn? Egy aprócska ölelés? Nincs abban semmi, drága vejem. Persze, ha lefeküdnénk… ! – dörgölődzött hozzá csábítóan.

– Te, ne haragudj, de bekávéztál.

– Visszautasítasz? – ugrott össze a nő két szemöldöke. – Engem? Na, várj, te szerencsétlen!

– Miért szerencsétlen? – szólalt meg az ajtóban a tanítónő.

János és a nő riadtan fordult a hang irányába. Vajon mióta áll itt és bámul rájuk? Két-három perce, vagy épphogy megérkezett?

– Ez csak olyan szólásmondás. Különben mit akarsz? Miért nem vagy a vendégekkel?

– És ti? – dobta vissza a labdát a mama ibolya szemű kedvence.

– Mi… én… Csak mértéket vettem róla. A te férjed olyan slamposan jár, mint egy kecskeméti hajléktalan.

– Tehát ezért szerencsétlen, mire te irgalmas szívedre hallgatva elhatároztad, varrsz egy öltönyt neki. Este fél tízkor.

– Egyet-kettőt, végül is szabó lennék, és egy szabónő veje nem járhat ilyen rendetlenül.

– Jól van, mama. További kellemes… méricskélést! Gyere! – mordult a férjére, elbúcsúzott a többiektől, és irány a tázlári parókia.

– Hú, de sietsz! Miért nem maradtunk legalább reggelig?

Margit feleletre sem méltatta.

– Most mit duzzogsz? Amiért pontra tettem, vagy nem tettem pontra a mamádat?

Csend. Az út teljesen kihalt volt, s csak nagyritkán suhant el egy-egy kocsi mellettük.

– Margitkaaa!

Bekapcsolta a rádiót, és rá se nézett a férjére.

– Értem: haragszol rám. Mint mindig, de ma este… ?

Vajon mit látott, hallhatott, hogy megint így begurult?

Pár hónapig semmi érdemleges nem történt. Margitka „dobta” a mamáját, és megpróbált úgy élni, ahogy azt egy tiszteletes asszonytól elvárták. Öröm az ürömben. Aztán megint olyasmi jött közbe, amitől új fordulatot vett az életük. Egy ködös, novemberi reggelen elgázolták a nagytatát. Még élt fél napot, aztán örök álomba szenderült. Nagy csapás volt, de János ezt is kibírta. Így rendelte a Jóisten, ebbe bizony bele kell nyugodni. Annál rosszabbul viselte Margitka, nyugtalanná, szórakozottá vált, és, mint annyi más esetben, újra visszapártolt az anyjához. A tiszteletes fejében zavaros gondolatok keringtek, s minél jobban tépelődött, őrlődött, annál világosabbá vált előtte, hogy a feleségét megszállták az… ördögök. Hiába, pap volt, és egy pap mi másra gondol ilyenkor. Ezen annyira elbúsult, hogy még éjjel álmában is ezen töprengett.

– Beteg vagy? – tűnt fel az asszonynak, hogy a férje alig alszik, eszik mostanában.

– Csak a fejem és a gyomrom vacakol. Átmeneti állapot, általában magától is elmúlik – titkolta el Margit elől az igazat.

De hát hogy árulhatta el, mi bántja, amikor a nőt már semmilyen vele kapcsolatos dolog nem érdekli. Valaha sokat beszélgettek egymással, de ma már inkább a krimiket, és a barátnőit részesíti előnybe. Neki viszont hiányzik, igazság szerint Olga is, akivel éppen Margit miatt szakított. Olga! János szívét hirtelen átjárta a melegség. Vajon gondol-e még rá az ő védangyala? Mi volna, ha most rögtön átkocsizna hozzá Vadkertre? – fogta el a vágy a nő után. Margitot ez már úgysem zavarná, másrészt az apját is kötelessége meglátogatni.

– Jánoska! – kiáltott fel Olga, amint meglátta. – Drága barátom, hát még sem felejtetted el Soós Olgát?

Teljes két órát beszélgetett a leánnyal, megemlítve többek közt a feleségével kapcsolatos sejtését.

– Lehetetlen! – ingatta fejét a virágárusnő. – Bocsáss meg, de ezt én sehogy sem tudom elhinni.

– Konkrétabban? Azt hogy megszállta, vagy hogy egyáltalán van ilyen?

– Tulajdonképpen mindkettőt.

– Te, ugye, hithű református vagy?

– Az vagyok.

– És templomba is jársz, meg a Bibliát is forgatod.

– Természetesen.

– Akkor nemcsak Jézusról, hanem a Sátánról, démonokról is hallottál.

– Hallottam. Egy régi, letűnt világból – válaszolta Olga tétován. – Most egyre kevésbé, és sem én, sem a barátaim, ismerőseim nem ta­lálkoztunk semmiféle démonnal.

– Én sem, ám attól még léteznek. A Marson, csillagokban sem jártál, mégis hiszel a létezésükben, nem igaz?

– Miért nem válsz el tőle, ha már ennyire megromlott a viszony köztetek?

– Három gyerekkel? Különben is szeretem – vallotta be János sóhajtva.

– És ő? Mert ez sem mellékes. Mit csinálsz, ha ő adja be a válópert?

– Akkor elválunk – szorította össze a száját dacosan.

Kimerítették a témát, hallgattak.

– Na, megyek, örülök, hogy láttalak.

Becsúszott a volán elé és száguldás közben felidézte magában az Olgával és apjával kapcsolatos szavakat, képeket. Fájdalom, mintha elhidegült volna tőle kissé Soós Olga. Hja, az idő, a távolság! Ennek már sok barátság esett prédául. De ez mind semmi ahhoz képest, amit az apja vallott be neki – gyújtott cigarettára idegesen.

– Szeretnék veled négyszemközt beszélni – mondta az öreg búcsúzás előtt pár perccel. – Julikám?

– Jó, jó, megyek már. Még ilyen titkolózást, de ti tudjátok – csoszogott át a másik szobába Madarász Albertné.

Amint becsukódott az ajtó mögötte, Albert bácsi előhalászott a zsebéből egy lapos üveget.

– Iszol?

– Köszönöm, nem kérek!

– Én sem szoktam inni, de néha muszáj inni ahhoz, hogy elbírjuk a keresztet, mert, ugye, minden embernek megvan a maga keresztje. Kérlek, ülj már le, nem szeretek valakinek így gyónni.

Az úton átszaladt egy mezei nyúl. János fékezett, majd tovább meditált. Valahogy az az érzése, nem sokáig húzza az öregúr. Feltehetően neki is, ezért vallotta be a bűneit ilyen szokatlan, semmit sem szépítgető őszinteséggel. Kezdte azzal, hogy megbánta, amiért megta­gadta tőle egyetemi tanulmányai finanszírozását.

– Felejtsük el! Én ezt már réges-rég megbocsátottam.

– Te lehet. Én a mai napig sem… magamnak. Az is hiba volt, s nem is akármilyen, amikor lebeszéltelek a feleségedről.

– Pedig jobb lett volna, ha rád hallgatok – sütötte le a szemét a tiszteletes.

– Hogyhogy? Talán megcsalt, vagy… ?

– Az előbb te „gyóntál”, most én következem – rukkolt ki János az igazsággal, s olyan képet festett Margitról, hogy a jó öreg nem győzte a homlokát ráncolgatni.

– Szomorú történet. Én azt hittem, boldogok vagytok.

– Régen azok voltunk, most akár el is válnék tőle, ha nem nézném a gyerekeket.

– Hát ne nézd! – elevenedett meg Albert bácsi. – Attól még nem veszíted el a gyerekeid, számukra pedig az a fontos, hogy nyugodt, harmonikus környezetben nőjenek fel. Egy szó mint száz: sürgősen válj el tőle, és ha már így alakult, még mindig elveheted azt a boltos lányt – puhítgatta fiát óvatosan. – Kérlek, javíts ki, ha rosszul látom.

– Nem látod rosszul, mert ez a színtiszta igazság. Még kipróbálok egy-két tippet, aztán ha az sem válik be, változtatunk.

– Változtass, fiam, változtass, amíg még megteheted. Én sajnos lekéstem: halott ember vagyok, Jánoskám.

– Nana! Dum spiro, spero: ameddíg élek, remélek, szokta volt Madarász Albert mondani. Majd rendbe jön a te szénád is, ne izgulj.

– Egy egyszoba-konyhás lakásban? Bajosan! De úgy kell nekem: csak azt kaptam vissza, amit én okoztam másoknak.

– Miért, mit okoztál?

– Ugyanazt, amiért én is idejutottam. Egy felelőtlen, szívtelen bank miatt. Mert adtam ám én is pénzt hitelre.

– És?

– És volt, aki megadta, volt, aki…

Itt elcsuklott a hangja, pár pillanatig a könnyeivel küszködött, aztán megtörten folytatta.

– Volt, aki becsődölt, az egyik még, Istenem bocsáss meg nekünk, öngyilkos is lett miattam.

A lelkész szeme megrebbent. Hallott róla, nem újság. Na, nem az apjától, csak úgy rebesgették a faluban. Pletykabeszéd, szamárság! – intézte el egy kézlegyintéssel eddig az egészet, de ha már az apja is megerősíti, lehet valami a dologban.

– Bizonyítékod van-e rá, búcsúlevelet írt, vagy egy konkrét személy vádolt meg, mert ha nem, annak rengeteg más oka is lehetett: betegség, anyagi gondok, szerelmi csalódás…

– Semmi konkrétumról nem tudok róla, én is csak úgy hallottam.

– Akkor ne törődj vele! De ha mégis érdekel, egyszerűen kérdezd meg a családot!

A férfi türelmetlenül kukkantott az órájára. Remélhetőleg öt perc múlva otthon vagyok. A levél! – jutott ekkor eszébe az az ajánlott küldemény, amit még Tázláron vágott zsebre olvasatlanul. Nézzük, ki írt neki! Senki sem írt, csupán néhány fotó lapult a borítékban. Meztelen aktok, egy összefonódott szerelmespár: Margit és Aczó Laci! – döbbent belé a felismerés. Ettől még a lélegzete is elakadt, szeme kidülledt, s ügyet sem vetett a kormányra. Neki is ment a korlátnak azon nyomban, majd azt áttörve ki a szabad mezőre.

– Jézusom! – vetett keresztet egy arra robogó motoros fiatalember, és odarohant az autóhoz. – De hisz ez a Madarász tiszteletes!

– Tiszteletes úr, hall engem?

A lelkipásztor fejéből patakzott a vér, de hogy él-e, vagy meghalt, már nem tudta megítélni.

– Halló, mentők! – riasztotta a halasi kórházat. – Jöjjenek ki gyorsan! Tázlár előtt, az 53-as műúton balesetet szenvedett Madarász János tiszteletes úr.

Nos, a tiszteletes nem halt meg, de még sokáig kellett nyomnia az ágyat odabent. Tulajdonképp nem is a karambol okozta itt a fő gondot, hanem az a sokk, mely a fényképek megpillantásakor törte kerékbe a jövőjét. Ugyanis a tiszteletes lebénult. Szerencsére nem teljesen, s még volt némi remény ahhoz, hogy valamennyire rendbe jön. Viszont táncolni biztosan nem fog már, és persze dolgozni sem, erre fel kell készülniük – prognosztizálta a főorvos, amikor kiengedték Já­nost a kórházból.

Albert bácsi rezzenéstelen arccal szállíttatta Vadkertre. Bensőleg teljesen összetört, de külsőleg ezt senkinek, főleg a fiának nem szabad látnia. Öregember ide, öregember oda, most neki kell erősebbnek lennie, különben végük, úgy összeomlanak, mint egy kártyavár.

– Egy szobában heten? – sápítozott a tanítónő. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan.

– Szükség törvényt bont. De ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatlak.

– Menjünk vissza a parókiára, vagyis…

Tárgytalan! A hívőket nem hagyhatják pap nélkül, s mivel a parókia a papok szolgálati lakása, csakis az lakhat benne, aki ott is dolgozik. Így hát nem be, hanem ellenkezőleg: sürgősen ki kell onnan költözniük. Jobb megoldás lenne a mamája, ha… Ha nem gyűlölné annyira Jánoskát. Bonyolult eset, nagyon bonyolult, és igazán mindnyájukat megrázta, de mégis: pont most kellett neki is balesetet szenvednie? Egy hétig úgy-ahogy kibírta, utána így szólt az öreghez:

– Beszéltem a mamával. Szeretne segíteni, ezért azt üzeni, illetőleg ajánlja, osszuk meg a terheket igazságosan egymás közt.

– A mamád? Megtisztelő, aztán hogy? Vesz egy házat, vagy inkább küld egy csekket havonta? – kérdezte Albert bácsi leplezett iróniával a hangjában, tudniillik elég jól ismerte a szabónőt ahhoz, hogy bármiféle ígéretnek felüljön.

– Nem vagyunk mi olyan módosak. Hogy küldhetne, ezzel szemben elvállal két személyt a családból.

– Eredeti ötlet. Kicsodát?

– Albikát és engem. Két gyerek itt marad, mi ketten pedig Kecskemétre költöznénk.

– Szóval itt maradtok. Öten kétfelé, mint valamikor a rabszolgák, akiket az emberkereskedők elválasztottak egymástól.

– Kérlek, kérlek! Ez nem az én döntésem. Én csak tolmácsolom a mamámat.

– Méghozzá kommentár nélkül, vagyis nincs is kifogásod ellene.

– Dehogy nincs, de hát ismered a mamámat: nála a fehér is fekete, ha ő történetesen úgy látja.

– Akkor maradjatok itt mindnyájan, azt a hétfán fütyölőjét a…

Az ágy felől fojtott nyögés hallatszott. A tiszteletes volt, akinek a figyelmét egyetlen szó sem kerülte el.

– Valamit szeretne mondani – mondta Margit.

Miután beszélni nem tudott, írni azonban igen, még ha nagy üggyel-bajjal is, elébe tettek egy papírt, ceruzát.

– Én elfogadom Anna asszony ajánlatát. Kettő több, mint semmi. Legalább ők ne szenvedjenek ínséget. Később majd meglátjuk – írta Jánoska alig olvashatóan a cetlire.

– De… ! Neked mi a véleményed, Iluskám? – fordult a feleségéhez az öregúr.

– Csak amit te mondtál nekünk a jó múltkor: a szükség sajna törvényt bont.

_________________________________________________

[i] Úr. (rom.)

 

 

 

(Illusztráció: dlsn)

 

Igazán kontúrozott álmai voltak. Valami kényszer folytán vászonra kellett kerülnie. Öntudatlanul is a nagyobb vásznai közül vett elő egyet, érezte, hogy nem fog eléggé ráférni. Mikor rajzolni kezdte nem jutott eszébe, hogy azt festi-e, amit álmodott. Az sem, hogy pontos-e vagy, hogy hazudik-e. Amúgy is lényegtelen volt, mert csak transzponálásra vágyott, ami legalább érzetre olyan. Csak érezni akarta a bizonyosságot, ha ránéz, hogy ez az volt. De amikor esténként befejezte a munkát, sosem volt olyan, mint ami emlékeztethette volna rá.

Emlékszik. Emlékszik egy fára, amire egy kismadár borostyánt csiripel és abból lesz a végén a fa. Majd a fa megkövül, a kismadár pedig lecsíp belőle egy ágat és elrepül róla. Az ágra végül rátűz egy bogarat, amit bevisz az otthonába, és ott kirakja a falra. Ekkor pedig egy kislány meghal. Az anyja odvasra sírt szemét látja, s az odvas szemek mélyére tekintve ébred fel… Lassan már harmadik napja. A képen pedig, ahogy elnézi, csak grafitfelhők vannak. Pedig tisztán emlékszik, hogy használt színeket. A pasztellkrétái és a festékei is fogynak, legfőképp a piros és az ezüst, de már hiányzik a fele a narancssárgának is. Megőrült volna? Odáig jutott, hogy megnézte a székletét, de normális. A rajz mindenesetre készült. Tiszta volt. Ide zöldet az erecskéknek, ide kéket a pislogásnak… De utólag, a nap végére csak szürkeség, szürke felhőgomolygássá lett az egész.

Kezdett kételkedni. Talán periodikusan színvakságban szenved, gondolta. Nem tudta. Nem hitt később a többi színben sem már. Akármilyen sötét lehetett a kávé, vagy világos és rikító a kertben a margaréta, a kankalin vagy a vadpipacs. A kutyája varázsbarnaszeme is átjátszott egy idő után… A színtelenségbe. Az átlátszóságba. Valamiért csak a körvonalak maradtak épek, a színek, színhatárok el-eltolták egymást, egymásra feküdtek vagy széthúzódtak. Minden összpontosult figyelme üres, átlátszó furcsasággá lett. Bárhová nézett attól fogva, a színek szinte futottak a szeme elől. A kép ennek ellenére élt, és egyre élőbbé lett, egyre csak ébredt minden reggel.

Minden reggel az odvas szemek. Minden este a kőborostyán. S rajzolódott a madárdal, az eső csengése, a Nap tikkasztó, kővé préselő forrósága, a tű szúrása, de estére csak otromba, szürke maszattal volt teli a vászon.

A színek kiábrándítóak. Éktelenkednek, közömbösen fintorognak.

Eljátszották minden este, s minden nap, ameddig el nem fogyott az összes festék, az összes kréta, a ceruzák, a tollak… Minden elfogyott, hiába kutatta. Sehol nem talált többet. A ronda, szürke tócsa ott vicsorgott rá a vászonról minden éjjel. Vicsorgott és mozgott, iszapként hullámzott a szeme előtt. Borzongott tőle. Nehezen aludt el mellette, de az álmai nem szűntek, reggelre pedig minduntalan megfeledkezett róla, mert a szürke sár örökösen eltűnt. Festette tovább, de most már nem ecsettel, hanem tűvel. Szöggel. Épp, ami kézre esett. A festék pergett alá. Sercegés, s kaparás, más hang nem távozott a szobából.

Hímzések és hullámok, esések és körtáncok, lengés és zuhanás.

De a festmény, bármilyen csodálatosnak is tűnt fel nappal, csak egy fekete maszlag, mindig csak egy fekete maszlaggá lett, amint éjbe fordult.

Az álma azután egyszer csak odalett. Reggel üresen ébredt. A mosdóba indult, de a folyosó falitükre mellett elhaladva hirtelen megakadt a szíve. Levegőnyi hang sem volt képes elhagyni a torkát.  Hiába hitte, hogy a tükör előtt áll…

A szobába rohant… a vásznon vastag, cserepes mázzá folytak össze a színek. Minden réteg tiszta, minden vonal, forma, a hang, a szél, a repülés! Tiszta, tiszta! Színörvénye magával ragadta. – Az álmom! – csuklott el visszhangba a hangja…

Nem sokkal később a postán gyászjelentés került a falra. A helyi újság, és a tévé is jelentette. Körbe-körbe járt a híre, egy szivárványt síró kislánynak…

 

 

 

(Illusztráció: hf)

HARAGSZOM RÁD ÉS EGYEBEK

A tiszteletesre nehéz napok virradtak. Margitka annyira zokon vette a lábmasszázst, hogy még aznap este kijelentette, visszamegy a mamához.

– El…el akarsz válni? – hápogott a nagytata.

– Majd később eldöntöm. Hogy cselédnek néztek, elcsúszik, azt is elnézem, ha Jánoska Jézus szerepében tetszeleg, de hogy még egy repedtsarkú parasztot is én ápoljak, az már nem hitvesi kötelesség, hanem gyalázat.

– És a főzés, a gyerekek? Erre nem gondolsz? A gyerekeknek anya kell, és már a harmadik is útban van.

– Majd Kecskeméten megszülöm, a többiről meg gondoskodjék a drágalátos vőd urad.

Megpróbálta, el is boldogultak valahogy, de a legjobb mégis az lenne, ha házvezetőnőt fogadnak. Ekkor jutott János eszébe másodszor is a szép Marcsi.

– Meg vagyunk mentve! Hívjad csak! – lélegzett fel Szandu úr, aki a krumplilevesen, János pedig a rántottán kívül egy ételhez sem konyított.

Marcsi megtiszteltetésnek vette, hogy segíthet.

– De mit szól hozzá a tiszteletes asszony? Nehogy megint miattam akadjon össze a bajuszuk.

– Ennél jobban aligha akadhat össze már szerintem – artikulálta János kifejező taglejtés kíséretében. – Különben is miatta jutottunk idáig, úgyhogy okolja csak magát, ne minket.

Teltek a napok, és Margitka még mindig Kecskeméten, a mamája szoknyája mellett rostokolt, miközben a falu épphogy vegetált. Valamikor persze itt is élet töltötte be a házakat, földeket, a fiatalok báloztak, vasárnaponként kimentek a futballmérkőzésre, az öregebbek a templomba. Aztán lassan-lassan elkezdett minden sorvadni: először a népi szokások tűntek el, aztán a fiatalok, majd sorra-rendre a többi is: ládagyár, hentesbolt, varroda, pékség, mozi, rendőrőrs… A tisztelendőt nyugdíjazták, az orvos is menni készült, hogy azután mi történik, gyakorlatilag már egy illetékest sem érdekelt.

– Nem jó helyre csöppentél, Szandu úr. Ez a falu haldoklik. Bizony mondom, nem csoda, hogy Margit is itt hagyott bennünket.

– Helyre? Időbe, de lesz itt még szőlő és lágy kenyér. Ha nem ma, holnap, holnapután. Nem féltem én magunkat, mert aki a földet szereti, márpedig mi szeretjük, az mozi és pékség nélkül is boldogul – bizakodott az öregember.

Marcsi nagyon kedvelte, de levette az a lábáról a falut is, így csakhamar ő lett a legnépszerűbb ember egész Prónayfalván.[i]

– Hogy csinálod? Bárcsak így lennének oda értem is!

– Odavannak, fiam, téged is szeretnek. Akár be is bizonyítom, ha akarod. A fenébe, mér nem tudok én hallgatni! – vert a szájára az öreg bosszúsan.

– Miről? Szandu úr, már megint miben sántikálsz?

– Semmiben, legfeljebb a falu, de az titok ám. Nem árulhatom el senkinek.

Aztán mégis elárulta. Hadd örüljön már valaminek a veje is, mellesleg ki tudja, lesz-e az egészből valami. János megilletődött. Nem kevesebbről döntöttek, minthogy kocsit vegyenek a papjuknak. Na nem újat, de akkor is kocsi az, és végre az ő papjuk sem busszal döcög a városba.

Egyik este e-mailt kapott Olgától, melyben közölte, hogy Albert bácsi, azaz János apja óhajt vele beszélni. Majd Olga érte jön, hozza magával azonban Margitot és a két srácot is, mert meg akarja őket okvetlenül ismerni.

– Akárcsak én az apádat! – kapott az alkalmon a nagytata, s amikor Olga megjelent, Margit helyett ő szállt az autóba.

– Szandu úr, az apósom – mutatta be János Soltvadkerten az öreget. – Ezek pedig a gyerekek: Albi és Jancsika.

– És a feleséged? Őt miért nem hoztad magaddal?

– Őt? Hát… izé… – hebegett-habogott a szegény tiszteletes.

– Margitka nemsokára szülni fog – válaszolta helyette a szálfatermetű nagypapa. – Persze Kecskeméten, ahol ő maga is született.

Beszéltek erről-arról, főként az öregek, akik annyira összemele­gedtek egymással, hogy a lelkésznek szeme-szája elállt a csodálkozástól. Nemhiába állítják a latinok: similis simili gaudet: hasonló a hasonlónak örül.

– Most pedig ki vele, nyilatkozz! Az az érzésem, még tartogatsz valamit a számomra – mondta Jánoska, miután kedvükre kibeszélgették magukat.

Az ugyancsak szálfatermetű öregúr arca egy pillanatra elborult.

– Haragszom rád. Jó, ne füllentsünk: haragudtam. De most… Furcsa: semmi haragot nem érzek.

A lelkész hálát adott az Úrnak, hogy ezt a napot is megérte. Csupán Olga arcára ült ki a szomorúság, hiszen ezzel már nemcsak Jánoskát, hanem az apját is elvesztette röpke harminc perc alatt.

– Nagyszerű, mégis mit vétettem, hogy ilyen sürgősen akartál velem beszélni?

– Mit, mit! Egyszerű: kompromittáltál, te jómadár.

– Én? Ki előtt? Mivel hozhattam szégyent Soltvadkert első gazdájára? Pont én és pont olyan olyan messziről?

– Igaz-e, hogy kocsit akarnak vásárolni neked a híveid?

– Hát már itt is hallották? Előfordulhat. Nekem még senki sem szólt ez ügyben. Kivéve a nagytatát, de hogy ebből mi igaz…? Majd elválik ez is idővel.

– Egy fenéket válik el! – gurult méregbe az egykori tanító. – Nem vagy te koldus, se árva, hogy alamizsnára szorulj, amíg én élek. Vezetni tudsz, jogosítványod már van, ami még hiányzik, az ott vár rád az udvaron.

Jánoska torkában dobogó szívvel sietett az ablakhoz, és lenézett az udvarra.

– Egy Peugeot! Gyönyörű kocsi! Bárcsak az enyém lehetne!

– A tied. Használd egészséggel!

– Ne, kérlek, ne etess! Hogy lehet nekem ilyen drága gépkocsim? Szegény vagyok én, édesapám, és nem is akarok más lenni.

– Neeem? – kacsintott az öreg a tatára. – Akkor tárgytalan, majd odaadom valamelyik szegénynek.

A jámbor tiszteletes megzavarodva állt egyik lábáról a másikra, és el sem tudta képzelni, min hahotázik a két öreg.

– Fuss, mit állsz itt! Próbáld már ki, hogy szuperál!

Kissé tétován oldalgott ki a szobából, néhány méter után azonban már megszaporázta lépteit, hogy aztán az utolsó két métert valóban futva tegye meg az autóig. Nesze neked Krisztus, szegénység, alázat!

– Jó utat! Vacsorára itthon légy! – süvöltötte utána az idősebb Madaras úr.

Egy óra múlva fáradtan, s többé-kevésbé szégyenkezve sompolygott vissza János a lakásba.

– Na, milyen volt? Kikocsikáztad magadat?

A férfi kimondhatatlan hálával csókolt kezet az apjának.

– Isten fizesse meg a jóságod! Olga, nagytata, ideje volna hazamenni.

– Máris? Maradjatok itt éjszakára! Olyan ennivalóak ezek a gyere­kek, és még annyi mindenről nem beszéltünk.

Végre, legalábbis ő így érezte, kibékülhetett az apjával, és ha Margittal is kibékülhet, ennél többet már nem is várhat az élettől. Ezzel szemben menthetetlen az anyósával való kapcsolata. Ez a nő maga a megtestesült… Inkább nem minősít, de hogy sok galibát fog még nekik okozni, az már most borítékolható.

Tázlárra már a saját kocsiján gurult vissza. Széles jókedvében még daloltak is, így nyitottak be a református paplakba.

– Jaj, ne! – kapott a szívéhez, amint körülnézett.

Bútorzat, festmények sehol, a földön mindenféle limlom feküdt.

– Kiraboltak!

– Ki. Hogy az a magasságos…

– Kérlek, ne káromkodj! – hunytak ki János szeméből a lelki béke és bizakodás fényei.

Bejelentették a lopást, és várták a nyomozás eredményét. Hát arra várhattak, mert két hónap múltán sem kaptak el egyetlen tolvajt sem.

– Nem is fognak, megjósolom. Ehhez valamivel ütőképesebb rendőrség kellene.

– Ütőképes? Rendőrség? Nem szeretem ezeket a szavakat.

– Én sem, de amire szükség van, arra szükség van, különben te sem fordultál volna hozzájuk.

Megfogott – gondolta a tiszteletes, azzal ejtette a témát annál is inkább, mert a hívei lassan pótolták az ellopott tárgyakat. Ki széket hozott a papjának, ki asztalt, evőeszközöket, rádiót…

– Lám, lám, mégsem csöppentem olyan rossz helyre! – dörzsölte kezét az örökifjú nagytata. – Nem vennék rá mérget, hogy a kecskemétiek is megtették volna ezt a papjukért.

Télire megérkezett a ház úrnője is, Margitka és a harmadik fiú, a dundi kis Palkó. A tiszteletes csakúgy repesett az örömtől. Isten áldása kísérje őket holtukig! Talán az új palánta helyes irányba tereli ezt a megkeseredett asszonyt is.

– Mi ez a változás? – fürkészett körül a tanítónő idegenkedve a lakásban. – Ezt az ócska sifont például sohasem láttam még. És hol a nagy velencei tükör, te pojáca?

A lelkész elmesélte, mi történt.

– Eddig még csak sejtettem, de most már hiszem is: te meg vagy átkozva.

– Mindenkinek van barátja, ellensége egyaránt, és ez az ellenség meg is átkozhat. De a hitünk megvédhet, éljünk jámboran, Isten törvényei szerint, és meglátod, egyetlen hajszálunk sem görbül meg.

– Mint eddig, mi? – epéskedett Margitka. – Íme, az eredmény!

– Ez azért van, mert folyamatosan megbotlom. Nyilván szigorúbbnak, következetesebbnek kell lennem. A jót nem elég csak prédikálni, kívánni. Ez tettek nélkül képmutatás. Vagy gyöngeség, hiszen a pokol felé vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve.

– Így igaz, prédikálni azt tudsz, de engem sokkal jobban érdekel, milyen étel kerül naponta az asztalra, a házam, a ruháim, és hol, kivel mehetek el szórakozni esténként.

– Sajnos te semmit sem változtál – állapította meg János rezignáltan –, ezért újra és újra megkérdezem magamtól: János, mit keres ez a nő melletted, illetőleg Tázláron?

– Csakhogy kimondtad!

Margit hangja úgy vágott, mint a borotva.

– Legalább tiszta vizet öntünk a pohárba, tudniillik ugyanezt kérdezem én is magamtól: Margit, mit keresel olyan férfi mellett, aki Istentől és a Bibliától meg sem látja a hitvesét?

Erre már a nagytata is közbeszólt.

– Nem akarok beleavatkozni, de biztosítalak, meglátja. Nincs itt akkora probléma, hogy emiatt hajba kapjatok, gyerekek. Ha egyebet nem, vegyétek figyelembe ezt a három porontyot. Nézzétek, milyen édesek! Legyetek tekintettel egy kicsit rájuk is!

Egy pohár víz a fellobbanó lángokra, majd ugyanannyi olaj, amikor a süketnéma is megjelent.

– Ez a kuka meg mit keres a házunkban? Nem abban állapodtunk meg legutóbb, hogy nem tartasz többé igényt rá?

– Abban, de miután kegyeskedtél lelépni, mi meg egy ebédet sem tudunk jóformán megfőzni, szükség törvényt bont, vissza kellett vennünk, ez, ugye, logikus?

– Szerinted. Szerintem hozhattatok volna ebédet az iskola konyhájáról, vagy megtanultok főzni, mosni, vasalni, édes férjecském. Elvégre hol van megírva, hogy csak egy nő vezethet háztartást?

Marcsi előkapta a noteszét, sebesen beírt valamit, és megmutatta a lelkésznek.

– Nem értem, miről vitáznak, de sejtem, hogy miattam, ezért ne haragudjon, de én most hazamennék. Ha szükség lesz rám, telefonáljon!

– Lássuk azt a noteszt! Aha, erről van szó! Nagyon helyes, menjen csak, egyben azt is közöld vele, kerülje el a jövőben minél messzebb a parókiát! – jelentette ki Margit határozottan, s csak utána kezdett el gondolkozni.

Az biztos, hogy valamikor zavarta, hiszen szép, fiatal menyecske. De az idők megváltoztak, már gyereke is van a kukának, no, és itt a parókián is jócskán megszaporodtak. Három gyerek, három felnőtt, lesz mit főzni, mosni rájuk, úgyhogy inkább örüljön, hogy bejárónőt tarthatnak. Amúgy sem veszélyes, hiszen itt a nagytata, akinél jobb biztonsági őrt el sem lehet képzelni.

– Felmondok persze, ha már megtiszteltél azzal, hogy hazajössz, s miután ilyen csúful megloptak, nem is veszünk fel mást egyelőre helyette.

– Szinte vártam, hogy ezt mondjad. Így aztán már az sem érdekes, hogy boldogulok hat személlyel egyedül. Dolgozzon csak az asszony, ezért asszony, nem igaz? Lehetne ugyan másképp is, jobb helyeken már így szokás. De hát ott a nőt meg is becsülik, úgy bizony. Még a fúvó széltől is megóvják, mert egy nőnek nem csak lelke, teste is van, uraim.

– Egyetértek – csavarintott Szandu úr egyet a bajuszán. – Egy kis segítség szerintem is jól jönne, amibe természetesen én is beszállok. Nem dicsekedhetek ugyan nagy nyugdíjjal, de jut is marad is, ezenfelül… Da, da, miért is ne, meggyőzöm az anyádat, nyissa meg ő is szépen a pungáját[ii].

– Hű, nagytata!

Margittal szinte madarat lehetett volna fogatni, s már abban is benne volt, hogy Marcsika vezesse tovább a háztartást.

Teltek a hetek, hónapok. János prédikált, esketett, keresztelt, temetett, egyszóval tette a dolgát, amiért az Úristenhez szerződött. A gyerekek nőttek, Margitka lecsihadt mindaddig, amíg Pethő Istvánné nem bukkant fel a paplakban.

– Szeretném látni az apámat – lejtett be orrfacsaró illatfelhőben – és a gyerekeket. Hol vannak?

– Mama! Nagymami! – szaladt eléje a göndör hajú, szőke Albika.

– Mekkora legény lett ebből a gyerekből! Hát emlékszel még rám, angyalkám?

Ettől a naptól új házirend lépett életbe, tudniillik a szabónő nem csak jött, elcseverészett pár órát, utána viszontlátásra jövőre. Nem, ő jött, berendezkedett, és maradt még két hétig. Az új házirend pedig abból állt, hogy megszűnt a házirend. A gyerekek kényük-kedvük sze­rint keltek, feküdtek, nézhettek tévét, és nem volt közös, időponthoz kötött étkezés sem, a tárgyaknak helyük stb.

– Nem jól van ez így, nagymama – figyelmeztette János a kissé bohém szabónőt. – Ismered a mondást? Rend a lelke mindennek.

– Mi bajod neked az én rendemmel? Szabónő vagyok én, nem katona, és ez a ház sem laktanya, ahol parancsokba foglalják, mikor, mit kell csinálnom.

– Én nem is kérek effélét. Magam se szeretem a drillt és a gúzsba kötő szabályokat, de ahogy te viselkedsz…

– Tehát kirúgsz. Rendben van, már pakolok is, te… despota. Most már értem, miért olyan szomorú mindig a leányom. Margitka, Margitka! Indítsd el a gépet, mert hazamegyek – rendelkezett vérig sértve a szabónő, és hiába kérlelték, tartoztatták, visszadöcögött a városba.

Jánoska titokban fellélegzett, csupán a neje nem beszélt vele ismét napokig.

– Rá se ránts! Majd megszólal, ha kieresztette a gőzt magából – vélekedett a nagytata.

– Hol van a nagymama? Látni akarom a nagymamát! – siránkozott Albika.

Pethő Istvánné nem sok embert szeretett magán és lányán kívül a világon. Ezek egyike volt ez a pufók, göndör hajú fiúcska, miközben a másik kettőt épphogy eltűrte. Érthető: Albika a lányára, azok ketten meg az apjukra ütöttek.

Eltelt egy nap. A tanítónő reggeltől estig a szobájában feküdt, és tévézett (szerencsére ezzel is megajándékozták a „repedt sarkú parasztok”). Vagy olvasott: krimit, divatlapokat, Petőfi Népét. Néha kisétált a kertbe, megöntözött egy-két virágot, vagy elugrott Alíz barátnőjéhez traccsolni, röviden: a háztartás minden gondja Marcsi vállán nyugodott. Ő s részben a két férfi etette-itatta meg a baromfit, kutyákat, főzött, takarított, gondoskodott a gyerekekről…

De nemcsak a család, maga az egész ország is gazdasági gondokkal küszködött. A pártok megítélése, az államapparátus ugyan négyévenként változik, de nem olyan könnyű ám semlegesíteni egy leszavazott kormányzat légvárakra épített terveit. Aztán a régi hibák helyébe csúsznak az újabbak, megspékelve egy-két természeti katasztrófával, azzal kezdődhet minden elölről. Csakhogy sohasem büntetlenül, mert ennek általában ára van, amiért azonban többnyire a kisember, a vétlen vállalkozók és munkavállalók egyaránt fizetnek. Tudta ezt mindenki, maga Madaras Albert is, csupán a hatását nem cselezhette ki, amikor a mennykő az ő gazdaságába is beleütött.

– Isten nem ver bottal! – summázta sztoikus nyugalommal. – Adós fizess! Hát én most fizettem.

Bár nem részletezte, tulajdonképpen kit, miért okol, néhány elejtett megjegyzéséből azért ki lehetett azt találni. Meggyőződése szerint túl sokat vétkezett. És nem csak ő, mások is, ezt elégelte meg a Teremtő.

– Akiről mostanáig elég nagyokat hallgattál – szúrta közbe János nem minden él nélkül, amikor Vadkerten meglátogatta a meghasonlott kisgazdát. – Bocsáss meg, tapintatlan voltam.

Apja felesége neheztelően bólintott. A férjét ért sorscsapás őt is jócskán megváltoztatta: összeesett, megcsöndesült. Az öreg még kihúzott derékkal járt-kelt, intézkedett, csupán a régi biztonság olvadt le fokozatosan az arcáról.

– Ez is igaz, mit tagadjuk. Nem mintha istentagadó lennék, de hát milyenek vagyunk mi, emberek? Amíg jól megy dolgunk, eszünkbe sem jut, hogy Isten is van, de amint betegség vagy egyéb megpróbáltatás ér, mindjárt szaladunk a templomba. Látod, most, életemben elő­ször, örülök, hogy pap lettél, mert így legalább protekciót kérhetsz számomra az Istentől.

János jóízűen mosolygott, s csak később villant az eszébe, hátha nem is viccelt az édesapja.

– Viszontlátásra! – búcsúzott el tőle melegen. – Kérlek, szólj azonnal, ha szükséged lenne valamire. Miután engem is kiraboltak, olyan sokat ugyan nem tehetek, viszont… izé… eladhatom a kocsimat, ha nem bántalak meg ezzel.

– Mit, egy ajándékot? – botránkozott meg Albert gazda. – Ott azért még nem tartunk. Majd egy kicsit összébb húzzuk a nadrágszíjat, és ennyi, nem olyan nagy katasztrófa.

 

___________________________________________________

[i] Tázlár régi neve 1907-1947 között.

[ii] Erszényét. (rom.)

 

 

 

(Illusztráció: rn)

Egész életemben velem volt. Mondhatni, belém nevelték. A dédim mindig azt mondta, hogy ne féljek, mert Ő majd segít. Sokáig hittem is benne, igen, még templomba is jártam, és imádkoztam az ágyam elé térdelve esténként.

Ötéves forma lehettem, mikor láttam Őt ott ülni a dédi betegágyán. Csak ült, és nem csinált semmit. Egy meleg szeptemberi napon délidőben anyám sírására kiszaladtam az udvarra. Egy fekete autó kanyarodott ki hatalmas nyárfáink között. Ő is ott ült a kocsiban. El akartam mondani a dédinek, hogy tévedett, mert Ő nem is akar segíteni, itt hagyott minket, de ne féljen, rajzoltam neki egy sokkal szebb képet, ami majd meggyógyítja. Hiába is rohantam, mert a dédi nem volt a szobában. Anya azt mondta, hogy elment látogatóba Istenhez. Így értettem, biztos kirándulnak, csak az nem fért a fejembe, hogy miért nem köszönt el tőlünk, hiszen pont ő mondta mindig, hogy mielőtt elmegy az ember, úgy illik, hogy köszön. Kérdezgettem is gyakorta anyámat, hogy mikor jön haza a dédi, mert beteg, és az orvos nem engedi, hogy ennyi ideig kint maradjon. Anya egyik nap, nem is sokkal az autós incidens után, teljesen feketébe öltözött, nem értettem miért, hiszen utálja a fekete ruhákat. Azt mondta, elmegy és szól a dédinek, hogy jöjjön haza. De nem jött haza csak apa és anya. Nem jött vissza se a dédi, se Isten. Nagyon sokáig nem jöttek.

Apuék gyakran veszekedtek, mert az én apukám nagyon szerette a nőket, és azt hitte, anyám ugyanannyira szereti a férfiakat. „Mindenki magából indul ki” – ezt is gyakran mondogatta anno dédnagyanyám. Vert is minket néha, főleg anyámat és a bátyámat. Ekkor tűnt fel újra. Az ágyamra ült, és én az ölébe hajtottam a fejem, Ő befogta a fülem, hogy ne zavarjon az elalvásban apám kiabálása, mert hiába csukta ránk anya a szobaajtót, hallottunk mindent. Évekig ment ez így, mígnem anyám megelégelte a félelmet, és csak a három gyerekét nézte, nem volt többé a szívében irgalom és bocsánat apám számára. Apám elcsomagolta a bőröndjeibe Istent is, és elment. Borzalmasan nyekergett a biciklije, túlzajongta négyőnk sírását is.

Szóval így maradtunk istentelenül magunkra. Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, nekem évezredeknek tűnt, míg jött egy idegen, aki apa akart lenni. Nem hasonlított az én apámra: alacsony volt, tömzsi, szinte kövérnek mondható és kedves volt. Mindig hozott valami apróságot: „Na, ki melyiket kéri?” – ezt kérdezte mindig, mikor belépett az ajtón, és mi rohantunk is a figyelmes idegen felé. Egyre többször jött, majd ott ragadt nálunk. Mikor elhozta hozzánk a dolgait, a zoknik között ott lapult Isten. Hát visszajött végül Ő is. Éldegéltünk, nem mondom, hogy hangos szó nélkül, de boldogan. Persze Istennel voltak problémák.

Anyukám anyukája beteg lett. Anyám hiába kérlelte Istent, Ő ugyan nem akart segíteni. Bementünk szinte minden nap anyámmal a kórházba. Ő beszélt a mamához, míg én meg sem tudtam szólalni, csak álltam ott és fogtam a kezét. Borzalmasan hideg volt. Azóta ilyen hidegnek képzelem a halált. Isten még csak meg sem látogatta, sőt a temetésben sem akart segíteni, de azért eljött rá. Nem sírt, és annyira unta a dolgot, hogy mielőtt betemették volna a sírt, beleugrott a gödörbe, a mama koporsója mellé préselte magát, és némán tűrte, hogy eltemessék. A harang háromszori kongása olyan volt, mintha elindulna a vonat. Isten elhagyott minket, azt hittem, meghalt. „Nem baj” – gondoltam – „úgy sem csinált soha semmi hasznosat, csak ült és nézett minket”.

Szerintem megharagudott ezért a gondolatért, mert négy évvel később az idegen, aki apa akart lenni, és az is lett a szó legnemesebb értelmében, balesetet szenvedett. „Biztos, hogy nem ő az”- mondtam anyámnak, hiszen fél órával azelőtt beszéltünk vele telefonon. De ő volt. Isten csak azért visszajött, hogy elmondja nekünk, nagyon sajnálja, de az idegent csak a kórházban találjuk meg, nincs itthon. Mikor anyám hazaért az idegsebészetről, elkezdte szapulni Istent, hogy mégis hogy a fenébe képzeli, hogy beállít egy ilyen szörnyűséggel, és azt reméli, megbocsátjuk eddigi távollétét. Sokáig, hosszasan veszekedtek, vagyis csak anyám kelt ki magából nagy zokogás közepette. Isten meg sem szólalt, nem volt mit mondania, csak néha felhúzta kissé a vállát. Nem értette, miért vagyunk rá annyira mérgesek. Amikor mindannyian elmentünk búcsút venni, Ő is beszállt a kocsiba, feljött velünk a harmadikra, és megnézte az idegent. Olyan volt, mintha aludna, csak a gépek rémes sípolásaiból lehetett sejteni, hogy halott. Isten kicsit szégyellte magát, ezért nem jött velünk haza. Az idegen mellé feküdt, elégették, majd egy urnába helyezték az idegen hamvaival együtt. A temetés borzalmas volt: a húgom zokogása darabokra tépte az eget, melyet fekete fátylak szegtek végig, és minden fátyol keserű könnyeket hullatott. Örültem kicsit, mert így nem látták, hogy úgy siratom az idegent, mintha tulajdon apám porai hevernének előttem. Hiszen azt mégsem mondhattam senkinek, hogy nem csak apámnál, de Istennél is büszkébb volt rám. Nehéz lelkünkön piheként ült: legalább Isten is meghalt.

A húgom sírásra görbült szájjal beszél még az apjáról, az idegenről, aki apa lett. A mi szánk is gyakran görbül még, hisz csak tegnap volt három hónapja, hogy meghalt. Nagyon berúgtam. Hajnalban botorkáltam haza. Út közben megálltam, és felnéztem az égre. Teljesen elszorult a lelkem a csillagok láttán. Eszembe jutott a dédi, a nagyanyám és az idegen. Aztán hirtelen, oly hirtelen, mint ahogy megálltam, elindultam haza. A kapu nehezen nyílt, én pedig ideges lettem, mert rettenetesen elkezdtem fázni. Anyám nyitva hagyta az ajtót nekem, mindig így hagyja. Elkezdtem levetni a cipőm és a kocsmaszaggal átitatott ruháim. Már csak fehérnemű volt rajtam, mikor megláttam, hogy ott ül az ágyamon. „Miért nem akar már meghalni?” – jajdult át a szívemen, hogy szinte beleremegett mindenem. Isten meg csak ott ült az ágyamon mozdulatlanul Sartre Zárt tárgyalását tartva a kezében. Azt olvasta, míg várta, hogy hazaérjek.

 

Megjelent: Napút Online, 2018.01.21.

 

 

(Illusztráció: blcklcvl)

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Madaras tiszteletes megnősült, s a süketnéma gazdasszonykodásának ideje ezzel magától értődően lezárult. Nem volt rá szükség, mehetett. Haza, amibe, hála János meggyőző érveinek, immár a testvérek is belenyugodtak.

– Csak egyet ígérj meg, mielőtt elmennél – kötötte Marcsi szívére Jánoska. – Kerüld el a Vas Gábor házát minél messzebbre. Az a férfi beteg, és téged is azzá tesz, ha visszakérezkednél a házába.

– Nem kérezkedem.

Megölelték egymást, és ment ki-ki a dolgára. Az egyik a templomba, a másik egy új élet felé megtisztultan, békésen. Jánoska is elégedetten kaptatott fel a lépcsőkön a szószékre, és az elveszett bárányról prédikált. De még beszéd közben ráeszmélt, milyen etikátlan tanácsot adott a leánynak. Konkrétan szólva: hagyjon sorsára egy azonnali segítségre szoruló beteget. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem orvos meg veszélyes is lehet ez a beteg ránézve, de ezzel még Gábor sem különbözik attól az elveszett báránytól, akiről éppen most prédikál. A későbbiek során többször visszatért a témára, végül elhatározta, hogy a lány helyett ő látogatja meg a villanyszerelőt.

– Ajaj, kényes ügy! Rám ne számíts, és ha rám hallgatsz, te sem avatkozol ebbe a dologba! – jelentette ki kerek perec a barátja, dr. Jankovics, amikor egyik délelőtt felkereste a rendelőjében, és megkérte, csatlakozzék hozzájuk. – Rendelőnk, orvos van, jöjjetek ide, én írok egy beutalót, a többi az ideggyógyászra vagy… ügyészségre tartozik – figyelmeztette jóindulatúan. – Rokonok vagytok?

– Nem.

– Barátok? Na, őszintén! Nem árulom el senkinek.

– Csak vissza akarok vinni egy eltévedt bárányt az akolba – válaszolta Madaras, és elmesélte az eltévedt bárány történetét a háziorvosnak.

– Tanulságos történet. De csak egy történet az ősi bibliai időkből, ami lehet, hogy megtörtént, lehet, hogy nem, de egy bizonyos: ma már más időket élünk, tiszteletes úr. Egy bárány? Mit számít egy bárány, amikor milliók vánszorognak át egyik országból a másikba egy jobb, igazabb élet reményében. Mellesleg naivság, mert hol van jobb, igazabb élet ezen a földnek nevezett sárgolyón?

– Jelenleg sehol – ismerte el Jánoska. – Isten országában azonban az lesz, ha mindnyájan akarjuk, és teszünk is ennek érdekében valamit. Mint Jézus, a szentek meg az olyan egyszerű emberek is, mint mi vagyunk – válaszolta csendesen.

– Hogyne, és, íme, itt az eredmény! Ne haragudj, hív a kötelesség. Szólítsa be, nővérke, a következő beteget! Én, barátom, dolgozom: gyógyítok, ami remélhetőleg ér annyit, mint délibábokat kergetni.

A lelkész lankadó lelkesedéssel, de még mindig bizakodva látogatta meg „a falu bikáját.” Így becézték ugyanis Vas Gábort a faluban.

– Nem hiszek a szememnek, tényleg maga az? – hőkölt hátra a szerelő, amikor János felbukkant az ajtóban.

– Beenged? Szeretnék magával beszélni.

– Hát még én! – vicsorgott Vas Gábor, és alig értek a szobába, akkorát vágott Jánosra, hogy az eszméletét vesztve zuhant a parkettre.

Hűvös, pinceszerű odúban, egy koszos priccsen tért magához. A szerelő előtte ült, és kajánul bámult rá.

– Ho…hol vagyok, és mit akar tőlem? – sziszegte János fejét tapogatva. – Hiszen ez bűntény! Majdnem agyonütött.

– Beszélni akart velem? Parancsoljon!

– Igen, de nem itt, és főleg nem ezek után – sietett az ajtóhoz, és gyorsan lenyomta a kilincset; sikertelenül: az ajtó nem engedett.

– Engedjen ki! Kérem, legyen észnél! Mit ártottam én magának?

– Hogy mit? – horkant fel a szerelő. – Nem elég az, hogy lecsapta Marcsit a kezemről?

– Ééén? Mióta? Tudtommal maga dobta ki a házából.

– A kurva jó… ! Ki mondta?

– Maga Marcsi. Honnan tudnám különben?

– Na jó, de én… Nem várom, hogy elhiggye, de, képzelje, közben meggondoltam magamat. Ja, megbocsátottam neki, és vissza is vettem volna, ha… ha nincs ott maga, az iskoláját az anyjának!

– Ez komoly? – gondolkozott el Madaras. – Csak az a kérdés mi okból: szánalomból vagy… Tudja mit? Hiszek magának, és engedje meg, hogy bocsánatot kérjek mindkettőnk nevében.

A férfi meglepődött.

– Örvendek. Nagyon rendes magától, csak egy kicsit elkésett. Marcsi meggyűlölt, a többi tyúk is mind elhagyott, és ez mindenképp büntetést érdemel.

– Mi… milyen büntetést? – szeppent meg a lelkipásztor.

– Például… Látja, most megfogott! Első lépésként… Megvan: vegye le az ingét, nagytiszteletű úr!

Jánoska mindent megértett.

– Meghallgat? Beszéljünk nyíltan, mint egyik értelmes ember a másikkal!

– Minek? – húzott elő az özvegy egy cifra kézi korbácsot. – Levetkőzött?

– Azt mondják a faluban, maga nagyon rossz ember. Tévedés. Nem rossz, csak… Ajánlom, nevezzük nevén a gyereket: maga beteg, kedves Vas Gábor.

A szerelő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak.

– Vas Gábor vasból van, ezt jegyezze meg jól, doktor úr – komolyodott el hirtelen. – Tapogassa meg az izmaim! Elég kemények? Most mutassa a magáét! Mint a lekvár, keze, hasa puha, talán még gyomorbajos is. Hogy alszik?

– Általában rosszul.

– Én, mint a tej, étvágyam van, a vérnyomásom, cukrom normális. Ki akkor itt a beteg, doktor úr?

– Vérnyomás, cukor… Látom, vigyáz magára, de vajon a pszichéje is ilyen szuperül működik?

– Pihéje?

– Pszichéje, lelke, agya, merthogy az embernek ez is van, és ha az nem szuperál, becsukhatja a boltot egy időre.

– Majd becsukom én mindjárt a magáét. De mielőtt megismertetném ezzel a bikacsökkel, hadd csináljak hozzá egy kis étvágyat – helyezett el tévéje lejátszójába egy DVD-t.

A férfi megborzadt. Amit ott látott, még a gyomra is felfordult. Annál jobban élvezte ezzel szemben a szerelő.

– Izgis, mi? Horrorfilmet nem óhajt? Zombi, vérfarkas, drakula, woodoo… Válogathat bennük kedvére.

– Köszönöm, nem az én műfajom.

– Akkor hasaljon az ágyra, és élvezze, milyen mesterien hasítok szíjat én a hátából! – taszította nyersen a dikóra, és olyan szépen elverte, hogy majd elolvadt a gyönyörtől. – Ezzel megvolnánk. Hogy ízlett a vacsora?

– Istenem, bocsásd meg a bűneit!

– Papok! Hát csak imádkozzék, imádkozzék! Én addig szépen fölmegyek, és elteszem magam holnapra. Holnap megint lejövök, és folytathatjuk a tévézést.

– Kivéve, ha fel nem fedezik, hogy eltűntem – sziszegett fájdalmasan Jánoska. – Ugye, ismeri Balló őrmester német juhászát. Az még egy egeret is megtalál. Fogadom, nem telik bele 24 óra, s máris itt kaparászik az ajtómon.

– A franc essen beléje! Erre nem gondoltam – rúgott félre a férfi egy sörösüveget az útjából. – Oké, menjen haza, tiszteletes úr!

– Kienged? – hitetlenkedett Jánoska.

– Ki. Menjen isten hírével!

– Haza?

– Haza.

– Okos. Nagyon köszönöm. Ami pedig a pszichiátriai vizsgálatot illeti…

– Menjen már! Itt van még? Mindjárt meggondolom magamat.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – nyújtotta a kezét megbocsátóan.

A férfi eltorzult arccal rántotta magához.

– Remélem, utoljára állt az utamba. Ha még egyszer megteszi, esküszöm, a pince falára szögezem. Felfogta?

– Bocsásson meg, de…

– Feküdjék vissza a dikóra!

– Felfogtam.

– Ámen! Most maga esküszik. Esküdjék meg az örök, igaz istenre, hogy ami itt történt, arról egy szót sem szól senkinek!

– Különben?

– Különben most, itt, helyben feszítem keresztre. Ne féljen, csak egy picivel fáj jobban, mint az a verés, amit most kapott. Másrészt már elég régóta divat is, s még csak Jeruzsálembe vagy a Fülöp-szigetekre sem kell ezért mennie.

– Esküszöm.

– Az örök, igaz istenre.

– Az örök, igaz istenre.

– Tessék a kulcs, vigyázzon a lépcsőkön! Kézcsókom a tiszteletes asszonynak, magának pedig kívánok nyugodalmas jó éjszakát! – heherészett gúnyosan.

Madaras úr meglehetősen későn vetődött a paplakba, s még sokáig a fülében csengett Vas Gábor nevetése. Felesége ügyet sem vetett rá, így észre sem vette, mennyire meggyötört a tázlári tiszteletes. Haragban voltak, nem beszéltek egymással. A gyerekek, a két éves Albi és az egy éves Jancsika édesdeden aludtak.

– Margit? – ásta el a harci bárdot Jánoska.

– Mitkívánsz? – kérdezte írásban a tanítónő; mint mindig valahányszor összerúgták a port egymással.

– Semmit, nem fontos – lombozódott le a tiszteletes.

Ugyan, mit is mondhatna! Valahogy olyan rideg, részvétlen nő lett ebből az asszonyból, így nyilván az sem érdekelné, hogy ilyen embertelenül elrakták. Talán színleg, udvariasságból sajnálkozna rajta, de odabenn semmit, de semmit sem érezne. Hogy miként jutottak idáig?

Lassan, szinte észrevétlenül, mindenesetre eljutottak, s ma már szinte idegenül tekintenek egymásra. Két világ, két gyökeresen különböző személyiség. Margitot a külcsín, anyagiak, cím, édes élet fűtötte, őt a belbecs, Krisztus és az emberek iránti szeretete. Látta, érezte ő ezt már a kezdet kezdetén is, fel is tette magában, hogy istenfélő, igazi tiszteletes asszonyt farag a nejéből. Csupán egyre nem számított: milyen sokan állnak Margit mellett, az anyja, apja, barátnői, és ha ő jobbra, azok balra húzzák, nem kétséges, ki győzhet ebben a huzakodásban. De még ha ez a történet csak róluk kettőjükről szólhatna! Egy kudarc nem kudarc, fő, hogy több ne kövesse. Fájdalom, követte. Kudarcot vallott Olgával, vérig sértette az édesapját, halálos ellenségévé tette Margit szüleit, továbbá Vas Gábort, talán magát Amyt is, röviden: bármibe fogott, annak mindig az ellentéte következett be. Pedig milyen magasztos tervekkel lépett erre a pályára! Fontos, erős embernek hitte magát, akire sokan hallgatnak, felnéznek rá, követik. Istenem, mekkorát tévedett, hiszen saját felesége is… Gyűlöli? Idáig talán még nem jutott, de hogy neheztel rá, azt a vak is láthatja. Tény, hogy egy elkényeztetett, végig jómódban élő városi nő számára a falu csak egy állomás, ahol az egyik órában kiszáll, a másikban pedig a legelső vonattal továbbrobog. Tulajdonképp maga is így tenne. Margitot a szórakozási és kulturális lehetőségek hiánya, őt inkább a falu közönye, hitetlensége pukkasztja. De miután semmi mód sincs ebből az ördögi körből kitörni… A macska rúgja meg, tényleg nincs? – tette fel újból és újból a kérdést magának. Eh, aludjunk rá egyet! Ha eddig nem jöttem rá, ilyen fájdalmak közt még annyira sem sikerül – tapogatta meg a hátát fanyarul. Nem is igen aludt azon az éjszakán. Fájtak a sebei, be kellett volna őket kötözni. Csakhogy ki kötözze be anélkül, hogy elárulná, ki csipkézte ki ilyen kedvesen? A háziorvosa ezzel máris kiesik, Margit dettó, Olga messze van. Esetleg Marcsika?

Amint reggel felébredt, sebkenőccsel és fáslival a zsebében ballagott át a süketnéma leányhoz.

– Jánnnoska! – sikított Marcsi örömében.

– Egy kis ápolásra volna szükségem. Egyedül vagy?

A lány ragyogó szemmel bólintott. Erre bementek a szobába, ahol János rögtön levetkőzött.

– Szentséges szűzanyám, magát aztán alaposan elverték! – írta be Marcsi a mindig készenlétben tartott noteszébe.

– Nesze ez a kenőcs, kend be, kérlek, gyorsan a hátamat még mielőtt betoppanna valaki!

– Megkérdezhetem, ki volt az a vadállat?

– Meg, de minek, ha úgysem árulhatom el.

– Szóval ő volt. Ó, de gyűlölöm!

– Hogyhogy? Már nem szereted?

– Nem. Látni sem bírom többé, mióta megismerkedtem a tiszteletes úrral – sütötte le a szemét szemérmesen.

– Vagyis? Ezt értsem úgy, hogy vallásosabb lettél?

– Igen, akár így is mondhatjuk.

– Alleluja, akkor ma jó napom van. Végre egy bárány, akit nekem is sikerült visszavinnem az akolba. De ha Őt szereted, minket, embereket is szeretned kell – tette hozzá oktatóan. – János szerint, és szerintem is: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?”

– Hű, ez jó hosszú szöveg volt, és valószínűleg a felét sem értette! – gondolta Madaras tiszteletes. – Ímhol ez a kötszer! Ezzel köss be, ha végeztél.

– Megvan! Hogy vannak a gyerekek?

– Köszönöm, jól. Már útban a harmadik.

– Úgy hírlik, a felesége nem a legideálisabb háziasszony. Akarja, hogy bejárjak főzni, takarítani önökhöz?

– Sajnos nem engedhetem meg magamnak, és… Nos igen, a tiszteletes asszony sem engedné. Pedig milyen klassz lenne, mert felőle akár zsíros kenyéren is élhetnék – mormogta keserűen Jánoska.

– Tessék? Bocsánat, nem értem.

– Majd később megbeszéljük. Köszönöm az ápolást. Isten áldja a családot!

De jól informáltak errefelé az emberek! Már azt is tudják, milyen gazdasszony a b. neje. Hanem ez a Tatár lány… ! Százszor szebb, mint azelőtt, kitelt, megkomolyodott, és úgy néz rá, mintha belé, nem Vas Gáborba lenne pistulva.

– Hol jártál? – vetette oda otthon Margitka?

– Megjött a hangod, madárkám?

–Jó napot, adjon isten! – nyitott rájuk házikabátban az Elekes család „doyenje.”

– Nini, Sándor bá! Hát magát mi szél fújta ide, nagypapi? – esett János egyik meglepetésből a másikba.

– Micsoda, nem tudod? Margitkám, hogy van ez? Nekem azt írtad, minden rendben, jöhetek.

Az asszonyka fülig vörösödve hallgatott.

– Annyi baj legyen! – segítette ki zavarából Jánoska. – Nem vagyok én se püspök, se polgármester, akihez csak előzetes bejelentkezéssel lehet bejutni. Ha eljött, jól tette, és érezze jól magát.

– Igen, de… Margit, Margit, milyen kellemetlen helyzetbe sodortál!

– Mert?

– Mert én végleg ideköltöznék.

– Végleg?

– Legalábbis így terveztem. De hát ember tervez, isten végez, ugyebár, és ha zavarok, már hozom is a bőröndöm.

– Nem á, már miért zavarna? Mi… én nagyon örülök Sándor bácsinak. Jöjjön csak velem, megmutatom a szobáját.

Az öreg megnyugodva nyugtázta a tiszteletes döntését, kipakolta a holmiját, tett-vett a szobában, és még sokáig dumcsizott a vejével.

– Elég lármás ez a falucska – jegyezte meg a reggelinél ásítva. – Annyi autó jár az utakon, hogy még éjjelre is jut belőlük. Hiába, a fejlődés! Milyen más élet volt falun valaha.

Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Ismerős vers, mi? De ki írna ma ilyen családi körökről? Ahogy lefekszel, brrrrr, már fel is búg valahol egy ördögi masina, amitől aztán meg sem hallanád azt az éjibogarat. Köszi a reggelit, jöhet a csavargás. Ha van időd, elkísérsz, ha nincs, viszlát délben, az ebédnél!

– Elkísérem, tata, ahova csak óhajtja. Jobb is, mintha naphosszat benn csücsülne, mint a feleségem például.

– Semmi tata, tegezz csak le nyugodtan, és hívj Szándunak, ahogy Méhteleken szoktak vót nevezni. Hol kezdjük? Én a kricsmit ajánlom.

– Ajaj! – nevetett a tiszteletes. – Nem árt az neked, Szándu úr?

– Árt? Használ, öcsém, használ. Már persze csak mértékkel. Leveri a vérnyomást, kérdezd csak meg az orvosod!

Kezdték hát a kricsmivel. Az öreg lehörpintette a szokásos féldecit, majd újra csatlakozott a kinn várakozó Jánoshoz. Másnap azonban már egyedül ruccant ki, s alig telt el néhány nap, úgy kiismerte a községet, mint a saját tenyerét.

– Ezzel megvolnánk, most te következel, kislányom. Még jó, hogy János nincs itthon, így zavartalanabbul tudunk beszélni.

– Jancsika sír. Nem halaszthatjuk későbbre? – próbált kitérni a beszélgetés elől Margitka; ismerte jól a nagyapót, és élt a gyanúval, hogy a jó öreg valamiért irtó zabos rá.

– Jancsika mindig sír, és most az egyszer hadd sírjon. Te viszont foglalj helyet, és felelj arra, amit kérdezek.

Az asszony kényszeredetten zöttyent egy fotelbe. Természetesen szerette, tisztelte a nagyapját, ettől függetlenül jobban örülne, ha nem költözött volna hozzájuk. Elég neki a mama is, bár így a távolból már jóval nehezebben kommandírozhatja. Csupán arra lenne kíváncsi, magától jött, vagy a mama küldte… kémkedni.

– Mondd, szereted te az uradat?

– Micsoda kérdés! – esett le az álla a tanítónőnek. – Hiszen ezért mentem hozzá, drága nagypapa.

– Igen, hogyne, de vajon ugyanezt tennéd, ha most kérné meg a kezedet?

– Most? Hát… izé… Őszinte legyek? Nem tudom.

– Miért nem?

– Mert… Nem tudsz könnyebbet kérdezni?

– Jó, kérdezzek könnyebbet: miért nem szeretnek téged a faluban?

– Kérdezd meg a falut, különben egy szemernyit sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, miután köztük laksz és dolgozol, azonkívül paraszt vagyok ám magam is. Ha őket lenézed, engemet is lenézel. Megmagyaráznád, mi okból?

– Nem nézek én le senkit, nagytata, csak a falu, a környezet irritál. Még… még nem tudtam megszokni. Mint ahogy te sem Kecskemétet, vagy tévednék? – vágott vissza ügyesen.

– Nem tévedsz – ismerte el a tata becsületesen –, de vegyünk példát Jánosról! Ő hozzászokott a faluhoz, kedvelik is mindenütt.

– Ez új. Mióta, hiszen mindig azért nyavalyog, hogy kutyába sem veszik Tázláron, egyre kevesebben járnak templomba, és senki sem tisztel senkit sem: Istent, embert, államot, beleértve saját magukat.

– Ezt mondta? – pödörte meg tömött, fehér bajuszát. – Annál jobban kell nekünk tisztelnünk, mert a te urad a legtisztább lelkű férfi, akit valaha is ismertem. De nem csak az, finom, törékeny, mint egy kínai porcelán, úgyhogy vigyázz vele, különben eltörik.

– És én? – robbant ki a tanítónő. – Én nem törhetek el? Vagy ez nem számít? Húzd ki magad, mert meggörbülsz!, ripakodsz rám gyermekkorom óta mostanig, kérlek, figyelj jobban a divatra, ismételgeti mamácska, míg az uram azért aláz folyton meg, hogy krisztusi alázatra neveljen. Nekem nem szokásom se siránkozni, se lázadni, de ami sok, az sok, elegem van az egészből. Bezzeg tőlem senki sem kérdezi: neked mi a véleményed, Margitka? Ilyenkor meg-megkérdezem én is a Jóistent: miért, Atyám, miért? Csak azért, mert nő vagyok?

Az öregember válaszolni akart, de csak hümmögött. Margitka valóban nem szokott lázadni. Csak amióta férjhez ment, kezdi kritizálni a szüleit, legfőképpen a mamáját, időnként Jánost, aztán a dirijét, jószerivel mindenkit. El is csodálkozott rajta rendesen. Úgy látszik, némelyekre így hat a házasság, s szinte egyik napról a másikra fordulnak az ellen, amit eddig fenntartás nélkül csodáltak. Egy oknál több, hogy odafigyeljen reájuk, még mielőtt összetörik egymást egy szép napon.

Egyik vasárnap Jánoska úrvacsorát osztott egy betegnek. Az anyóka kint lakott a felvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban.

– Kérlek, kísérj el kivételesen a mámihoz! – kapacitálta a lelkész Margitkát. – Szegény olyan egyedül van. Beszélgess el vele, meglátod, milyen hálás lesz érte.

Amikor beléptek, a néni meg sem moccant az ágyában.

– Lehet, hogy későn érkeztünk? – riadt meg a tanítónő.

– Majd mindjárt kiderül – lépett közelebb az ágyhoz Madaras tiszteletes. – Micike néni!

– Ki az? Ó, maga az! Csakhogy megjött, tiszteletes úr!

Az ágyon pöttöm, hihetetlenül sovány asszony feküdt, haja ritkás, tekintete megtört. Szinte lerítt róla, hogy a teste ugyan itt van, de a lelke már odafönt repdes.

– Hogy van, kedves Mici néni?

– Mint a lehullt falevél az avaron. Máma zöld, holnap sárga, aztán por és hamu vagyunk.

– Ez a sorsunk, Mici néni. De amíg ilyen cifrán beszél, addig nincs is tán olyan nagy baj.

– Adja az Úristen! Csak a lábam ne fájna! A lábam meg a szívem, amiért ilyen egyedül maradtam.

– Nono, azért nem teljesen. Tudtommal él egy lánya Kanadában.

– Nesze semmi, fogd meg jól! Istenem, bárcsak visszajönne! – sóhajtott mélabúsan. – Most ki fog nevetni, de magának elárulom, ez a legszebb álmom mostanában. Ha mások hazajönnek, mert sok amerikai magyar hazajött már, miért ne jönne Ildikó is vissza?

– Ide? – kémlelt körül Madaras a nyomorúságos vityillóban. – Szép álmokat, drága Mici néni! – Miért is ne, csak imádkozzék, imádkozzék, hiszen a tékozló fiú is hazatalált egyszer.

– Ugye? – ült fel az öregasszony reménykedve. – Majd írok neki, és egy nap ő is megérkezik. Hogy vagy, édesanyám, kérdezi majd lágyan. Fáj még a lábad? Nyújtsd ide az ölembe, mindjárt, megmasszírozom.

János szeme önkénytelenül könnybe lábadt, ezért gyorsan hátat fordított a két asszonynak.

– Mi az, máris elmegy? Megbántottam, és mi lesz az úrvacsorával?

– Adom – húzta elő táskájából a bort, kelyhet, kenyeret. – Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.

A liturgia balzsamként hatott az öregasszonyra, arca kisimult, szeme boldog fényben csillogott.

– Köszönöm, hogy idefáradt a kedvemért. Érdekes, hogy a felesége meg az unokám mennyire hasonlítanak egymásra? Nézze! – kotort elő néhány fotót egy intarziás kazettából. – Hasonlítanak?

– Mint két tojás a másikra. Hanem mondja, kedves néném, ki főz, mos magára jelenleg?

– Ki ez, ki az. Egyik-másik megeteti a baromfit, merthogy a majorságnak is kell ám enni, ugyebár? Egyedül a kerttel van gondom. Tudja, tavasz van, ásni kéne, tiszteletes úr.

– Tudom – battyogott János az ablakhoz. – Szép kert! Ha megengedi, kimegyünk, és amíg a feleségem megeteti, szedek magának pár szál tulipánt.

– Ne, ne! Annyira szégyellem. Virágot hozhat, de az etetést bízzák csak másokra! Hogy is kérhetnék a tiszteletes asszonytól effélét!

– Nem kell kérni, megteszi ő azt amúgy is. Igaz, édes Margitkám?

– Örömmel. Mici néninek bármikor – mosolygott a tanítónő, mint a vadalma.

Az öregasszony meghatottan nézett utánuk. Milyen rendes emberek! Még ez a csicsás nagysád is, pedig róla úgy hírlik, csak akkor mosolyog, ha fotózzák. Várt egy félórát, de azok csak nem siettek bejönni. Nahát, nemsokára a nap is lenyugszik! Mit csinálhatnak még mindig odakünn?

– Megetettünk, megitattunk, sőt, még ástam is valamicskét – bukkant fel végül Jánoska homlokát törölgetve, fáradtan. – Majd küldök valakit, aki a többi részt is fölássa.

– Ó, de kedves! Tiszteletes úr, annyira szégyellem. Isten fizesse meg a jóságát, és tartsa meg nekünk még sokáig egészségben, örömben!

– Fáj-e még a lába, Mici néni?

– Sajog az biz, édes fiam. Bocsánat, drága tiszteletes úr!

– Margitkám, angyalom, ülj oda az ágy végébe! Úgy, úgy, köszönöm, Mici néni pediglen takarja és nyújtsa ki szépen a két lábát.

– Dehogy takarom ki, mit képzelnek! Piszkos az meg szagos is.

A tiszteletes szemében apró fények villóztak, vizet hozott egy lavórban, azzal annak rendje és módja szerint megmosta a néni lábait.

– Most már tiszták. Légy szíves, masszírozd meg őket.

Most az öregasszony arca kezdett el ragyogni.

– Ez meg mire volt jó? – vonta felelősségre a nő Jánoskát, amint később hazafelé baktattak?

– Nem érted?

– Azt hiszem, igaza van anyámnak: te tényleg nem vagy normális.

 

 

 

(Illusztráció: Szűcs Gergely)