betűk5ceb91d2690b99572c48b9aecce89bc2

Malvin (III. fejezet)

Malvin az első ben

 

 

Ha be kell menni hát be kell. Malvin belépett az osztályterem ajtaján és megrémült gyerekszemekbe ütközött, amiket nem értett. Tele voltak kétségbeeséssel, kérdésekkel, és az anyjuk hiányától átáztatott könnyekkel. Leült hátra, az ablak felőli padsorba, a padnak az ablakhoz közeli oldalára. A jövőre gondolt – arra, hogyha itt fog ülni talán látni fogja innen is a padokat, amik az iskola udvarán vannak és talán így, hogy a harmadik emeletről nézi, megláthatja azokat, akik rajtuk ülnek.
Malvinka anyukája nem sietett. Pedig Malvin mindig úgy képzelte el az első tanítási nap reggelét, hogy csupa sietős mozdulat sorozata lesz. Odaég a pirítós, kifut a tej, beletörik a kulcs a zárba, a lépcsőn lefelé kitöri a nyakát és soha, de soha nem fog eljutni az első débe. Csalódott volt – bár pontosan nem tudta, hogy ezt az érzést nevezik így. Nem azért, mert nem tört ki a nyaka. Csak számított az anyukája részéről valami különleges viselkedésre, vagy eltérőre a mindennapitól. De nem így történ és végül is elindultak az iskola felé. Malvin bár azt mondta az anyukájának, hogy nem kell, de ő mégis elkísérte egészen a bejáratig. Csendben lépkedtek egymás mellett körülbelül olyan 500 métert, mert ilyen távolságon belül helyezkedett el az iskola. Malvin mindig is ide szeretett volna járni. Az évek alatt sok mindent látott a délutáni sétája idején. Például látta, a két portást, akik mindig 15:34-kor váltották egymást. Az egyik portás egy sovány, beesett képű férfi volt, aki mindig kék anorákot húzott, ha elkezdődött a műszakja. A másik portás is hasonló alkatú férfi, azzal a különbséggel, hogy kicsit oválisabb az arca és az mindig piros volt. Malvin azt hitte eleinte – télen -, hogy hideg miatt. De nyáron is ilyen volt és tavasszal meg ősszel is. Az ősz kevésbé volt számára gyanús, mint a nyár. És a nyarat nem csak ez tette furcsává a portásokkal kapcsolatban. Azt se tartotta Malvin helyénvalónak, hogy a portások nyáron bejárnak az iskolába és dolgoznak, ügyelnek az ajtóra. Ugyan ki mehetne rajta ki vagy éppen be?
Szóval Malvin ismerte már a portásokat. Tudta azt is, hogy milyen tanárok járnak be az iskolába. De ezek közül csak egyet jegyzett meg magának, aki az osztályfőnöke lett. Egy férfi volt. Malvint mindig is izgalommal töltötte el egy férfi jelenléte. Nem sokszor jutott ki neki ebből, de most arra gondolt, hogy micsoda izgalommal teli évei lesznek az iskolában. Az osztályfőnöke igazi vezéralkat volt – gondolta. Kellőképp magas volt ahhoz, hogy felnézzen rá az ember, de csak annyira, hogy érezze, mennyire irgalmas, amikor lehajolt hozzá.
Becsengettek.
Malvin mellé még az utolsó pillanatban bepattant egy kisfiú. Semmi különöset nem látott benne. Se a könnycseppeket a szemében, se a hiányt a válaszok után. Nem volt benne miért, és mert sem. Nem volt benne semmi. Majd a csengő után csend lett, pedig egy tanár sem volt még bent a teremben. Valahogy zsigerből érzi ilyenkor már a gyermek is, hogy igazodni kell, fegyelemnek kell lennie, be kell olvadni a rendszerbe és ezt úgy tudod csak elérni, ha alkalmazkodsz az általuk (kik által?) felállított, lefektetett szabályokhoz.
Malvin padtársa elkezdett csuklani. Ez érdekes volt számára ugyanis ő még soha senkit sem hallott és nem is látott csuklani. A kisfiún feszült a garbója és Malvin pontosan látta, ahogy a mellkasánál minden egyes csukláskor a kisfiúnak besüllyed a teste. Meg is ijedt, mikor már harmadjára is ez történt. Nem tudta azt, hogy ez ilyen hosszú folyamat, vagy ennyiszer megismétlődhet. Szerette volna megkérdezni, hogy nem fáj-e vagy, hogy miért engedi? Nem tudta, hogy milyen érzés lehetett, ezért alig bírta visszafogni magát. De legfőképp az izgatta, hogy hogyan lehet ezt csinálni. Malvin nem bírta tovább.
– Nem fáj?
– Mi?
– Hát az a mozgás a mellkasodon. – nem tudta, hogy csuklásnak hívják.
– Nem. Miért fájna?
– Mert mozog a tested felülete, ráadásul még ugrálsz is és hangot adsz ki a szádon. Ha nekem valami fájt, mert például elestem séta közben, akkor egyből felugrottam és a számon adtam ki hangot.
– Ez érdekes. De nem, nem fáj. Te hogy hogy nem tudod, hogy ez milyen?
– Mi milyen?
– Hát a csuklás.
– Csuklás?
– Csuklás, amiről kérdezel. Ezt így hívják.
Malvin teljesen ledöbbent. Hogy nevezhetnek valamit csuklásnak? Honnan jöhet ez a név… Egyetlen dolog, amit Malvin ismert, és bármi köze is volt a csukláshoz, az a csukló volt. De… csuklós busz, csukló… semmi más nem volt számára csukló, csuklós, vagy csuklás.
– Nem is helyes így!
– Micsoda? – kérdezte a kisfiú értetlenül.
– Hát hogy csuklás. Úgy lenne jó, hogy csuklós.
– Nem értem.
És Malvin se értette. Így ültek egymás mellett az első nap az iskolában.
Többet aznap Malvin nem beszélt. Hazafelé, mikor sétált teljesen meg volt döbbenve azon, hogy már első nap mennyi minden új dolgot tanult, tudott meg az iskolában. Mi lesz holnap? Vagy holnapután? – Tudom. Szerda… – gondolta. De azon kívül? Malvin attól tartott, hogy nem fér majd a fejébe bele minden, amit meg kell tanulnia. Furcsa érzés kezdte el őt hatalmába keríteni. Szorongatta a torkát, a mellkasát, és mintha a kezei is nehezebben nyúltak volna a kilincsre.
Haza ért, de nem várta senki. Édesanyja a cipőfűzőgyárban volt, dolgozott.
Malvin úgy érezte hirtelen, hogy felnőtt. Minden megszűnt, ami eddig volt. Gondolkozott magában: Hova lettek a csúcsidőben történő fürdések? A délutáni séták? Vajon ma kik ültek a padok tetején? Lehet, hogy ma fellépett egy kiskutya a talpával az aszfaltra? Lehet, hogy lekésett erről? Meg mindenről? És mit szól mindehhez az alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van?
Malvin nagyon elkeseredett. Ezért elhatározta, hogy amennyire csak lehet, megpróbálja az egyáltalán nem unalmas életének elemeit becsempészni az iskola falai közé. Arra gondolt, hogy talán az a Csuklás Fiú segíthet is neki ebben. Tetszett neki ez a fiú. Sokat nézte az iskolában. Szépnek tartotta a garbóját, ami olyan feszes volt rajta és tetszett neki, hogy csak a kisujján van lerágva a körme. Kicsit irigykedett a szép tolltartójára is; cipzáros volt. Malvinnak egy fából készült kis dobozka szolgált tolltartóként, aminek a tetejét le lehetett húzni, mint amikor kihúzza a ruhás fiókját.
Érdekesnek találta azért az iskolát. Tulajdonképpen úgy érzete, hogy szinte otthon van. Mert a szünetekben, amikor azt mondta a tanár, hogy ki lehet menni, Malvin kiment, és megkereste a kerítésnél azt a pontot, ahol látja az ablakát. Ez megnyugtatta őt. Órán pedig – mivel gondolt a jövőre – tudta nézni a padokat. De sajnos nem látta innen sem, hogy kik ülnek rajta. Szerette volna megosztani a Csuklás Fiúval, azonban úgy érezte, hogy eleget beszél már aznap.
Csendben volt. Édesanyja csak későn ért haza és ekkor Malvin inkább már alvást színlelt. Nem azért, mert mesélnie kellett volna aznapjáról, hanem mert ő szerette volna elmondani, hogy milyen volt neki az első dében, de tudta, hogy az édesanyja csak betenne egy mosást a gépbe és őt ott hagyná a sötétben. Ezért Malvin inkább a hátára feküdt és nézte a felette pörgő cipőfűzőket. Aztán eszébe jutott az osztályfőnöke.

 

 

(Illusztráció: bt)

Vélemény, hozzászólás?