A bűnök meséje. A ármánkodás. A kakukkfű

(phytoanekdota)

Hogy a Kukucskaelftárs hogy kerűt maradra, nem tutta a níp. De még assë, hogy hun születëtt. Csak asz tutta, hogy hun a hele, mer a Kukucskaelftárs a ēső helënn át a maradi elftársok rengyibe. Vót, aki aszonta, hogy a fronton gyütt be a ruszkikkā, hogy fődszabadíccsa a nípet. Még assë lëhetëtt tunnyi, hogy szlovák vót-ë, vagy magyar. Vót aki aszonta, hogy a háború előtt még csévē írta a nevit, nem mëkcsënnyē. Vót aki aszongya partizán vót, vót aki mëg hogy betelepűtt morva, más mëg hogy magyarbú, vagy csak a szomszíd falubú gyütt rëszlovák. Magyarú mindënesetre az istenér meg nem szóllāt vóna, de a níp szavát, asz bëzzëg értëtte. No ölíg az hozzá, hogy ëccër csak itt termëtt, mind a kakukkfijóka, maradon. Hát föl is szabadította a nípet azzā a sok ármánkodásávó. Hajtotta ikët a jéerdébe, agitáto, hogy beájjonak maguktú, de azér csak kínszëríttenyi köllött, hogy aláírja a levelet, hogy belípëtt. Hát legjobban a kálomistagazdák ellen ármánkodott, ha nem mënt szíp szóvā, mer szerette a szíp szót a Kukucskaelftárs, mind a kígyó szereti a madárdalt. Oszt sorrakerűtek a kisgazdák, hogy bevigyík ikët a közösbe. Mëntek a beszógátotások, mënt a Kukucskaelftárs a levéllē, hogy csak aláírják. Kivárto, ahogy a kígyó várjo ki, hogy a szájjábo sétájjon a szákmány. Ez a Kukucskaelftárs is úgy figyēte a nípet vasárnop a kocsmábú, hogy ki mëgy a templomba. Ő távolíttatta ē a Imreatyát is maradrú, istennyúgosztājja. De hoztak helëtte másikot, az alig tudott a maradiak nyelvin. Ippen úgy vót a orvos is! Mer akkor lëtt orvos a faluba. De azér a níp mégis szívessebben mënt Öregapádho, mer nem vót bizalma a orvosba, ē së tutta mondanyi nëki, mi baja, csak mutogatott, itt fáj, ott fáj. De oda së nëki, accsak a receptët írta. Jobban hittek Öregapád tudományábo. Hit nékű nincs gyógyullás, monta. Nem is csuda, hogy a Kukucska elftárs së gyógyút, hisz olyan hitetleny vót. Mer azt tunnyi lëhetëtt, hogy valami betegsíge van, ami még a háborúbú maratt nëki, mer effolytábo köhécsőt. De azér csak szíta a bagót! Minní jobban mënt nëki a ármánkodás, anná jobban köhécsőt, füstőt, mind a Duszló kímínye. Nagy havërja vót a orvosnak, sokszor ēmënt fürdőbe, hogy kezētesse magát, Marijanszkélázniba, Pőstyínbe, Dugyincére. Áldotta is a níp a Kukucskaelftárs nyavalájját, mer ahogy ēmënt, megszáto a nyugalom a falut, főlílegëzhettek. De nem nagy idejig tartott ám a bíkessíg. Hát Öregapád má bele akart betegënnyi a rencërbe, Öreganyád tartotta benne a lelket. Maraggy szívós, öreg, kibírunk mindënt, në hadd magad megtörnyi. De csak keserűsíg vót a ílet, a munka, mer hijábo termëtt, ēvittík a közösbe úgy, hogy sose látto többet sënki. Do szpolocsného, monta a Kukucskaelftárs. Hát vígű má még a vetőmagnak valót is ēvittík! Há minek dógozik a embër, a fenéjjit ennek a kontinges világnok! De hát izé, tartotta magát, hállo Öreganyádnok. Ammëg kakukkfűvē tömte meg Öregapád párnájját, hogy könnyű álmo lëgyen a nehéz íletbe, mer igën emísztëtte magát. Csak úgy szagzott a szoba a kakukkfűtű! De nemcsak a pallássöprísëk mëntek ám! Beállított ëccër a Kukucskaelftárs maga a Öregapádékho. Nagy vót a ijedelëm! Hogy mi járotba van. Hogy ő azt hallotta, beszíllik a faluba, hogy aszongya, Öregapád mindën bajra tud gyóccërt. Jaj, Kukucskaelftárs, aszongya nëki, mindënre csak a jóisten tudhassa, në higgye, amit a níp beszíll. Aszongya nëki Öregapád, én ahun tudok, ott segíttëk, mit tagatta vóna. Hát aszitte, magát akarja a Kukucskaelftárs gyógyíttatnyi. Akkor megkérdëzte tűle, tuggya-ë, hogy mi a gyóccër a izé, a rencër betegsígire. De Öregapád nem értëtte, megkérdëzte, mi a rencër betegsíge. Hát a tulajdon! A birtoklás, vágto rá az. Mer ha mindën közös lëssz, khm, főszabadúll a níp. Köhécsőte. Úgyhogy maga a níp betegsíge, míg be nem áll, míg elftárs nem lëssz, khm! Monta. S nëkifogott, hogy agitájjo itët, ájjon be a jéerdébe önkínt. De Öregapád hárította. No addig mízesmázoskodott a Kukucskaelftárs, míg meg nem ölígőte. Pedig maga, khm, kéccërëssen is a níp ellensíge! Hogyhogy? Elősször is azé, khm, mer nem áll be a közösbe, khm, másoccor mëg azé, khm, mer mírgezi a nípet, khm! Hát micsoda gyóccërt ad maga nëkik, mírëg az, kiabáto, ez mind izé, khm, kuruzslás, kiabáto, de má fújtotta a köhögís. Āra van a orvos a faluba, az a tudomány, mer eccsak babonaság. Nem babonaság ez, megszóllāll ēre Öregapád, mer a babonaság hitetlensíg. Emmëg hit, mer a füvek ereje isten këgyelmibű van. Hát tudom én, khm, hogy milyen templomos embër maga, de tuggya meg, hogy a templom is csak babonaság. Mer nincs isten a fődönn, csak a nattudományos komunizmus, khm. Esküggyön meg ezér, hogy abbahaggya ezt a tëvíkënsígët, írja alá, khm, hogy belíp a jéerdébe, mert ha nem, meglakóll a níp ellensíge, khm. No, összeszëtte Öregapád a bátorságát, nem esküszök én elftársuram hamissann, mer az bűn lënne. Má pedig máshogy nem esküdhetëk, csak hamissann. Mer én megfogattam, hogy mindën rászorullónak segíttek, ha tudok. Mer szeresd a felebarátod, mind ömmagad. Ezën a parancsulaton nyugszik a világ rencëre mindën időkbe, mer ezt Krisztusurunk rendőte ē, ő a legnagyobb szent a elftársok rengyibe! No ha nem esküszik, aszongya, úgy kő magánok, megtuggya majd, khm, hun lakik a isten këgyelme, khm. Azzā behívatta a csendőrököt, azok kint vártok a kapu előtt a fekete autóba. No mutassátok meg nëki, mit érdemőll a níp ellensíge! Több së köllött azoknak, ēkeztík apríttanyi Öregapádot, a Kukucskaelftárs kimënt a portárú, mire ēszíta a cigarëttát a kapu előtt, mëhettek is. Jól elagyabugyáták Öregapádot, nem győzött sopánkonnyi. No, nem nagy csuda ez, nincs új a nap alatt, hijábo változnak a rencërëk, mind a idő. Öregapád Öregapját is elagyabugyáták a csendőrök, még a rígi világbo, mer a orvosok összeesküttek ellene. Mer hozzá járt a níp a egísz vidíkrű! Maraggy szívós, kibírunk mindënt! Hát így ítek. No de nemsokáro gyütt mëgin a Kukucskaelftárs. Aszmonta szemílyëssen keresi fő Öregapádot, mer nincs rendbe a kontingëns. Behívatták kéccër a kössígházáro, de nem mënt. Harmaccor a Öreganyádot kűtte. Hun a urad, asszony? Uramnak nincs ideje. Kint szánt a Középdűllőbe. Így osztán maga gyütt ē. Ciccëgëtt, hogy nincs ez így rendbe, nyájjoskodott, szíta a fogát, tëtte a szípet. Mer hijánzott a két mázso búza, nem vót meg a tojás, hús plánë. Hát akkorra má Öregapádéknak álottyuk së maratt. A csendőrök átforgatták a egísz házot, portát, mindënt szítbordëlótak, hogy hova rejtëtte ē, még a ganajrakást is szíthánták, hogy háha az alá. Öreganyád nem győzött sopánkonnyi, de üres vót mindën, így osztán nem is talátok sëmmit. Má csak a két ló vót, a Fukszi mëg a Csillag. Igën szerette Öregapád a lovajit. Akkor a Kukucskaelftárs mëgin nëkifogott agitányi, hogy ájjon be a jéerdébe. De Öregapád szívós vót. Asziszi, hogy nem tudom, khm, hogy még mindíg jár magáho a níp? Hijábo titkolódznak. Hisz má ëccër megjárto, khm, amiér a níp ellensígge, në haggya, hogy ēveszíccsem a türelmem. De hogy lásso, kivē van dóga, mer nem szeressük ám mink a pártbo a, khm, erőszakot, elengeggyük a tartozásoit, khm, szëmët hunyunk hogy nem tért meg még a rencërbe, hogy, khm, mírgezi a nípet, de cserébe a maga segíccsígit kírem. Hisz maga, khm, nem mond nemët a rászorullóknak. Hát be kő bizon valljam, aszongya nëki, a maga segíccsígire szorúll a párt. Hát mi lënne más a níp a közösbe, khm, mind rászorulló! Bizony, mongya nëki, milyen jól gyünne az a két lova a jéerdébe, fuvaroznyi. De tarcsa csak meg őköt, khm, segíccse a nípet a maga móggyán. Mindënki a maga móggyán, nyájjoskodott a Kukucskaelftárs. A rencër csak annyit kír magátú, khm, sőt könyörög, khm, hogy mindënkirű, aki magáho mëgy ēmesézze nëkünk szípen sorjábo, khm, hogy mi a baja. Maga ismeri a níp baját, jobban mind a khm, orvos, hát orvosójja ikët maga a rencër írjávó. Kacsintott Öregapádro Kukucskaelftárs. Mesézze ē nëkëm, hogy kivē mi újság, hunné gyünnek a bajok, hogy, khm, megorvosóhassuk. De Öregapád nem atta magát. Hát ilyen hitetlensígbe meg nem térëk, hogy én lëgyek a Szemmarksz apastala, gondúta. Én a bajokot ē nem mesézem, aszongya nëki, csak a gyógyírt! Mer bizony én ki nem adom azt, aki mënedíkët keres. No hát akkor mëgin lëtt dóga a csendőröknek. Ott várokoztak a kapu előtt a fekete autóba. De lëtt dóga Öreganyádnok is, csak úgy típte a madárfüvet a kert vígibe, hogy dunsztkötíst csinájjon Öregapád összetört csontyaira. A Fukszit mëg a Csillagot mëg bevittík a jéerdébe. Osztán mindën mënt tovább ugyanúgy. Lassan főgyógyút Öregapád, folytatódtak a pallássöprísëk. Gyüttek a nípek is, ha baj vót, de mos má nagy titokba, északa, vagy a kertëk alatt a határ felű. Hát Öregapádnok má nem maratt sëmmije, csak a mezteleny főggye, igën sajnáto a lovakot, nem tudott má szántonyi, vetnyi së. Má igën oda vót. Öreganyád má nem tudott gyóccërt a keservire. Csak a kakukkfüvet. Má maga is azt kezte hinnyi, legjobb lëssz beányi a jéerdébe, ha a ördög ëgyházo is. Hijábo szívós a csërfa, ha a ëggyik vihar nem is, a követkëző ledönti, monta Öregapádnok. Bëzzëg a nádszál meghajlik a szélbe, az túlíll mindën vihart. Hajújjunk meg, öreg, nem lëssz ennek jó víge, aszongya. De Öregapád nem engedëtt. Hát ëccërcsak, uramteremtőm, újbú beállított Öregapádékho a fekete autó a Kukucskaelftárssó. De ammá nem ajánlott sëmmit, csak mutatta a rubrikát a Öregapád kontingënsin a tartozássó. Mutatta a levelet, itt írja alá, hogy belíp a jéerdébe. Öregapád nem atta. Pedig má máso nem vót, mind a büszkesíge. Tuggyuk ám, amit tudunk, khm. Tuggya a orvos is. Én bizony, aszongya nëki Öregapád, nem mondom, hogy nem, annak, aki kír. Mer Krisztusurunk monta. Kopogtassatok, és megnyittatik nëktëk. Hát nëkëm bëzzëg a nemët mongya, khm, aszongya, pedig kírtem én magát szíp szóvā. De lëgyën. Meglásso, mit érdëmőll a níp ellensíge. Akkor kiszátok a csendőrök, de nem vertík itet, pedig má kísz vót rá, zsákot húztak a fejire, megkötöztík, betuszkóták a fekete autóba, s útnak erettek. Mëntek, mëntek, órákon kërësztű. Öreganyád nagy kínba vót, rít, hogy nem lásso a urát viszont, há mi lëssz így a csöpsígëkkē! Vígű megszóllāt a Kukucskaelftárs, aszonta nëki, viszik itet Tërëzinbe! A tulajdonát konfiskájják, mer a tulajdon a rencër betegsíge, a csalággyát mëg dëportájják Szibérijábo! Hát ott olyan hideg van, növínyëk së nyőnek, bizonnyā ēpusztúll a embër, khm, mondta nëki a Kukucskaelftárs, ott csak a jég virágzik! De tuggya, nem szeressük mink a erőszakot a pártbo, khm. Szót hátro nëki a anyósüllísrű. Így osztán utoljáro megkérdëm, aláírja-ë, hogy belíp a jéerdébe? Aláírom, vágto rá Öregapád, mer a csöpsígëkre gondút. Akkor odanyomták a keze alá a papirost, alá is írta. Osztán levëttík a fejirű a zsákot. Hát Öregapád csak akkor látto, dehogy mëntek azok valahova is, itt furikáztok maradon körbe-körbe, ki së mëntek a falubú! No látto ezt a Kukucskaelftárs, ēkezdëtt nevetnyi, úgy nevetëtt, hogy majd megfút a köhögístű. Oszt Öregapádot hazavittík, kidobták a ház előtt. Másnap mëhetëtt a közösbe dógoznyi. De ārú azér gondoskodott a Kukucskaelftárs, hogy a legalacsonyabb munkát vígezze. Így osztán pucúta a szart a disznók alú naphosszat. Fillérekér. Így osztán Öregapáddó a utósó embër is beát a jéerdébe. Ritkán gyüttek, hogy ír kőne a bajra. Hogy azér-ë, mer meg vót fílemlítve a níp, vagy nem akartak ártonyi Öregapdánok, vagy nem vót má böcsülettye, kituggya. Ētēt ëgy esztendő, ētēt kettő, nyőtek a csöppsígëk, ípűt a rencër, gyöngűt a Kukucskaelftárs, tētek a napok ëgymás utánn. De Öregapád hitit csak nem tutták megtörnyi. Hajlíkony vót az, mind a nádszál! Ha valakinek baja vót, Öregapád segíccsígit kírte, megtaláták a móggyát. Hun ëggy gumicsizma szárbo süllesztëtt üvegcsébe, abba lakott a lílek ereje, hun mëg a szeneskanna aljábo, abba zacskóba tëtte a füvekët. Olyan titok vót ez, hogy ērű mindënki tudott, de sënki së látto, sënki së hallotta. Szent ármánkodás vót ez! De csak ē köllött hogy gyűjjön a ideje, hogy vígső soron a Kukucskaelftárs újbú beállíccson. Éfélt kiátott má a bakter, amikor megát a fekete autó a ház előtt. Uramirgalmazz! Csapta össze kezit Öreganyád, és má bújtatta is a csöpsígëkët a sopábo a tüzifa mögé. De bizony nem úgy gyütt a Kukucskaelftárs, mind előtte, büszkénn, mind a ēső legíny. Hanem az nem is gyütt, de szinte hozák, úgy támogatták a csendőrjei. Öregapád ē vót hāva. No illatozzatok, égi magasok, gondúta magábo. Meg së köllött szóllānyiuk, tutta má mi baj. Kiderűt osztánn, hogy nem segítnek má a fürdők, nem segítt a üdüllís, vëlnëssz, de még a orvossā, a nagy haverjávó is összeveszëtt, mer nem használl a gyóccër. Odalëtt a nattudományos komunizmusnak! De szóllani së tudott, úgy rázto a köhögís. Csak két szót tudott kiugatnyi, de azt tiszta magyarsággó! Személyesen jöttem füveselftárs, magára szorulok. Hát Öregapád kísírtëtte a Ördög, hogy most az ëccër vígre nemët mongyon, de látto, hogy a Kukucskaelftárs is csak embërhúsbú van gyártvo. Tuggya maga Kukucskaelftárs, hogy én nem mondok nemët a rászorullónak. De ëgy kírísëm nëkëm is lënne. Mer én is a rencërre szorúllok. No ölíg az hozzá, hogy Öregapád megparancsúta a csendőröknek, hogy ami bagót a Kukucskaelftársná talánok, azt mind kutassák fő, ígessíg ē. Így osztán borogatta, bepakóta Öregapád a Kukucskaelftársot, főzte a kakukkfűszirupot. Mer annak erejinek hállo fölípűt vígű a Kukucskaelftárs, mind a rencër. Öregapád meg fuvaros lëtt a jéerdébe, a Fukszi mëg a Csillag csak úgy szalatt örömibe, hogy visszagyütt a rígi kocsisuk. Így gurútak tovább a évek. Nem köllöttek má a füvek sënkinek, vót orvos. De bizony ārú sënki nem tudott, hogy Öregapád gyógyította ki a Kukucskaelftársot. Nem tuggya máig së! Mer az biztos, hogy ha az nem tutta vóna, hogy Öregapád nem aggya ki, kinek mi baja, ē nem mëgy hozzá, inkább beledöglik! Olyan titok ez, hogy sënki së tudott rúla, a legszentebb ármánkodás! Ez a kakukkfű titka. A hit virágjo. De ē në mond sënkinek, te gyerëk, mer becsuknak, hogy szidod a rencërt!

∞ Synnøve Bjørset: Tomasklokkene (Slåttar, 2009)

Mit csinálnak ott azok a sárga virágok? Napraforgók. Mit csinálnak a napraforgók? Állnak egyenesen, kapaszkodnak a földbe, vizet isznak és várják a fényt, hogy nézzék. Miért fordulnak mind ugyanarra? A Napot keresik, azt akarják nézni, tudod. De a Nap az mindig megy, föl meg le, végig. Mennek utána, majd meglátod, este már másfelé néznek. De a Nap az nem is ott van. A napraforgók a Nap felé fordulnak, de nem a felé a Nap felé, amit mi látunk. Máshol látják a Napot. Nem feltételezem, hogy jobb lenne a szemem, mint egy napraforgónak, főleg, hogy annyi van neki. Mit látnánk, ha arra néznénk, amerre a napraforgó? Arra van a Nap?

És akkor, ha megy a Nap, mondjuk átmegy az égnek az egyik végétől a másikig, akkor megfordulnak a napraforgók utána, hogy jobban lássák? Igen. És lehet azt látni? Te el tudod képzelni, hogy látod egy növénynek a mozdulatát? A tökfélék éjszaka nőnek, a víz miatt. A Hold miatt. Ha leülnénk és néznénk, észrevennénk-e, hogy nőtt? Ha lassabbak lennénk, mint amit nézünk, láthatnánk a mozdulatát. És éjszaka mit csinálnak a napraforgók, amikor nincsen Nap. Búsan lefelé néznek, vagy egymásra? Vagy a Holdra? Olyankor néznek befelé, önmagukba.

Be lehet csapni a napraforgókat?

A napraforgók lemaradnak, más földek jönnek, ott is minden a Napra néz, csak nem látni. Este már másfelé, mert máshol van a Nap, nincs. De este már nem néz ki az ablakon, talán ő is befelé néz, meg nem is kérdez semmit, csak ül, tudom, hogy szomorú. Más földek, nem néz ki az ablakon. Nem kérdez. Meg kellene kérdezni, mit kérdezett reggel, vagy azt csak reggel lehet kérdezni? Reggel, néz ki az ablakon, nem kérdez. Néni és bácsi nézi a napraforgókat, hol nézik a Napot, meg mikor mozdulnak? Nem figyel rájuk, a Napot nézi csendben.

Oszlopok, vezetékek, oszlopok, úttest, peron, kövek, sín, kövek, sín, talpfa. Állomás, ajtó nyit, felszállók, leszállók, ajtó csuk, kalauz, jegy, bérlet. Párna, ülések, padló, cipők, lábnyom. Nehéz az ég. Nem kérdezi. Nem kérdez. Valamit kérdezhetett az iskolában, vagy tőle kérdeztek valamit. Bácsi, néni, szemüveg, szem, ránc, ősz szemöldök, homlok, ősz haj. Pedig máskor még a nénitől meg a bácsitól is megkérdezte volna a napraforgókat, hátha mást válaszolnak. Állomás, ajtó, leszáll, felszáll, ajtó. Leszáll a néni és a bácsi a napraforgóikkal. Mi a következőn.

Nem várják meg, hogy kiszáradjon, ahhoz idő kell, és sok Nap. Gyomirtót rá, befeketedik. Lekerülnek a fejek, azokból ki a szemek. De mikor vagy hogyan, nem látni, biztos nem néztem ki az ablakon, mert nem kérdezte. Csak a tövek maradnak, szürke, száraz, mintha csont. Letaposva, halott, mindenütt halott, az egész föld, körös-körül. Hogy meghalnak a virágok is, azt kell mondani, mert kérdezni fogja, hol vannak a sárga virágok, meg mit csináltak velük. Olaj lesz a virágokból, a virágok szemeiből, ami mag. Vagy mag lesz, csak. Azért volt ez a nagy föld a napraforgókkal. Azért olyan sűrűn. Hogy alig látják egymástól a Napot.

2017. 07. 07. 6:12:56
Pilisvörösvár

[ Kiss Tibor Noé, Inkognitó, Magvető, Budapest, 2016.]

(Illusztráció: Alwin Aves: Sweet Harvest)

A kanócvirág meséje
(phytolegenda)

A kanócvirágbú, mind a neve is mongya, kanócot csinánok. Öregapád is kanócot csinát belülle, mer gyúllíkony és lassan íg, nagy lángó. A kanócvirágot Szentijjés napjátú szëggyük. Igaz, Pétërpáltú Kisboldogasszon napjáig virítt, de legjobb Szentijjés napkor szënnyi, mer a kanócvirág Szentijjés füve. Ott nyőtt ki, ahova bevágott a ménkű. Jót odabaszott a határ közepire, oszt ott termëtt a tüzes szekér. Ott nyőt ki a tengőjje alatt. Ezér asztánn a kanócvirág megvíd a ménkűcsapástú. Mer ám amikor villámlik, Szentijjés a mënnyek országábú lövődözi a ördögököt. Gondújja akkor a ördög, no ēbújok itten ebbe a fábo, meg në lásson. Puff, belevág a ménkű a fábo. Akkor bújok a szómabálábo. Ēre puff, belevág a ménkű a pajtábo. Mëgyëk akkor ebbe a bűnös embërbe. Puff, víge a embërnek. Há má a ördögnek nincs hova mënnyie. No a kanócvirágbo nem mëgyëk, mer ez a villámbú lëtt, a hajam meggyullanna, ropogósra ígne a húsom. Ezér száríccsák a kanócvirágot a szërha alatt. Ha a küszöb alá tëszik, nem tud begyünnyi a házbo a ördög. A igasság az, hogy Szentijjés ëgy nagy szëmfínvesztő a szentëk rengyibe. Sosë tudhatod, mikor talákozó vele. Bolondos öregembërnek nízik sokann, ammeg jól szórakozik. Szüzmárjo is talákozott vele, meg öregapád is. Szentijjés hun a mënybe van, nos lövődözi a ördögököt, hun a fődön jár, segítti a jámborokot, bünteti a hitetlenëkët. Szentijjés má akkor is szent vót, hogy a annya míhibe kerűt vóna. Ott vót má Atyámteremtőmmē a Paradicsomkerbe. Amikor főlázottak a angyalok, ēlopta Atyámteremtőm lőcsit, lehajigáto iket mind a fődre mëg a poklok valagábo, jó meglövődözte iket, ezëkbű lëttek a ördögök. Esztánn amikor Ijjés a fődönn járt, mënt mindënfelé, falurú falura, hirdette a evangéljomot, gyógyította a nípet, főtámosztotta a hóttakot, min Krisztusurunk, benne vót a lílek ereje. Hajszóták azt is, gyütt a parancs, mënnyi köllött. De mivē olyan nagy szëmfínvesztő vót, gyühettek a katonák, ē nem tutták fognyi. Kimënt a határbo, ott lakott a sënkifőggyinn, mind a hontalanok, nem ivott, nem ëvëtt nëgyven napot, varjúk szátok le a mënnybű, azok vittek nëki ënnyi friss mannát, hogy ē në szároggyon. Oszt mëgin mënt, mindig megsúgta nëki a lílek. Fokta magát ëccër, ēmënt Hëródëskirályho, mer aszonta nëki a lílek, rút bűnök folynak ottan. Odamëgy, lásso Szentijjés a parlamënt udvarábo, hogy kidobták a Márjácskát a kápónábú, kidobták a sok szíp kërësztët, szentëkët, még Krisztusurunkot is, viszik a szekérënn a szeméttdombra. Ēmírgűt ēre Szentijjés, bemëgy a kápónábo, lásso, teli van a kápóna bálványokkā, arhansasokkā, ott hajlongánok előtte a elftársok mind. Hitlërelftárst hāgassátok a rádjóba mëg Hortielftárst, aszongya, a ëvangéljom helëtt? Bálnok ádoztok, tik hitëhagyott kërësztínyëk? Múlattok a bűnbe ëffolytábo? Hogy a ménkű vágjommeg bennetëkët! Akkor aztánn úgy ēmírgűt, mind meglövődözte a elftársokot a villámojivā. Oszt fogta magát, ētünt, minha ott së lëtt vóna, mënt vissza a sënkifőggyire a varjúkho imátkoznyi. Ētelik ëggy esztendő, mëgin súgja nëki a lílek. Eriggyé Hëródës palotájjábo, mer nagy rút bűnök folynak ott. Mëgy a Szentijjés, lásso a parlamënt udvaránn, rakoggyák fő a aransasokot a traktorra, no örvendëzik ēre, hogy megtértek a kërësztínyëk közé, má nem a Bált imággyák. Bemëgy a kápónábo, há lásso, sëhun a Szüzmárjo, sëhun Krisztusurunk, sëhun a szentëk. Nagy vërës csillag előtt hajlongánok a elftársok, nos a szíp litániják helëtt íneklik a intërnacjonálét. Megmírged ēre Szentijjés, Lëninelftárst óvassátok a ëvangéljom helëtt? Szóll a Sztálinelftárs a tévébe, a misét mëg nem hāgattok? Isteníttitëk a Bálvánt, búlattok a bűnökbe? Milyen kërësztínyëk vattok tik, maj adok én nëktëk akkorát, hogy csillagokot láttok tűle jövőre is, hogy a ménkű essën belétëk! Ēre jó meglövődözte ikët a villámojivā, aztánn ētünt, minha ott së lëtt vóna. Mënt vissza a sënkifőggyire a varjúk közé. Ētelik ëgy esztendő, mëgin súg nëki a Szentlílek, mënnyi köllött. Megáll mëgin a parlamënt udvaránn, lásso, hogy horgyák a vlëcskáro a nagy vërës csillagokot. Megörűll ēre, no csak visszatértek a elftársok a kërësztínsígre. Mëgy be a kápónábo, sëhun a Szüzanya, sëhun a Krisztusurunk. Lásso, hogy ëggy sárgo emm bötű van a ótáronn, de a elftársok csak rá së hederítnek, isszák a kólát, ëszik a hamburgërëkët, mëgy a tévé, áll a bál. Há hogy nem unnyátok a Bált szógányi! Mosmá nem is ínekőtök, nem is hajlongátok, csak tömitëk a fejetëkët, mëg bagóztok. Pötyögtök a telefonnyaitokba mëg nízitëk a rëklámokot, a mise mëg sëmmi? Kár a ménkűér, legyintëtt Szentijjés, mer látto, hogy ezëk a hitetlen elftársok sosë fognak megtérnyi. No émmá ide többet nem gyüvök, sugdosson a Szentlílek akár, csak utójjáro. Ha a világ el akar vesznyi, ēgyüvök majd. Nem lëssz akkor emm bötű, nem lëssz vërës csillag, së aransas, së korona. Akkor maj a Ancikrisztus lëssz a Bál papja, affogja hirdetnyi a ördög evangéljomát, annak fogtok hajlongányi. De maj meglövődözlek titëkët, hogy vágjommeg a ménkű, porig íg a parlamënt, összedőll a palota. Hóttan fogok temetetlenű hevernyi a udvarba, amíg Atyámteremtőm fő nem szóllítt. Othatta ēre ikët Szentijjés, fokta a Ëlizëjust, avvót a inasa, mëntek ki a Jordám folyó partyáro. Ippenn szentijjésnapja vót. Aszongya ēre Szentijjés, idefigyējj te Szentlílek. Mosmá én súgok nëkëd valamit. Mommeg Atyámteremtőmnek, vëgyën fő magáho a mënnyek országábo, mer má a fődönn annyit járok, ēkopott a lábom, meg kő pihennëm. Mer hijábo fárottam, hijábo törőttem, nem térnek meg a hitetlenëk, nem tartnak bűnbánotot a vítkësëk. Ēröppent ēre a Szentlílek. Aszongya Ijjés Ëlizëjusnak. No most én ēmëgyëk ëggy időre, mer igën ēfárottam, kírhecc tűlem akármit. Mestër, aszongya nëki Ëlizëjus, add nëkëm a lílek erejit, min Krisztusurunk a apastaloknak. No meglássuk, nagy kírís ez. Ëccërcsak nagy zivatar támod, zörög a ég. Levág ēre a ménkű Szentijjés mellé, há ott terëm ëggy tüzes szekér, Atyámteremtőm mëg leszóll a mënyországbú, no pattanny fő Ijjés, oszt iszkiri. No ömēkëdëtt fő a szekér, mire a nagy ámékodástú Ëlizëjusnak eszibe jut a kívánolma. De mestër, hun van a lílek ereje? Gondút ëggyet ēre Szentijjés, ahogy mënt főfele, ledobta a lajbiját, Ëlizëjus meg ēkapta, fővëtte, így osztánn rászát a lílek ereje. Ëlizejusrú utánno Kërësztölő Szenjánosra szát. De Szentijjés is visszagyütt a szabaccság utánn. Itt jár a fődönn, hun a fődön, hun a mënnybe. Níha Krisztusurunkā meg Szenpétërrē mëgy. De fő nem fëdi magát sënkinek soha, olyan szemfínvesztő. No ölíg az hozzá, hogy a kanócvirágot Ëlizëjus taláto meg a szekér tengőjje alatt. A ménkű hozta le a mënnybű. Azér nyőll olyan magosa a kanócvirág, mer Ëlizëjusnak kísőnn jutott eszibe a kívánolma. Olyan magosra nyőt, amilyen magossat a szekér vót, amikor odaszót Szentijjésnek. Így esztánn  Ëlizëjus terjesztëtte ē a níp között a kanócvirágot. Hirdette a evangéljomot, meg meséte a kanócvirág meséjjit. Ezér rakják a nípek a halott kezeji közé a imáccságos könyvre a koporsóba, hogy gyorsabban főmënnyën a lílek a mënnyek országábo.

Nani évek óta abban a rozsdás vasfazékban melegítette a vizet a mosogatáshoz. Egészen addig fel sem tűnt, amíg Nicolas velem nem jött egy pörköltes ebédre. A hazafelé úton kérdezett rá: nincs bevezetve a víz a konyhába? Elgondolkoztam. Hát, tényleg nincs. És miért? Csak úgy. Azt mondaná Nani, jól van ez így, és senki nem hánytorgatja. Különben is, a ház elejében van egy fölszerelt konyha, vízzel, gázzal, de képtelen odaköltözni. Be van kövesedve a hátsó konyhába. Mindig is így volt, még mikor nagyapám élt, akkor is. Még akkor sem volt hajlandó átköltöztetni a konyhát, amikor nagyapám csak járókerettel tudott közlekedni. Ha egyáltalán rávette magát, hogy kimenjen a gádorig. Két esetben vállalkozott ilyenre: vasárnap délután, de csak ha süt a nap, és amikor Nani ebédet készített neki. Nani a hátsó konyhában főzött, távol az öngyulladós tűzhelytől, és a foteltől, amiből a nagyapám a tévét nézte. Délre készült mindig az ebéd, és nagyapám minden nap hátracsoszogott érte a hátsó konyhába a gádoron keresztül. Ez volt az összeköttetés kettejük között, a gádor, amelyen nagyapám minden nap átharcolta magát a járókerettel Nanihoz, a hátsó konyhába. Amikor ott voltunk, Nani fél tizenkettőkor követségbe küldött minket az első szobába. Mondjuk meg nagyapának, hogy indulhat, fél óra múlva ebéd. Nagyapám elindul, előbb kikel a fotelból, persze nem egyszerű, régi rugós tákolmány, hátrafelé lejt, komoly erő kell a kiemelkedéshez. Segíteni nem lehet, annak morgás a vége. Vissza kell menni a hátsó konyhába, szólni Naninak, hogy nagyapa elindult. Akkor sütöm a húsokat. Addig készítsd a fröccsöt. Meg a légycsapót. Nagyapám pontos, fél óra múlva érkezik a hátsó konyha szúnyoghálójához. Valaki nyissa ki, megyek, kitárom, utolsó akadály a magas küszöb a konyha bejáratában, nagyapám erőt gyűjt. Bejönnek a legyek, mondja Nani, csak úgy mellékesen. Nagyapám az asztalhoz ül, végigméri az aszalt, beleiszik a fröccsbe, közben Nani kiteszi elé a kenyeret és a húst. Nagyapám a légycsapóért nyúl, közben a húsra mered. Ezek a mocskok, morogja, és célba veszi a legyet a húson. A légy gyorsabb, a műanyag csak a húsra csap le. Nani nem szól, hogy mocskos lesz a hús, elvégre nagyapám engedte be a legyet. Elől bezzeg nincsenek legyek, de Nani inkább itt főzte az ebédet. Jó volt ez így, egyikük sem mondta, hogy baj lenne a rendszerrel, hiszen a konyha mindig is ott volt hátul, víz és gáz nélkül.

A hátsó konyha együtt élt Nanival: csak akkor volt meleg, ha Nani begyújtotta a sütőt, különben nyáron is mínuszfokok voltak. Nani járt-kelt, ki a kertbe, el a kúthoz, táplálni a konyhát, sürögni benne, és hozzá énekelt. Közben ülünk, és a pörköltet várjuk, hogy kész legyen. Születésnapom volt, Nani pár nappal előtte hív. Akkor pénteken kijöttök. – mondta. Tőle a kérdések is kijelentő módban hangzottak el, jogosan, hiszen ez nem olyan dolog, amibe beleszólása van az embernek. Hát aztán mit ennétek, pörköltet főzök, mondta, meg egy kis sült húst. Nem ellenkeztem, mert ilyenkor ez volt a szokás. Ez volt az első eset, hogy Nani kifejezetten engem hívott ebédre, és csak miattam főzte a nokedlit és a húst. Büszkén tettem le a telefonkagylót. Onnantól tudtam, hogy Naninak már nem vagyok gyerek, a külön ebéd a felnőttek kiváltsága volt. Az időpont péntek dél, vár minket.

Amikor indulunk, szólunk Naninak, hogy elkezdheti kisütni a húst. Fél tizenkettőkor indultunk a szomszéd városból Nanihoz, úgy, mint ahogy nagyapám az első szobából szokott. Délre érkeztünk, Nani bolygott a konyhával, csörömpölt, szólt a zene, mindig ugyanaz, a Jó ebédhez szól a nóta. Leültetett minket, közben forr a víz, kiviszi a tyúkoknak a tegnapi maradékot, hát ez a bolond macska, mit keres megint itt, dünnyög, aztán dúdolva visszajön, a szúnyogháló nyílik és csapódik, ő maga egy percre sem áll le. A hátsó konyha szürke, a nap csak délután süt be, félhomály van, Nani otthonkájának kékje az egyetlen szín odabent. Ha kimegy az udvarra, elmegy a rádióadás, és amikor visszajön a vasfazékkal, akkor megy tovább a zene is. Mindig bejönnek a legyek, morogja, de én már aztán kidobtam a légycsapókat.

(Illusztráció: Gary Bunt)

9.

Hamisítatlanul szép ez a reggel, ahogyan ülök az ágyam szélén és Juli gerincének elegáns, szépséges ívét figyelem. A nyakszirttől húzódik a feneke irányába. A csigolyáit meg tudom számolni a feszes, bársonyos bőr alatt.
– Tetszik? – kérdezi. Nem mozdul. Megérzi, hogy legeltetem rajta a szemem.
– Ez kérdés? Lehet ez kérdés? – játszom a fölháborodottat.
Fölnevet, felém fordul.
– Ma csak délutánra megyek, miénk a délelőtt. Főzöl kávét?
Főzök. Az ágyban szürcsöljük el. Olyan érzésem támad, mintha évtizedek óta így élnénk, holott kevesebb, mint egy napja vagyunk együtt. Ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, mindent tudni akarok erről a nőről, ismerni akarom a múltját, a jelenét, részese kívánok lenni a jövőjének.
– Most már elmondod, miért vagy itt? – próbálkozom.
– Az ágyadban? Mert lefeküdtem veled az éjjel, nem rémlik?
– Ne bohóckodj.
– Miért ne?
– Igazad van, bohóckodj!
Nevetünk, aztán egyszerre kortyolunk a csészéinkből.
– Az apám miatt vagyok itt – komolyodik el. – Pénzt keresni.
– Az apádnak?
– Igen. Hosszú és bonyolult történet. Annyi a lényege, hogy pénzre van szüksége. És itt sokkal jobban keresek, mint otthon kisdedóvónőként.
– No, igen, ez aligha vitatható…
– A vőlegényemmel akartam jönni – folytatja Juli. Ettől a mondatától egy pillanatra megsajdul az oldalam, mintha lefutottam volna tíz kilométert. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, elillan a fájdalom. – Csakhogy közölte az a kretén, hogy ő aztán nem fagyoskodik, inkább megvár. Erre elküldtem a jó büdös francba. Engem ne várjon, velem ne levelezgessen, nekem ne ígérgessen. Jöjjön velem, vagy lépjen tovább. Nem kötök kompromisszumokat.
– Kemény lány vagy.
– Nem haragszol, hogy elmeséltem?
– A vőlegény-dolgot?
Juli bólint.
– Nem – mondom és így is gondolom. – Fölteszem, már nem jelent semmit.
– Ha jelentene, nem fekszem le veled.
– Világos.
– Nem szeretem a kalandokat. Már az efféléket.
– Én sem – mondom.
– És te? – kérdezi. – Te miért?
– Miért vagyok itt?
Mért is vagyok én itt? Ebben a pillanatban valószerűtlennek tűnik a történetem. Mindezidáig nem lehetett vitás, hogy kudarcként élem meg az ittlétemet, hiszen nem jószántamból érkeztem. Most valahogy mégsem zavar az egész história, ami idáig juttatott. Inkább határozottan örülök, hogy itt lehetek.
– Ha nem küldenek ide, nem ismerjük meg egymást – mormolom bizonytalanul, kissé szégyenlősen.
Juli továbbra is kérdőn tekint rám. A szeméből kiolvashatnám, hogy „na, ne beszélj mellé.” Nem olvasom ki, ezt nem vállalom föl. Most nem, még nem.
– Ugyanakkor nem tagadom, hogy büntetésből kerültem ide – folytatom határozottabban.
Juli kíváncsian figyel.
– Végső soron száműztek – bököm ki végre.
– Mit műveltél? – Juli hangjában, szöges ellentétben iménti arckifejezésével, alig érzek valódi érdeklődést. Ez egyfelől sért, másfelől, magam sem értem, miért, megnyugtat.
– Más véleményen voltam, mint a feletteseim.
– Azért még nem küldenek ide – csóválja a fejét. − Ezt ne mondd!
– Azért még talán nem, valóban – hagyom rá.
Hallgatunk egy darabig, percekig némán bámuljuk egymás kezét.
− Nem muszáj… − töri meg a csöndet Juli.
– Az igazi ok esetemben is az apám – jelentem ki. − Fura figura volt. Történész. Különös, alternatív elméletekkel. Jobb, ha nem beszélek róla.
– Ahogy jónak látod – mondja, s közben a lábam között kezd matatni.
A szeretkezéseinkkel nem tudok betelni. Minden pillanatban vágyakozom Juli teste után. A vágy csak nagyon rövid időkre csillapodik bennem. Mint az ópiumevő a mákonyra, úgy szoktam rá Julira. Azzal a fontos különbséggel, hogy ez a lány nem öl meg, miként az ópium végezhet az ópiumevővel. Hogy függésbe sem von, azt már nem állíthatom, de édes függőség ez, annyi szent. Soha ilyet nem éreztem nő iránt, soha ehhez hasonlóan erős szellemi és szexuális izgalmak nem kerítettek hatalmukba.
Sokat szerelmeskedünk és sokat mesélünk. Habár jobbára inkább én mesélek magamról. Rég elfeledettnek hitt események merülnek föl bennem, betolakodnak az agyamba, nem hagynak nyugton, kikívánkoznak. Elengedem őket, Juli figyel rám, hallgat, okosan néz, mindig érdeklődő. Ez boldoggá tesz.
Az álmaim azonban továbbra sem nyugodtak. Annyi változást viszont tapasztalok, hogy nem testetlen és mégis testtel bíró fehér macskákról és hasonlókról álmodom, hanem múltbéli történéseket élek át újra alvás közben. Nem tudom, álmomban ugyanúgy zajlanak-e az események, ahogyan a valóságban zajlottak, mert az álmom rendszerint annyira valóságos, hogy fölülír minden emléket, s attól fogva az álom válik mérvadóvá. A cipőbolti esetről sem tudnám megmondani, miként zajlott le a valóságban. Álmomban újraéltem, amit egyszer már ébren, vagy módosítottam a forgatókönyvet? Az álom-változat mindenesetre így fest:
Ahogy belépett valaki, rögvest oda kellett tolakodni elé, szélesen mosolyogni bele az intim szférájába, kérdezni, mit parancsol, holott nyilván cipőt akart, mint cipőboltban az ember általában. Vicces vagy épp mogorva öregemberek, életvidám, netán sápítozó öregasszonyok, családanyák, családapák, dühöngő ifjúság, kihívóan öltözködő tinik és mindkét nembéli örökifjak, kövérek, soványak, kopaszok, hajasok, jószagúak és büdösek tértek be az üzletbe, s ott muszáj volt mindegyiket zaklatni, ha tetszett nekik, ha nem. Furcsa mód, akadt, akinek igen. Azért a legtöbben nehezményezték. Olyiknak ez meglátszott a pillantásán is. Ahogy a szeme se állt jól. Hasonlatosan az üzlethelyiség, egyben a vállalkozás tulajdonosához – mégis egészen másként. Mert a tulajdonos egyfelől kancsal volt, másfelől gazember. Illetve gazasszony, hiszen nőnemű. Úgy vélte, a kereskedelem nem egyéb, mint nyomakodni bele a potenciális vevő pofájába, hülyeségeket beszélni hozzá és úgy vigyorogni rá, akár egy idióta, az alkalmazottak bérén meg annyit spórolni, amennyit csak lehet. Akadt, akién csaknem száz százalékot. Olyan is (nem egy), akién többet. Amikor nyáron szabadságra mentek az állandó eladók, az üzletasszony diákokat vett föl helyettük, jóravaló meg kevésbé jóravaló főiskolásokat. Azok meg bejártak nap nap után a boltba, hoztak magukkal szendvicset, amit az öt perc ebédszünetben az ábrázatukba tömhettek a raktár sarkában, cipősdoboz-tornyok tövében; eladták a termékeket ügyesen vagy ügyetlenül, szerencsésen vagy velük született, zsigeri hozzáértéssel, aztán, amikor a stabil ember visszatért a Balatonról, az Adriáról vagy a tanyás ingatlanról, ahol a bokrok védelmében pucéran heverészett reggeltől estig, szóval, amikor napbarnítottan és tovatűnt szabadságát siratva újra beállt cipőt árusítani, a helyettesítő diák többnyire hoppon maradt. A tulajdonos úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Nem kell különösebb machinációkra gondolni, mindössze annyi történt, hogy fogta magát, és egyszerűen nem fizetett. S ha valaki reklamált, azt a fiai meg a fiai barátai hazakísérték. Legalábbis hazafelé.
Hasonlóképpen jártam én is.
Három hetet húztam le a cipőboltban. Háromszor hat nyomorúságos napot (vasárnap az üzlet zárva volt). Egyedüli örömömre Viktor szolgált, főállásban fizika-matematika tanárnak készülő hallgató, mellékállásban a saját maga által alapított és működtetett pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, aki minden délután betért a boltba, sóhajtozva végigpróbált vagy tucatnyi lábbelit, közben azt mormolta folyamatosan, akár egy imamalom, hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám. Végül, úgy másfél órányi tépelődés és intenzív vásárlói szándék-nyilvánítás után elégedetlenül távozott, hogy némi kisz édeszet vegyen magához a közeli talponállóban, ahol egyszersmind a pohárkákat is ellenőrizte álomtitkári minőségében. Az utolsó munkanapomon, mely a cipőbolti munkanapok sorában a tizennyolcadik vala, magam is vele tartottam. Hitelbe ittunk, mivel az álomtitkári javadalmazás évek óta késett, a kalmárkodásért járó bért meg másnapra helyezték kilátásba, addig tartott ugyanis összesíteni ama számos cipellőt, szandált és papucsot, melyekre vevőt találtam, s melyek után zsíros jutalékra számíthattam. Számítottam is, ennélfogva nem voltunk restek, s Viktorral kettesben csinos cechet ittunk össze a kies talponállóban, romos arcok és stoppolt könyökök között. Következésképpen a másnapot másnapként éltem meg, amit súlyosbított a döbbenet, midőn a cipőboltba térve a dolgozók (tegnapi kartársaim) ártatlan képpel afelől érdeklődtek, miben segíthetnek. Nem titkoltam, hogy a fizetésemért jöttem. Harsányan kinevettek. Nem értettem, mi folyik körülöttem, de nem is maradt időm megtalálni a történet kulcsát, mivel íziben az utcán találtam magát. A maszatos kirakatból sportcipők, focicsukák és magassarkúk meredtek rám vádlón. Újra próbálkoztam, ám ezúttal sem értem el semmit. Az üzletben senki nem emlékezett rám, s bárki megesküdött volna, hogy soha nem dolgoztam ott, de még hozzám hasonló sem. Lesunyt fejjel, megrendülten eloldalogtam.
A becsületsüllyesztőben Viktor várt. Hosszasan tanakodtunk. Vérszegény tervet kovácsoltunk.
Eme tervet követve néhány óra múlva a cipőboltba betoppant Viktor, az ott dolgozó barátját kereste. Azaz engem. Pontosan és körültekintően írta le a külsőmet, mégsem akadt senki, aki efféle kinézetű alkalmazottról tudomással bírt volna. Hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám, motyogta ekkor Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, a kétségbeesés nevezetű szakadék szélén egyensúlyozva. Tökéletesen tudatában volt a komoly veszélyeknek, amelyek a természetben (azaz szeszekben) fölvett hitel és a világ részvétlensége miatt a kies talponállóban leselkednek rá és kisemmizett komájára. Azaz rám. Úgy vélte, a végső stádiumba jutottunk, innen már aligha vezet út az örömös életbe.
Eközben jómagam a talponállóban vártam kenyeres pajtásomat, s közben újabb italokat hörpölve növeltem közös restanciánkat, a szám vonallá keskenyült, tekintetem elhomályosult, kezem reszketett. Viktor úgy somfordált vissza hozzám, akár egy megvert eb. Letaglózott az igazságtalanság és a tehetetlenség, idegességemben összeroppantottam a poharam, minek következtében nyomban vörössé vált az asztalterítő. Emiatt a pultos (magas, kopasz, a nyakán tetovált pókot viselő férfiú) ocsmányul káromkodva penderített ki a helyiségből, Viktort ezzel szemben a grabancánál fogva tartotta benn, követelvén rajta az adósságot. A pólómba csavart, megsebzett kézzel a cipőboltba loholtam, hogy véremmel fecskendezzem össze a kirakatot, majd sebesen szaladjak a tulajdonos egyik fia és egy kreollá sült eladó elől, mert jogosan gondoltam, hogy úgysem értenék, ha méltánytalanságról, kizsákmányolásról, a világ ördögi gonoszságáról és hasonlókról papolnék nekik. Futottam egy órácskát, míg üldözőim végleg bele nem vesztek a messzeségbe. Azután lihegve kutyagoltam tovább. Estig róttam az utcákat, mígnem a vérem megalvadt és ragacsossá vált, a pólómra barna színű foltokat batikolt. Mire megtaláltam Sárát, Viktor nővérét, és a tőle kapott pénzen kiválthattam cimborámat a kricsmi adósrabságából, már ragyogtak a város fölött a csillagok. Meghatódtunk, Viktor meg én. A szikrázó égboltozat alatt elérzékenyülve ünnepélyesen megfogadtuk, hogy nem nézünk többé a pohár fenekére. Becsületünkre válik, hogy fogadalmunkat a szokottnál is tovább, mintegy harminchat órán keresztül be is tartottuk.
Még évekig kerültem azt a talponállót és azt a cipőboltot. Aztán egy napon azt vettem észre, előbbi öltönyös úriembereknek fönntartott elegáns klubbá, utóbbi fülledt pékséggé alakult. Akkoriban Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára már egy erdélyi kisváros pohárkáit ellenőrizte ernyedetlen szorgalommal és utolérhetetlen szakértelemmel, miután megtartotta matematika- és fizikaóráit, s ma már azt is képtelen vagyok fölidézni, mikor beszéltünk utoljára. Amiképpen azt is, vajon így történt-e mindez, vagy így csak álmodtam? Ez a kérdés nem hagy nyugodni. Tény, hogy főiskolás koromban dolgoztam cipőboltban és valóban jóban voltunk Viktorral, aki később tényleg Székelyudvarhelyen helyezkedett el elemi iskolai tanárként. Az is bizonyos, hogy a cipőboltban megkeresett béremet sosem kaptam meg. Hogy a kocsmai hitel keletkezése és törlesztése, a pohár-roppantás, vérfröcskölés, menekülés megtörtént-e a valóságban is, azt nem tudom. Maga a valóság válik egyre bizonytalanabbá számomra. Nyilván apám elmélete miatt.

További  fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., X., XI. , XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

A direktor háza magnólia szegélyezte utca elején állt. Városi sorház volt ez, háromemeletes, puszpángos loggiával és nehéz kopogtatóval. Fehér stukkós, függönyözetlen földszinti ablakán bekukucskálni mégsem lehetett, de nem is kellett, mert egyéb látványos kép kötötte le az arra haladó figyelmét. Alig karnyújtásnyira a főbejárattól életnagyságú bronzszarvas bámult az arrahaladóra. Fanyar grimaszát nem tudni, minek köszönhette: alkotója értelmezte-e újra az anyatermészetet, vagy megtépázott büszkeség ült-e ki arcára társtalan városi magányában. Bár felső teste mozdulni látszott, karcsú lábai megmakacsolták magukat az üvegsziklán, melyből valami természeti csoda folytán zabfű fakadt kisebb csoportokban.
Míg a fémállat ezüstös zöld fényben fürdött, a postás maga mögött hagyva piros kis kocsiját, fordított a kapu gombján, és a főbejárathoz szaporázott. Hamarosan meglebbent a bedobónyílás, a mozaikmintás előszobacsempére beszökött a fény, és már landolt is a köteg levélküldemény. A csapófedél hangosan kattant, s az előcsarnok újra sötétségbe borult. A fémes hang bejárta az egész házat. Mint tenyér csattanására, felébredt a háziasszony, Rottné, aki addig nyakig betakarózva, mint egy gerenda aludt, egyedül, a hitvesi ágyban.
Történetünk azonban jóval előbb kezdődött, mint tizenegy harminc. Mrs. Rott, ez a kissé szottyadt, de még akaratos hableány, álmában dagonyás tavon csónakázott, és mint önjelölt szamaritánus, hősi erőfeszítéssel kihalászott a hínáros tóból egy ördögien vigyorgó, egyébként bájos fiúgyereket. A fürtös csöppség szájából és füléből megállás nélkül patakzott a sár és a hínár. Az eleven jelenet hatására, ami egészen felzaklatta, felpattantak szemei és tekintete megállapodott az acélkék római sötétítőn. Az, határozottan kriptára emlékeztette. Felsóhajtott. A mögötte álmosan pislákoló éjjeli lámpa talpazatában három órát mutattak a fluoreszkáló kristályok. Nem kellett hátra néznie, hogy tudja, mennyi az idő, ismerte a ház minden éjjeli arcát. A gekkó lent, az üvegezett hátsó verandán, szobor mozdulatlanságával aludt. Az éjjeli buszjáratok megritkultak, és a közeli Grand Hotelben is csak a portás pislákolt a recepciós pult mögött, az, aki minden éjjeli műszakja kezdetén félretette neki a már kidobásra ítélt magazinokat.
Felkönyökölt, és szeplős, csontos jobbjával végigsimította a mellette üresen tátongó lepedőt. Újabb sóhaj hagyta el a száját. Minden súgást és a távolból bizonytalanul szűrődő hangot elnémított, gyertyaláng-fújásnyi mozdulattal, egy láthatatlan erő. Az élet jelei mozdulatlanságba meredtek. Meg sem próbálta felébreszteni őket. Az éjszaka ráerőszakolt csendje azon jelenségek közé tartozott, melyeket rég elfogadott és melyek megváltoztathatatlanságába többé-kevésbé beletörődött. Az erőszakos ébredés úgy beépült életébe, mint az a dél körül felbukkanó utcaseprő, aki melankolikus tekintettel tette a dolgát, miközben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott. Az asszony persze szinte mindent meg- és kipróbált, elvégre porcikái bosszantóan igényelték a zavartalan éjszakai pihenését, de reggelente már nem segített sem a hűvös zuhany, sem az egész órán át tartó kényeztetés, aminek alávetette magát, abban a reményben, hogy az illatok és krémek által némi erő és derű is szívódik bőrén és zsigerein át egész valójába. Elkeseredett időszakaiban le-leosont az alagsorba és az emeletről szűrődő fényben percekig bámulta az éppen aktuális házvezetőnő leesett ajkait. Hogy irigyelte őt! Mindegyiket! És milyen sértve érezte magát, amikor egyik-másik nő utalást tett arra, hogy kissé furcsa szokás a fizetett alkalmazott álmát bámulni. Mintha ő valóban kíváncsi lett volna a szerencsétlenek álmára! Sértettsége megtiltotta, hogy elmagyarázza, miért és miben is megnyugtató számára, ha mások álmák figyelheti. Szánalommal vegyült, enyhe megvetéssel kezelte őket, mint képességeikben korlátozott egyedeket, akik csontvázból és izomból tevődnek össze, s akik a lélek gazdag tárházát nem ismerhetik. Az arcok cseréjével a neveket is elfelejtette, mint ahogy a visszhang se ér el hozzánk végül, ahogy távolodunk a közegtől, mely életre keltette őket.
Némi megkönnyebbülést álmatlan hajnalaiban végül az Éjjeli Baglyok telefonos szolgálat hozott számára. Ahogy máskor, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a házvezetőnő alszik, suhanó szellemhez hasonlatosan, most is leosont. Az alagsori konyha ajtaja, karnyújtásnyira tőle, tárva volt. Az ablakon át látta, a kinti lámpa fénye árnyékot vetett az olajfára, amely sötéten, hangtalan hajladozott a korahajnali szellőben, mint legyező, magasan felette, a járda szintjén. Hallgatózott. A bojler lángra lobbant és búsan búgott a szomszédos helységben, melynek ajtaját résnyire nyitva felejtették. Csak a házvezetőnő hálószobájának ajtaja volt zárva. Inkább csak megszokásból várakozott. A ház, amelyben már több, mint harminc éve élt, idegennek tűnt. Az éjjeli fényben fürdő fikusz, mint egy betolakodó, most is meglepte, mintha nem is az övé lenne.
Nagy, talpas pohárnyi Pimms-el tért vissza második emeleti hálószobájába. Az ajtó halkan kattant mögötte. Aprólékosan elrendezte, keze ügyébe, ha szükség lenne rá: az italt, a zsebkendőt, a körömráspolyt és egy magazint, amit előzőleg már vagy tízszer végiglapozott, és bár unalmasnak tartotta, mégse dobta ki a színes fotók miatt. Miután befészkelte magát az ágyba, feltárcsázta a szolgálatot. A szám ez alkalommal hosszan csöngött. Arcán a várakozás, mint megszáradt iszappakolás feszült, csak szemgolyói jártak elevenen a párna mintájáról szeplős kézfejére és vissza. Üdvözült csücsörítéshez hasonlított mosolya, mikor a vonal túlsó oldalán végre megszólalt a Hang. Ám mielőtt az végigmondhatta volna a bemutatkozás kötelező sablonszövegét, Rottné szavába vágott:
– Ó! Itt a te Paulád! Úgy örülök, hogy te vetted a hívást! – eresztett el egy röpke sóhajt, majd miután marokra fogta a pohár italt, hátradőlt a párnán és lehunyt szemmel vágott bele mondókájába:
– Pontosan erre a megértő, emberi hangra vágytam! Amióta nem beszéltünk motoszkál bennem ez a nyugtalanság, és csak most, a hangodat hallva jöttem rá, mennyire hiányzik egy igazán megértő barátnő az életemből. Igen, tudom, a mi kapcsolatunk más elveken alapszik, és így persze tragikus, hogy egy arctalan nővel kell megosztanom lelki tusáim… Megint úgy érzem magam, mint Csipkerózsika, aki felébredt, míg mások százéves álmukat alusszák! Hogy nem beszéltünk tíz napja? Hm! Mintha csak tegnap lett volna! Mit is csináltam közben? Millió dolgot és semmit. Elgondolkodtam az ötleteden, el bizony, és újra beiratkoztam a sportcentrumba. Tegnap például öt kilométert letekertem. És igazad volt, ez alkalommal egy férfiedzőt kaptam. Az a szörnyű nőszemély már nem is dolgozik ott. …Hogy milyen a hangom? …Feldobott hangulat? Nem, egészen biztosan nem… nem, nem alszom jobban kicsit se, többször felébredek éjszakánként, de igyekszem elfoglalni magam valami hasznos és okos dologgal… azért azt nem mondanám, hogy előrehaladás, de tény, időnként egész kalandornak érzem magam! Az ember elvégre nem hagyatkozhat mindig, mindenben másokra. Csak ezek a hosszú, üres délutánok ne lennének. Tudom, hálásnak kellene lennem jó sorsomért, de néha úgy szeretnék egy jót sikítani! Bármilyen új irányba is igyekszem eltolni napi tevékenységeim, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy semminek nem látom az értelmét. Mintha az egész életem ismétlődések sorozatából állna! Semmi sem lep meg, semmi sem okoz örömet. Néha egészen megijedek, hogy valami baj van velem… persze, tisztában vagyok vele, hogy ez így igazán rettenetesen hangzik, de biztosíthatlak róla, a te Paulád tiszta szívből igyekszik, hogy jobb emberré váljon, és nemcsak hogy elfogadja az úgynevezett megváltoztathatatlan dolgokat ebben az őrült gyorsasággal változó világban, hanem maga is változni próbál! Különben is, ki bírja ma már nyomon követni a világ eseményeit? És honnan jön a bizonyosság arra vonatkozóan, mikor kell és lehet változtatni? Itt van ez a mi negyedünk. Valamikor ez egy igazán rendes környék volt. Ha látnád, ami itt most megy! A közeli étterem teraszára se merek kiülni, inkább telefonon rendelem az ételt. A minap, mikor mégis meggyőztem magam – hiszen olyan szép idő volt- épp csak kihozzák a bárányragut, már meg is jelenik egy alpári alak, tudod, olyan, akitől a víz is kiveri az embert, koszos trapéznadrágban és lógó cigarettával szája csücskében nekiáll nyúzni a harmonikáján valami ismeretlen dallamot. Szinte fájt! Mindezt az étterem előtt, a járdán, kérés nélkül. Végül az egyik vendég kezébe nyomott egy ötöst, hogy távozzon. A nyomorult meg azt hitte, hogy a muzsikálásért kapta! Mert mondanom sem kell, nem értett egy szót sem a nyelvünkből. Őszintén, mégis mit képzelnek ezek! …Semmi bajom a külföldiekkel, és igazad van, nem szabadna, hogy az ilyen dolgok felzaklassanak! …De hát mondd, mi történik velünk manapság? Olyan értelmetlen tűnik néha az élet! Mi végre születnek ilyen emberek? … Ó, igen, tudom, régen is voltak utcai zenészek, na, de kérlek, azok zenélni is tudtak!… Igen, értem, talán tényleg nem szabadna így beszélnem, de én nem vagyok egy szörny, ismersz! Ha dolgoznának, igen, semmi bajom azokkal, akik igyekeznek, akarnak és tudnak dolgozni. Bár, hogy őszinte legyek, manapság igencsak nehéz jó alkalmazottat találni. Már olyat, aki megüti a mércét… Igazad van, hála Istennek, az én életemre egyenes hatással nem lehetnek, hiszen én hozom a döntéseket. Ó, könyvet tudnék írni a tapasztalataimról! Arról, ahogy tartják a markukat!… Hát persze, hogy igyekszem a pozitív dolgokra összpontosítani! Például az alkalmazottakról beszélve, mindig eszembe jutnak az olyan őszinte és tiszta emberek, mint például a postásunk. Húsz éve járja az utcánkat. Ripsz-ropsz dolgozik, szinte percre pontos, és mindig van egy-két kedves és udvarias szava. Nem tartja fel az embert, nem akadékoskodik. Alkatilag nem egy feltűnő férfi. Ha holnap ismeretlen helyen találkoznék vele, véletlenszerűen, talán el is mennék mellette, annyira hétköznapi. Még emlékszem rá, mikor több haj volt a feje tetején, haha! Amikor a környéket kezdte járni, a gyerekei még kicsik voltak, most meg már egyetemisták. Szegény feje, lassan belerokkan a taníttatásukba, amit persze nem rovok fel neki, de mégis, minek, attól még nem lesz igazi közgazdász vagy jogász valaki, ha elvégez egy-két évet az egyetemen. Álmodik-a-nyomor eset, ahogy a férjem mondja… Hogy hogyan értem? A kapcsolatok, azok határozzák meg az ember sorsát, érted, mire gondolok. Nagy a felelősség, és azt nem lehet akárkire rábízni. Na, de hát a legjobbakat remélem neki! Már csak azért is, mert bár csak egy postás, úriemberként is tud viselkedni! Láthatod, nem vagyok egy szörny! Már ismerhetnél, hogy én mindig őszinte önkritikával beszélek. Itt van az ő esete is. Évekkel ezelőtt, hogy is mondjam, huncutságba keveredtünk. Szinte rögtön azután történt, hogy megkapta a mi körzetünket. Olyan más volt, mint az előző postás. Mozdulatai olyannyira megkomponáltak voltak, mint egy távolba ugróé. Akkor még éjszakánként jól aludtam és reggel kilenc körül már talpon voltam. Az étkező ablakán keresztül láttam, ahogy kicsit ügyetlenkedik a kapugombbal, ezeknek a külföldieknek évekig tart, míg megszokják, hogy nem lenyomni, hanem csavarni kell a kapugombot. Aztán láttam, ahogy sürgős léptekkel az ajtónál terem, és ha nyitva volt a nappali ajtaja, hallottam, ahogy sustorog a küldeményekkel. A gép csapágyainak rövid, ritmusos kattanásait jutatta eszembe! Nem is tudom, miért mondom el neked. Talán mert tényleg briliáns volt, látnod kellett volna! Egy napon aztán ott állt az ajtóban, kissé csapzottan, a napfény egész szikrázó fénybe borította, mint az Arkangyalt. Ahogy megnyitottam az ajtót, a fuvallat arcomba terelte az enyhe izzadtsággal keveredő parfümét. Nem is tudom, mi ütött belém! Egyszerűen azt akartam, valaki átkaroljon, hogy egy kis boldogságmorzsa nekem is jusson. Anyám mindig arra biztatott, és a férjem is azt mondogatta még annak idején, hogy Nyuszika, amire nagyon vágysz, azt el kell venni, senki nem fogja tálcán kínálni. Persze nem terveztem el előre semmit. Szerencsétlen ürge! Egyszer csak, mint akit meghipnotizáltak, elnyomott magától, és lenyomta a szokásos maszlagot, amellyel a férfiak mindig előhuzakodnak, ha inukba száll a bátorság. Így, utólag olyan vicces: „Drága asszonyom, drága asszonyom!”, lihegte, közben éreztem marka szoritását, amitől még izgatottabb lettem. „Egy olyan gyönyörű nő, kinek bájai a görög istennőkével vetekszenek…”, erre az egy mondatára világosan emlékszem! Ha Erik mondaná, megsértődnék, mert azt hinném, gúnyolódik. De a pasi, ha láttad volna, tényleg ragyogott. Ekkor már nevetnem kellett, azt hiszem kissé megsértettem, pedig nem akartam, pláne a hízelgő hasonlat után, de a Martini addigra már megeresztette a nyelvem. Ezért sem iszom már annyit manapság. Mást is mondtam neki, de csak annyit hajtogatott, sajnálom, igazán, most mennem kell, holnap, meglátja, asszonyom, más színben fogja látni a világot. Hát nem láttam, azóta se látom! Nem haragudtam rá, ezekre a szerencsétlen ördögökre nem lehet, a kispolgári görcsösség úton-útfélen megnyilvánul náluk. Nem is tehetnek róla, ebbe születtek bele, ők is ezt adják tovább. Amikor arra utaltam, hogy úriemberként viselkedett, azért tettem, mert soha, egyetlen alkalommal sem tett célzást arra, ami akkor történt köztünk. Pedig aggódtam, az ilyeneknél sose tudhatja biztosan az ember, de ennek mintha kigumizták volna a memóriájából az esetet! Elnéztem őt azután is, az étkező asztalától, reggelizés közben. Öt perc különbséggel be lehetett határolni, mikor érkezik! Őrület, ahogy sietett! Hogy hova, miért és kiért? Ma már belátom, Eriknek volt igaza. Tudom, nem éppen hízelgően fogalmazott, különösen, mert akkor még nem ismerte a postásunkat, hiszen többet volt házon kívül, mint otthon. Na, nem mintha most gyakrabban látnám, de tény, manapság már Erik is nagyon kedveli. Karácsonyra vettünk is neki egy rendes pezsgőt champagne truffle-val a Fortrumban. Elég borsos árat fizettünk érte, de nem sajnálom tőle. A fickó rendes ember, kész, ennyi! …Óh..uh.. a te Paulád úgy elszomorodik néha! Olyan üresség van bennem! Miért találkozunk emberekkel, akik egy pillanatra különös fontossággal bírnak, de mint elvarratlan fonál, szempillantás alatt eltűnnek az életünkből? Mióta a gyerekek bentlakásos iskolában töltik az év nagy részét, még nagyobb ez az üresség. A te gyerekeid veled vannak, gondolom? …Hogyne, igen, én szamár, tudom, nem beszélhetsz a magánéletedről. Ami elég furcsa, hiszen én mást sem csinálok, mint őszintén feltárom neked a magamét. Ah! A te Paulád igazából nem leli a helyét. Sose találta. És a bajok csak tornyosulnak. Újabban a fülem cseng szakadatlan. A gyomrom, mi van a gyomrommal? Nem, az sincs rendben, ahogy az izületeim sincsenek. Ne is beszéljünk erről! Drágám, de hiszen már mondtam neked, ha összeszámolhatnánk, mennyit költöttünk pszichológusra, zéró sikerrel! Igen, igen, hogyne tudnám, az apró bajok az élettel járnak, de miért kellene beletörődnöm? Mi lenne, ha mindnyájan beletörődnénk abba, ami nekünk adatott? Hová fejlődne ez a világ! …Más a véleményed? Gondolod, hogy eljön egy nap… az ember életében, amikor minden a helyére kerül és … ? Hogy menned kell? Ilyen hirtelen? Ó, hogy sajnálom! Holnap is dolgozol? És holnapután? Hát, talán mással is megbeszélhetem gyötrelmeimet. Mindenesetre jó éjszakát neked, vidám szabadságolást, én még kicsit bámulom a plafont, megpróbálok sírni, az általában jót tesz, csak nehezen megy. Remélhetőleg még hét óra előtt visszaalszom, haha! Talán helyet kellene cserélnünk, haha, hiszen neked nincsenek gondjaid az alvással, vagy vannak? Ó, igen, értem…! Pá, a te Paulád is búcsúzik! Pá! Pá!
Az asszony letette a készüléket. Miért beszél annyit? Miért ezekről a dolgokról? És miért telepedik a mellkasára ez a nehézség, szinte rögtön azután, hogy leteszi a kagylót?
Kimászott az ágyból és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. A szokatlan ötlettől majdnem jókedvre derült. A friss levegő szinte betört a szobába. A nő élvezte az éjszaka nyers érintését. Gyermeki izgalommal fülelte a zajokat. És ekkor hirtelen úgy érezte, a belőle előzőleg feltörő szavak a szívéből szóltak, mikor azt mondta, semmi, de semmi nem okoz számára örömet. A sötét és a hideg is hirtelen viszolygásra ingerelte. Csalódottan bújt vissza az ágyba. A magány paplanként fedte be testét. Szemeit szorosan összezárva csúszott lejjebb az ágyon. Tudta, ha most kitart, végre elalszik.

A postás kissé csapzott halántékkal baktatott fel a negyedik emeletre. A lift megint nem működött. Az elvitelre kitett fekete kukazacskó szagát már a harmadikon érezte. Nekiveselkedett az ajtónak (az kissé nehezen nyílt, a napokban szereltetett fel rá hangszigetelőt és a műbőr bevonat még szorult), és közben a kellemes késődélutánra gondolt, amit majd a kanapén elnyúlva tölt, várva, míg felesége befejezi a konyhái csörömpölést, befutnak a gyerekek és végre leülhetnek a szűk kis helységben a még szűkebb asztalhoz, vacsorázni.
Az ajtó végül megadta magát, és a férfi – meglepetésére – asszonyával találta magát szemben. Az asszony ideges látványa nyugtalansággal töltötte el, ám még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, elcsattant egy pofon. Jókora, nagy ívből lendülő, ötujjas telitalálat. Nem is látta a mozdulatot, csak a csípős érintésre tért magához. A nő közelhajolt a férfi arcához, orruk szinte összeért:
– Ezt a te görög istennődért!
A férfi szemei kikerekedve kapaszkodtak nője vizes tekintetébe (ekkor vette csak észre, piros az orra), és tátva felejtette a száját, mint amikor kisgyerek korában bámulta, lenyűgözve, az első hóesést.

(Illusztráció: insmn)