Annak ellenére, hogy az alkony, az ácsok mágneseinek himbálózása, és a lendülő pofon megakadt, lehetetlennek tűnt, hogy ne menjen le a nap, ne legyen meg a szögek jelentős része, és ne jelenjen meg minél hamarabb – ha a sötétedéstől nem is túl látványosan – egy tenyérnyi vörös hely Pikó arcán. Ami már csak azért is kijárt volna, mert egész héten későn, a megbeszélt időponttól eltérően, ráadásul mocskosan és szakadtan tekergett haza, napi szívbajt hozva ezzel az anyjára, aki eleinte tíz percenként rohant ki a kertkapuhoz, akkor még, hogy rajta kapja fiát a csavargás végén, később pedig, amennyire lehetséges, egyre gyorsabban és sűrűbben, minden alkalommal megadóbban.

   Két futás közt volt: a szárítóról szedegette és válogatta szét a ruhákat, mi az, amit a fia tovább szaggathat, és mi az, ami felmosó rongynak lesz jó. El sem tudta képzelni, hol lehet idáig maradni, mit lehet eddig csinálni, kivel van; és egyáltalán: olyan nincs, hogy nem jön haza.

   Az örökös szobafogság és a feltétel nélküli engedmények közti rugalmas területen mozgott, percenként az egyik végponttól a másik felé csúszva, érvekkel biztosan támogatva, egészen addig – és ez az addig, ez percenkét többször is volt –, míg egy ellenkező, hasonlóan stabil érvtől borult az egész elhatározása. Az utolsót, ami a pofon, sírás, kakaó és bundás kenyér mellett szólt, abban a szent pillanatban hozta, amikor meghallotta a bicikli közeledő, jellegzetesen kattogó hangját.

   A legnagyobb nyugalommal hajtogatta a kosárba, vagy dobta félre, egyelőre a fűbe a zoknikat, pólókat.

   Meg sem fordult, amíg a hang el nem némult a háta mögött, és egy halk köhögés, vagy talán mégis inkább torokköszörülés meg nem állította a mozdulatsorában, de csak azért, hogy hirtelen fordulatból a bűnösnek egy pofont adjon.

   Már javában tartott az új mozdulat, amikor egyszer csak furcsállni kezdte ezt a köhögést; a fia nem szokott köhögni, zavarában meg pláne soha. Magyarázkodni, fogadkozni, könyörögni, komolykodni: igen, de hogy köhögjön, az kizárt. És mintha nőtt is volna, a haja meg sötét lenne.

   Amennyire bírta, igyekezett az utolsó pillanatban megállítani a kezét, de az így is csattant az arcon. Bercién, Pikó barátja arcán.

   Az azért látszott, hogy Berci meglepődik, egy mukkot sem mer mondani, és szemében a kétség is, hogy ő azért nem biztos, hogy szeretne itt lakni.

   Jaaj, ne haragudj, Kicsim, nem téged akartalak. Csak azt hittem, végre hazaért a drágalátos barátod.

   Semmi baj, tényleg. Komolyan. Nincs itthon?

   Még nem jött meg. Hol jártatok egész nap?

   Én nem tudom; nem találkoztam ma Pikóval. Én csak azért jöttem, mert a biciklijét az árokban találtam. Azt hittem, valami baj van. 

◌

Innentől felgyorsulnak az események.

   Amikor Pikó apja hazaért, már nyüzsgött a ház. Ismerősök és ismeretlenek, rendőrök, barátok és szomszédok mindenhol. Figyelmesen végighallgatta feleségét, aztán egy nyomozó kérdéseire megválaszolt, utána szendvicseket és teát kért, előkereste a hátizsákját, amibe pokrócot, pulóvert gyűrt, elemeket keresett a zseblámpájába, csizmát húzott és kérte azokat, akik fia keresésében vele tartanának, fél órán belül legyenek a háza előtt.  A nyomozó nyugtatni igyekezett, várakozás mellett érvelt, de Pikó apja hajthatatlan maradt, és mivel a szakértői csapat a keresőkutyákkal egyre csak késett, a lassan készülődő embereket pedig nem állíthatta meg, sóhajtva levette zakóját, kért egy kabátot, és háromnegyed óra múlva elindult a tucatnyi férfival a Patkó erdő irányába.

  Szabályos időközönként megszólalt a házban maradt rendőr adóvevője; a keresőkkel tartó nyomozó jelentkezett be távoli, recsegő hangon, ugyanazt a mondatot ismételte, amelyben Pikót nem találják.

   Pikó anyja az ott maradt rendőrrel ezerszer átvette az eltűnés okainak teljes hiányát, kizárt minden szándékos, gyerekes világgá menetelt; három lehetőség maradt: Pikó valamiért fél hazajönni, kivár, éppen most fordul be az utcán. Pikót baleset érte, öntudatlanul fekszik valahol, pont most bukkantak rá, nem vitás. Pikót valaki elrabolta. És lehetetlen.

   Reggel még minden olyan jó volt. Pikó az udvarban játszott. Nézte a szomszédban ügyködő ácsokat, ahogy jelölgetik, vagdossák a gerendákat; közölte, hogy ő is ács lesz, kikönyörgött pár lécet, meg azt a vastag, lapos, piros ceruzát, amit mindig használnak, és rajzolgatta a fát. Aztán az apja kalapácsával ütögette őket össze. Evett egy szendvicset, és azzal, hogy nemsokára jön, megcsókolta – ezt az anyja többször hangsúlyozta –, esőkabátot, vizet és almát rakott a hátizsákjába, és kitolta a garázsból a biciklijét.

   Jóval éjfél után újabb kanna kávét hozott a várakozóknak.

   Ültek és hallgattak. Nem volt miről beszélni, a keresésen kívül más nem létezett, otrombaság lett volna bármi mással előhozakodni. A keresésről viszont semmit nem tudtak. Pikó anyja percről percre öregedett, a bőre foltos lett, haja megőszült, teste összement, meggörbült. Az adóvevő zajára megint ugyanaz a fiatal nő meredt a fekete készülékre, hogy a bejelentkezés után az arca ismét ráncosodni kezdjen.

   A rendőr a kávéját kevergette, és egyre jobban sajnálta Pikó anyját.

   Meglesz az a gyerek, ne aggódjon! Mindig meglesznek. Ha nem ma éjjel, hát akkor legkésőbb holnap vagy holnapután.

◌

 Reggel hét is elmúlt, mikor a csapat hazaérkezett; Pikó helyett, Pikó nélkül.

   Csalódott, holtfáradt férfiak kuporodtak az asztalhoz. Egymás tekintetét kerülve, poharaikba falevelek, bakancsaik mintáiból sárdarabok hullottak a járólapra.

   Az erdő városhoz eső, nyugati részét járták be. Kezdetben lábnyomot követve, később elvesztve azt, nagyobb távolságra egymás mellett, láncban folytatták a keresést. Az éjszaka nem volt hideg, a tiszta ég is segítette a tájékozódást, mégsem volt jele, hogy Pikó bármerre is járt. A reggel megőrizte ezt az éjszakát. Fák komor sziluettjét, lépések zaját, álmatlanságot, megőrizte a hallgatást.

   Az ügy, mert már kétségkívül ügy volt a számozott akta vallomásainak gépelt oldalain, iktatott hangfelvételeken, fényképekkel, térképpel jól dokumentáltan, követve az események sorát az eltűnés bejelentésétől, de a kihallgatásokban meg is előzve azt, egészen a végkifejletig. Ügy lett a nyilvánosság előtt is. Riporter jött a városi újságtól, tévétől, Pikó szülei pedig mindenki segítségét kérték. A várost elárasztották Pikó fényképei. Pikó mosolygott hirdetőtáblákról, a legforgalmasabb helyi járatokon, tejes dobozok oldalán.

   A kutyás keresőcsapat megérkezett, hogy maguk is az ügy epizodistáivá válva kutassák a patakpartot és az erdőt: az eltűnésre legalkalmasabb helyeket. A kutyák orra nem fogott szagot, tanácstalanul néztek tanácstalan feletteseikre. A nyomelemzők nagyítói sem nagyítottak akkorát, hogy a kis Pikóból a legkisebb darabkát megtalálják. Számos mintát begyűjtöttek a házból, aztán a keresés alatt az erdőből, a játszótérről, focipályáról – ahol a fiú csak megfordulhatott–, haj, szövet- vagy bőrdarabok váltották egymást tárgylemezeken, de egyetlen egyezést sem sikerült kimutatni.

   Pikó szülei nem tehettek mást, otthon ültek és várták a telefoncsörgést; mint élőhalottak, csoszogtak és botladoztak a házban, nem is szólva egymáshoz, bizonytalanul bejártak mindent, pincétől a padlásig, mintha Pikót megtalálhatnák, elfelejtve átvizsgált zugokat, folyton újrakezdve a keresést. Pikó anyja a nappali ajtaját látogatta, a félfát, ami fiúk magasságának változásait őrizte. Azt vizsgálgatta, nagyokat sóhajtva simogatta a jeleket.

   A városi keresést országos váltotta fel. Több helyen is látni vélték Pikót, de mindannyiszor kiderült, akit Pikónak hittek, az valaki más.

   Riporterek leptek el mindent. Felkeresték Pikó tanárait, és az osztálytársait is megszólaltatták, akik egy emberként Pikót méltatták, nem értettek semmit, és mindenkitől segítséget kértek.

   A szünidő ellenére kinyittatták az iskolát, az udvarán gyertyás virrasztást tartottak, amire sokan eljöttek, és amit néhány percre az aznapi híradó elején és végén is élőben kapcsoltak.

   Az ügy, és a körülötte kialakuló médiafigyelem túlnőtt önmagán; a környéken gyakori UFO-észlelésektől nem volt nehéz eljutni az emberrablásig, a jelenleg is az űrhajóban folyó kísérletekig, melyek közül a legnyilvánvalóbb: Pikó szemének eltávolítása majd visszahelyezése, azzal a megkötéssel, hogy a két művelet között chipet kell hogy az üregbe helyezzenek, minek segítségével, mikor Pikót visszaküldik – az írásban nem volt kérdés, hogy ez így lesz –, Pikó szemén át fognak mindarról értesülni, ami a közösségben történik. És ha majd Pikó a fény felé áll és felfelé néz, akkor meg fog csillanni a pupillájában az a chip. Azt onnan problémás lesz kiszedni, de az újság következő számának megjelenésére ígérték a megoldást, annak részleteivel.

   Legalább olyan népszerű volt egy másik elmélet, mint az Idegen-rablás. Egy esti ijesztgetésekből ismert gyilkos-rémalak soha nem hallott kivégzéséről, annak gyanús körülményeiről írtak, megemlítve, hogy a kivégzés után nem sokan látták a megégetett testet, akik mégis, mind életüket vesztették már életük során. Azaz: lassan fenyegetni kezdte a várost a legvéresebb szellemjárás. Ne engedjétek ki a gyermekeket! – címmel önkéntesek osztogattak figyelmeztető röplapokat a bevásárlóközpontok, a kocsmák és a templom közelében. Sötétedés után egy lelkes csoport járta zseblámpákkal az utcákat, játszótereket, a halálra rémített gyerekeket összeszedték és hazaszállították.

   Ugyan az újságokig és a tévéig nem jutott még el, de szóbeszéd támadt, hogy esetleg Pikó szülei nem is annyira jóravalók, mint amennyire korábban róluk azt tartották. Hogy el-elcsattantak pofonok, és ki tudja, az egyik nem döntötte-e végleg földre a fiút, ami után az apjának gyerekjáték lett volna megszabadulni Pikó testétől, hiszen ő úgy ismeri a környéket minden bokrával, vízmosásával, hogy oda ássa, ahova akarja, nemhogy a kutyák nem fogják megtalálni, de senki emberfia.

◌

    Amilyen hirtelen az ügy kezdődött, egyszerre véget ért.

   Öt nappal az eltűnése után, korán reggel Pikót a város szívében, egy padon találták.  Egy róla készült képet nézegetett, amikor a járókelő felismerte a kép alapján.

    Szülei alig várták, hogy haza hozzák, ránézni sem mertek, egyfolytában ölelték, csókolták, és közben megállás nélkül zokogtak.

   Pikó egy árva szót sem szólt, kicsit megilletődve, mint egy rég nem látott rokon, állt mozdulatlanul a nappaliban.

   A hátizsákja ugyan eltűnt, de ő megvolt. Mintha kicsit hízott volna. A saját ruhájában találtak rá, ami ráadásul se szakadt, se koszos nem volt, csak valami fura illat áradt belőle, ami mandulára emlékeztetett.

   Jó étvággyal evett, aztán ült tovább az asztalnál.

   Az orvosi vizsgálatok kiderítették, hogy nincs láza, tüdőgyulladása, erőszaknak semmilyen nyoma a testén. A vérképe megfelelő. Pikó tehát minden jel szerint jól volt. Mégis hiába kérdezte rendőr, pszichológus, a családból bárki, mélyen hallgatott. Nemcsak az eltűnéséről, annak körülményeiről, a tartózkodási helyéről nem beszélt, hanem egyáltalán nem beszélt, meg sem szólalt.

   Próbálkoztak mindennel, osztálytársak látogatták; semmi. Berci kölyökkutyájára sem reagált. Berci ilyenkor lopva fürkészte Pikó szemét; még azt is előadta, hogy ő sem volt meg egy ideig, de ez sem hatott; semmi válasz, Pikó hallgatott. Régi játékai, az erdőben talált limlomai, a kedves könyvei sem tudták szóra bírni. Üldögélt az ablak mellett és bámult ki némán.

   Bíztak benne, és bízhattak is, hogy egyszerre megszólal, valami kibillenti ebből a holdkóros hallgatásból, valami visszarántja a valóságba, és akkor tényleg meglesz Pikó. Váratlanul fog történni, ebben megegyeztek, leejt egy bögrét és bocsánatot kér; nem találja a kedvenc pólóját és akkor. Hallottak már ilyet. Készültek hosszú, kemény hónapokra, beszédre készültek, hogy azzal majd fiuk figyelmét elterelik arról, amiről most lehetetlen, amit meredten néz, és amit ők nem látnak. Készültek türelemre, ha kell, csecsemőként kezelik, újra felnevelik, amíg csak meg nem szólal.

    A várakozásból semmi nem lett. Az ötnapos Pikó megszólalt. Nemhogy megszólalt, de megállás nélkül beszélt. A család ismét agyonölelte, Pikó meg mondta egyfolytában. Beszélt reggeli közben, játék közben, az udvaron, a házban, beszélt álmában, amikor körülvették, beszélt magában. Beszélt mindenről, ami eszébe jutott, olyasmikről, amikről tudott, amikről nem tudhatott vagy nem volt szabad tudnia. Válogatás nélkül mindent kimondott. Követhetetlenné vált, zagyvaságokat is mondott.

   Egészen addig beszélt, amíg teljesen berekedt és magától elment a hangja. Utolsó nagyot sóhajtott és elaludt.

   Szülei kétségbeesve ültek az ágya szélén, várták a folytatást.

   Pikó régi önmaga.

   Szülei fél napot kivártak az ölelésig. Amikor látták, hogy ezúttal minden rendben, tényleg saját Pikójukat kapták vissza, megadhatták magukat, gyerekük nyakába borultak.

   Pikó rekedten ismerte be, hogy az eltűnéséből az égadta világon semmire sem emlékszik. Az utolsó emléke, hogy biciklizik az úton, aztán ma reggel felébred és fáj a torka.

   Próbálták kideríteni, mi is történt, de semmire nem jutottak. A pszichológus, akivel Pikónak néhányszor találkoznia kellett, hosszú távú együttműködést javasolt, de Pikó ezt nem akarta. A család végül engedett és letett róla. Az interjúktól elzárkóztak, csupán egy rövid közleményben köszönték meg mindenki figyelmét és segítségét, de fiukat már nem engedték a kamera elé. Mindenki örült, hogy egészséges, Pikó újra a régi.

   Később még sokszor előjött ez az eltűnés a családban, mintha az idő az emlékezés mellett dolgozna, és Pikónak jobban menne, és Pikó mindent meg is tett: ellenállhatatlanul meredt egy távoli pontra, mintegy maga elé képzelve az eltűnése körüli és utáni eseményeket, és olyan csalódottan rázta meg ilyenkor a fejét, hogy inkább hagyták, nem akarták felzaklatni. Sokáig csak akkorként utaltak rá, aztán a félelem emlékének múltával már nyíltan emlegették bármilyen összefüggésben, sokáig kiemelt pontja lett a családi időszámításnak: amikor/azelőtt/azután, hogy Pikó eltűnt. Ha így mondták, Pikó mindig mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Yurix Sardinelly)

Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

 

 

(Illusztráció: Jessica J. Miller)

Mielőtt buszra szállt, megakadt a szeme egy plakáton. Barsi sokat és sokszor látta ugyanezt az arcot, néha más arcok társaságában. Ragasztott arc, lámpaoszlopokra és kirakattáblákra csirizelt arcok. Nem vett újságot, pedig a hosszú utat rövidítené a betűkkel való zötykölődés. Meg aztán lenne, ami takarja az arcát, ha elszunyókál. Egyelőre nem süt szemébe a nap. Mire átér a Dunán, világos lesz. Valahol virágot is kell vennie. Megígérte. Nagybátyja telefonhangja tegnap este. „ Ezt a kivagyi bunkót… Még meg is ígéri, hogy nem teszi le az érettségit, ha polgármester lesz…  Tudod, ebben az új rendszerben ez a pökhendiség megy az agyamra. Boldogabb időkben…” Minden történelmi andalgását így kezdi a nagybátyja. „Boldogabb időkben még a szavazati jogot is iskolához kötötték.” Na hiszen. Boldogabb idők. Ő sem emlékezhet rá, legfeljebb olvasott róla, vagy tanulta. Mert mikor ér rá az ember „a boldogabb időre”? Szőlőmetszéskor? Trágyázáskor? Szívlapáttal a kézben? Amikor odalent a vágatban nyomja a partot? Amikor a sofőrbundán hanyatt fekve nyúlkál a villáskulccsal, hogy meghúzzon egy átkozott csavart? Természetesen, amikor nem éppen azok a híres nevezetes boldogabb idők járnak. Virágot ne felejtsen venni. A felesége csomagolt pár szendvicset, hiába ellenkezett. Anna nagyon együttérző, amióta a hírrel haza érkezett. Alig tudta lebeszélni, hogy ő is ne jöjjön. „Mégis, mit csinálnál, amíg mi a szőlőben vagyunk?” Boldogabb időkben sem lettek volna boldogabbak Annával. Sem boldogtalanabbak.

Barsi elkutyagolt a falu túlsó fertályára, a régi, dombon fekvő sírkerthez, ahova Sándor Vazult eltemették. Valaha ők is itt a közelben laktak, de Komlóra költözésük után édesapja bátyja és családja helyben maradt. Valaki művelje is a földet, permetezze a szőlőt, aztán igya is meg ezt a jó homoki vinkót, mondta nagybátyja, amikor hívták a bányához. A szülőfaluban megmaradni nem ment minden kalandok, megrázkódtatások elviselése nélkül. Végül is egy életforma felszámolásáról volt szó. De szívósságban és kalandvágyban az ő fajtájuknak soha nem volt hiánya. Barsi apja már a vájáriskolában kitűnt gyorsaságával és küzdőképességével. Na, és a tornateremben kifeszített kötelek között a taglózó ütéseivel, amelyekhez nagy állóképesség is társult. Átvitték bokszolni egy pécsi egyesületbe, de egyszer csak ráunt az ellenfelek pofonjaira, az élelmezési előírásokra, az ugrókötelezésre és jogosítványt szerezve elszegődött buszsofőrnek. Távolsági járatra. Korán kelés. Jó út, pocsék út. Többnyire pocsék. Vezetés esőben, hófúvásban, sárban, fagyon és döglesztő melegben. Evés zsebből. Bütykölés derékig motorházban, kocsi alatt, árokszélen defektes gumik reparálása. Egyik reggel borotválkozás közben hirtelen kiverte a verejték, elnehezedett, aztán dőlt, akár annak idején néhány kiütött ellenfele. Mire Barsi benyitott a fürdőszobába, nem kellett rászámolni az apjára. Érettségi után a fiú rádió-televízió-műszerésznek tanult, de a benzinszagnak és a messzeségnek nem tudott ellenállni, felcsapott a katonaideje leteltével buszsofőrnek. Nusi lánya németórái végeztével mindig rohant a Budai vámig, hogy az utolsó járatot elérje. Barsi korholta magát, amiért kedden és csütörtökön, nyitott ajtóval megvárta, amíg a fiatal lány odaér és felszáll. Bérletes, mondta a szunyókáló utasoknak eleinte. Aztán már természetes volt.  „Kifáradok a végére, kell egy beszélgetőtárs”, ezzel mentegette magát. A januári jeges úton a kanyar utáni árokban kötött ki. Kinyitotta az ajtót és leugrott. Nem nagyon ásta el magát a kocsi. Éppen visszaszállt, amikor egy másik busz, ugyancsak csúszva, alig kormányozhatóan nekivágódott az Ikarusz farának. Ó, az a Magasságos!… A sűrű havazásban alig látszottak Mánfa fényei. A lányon kívül volt még két utas, de ők falubeliek voltak, gyalog nekivágtak a hónak. Annyira el voltak foglalva, hogy a kollegával a buszokat kiszabadítsák, észre sem vette, már éjfél volt. Az üres buszt is kiásva, hátrahagyva indult neki a maradék útnak, a város innen már semmiség volt. Akkor megszólalt mögötte valaki. „Elnézést, hogy nem segítettem, de elaludtam.” A lányról egészen megfeledkezett. Éppen feltűnt a fényeibe hamvadt, munkagödörnyi város. – Kiváló alvókája van – mondta a visszapillantó tükörbe. A lány nevetett: – Igen, ma nehéz napom volt. – Nekem is – mondta Barsi, s elővett egy cigarettát a zubbonyából. – Ja, megkínálhatom? – A lány újra felnevetett. – Hiszen üres a doboz. Különben sem élek vele. Barsi zavartan összegyűrte a Symphoniás dobozt. – Megkérhetem valamire? – Tessék – mondta a sofőr. – Az Anna presszónál letenne? – Diáklány ilyenkor presszóban? – ugratta Barsi. – Megígértem anyának, hogy ma érte megyek – komolyodott el a lány. – Születésnapja van – tette hozzá. A presszó előtt Nusi már várta a lányát. A két nő összeölelkezett.

– Nagyon-nagyon aggódtam, kicsim – hallotta a lány anyját. – Éppen most mondták be, hogy Pécs felől járhatatlan az út. – De szólj a fiatalembernek, aki haza hozott, hogy egy kávé ráfér ezért a szívességért. Barsi vitte a garázsba a kocsit, de Nusi nem tűrt ellentmondást, így hát megállapodtak, hogy a fiú pihenőnapján tiszteletét teszi az Annában.

– Anya hozzád akar adni feleségül – mondta ősszel Nusi lánya, aki szintén Anna névre hallgatott. Kirándulni voltak a fiú Moszkvicsával. Barsi elgondolkozott ezen a választékosságon. Fordított lánykérés?  Nem mintha nem fordult volna meg az ő fejében is a házasság.

– Nincs kifogásom ellene – ordította túl Barsi a motorzajt. – És neked, Anna? – Hát, alszom rá egyet – nevetett lány, és a fejével a fiú vállát kereste.  A szüret utáni esküvő szép néphagyomány, mondta nekik nagybátyja. De az a fontos, hogy boldogok legyetek. A használt Moszkvicsot használt Opel követte. Építkeztek, nem messze Danitól. Barsi a kocsit ezúttal otthon hagyta, távolsági busszal érkezett. Érkezett, jött, mert hívták szőlőt metszeni.

– Szép temetése volt – fogadta a távoli nagybácsi. Barsi bólintott. A munka két napig sem tartott, a második nap délutánján átsétált a falu túloldalára, onnan jobbra, ahol az út a temetődombra kanyargott. Könnyen rátalált a frissen emelt sírra az egyszerű, nyers akácból faragott, rusztikus fakereszttel. „Nem volt jó idefönt” – böngészte egy koszorú alól kilógó szalagvégen. Megborzongott, mintha egy szóbeli üzenet kondult volna bele az estébe. Bakancsa orrával kijjebb piszkálta a koszorúszalagot, de semmi nem mutatta, hogy az aranyozott betűknek folytatása lett volna. Körbejárta a sírt, elhelyezte rajta Dani és Ágiék csokrát meg a maga szál virágát. – Szekfű legyen, égő piros – kötötte lelkére Ági. Nem emlékezett, hogy végigmondta volna a Miatyánkot, amibe belekezdett. Öreg este volt, mikorra hazaért a nagybátyjáékhoz, a tanára sírján levő virágok és szalagok és ez az egész úgy érintette, hogy a vacsoránál csak alig szólt, kanalazta a halászlevet, harapta a kenyeret, ám fűrészport is rakhattak volna elé. Csak a második pohár után szólalt meg. – Jobban is járhatott volna.

– Azt mondják, kicsit már bolond volt – nézett fel borából a nagybátyja.

– Gondolt egyet s otthagyta a családját – tódította az asztalt leszedő gazdasszony.

– Régen sem volt oka rá – térült-fordult hamutartóval az asszony.

– Mit lehessen tudni – mondta szórakozottan Barsi.

– Már évekkel ezelőtt hallottam, hogy elhárító tiszt volt az asszony első ura.

– Számít az?

– Nagyon is. Az nem olyan világ volt.

– Elhás? Erről én sem tudok – fordult nagybátyja felé Barsi. Még mindig a szalagon, annak különös feliratán járt az esze. Úgy látszik, itt gazdagabb az emberek fantáziája. Vagy csak a helyi nedű teszi. Őt kérte meg Sándor tanár úr, hogy segítsen az apja révén a bőröndjeit felvinni a kollégiumba.  – Révén? – Szóval a kocsijával – mondta Sándor. Nem volt nagy fuvar, viszont az öreg Georgi furcsállta és sokáig ugratta az apját, hogy elhalássza a kuncsaftjait. Nem volt titok, de nem került szóba, hogy apja és dr. Sándor Vazul egy faluból származnak. „Visszakönyörögte magát.” Akkor csak annyit mondott a fiának. Hogy kire érti, az Barsinak sem volt titok.  Apjának a katonatársáról, aki Sándor feleségének az első férje volt és a gyerekek vér szerinti apja. „Ennek nincs átlátható élete.” Ez a vélemény nem csak Dani apjáé volt, kimondatlanul osztották a városban. Legváratlanabb időben érkezett a pesti vonattal, a pécsi busszal, vagy éppen Bonyhád, Hosszúhetény felől, s ugyanúgy, kiszámíthatatlanul utazott el, olykor hetekig nem tűnt fel a városban. A bányászoknak nem hiányzott. A fatéri rakodóknak sem, de a gatter mellől sem. Nem hiányzott a könnyűipari vállalat cipőkészítőinek, a tanári katedrák és a templomi szószék sem árvult el miatta, a vízellátás, a kenyérgyár is hibátlanul működött, hogy a kocsmákról, kórházról és a bölcsődékről, a tűzoltóállomásról, bányamentőkről vagy a boncolótermek hideg befogadottjairól és a macerálóikról ne is szóljunk. Nem szorzott, nem osztott, és mégis. Barsi folyton érezte, hogy valahol ott, nem láthatóan, észrevétlenül, a szálló pernye társaként beeszi magát a falakba, a fák levelébe, a cementipari vállalat felé dübörgő ZIL-ek nyomán felszálló penész színű porba, az iskolás lányok sötétkék köpenyébe, a fiúk kamaszosan vastagodó és hirtelen bicsakló hangjába, a zsíros kenyerek (bányász-szendvics) sója és paprikája közé, az ívhegesztés kékesen, az otthonról elcsent cigaretták szorongón szálló füstjébe. Jobb nem gondolni rá, gondolta Barsi, valahányszor a liftes ház előtt futott le a térre, hogy kimenjen a garázshoz, vagy a trafikban cigarettát vegyen, vagy egyáltalán: munkába menjen. Netán gondolni rá, de úgy, hogy minél hamarabb elfelejtsük, annyira körvonaltalan, széthulló, foltokban létező, részek szerint való. Elgondolni magunktól.

Hibátlan felvetésnek látszott a nagybátyjáé, hogy tanára, ha nem is bolondult meg, kicsit zavarodott lett, s mintegy átmeneti megoldásként vonult ki a város védettségéből. Kár ezen nyargalni, gondolta. Azon is, hogy ki küldte rá (vagy rájuk) a gyújtóanyagot. A hajdani tanítvány (asszony) és tanárának kapcsolata is felbukkant, járt-kelt a piaci jólértesültek és mindent-félrehallók nyelvén.  Barsinak eszébe jutott a szalag felirata, a selyemszegély sáros színe fölött az aranyozott betűk. Az is hibátlan fejtegetésnek tűnt, hogy a jelen berendezkedés fokról fokra alulmúlja magát, immár gangek ragasztgatják a plakátokat, kire lehet szavazni. Holnap, hogy kit kell kiiktatni? A szürke, kopott és koptató korábbi rezsim komfortja színdús életet nem kínált, az idefönt kérdését elodázta, de a személyi biztonságában, mint az igavonó jószágéban – érdekelt volt. Már csak az a kérdés, meg lehet-e állni és hol. Barsit felháborította az a sivár szárazság, ami Sándor Vazul elvesztését környékezte az ígéretek városában.  A halak. Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik ezekre a különös esetekre emlékeztettek. A két fickót látták a kocsijukkal sündörögni a városban. Ezek szokták a varsákat üríteni, a zsákmányt vizes tartályokban tovább kocsiztatni, de nem ezek, nem ilyenek szokták a „nagy hálót” rángatni. Elég rájuk nézni. Barsi, lévén maga is országutak alkalmazottja, többször találkozott velük.

– Honnan a hal? – érdeklődött, mikor a háziasszony leszedte az asztalt.

– A halastóból – intett egy meghatározatlan irányba a rövid pipa szárával nagybátyja.

– Nem ízlett?

– De. Persze. – Mert nagyon rongyosan ettél – szedegette le a terítéket a nagynénje.

– Hallom beteljesedik rajtatok az Írás – veregette a hamut a pipáról a nagybátyja.

– Mégpedig? – kérdezte Barsi.

– Hát a Máté szerinti: Az elsők lesznek utolsók, és az utolsók elsők.

– Nem értem – ráncolta a homlokát Barsi.

– Hallik, hogy szélnek eresztik a bányászokat.

– Igen, kering ilyesmi – bólintott Barsi.

– De nem tudom, mi az alapja.

– Talán drága a szenetek.

– Mindig is az volt. Mert drága az emberélet is – vonta vállát Barsi.

– Ti mindig protekciós népek voltatok odalent – horkant a nagybátyja.

– Protekciós? – képedt el Barsi.

– Jó vezéreitek voltak.

– Ezt meg hogy érted?

– Akik az életüket kockára vetik, arra lehet hivatkozni a többi rabszolga előtt. És akire a többi rabszolga előtt hivatkoznak, azt meg is kell fizetni. Valahogy így.

– Természetesen, ők, a protekciósok, mennek vágóhídra először – válaszolt Barsi, hangjában némi gúnnyal.

– Nem mindig. Nagyapádat előbb vitték ki a frontra, mint a legutolsó csillést a bányátokból.

– Nem tudom én azt, bátyó. Csak azt tudom, hogy elálmosodtam.

– Még egy pohárral?

– Köszönöm, de már most is baj van a súlypontommal.

– De gyönge legény vagy, öcskös.

Barsi erre nem válaszolt. Tápászkodott és indult a szobájába. Annára gondolt, aki ilyenkor már biztosan alszik.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből)

 

 

 

∞ Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

 

 

(Illusztráció: ChaoticatCreations: Sari Sun Painting)

Gyerekkoromban sokat jártam kocsmába a nagyapámmal. Tetszett a felnőttek világa, az ital, de főleg, ahogyan dohányoztak. Egyszer rá akartam gyújtani, szereztem gyufát és cigarettát is, de amikor a nagyapám észrevette, irtózatos pofont kaptam. Nem szólt semmit, így is értettem. Órákig ültünk csöndben, ő a kisfröccse, én a szégyenem fölött. Aztán hatalmas tenyerébe vette a gyufát, és a kiürített dobozát az ölembe dobta, ezt megtarthatod.

Úgy éreztem, valahogy mégis cinkosak lettünk, mert anyámnak sem mondta el. A kocsmába azután is elvitt, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, és elfeledtessem a törzsvendégekkel a kapott pofont, segíteni kezdtem a pultosnak, visszavittem az üres poharakat. Cserébe ingyen kaptam az üdítőt, az öregek pedig néha aprót adtak. Amikor már eléggé megszoktuk ezt a ritmust, elkértem az üres gyufásdobozukat is. Furcsállták, de nekem adták. Ahogy híre ment sajátos szokásomnak, otthon is eltették, majd a végén már az asszonyok is félrerakták, egy fuvaros pedig hozott nekem külföldieket. Hamarosan óriási gyűjteményem lett és a szenvedélyem a szomszéd gyerekekre is átragadt. Eleinte örültem neki, mert tudtunk cserélni, de aztán kiderült, hogy annyi, mint nekem, másnak nincs. Így elment a kedvem a skatulyáktól.

Napszámos koromban találtam az első pénzérmét, amikor a földeken dolgoztunk. Megtetszett az idegen nyelvű írás az oldalán, órákig vakartam róla a rozsdát, hogy el bírjam olvasni, de így sem értettem. Azután jött a többi. Volt, amit a vásárosoktól szereztem, volt, amit a városban cseréltem élelmiszerre.

Amikor a fiam nőni kezdett, akkor lett divat a gombfoci. Pár évig gyűjtögette, de nem volt igazán lelkes. Nekem persze nagyon tetszettek ezek a fényképes korongok, titokban összegyűjtöttem szinte minden csapatot, amit kapni lehetett.

Közben inni kezdtem, dohányoztam és csaltam a feleségemet. Nem tudom, másoknál ez miért van, az ital és a cigaretta nekem gyerekkori vágyam volt. Éreztem, hogy egy hihetetlen, országhatárokon átívelő közösség tagjává válok. Eleinte rengeteget tudtam inni, bírta a fiatal szervezet, a fiatal feleség kevésbé. Fenyegetett, hogy elhagy, viszi a gyereket is. A kocsmabeliek persze jól megverték volna, de én idegenkedtem a gondolatától is, hogy ártsak neki. Nem szóltam inkább semmit, némán letettem az alkoholt és a dohányt is, de úgy éreztem magam, mintha újra kisfiú lennék, akinek nem lehet.

Így másztam át a kerítésen egy délután a szomszédasszonyhoz. Nem volt otthon a férje, teherautón ült, járta az országot, csak hétvégékre ért haza, akkor sem mindig. Hátul, a kinti pottyantós mellett bújt el, nehogy megszólja a falu, és boldogan sört ivott és dohányzott. Átintettem neki, mire nagyon megijedt, de mutattam, hogy miattam ne aggódjon. Hívni kezdett, felemelt egy sört, párás volt az üveg fala, nekem is jut. Nem tudtam ellenállni, sem az italnak, sem neki. Mielőtt hazamentem, a kútnál igyekeztem lemosni az idegen szagot.

A feleségem csak a sört szúrta ki, azért összeszidott, többet ilyen hibát nem vétettem. Eleinte csak a szomszédasszonyhoz, aztán a falu legtöbb asszonyához eljutottam. Mire észbe kaptam, már titkos szabadságokat vettem ki, és három várossal arrébb is volt szeretőm. A nőket is gyűjteni kezdtem. Kis füzetben tartottam őket számon, nehogy elfelejtsem valamelyiket, külön az egyéjszakás, külön az állandó partnereket.

Akkor is távol voltam, amikor a feleségem meghalt. Jelentkeztem egy csapathoz, akiket az ország másik végébe vittek alkalmi munkára, mentem volna bárhová, csak új nőket lássak. Reggel jött a telefon, hogy a nejem nagyon beteg, siessek haza.

Mire megérkeztem, már késő volt. Egész úton azon járt a fejem, hogy megtudta valakitől, egy féltékeny nőnek eljárt a szája, és mérget vett be bánatában. Mire a kapuba értem, már bizonyos voltam benne, hogy mindenki tud mindent, engem börtönbe tesznek, vagy a rokonság üt agyon, mi lesz a fiammal.

De semmi ilyesmi nem történt. A feleségem tüdőbeteg volt, hetek óta, de én észre sem vettem, ő meg nem mutatta, néha köhögött, nem akarta, hogy zavarjon, hiszen biztosan annyit dolgoztam, alig jártam haza. Az utolsó egy hétben, amikor nem láttam, már ágynak esett, a fiam nem mérte fel a bajt, csak akkor hívta az orvost, amikor már késő volt.

Többé nőhöz nem nyúltam. Sorra jöttek érdeklődők, páran fenyegetőztek, hogy tőlem van a gyerekük is, de nem hittem nekik, vagy nem akartam, és ezentúl csak a fiammal törődtem. Tényleg sokat kezdtem dolgozni, hogy jó iskolákba járhasson, egyetemre mehessen, mert tehetségesen számolt, értett a fizikához is. A falu nem felejt, ezért hamarosan elköltöztünk, nem akartam, hogy a fiam egyszer megtudja rólam az igazat. Onnantól csak néha engedtem a szenvedélyemnek, amikor megláttam egy-egy szép könyvsorozatot, amiről tudtam, hogy másoknak is megvan az otthonában, ügyeltem, hogy ne legyek kirívó semmiben.

Példamutató, erkölcsös életbe kezdtem. Több szabályt állítottam fel magamnak, mint a Biblia, ügyelve rá, hogy a gyerekemet ne érje kár emiatt. Amikor felnőtt és elköltözött, egyedül maradtam a bedobozolt gyűjteményeimmel, a néhány könyvemmel, amiket a gyerek ajándékai ünnepekkor még bővítettek, mert azt hitte, tényleg el is olvasom őket. És az emlékeimmel. Már az unokám is iskolába járt, amikor iszonyúan megbetegedtem, de nem voltam hajlandó meghalni. Még nem, ezt kiabáltam állítólag lázasan. Mindenki dicsért, milyen életszeretet van bennem, az ápolónő simogatta fejem, csábosan kacsintott, amibe belesajdult mindenem, egy régire emlékeztetett a szeme kékje.

Semmi szeretet nem maradt bennem, csak a vezeklés. Még nem. Még nem gyötörtem magam eléggé, még idő kell, hogy mindent elemésszen bennem a bűnbánat, még nem tettem jóvá. Így nem állhatok elé. Eléjük. Nem tudom, egy emberélet elég-e egyáltalán.

 

 

(Illusztráció: forrás)

Egy történet Radics Zsuzsáról, melyben szívélyes látogatója akad az anyja személyében

Radics Margó irtózott a zöld kapus ház közelébe menni, mégis néhanap meglátogatta egyetlen lányát valami olcsó süteménnyel a kezében. Ezen a napon is toporogva állt a zöld kapu előtt, nyomkodta a csengőt és közben idegesen kapkodta a fejét az esetleges szomszédok után, akiknek minden bizonnyal az az egyetlen vágyuk, hogy Radics Margót szóra bírják.  A negyedik kávészagú sóhajtás után jelent meg Radics Zsuzsa a kapunál, kinyitotta és egy kézmozdulattal jelezte anyjának a befelé vezető utat.

– Zsuzsikám már ezerszer elmondtam, hogy valami normális helyre kellene költöznöd. Hát én itt rendesen félek! Szerintem itt bűnözők is laknak, ennek a nőnek is szemben, mióta nincs behúzva az a szemetes? Hetek óta?

Amíg az anyja levetkőzött, Radics Zsuzsa az utolsó tiszta fehér csészébe töltötte ki a frissen főzött kávét, majd a közben konyhába érkező nő elé rakta.

Radics Margó egy kortyra nyelte le a kávét, majd ahogy mindig, most is fintorogva tette vissza a csészét az asztalra.

– Hát Zsuzsa, te még egy kávét sem tudsz főzni.

 

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, amelyben fény derül anyagi helyzetére

– Nem szeretem én az ilyeneket. Ez senkihez nem szól soha, úgy képzeld el, Feri, hogy még az anyjának is csak mutogat, amikor jön hozzá! Most mondd meg… Tele van pénzzel! Ez azért van. Ismerem én az ilyeneket, nekem már annyi ilyennel volt dolgom, hát látom rajta!

Bartók Móni a saját kapujának támaszkodva, keresztbe tett kézzel panaszkodott Jaca Ferinek a szomszéd Radics Zsuzsáról, aki éppen a százhúsz literes fekete kukáját rángatta be kinyúlt, sárga köntösében.

– Most is, nézd meg, ezt a sárga selyemköntöst hordja direkt, hogy lássuk.

Jaca Feri megigazította szemüvegét az orrnyergén, hogy jobban lássa a csontos Radics Zsuzsát, aki arctorzulásig erőlködik a szemetessel. Nagyokat hümmögve szívta tovább a cigarettáját és bőszen bólogatott Bartók Móni minden szavára.

 

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, melyben szombati kényszerkávézások áldozata lesz

Kovács Laca szombat reggelenként nem dolgozott, de még ez sem tántoríthatta el a Harmónia utcai sétájától. Felült a biciklijére és amikor megérkezett, Radics Zsuzsa kerítése mellé támasztotta, mint egy ott felejtett holmit és elsétált. A szemközti közért ablakából nézte a házat, közben remegő kézzel döntötte magába az automatás kávékat, egészen addig, amíg a nő meg nem jelent a zöld kapuban. Kovács Laca elindult felé, gyorsan elhajítva a műanyag poharakat és mintha észre sem venné Radics Zsuzsát, a biciklije felé indult, megfogta a kormányt és hátranézett.

– Nahát, Zsuzsa, ezt a véletlent! Nem iszunk egy kávét?

 

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, és a pince gazdaságos berendezéséről

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus háza alatt hosszú és tekervényes pince található, zugokkal és szobákkal, és ahogy az illik, Radics Zsuzsa igyekezett mindent a lehető leggazdaságosabb módon kihasználni, így minden sarokban más-más színű ruhakupacok nyúltak el. Radics Zsuzsa apja halála után kapta meg anyjától a családi Hajdu mosógépet, ami legalább egy fél szobát elfoglalt a hozzá való centrifugával együtt. Miután Radics Sanyi meghalt, a szomorú özvegyasszony felújította a házat, és a leselejtezett háztartási eszközöket, bútorokat, ágyneműt és evőeszközöket családias és baráti áron adta el lányának. Hogy jószívűségét a rokonok előtt is demonstrálhassa, egy összejövetel alkalmával gáláns felajánlást tett Radics Zsuzsának a régi mosógépről, és Zsuzsa örömmel helyezte el azt a pincéjében.

Bár a mosógép már az utolsókat rúgta, Zsuzsa minden mosásnál tudta, hogy nem hagyja cserben a masina, és kedvesebben beszélt hozzá, mint bárki máshoz. Esős napokon, amikor a centrifugázás után a keskeny folyosón felállított rozoga szárítóra teregette a ruhákat, arra gondolt, hogy az apja vigyáz a mosógépre, vagy arra hogy talán maga az apja a mosógép, és még néha halála után is szétszaggatja a szebb ruháit – mert a Radics Sanyi lányából nem lesz kurva.

 

 

(Illusztráció: Hong Yi)