A halál egy, a nyugalomért folytatott élő blitzkrieg lehet. Hozzátapasztom a fülem az ajtóhoz. A szomszéd lakásból nem hallok zajt. Ritkán van itthon, ha mégis, akkor alszik vagy kurvázik. Dolgozni és inni jár. Németország. A magány hazája. Úgy tűnik, nem csak nekem. Jólesik az egyedüllét. Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen. Lecsontosodott fák. Avar csak ott, ahol szépen mutat. Kezdődik az élet, az ablakon túl. Erre gondolok, és feljebb húzom magamon a takarót. Nincs hideg. A fűtés optimális. Az étel optimális. Az ital optimális. A munka optimális. Ezért a kevesebbet vagy a többet keresem. Ekkor már tudom, hogy nem maradok sokáig. Amikor a szomszéd lakását takarítom, jólesik lenézni a temetőre. Az ő ablakából arra látni rá. Mégsem tanul belőle. Én igen. Elmozdíthatatlan, örökérvényű kőbe vésett idő. Megnyugtató, annyira, hogy belenyugszom. – A szépség segít. Egyre több sétát teszek a sírok közt és kevesebbet a városban. Bevásárlóközpontba, csak ha nagyon muszáj… Enni, inni kell. Élni kell-
ene. Ezért alszom, amennyit csak lehet. A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom. Mára elég a gondolkodásból, az luxus.
A reggel bőrénél hidegebb az ébredés. A fürdőszoba ablakból a temetőkápolna tornya látszik. Meleg van, mégis didergek. Bőröm alatti érintések, amelyeket jobb volna meg nem történtté tenni. A fák rozsdaszínei megkönnyítik a látást a ködön át. Buszba be, buszból ki. A robotról nem lehet írni. Nincs története. Önmagáért van. Ahogy a robotoló ember is. Vannak érzelmei, de nem érti, mert nem elemzi azokat. Hazafelé, buszból buszba. Leves a szoros gyomorba, hogy jusson valami melegség. Túl az optimálison, a forró vagy a jégízű hazatérés gondolata. Ízlelem.
Álmomban fekszem egy ismeretlen ágyon és az álombéli álmomban tudom, hogy előtte veled keféltem. Soha többé nem leszek önmagam. Már mindig ilyen eltorzult alakja lesz a homlokomnak. Ébredés utáni ráébredés: nem csak a szívem, a koponyám, az agyam is uralod. Vajon ha elutazom innen, megszabadulok a rémképedtől? Van menekülés a képzeletünk megvalósulása elől?
Másnap újrajátszás. És napokon át. Közhely vagy. Ez a félnémaság is. Kimondom, amit gondolok rólad, de nem neked. Neked nem lehet. Szánalmas, ahogyan időnként felhívsz, hogy elhallgattasd a lelkiismereted. Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy ez a szánalmas nőszemély jól van. Ha az igazságra lennél kíváncsi, érdekelne az is, amit nem mondok ki. Büszkeségből vagy bánatomban hallgatom el, hogy szarul érzem magam a bőrömben, a bőröm alatt, hogy az érzelmi szar, amit lenyomtál a torkomon, az juttatott ide. Még ha ez nem is igaz, de jogom volna kimondani, ha volnál bátor meghallgatni. Szóval a szánalom kölcsönös. A bátorság hiányzik. Esetemben nem. Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.
,,Nevető ember” lettem. Bohócképem végleges. Emberré a bizalom tesz, amellyel feléd fordulnak az emberek. Az is elég, ha csak elhitetik veled, de ami ritka, az a barát(h)arcú, önzetlen bizalom megtapasztalása. Ez hívott haza.
Egy ideig még ettem a keserű levest, szívtam a hideg levegőt, amely az ottani emberekből áradt felém. Belülről hallgattam az otthoni hangokat és felböffentek ízek is.
– Micsoda különbözőségek – gondoltam. Ez akár (sz)ép is lehetne, ha egy ,,rendelt” időben és helyen történik. Értelmesen. A menekülésnek semmi köze az értelemhez. Az érzelmekhez van köze. A parthoz, amit elértünk. Sem előtte, sem utána nem merítkeztünk meg a vízben, amely körülvett minket. Ez a baj. Nem mártóztunk meg együtt, csak az örömben, de nem a bajban. Mi közünk van egymáshoz? Látszólag semmi. Már nem csak látszólag semmi. Ezt akkor még nem tudtam. Dolgoztam. Azon, hogy minden testi erőm feleméssze a bánat. Még vágytam rád, de már magamra is.
Tetten érni az idő múlását, abban a vonatkozásban, ahogy elfelejtünk valakit. Napról napra hagyja el az emléked a lelkem. Az apró jellemzőid. Ahogy mozdulsz, ahogy megnyilvánulsz. Ez a könnyekig meghat, de nem fáj már. Inkább csak megrémít, hogy így el lehet fogyni a másikból. Kétségbeesetten kutatni emlékek után, (k)épek után magunkban érte. Magunkért benne.
,,Éva, hol vagy?” Otthon vagyok, mondja a tékozló leány és hazaballag. Nem fegyverletétel, hanem fegyverfogás lett. Ezt akkor még nem tudtam. Kínlódtam a tudattalanságtól. A bizalom hiányától. És akkor hazaértem. Belül. El sem indult még az a busz, amire nem is én váltottam jegyet, de már tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akarok elveszni. Hogy keresniük kelljen, mint valakit, akinek nincs otthona, meg háza tája. Haza-
mentem. Körém gyűltek a fák. Az emberek még nem. Ők tartottak tőlem. Ismeretlen szerzet a földi, aki megy-jön. Jöttment számba menő. Ha elég kitartó vagy, elkezdenek emlékezni rád. A tetteidre, a jelen-létedre és újra számolnak veled a jövőre nézve is. Tehát van jövőd. Szükség van rád, felismernek. Ez elismerés, de arra vágysz a legkevésbé, most, amikor újraépíted magadban a házat. Amely megvéd majd az illetéktelen behatolóktól. Jó önvédelem és közbiztonság. Szerelem és háború nélkül nincs. Amikor mindkettő véget ér, akkor jön el a szabadság. Mindig vonzottak az üres utcák. Régi fák, a rügyek terjedelme. Tavaszi könnyedség vagyok és csupa megbocsátás. A közömbösség jele, ahogy lefejtem az idő szövetéről az emléked. Őszbe fordulok, télbe érkezem. Felfűt az otthon heve, amellyel befogad, vissza. Alakoskodások nedves-kedves arcába fulladnék, ha nem lenne otthonom. Rám csukja az ajtót, elernyeszti az izmaim, beszél hozzám és (besz)éltet, anélkül, hogy félnék, hogy kibeszél engem. Az embernek több társa, barátja lehet, de csak egy otthona. Különben társ- és barátügyben is finnyás vagyok. Válogatós, aztán a választotthoz ijesztően ragaszkodó. A maguknak val(l)ók már csak ilyenek. Tudom jól, hogy végül nem marad más, csak valami csapadék, amely elmossa majd az értelmetlen harcot és megbékél a fénnyel.
,,A farkas védi a falkát. A falka védi a farkast.”
Gyerekkoromban volt egy papírbabám. Tetőtől talpig rózsaszínű meg rózsaszívű, legalábbis annak képzeltem. Beleszédültem a gyönyörűségbe, ahogy egy-egy ruhácskát rávontam a hajlékony papírtestre. Olykor egy-egy barna vagy krémszín árnyalat furakodott a képbe. Teljes volt az egyedül- lét. Sosem voltam magányos.
Vagy mindig az voltam a szemlélők számára. Számomra pedig a szemlélők azok. Ne nézzetek rám! Ne érjetek hozzám! Az ilyen alakokból lesz a falka legelhivatottabb védelmezője. Mert nem számításból, önzésből, a magánytól való félelmükben cselekednek, hanem valóban őszintén törődni, védeni és összetartani akarják maguk körül a világot. Nem csak maguknak. Nem csak magukért. Leírva mindez patetikusnak hathat, mint ahogy az őszinteség is lejárt fogalom. Magam sem mindig hiszem, hogy kivitelezhető, de ebben a kontextusban biztosan maradt még hitele. Érzem a bőrömön, a bőröm alatt. Több mint szerelem. Életösztön. Nem csak a sajátom, másoké is bennem.
Emelkedettségben hasonló ez ahhoz, amikor választhatsz, hogy lehajítanak a szikláról vagy magad ugrasz neki a mélységnek. Meg sem fordul a fejedben, hogy van választásod, ugrasz, önként és dalolva. Azután minden ugrás után újjászületsz, visszamászol és megint és megint. Hogy mit tesz az, akit senki sem hajigál és maga pedig bátortalan a nekirugaszkodáshoz? Hát tesz-vesz a szikla tövében. Múlatja az időt, míg bele nem pusztul a várakozásba. Egyfolytában arra vár, hogy történjen valami.
Állandóan türelmetlen vagyok és cselekszem. Kislány koromban apámmal szánkózom a friss havon. Összepisilem magam a gyönyörűségtől. Élénk kép, amelyért érdemes volt megszületni, érdemes képeket festeni vagy szóképeket alkotni. Az ilyenekből valóság marad. Felgörgetve mint hógolyót, lavinává. Nem engedem egészen közel, mert magával sodor. Megépítem és nézem az útját. Hosszabban tart(hat), mint az élet.
(Illusztráció: sa)
