Nem kedvelem az ilyen történeteket, főleg, ha nem másokról szólnak. Háttal állsz nekem. Perverzitásod végleges. Romantikában. Naivitásban.
Brüsszel. Izoláló köd és fény. Szállodánk ablaka az Európa Parlamentre néz. Amit teszünk, csak annyira európai, amennyire nem az. A csalás nemzetközi fogalom. A legtöbb ember elvárja, hogy átverjék. Az igazságra csak kevesen kíváncsiak.
Ez a luxusszálloda olcsó és büdös, abban a tekintetben, hogy (meg) adjuk magunkat egymásnak. Amikor otthon jártunk, végig a házon könnyű és jóízű volt a lélegzet. A zavartalanságról beszélek… Annak a brüsszeli ablakban nyoma sincs. Augusztusi (v) ég (múló) csillagok nélkül.
– Hiszel a Teremtőben? – kérdezted.
– Hiszek, a teremtésben. Viszolygok a hitetlenségtől – válaszoltam.
– Én is – mondtad.
Ma már ebben nem értenénk egyet. Nem azért, mert megváltozott a véleményem, hanem már nem nyilatkozom ilyen meggondolatlanul. A hibák, a hibáim miatt.
Hiba volt, hogy magamhoz hasonlónak gondoltalak. Mintha a hasonlóság fontos lenne…!
– Adj egy cigit! – követelem.
– Esküszöm, egyszer ránk gyújtod a házat – mondod.
– Nincs is otthonunk – válaszolom.
Nem bírom elviselni a puhapöcsöket. Gondolom magamban, miközben a kezem hátranyúl a farkadért. Nem törődöm vele, ha híredet hallom, de most izgalomba jövök. A jelenlétedtől.
A magadfajták a szüzeket szeretik.
– Mit keresek melletted…!? – észre sem veszem, hogy kimondom.
Őszinteségi hullám, amelynél fájdalmat okoz az érintés. Neki inkább, mert erősen megmarkolom a farkát. Ez vagyok én: egy erős nő, aki olykor elgyengül és szorítás helyett a simogatással árulja el magát.
A következő pillanatokban az történik, ami szokott: szeretkezünk, elölről, hátulról, oldalról. Egymás irányából közelítjük meg a szituációt. Az orgazmusig. Onnantól a távolságról szól a kapcsolat. Nyámmogunk a reggelivel és oda-odalesünk az időre. Az óra ketyegése minden belső hangot elnyom. Nem létezik nyugalom, csak látszata van. Nem jól szeretek, ha rendszeresen visszaélnek vele.
Indul a géped. Indul a gépem. Találkozunk Antibesben.
A férfiak tekintete itt hízelgő. Nem tolakodnak a napfénybe. Nehéz is volna, hisz a tündöklés a városé. Egyszerű tündöklés. A harsányságnak a határát sem súrolja, ahogy lelátni a szikláról.
Seggbe dugod a nőket, akiket (nem) szeretsz, és akik hagyják neked. Ez jut eszembe. Mindegy, hol vagy és kivel, és nap süt, vagy szél fúj –akár a Schwarzkopf-reklám, olyan – az éghajlati körülményektől függetlenül a frizura tökéletes marad. A környezettől függetlenül a seggbedugási ösztönöd változatlan.
A szemedbe mondom ezt is. Nem haragszol meg. Még jobbat dugunk. Aztán hazarepülünk, külön-külön.
Szabadságon vagyunk. Kedd van. A kedd világosbarna. Ezek a napi színárnyalatok a hétvégéhez közeledve egyre világosodnak. Vasárnapra színtelen fényű eget hagynak a repülők, amelyekkel távozunk.
Legutóbb Brüsszelt terrortámadás érte, miután elhagytuk. Ilyen a testem is. Amikor elszakad tőled, megszállja a romboló erő.
Távozni ősszel kell, amikor minden elvégződik kívül, belül meg elkezdődik. Vagány magány. Ezért járok haza. Néhány napot otthon tölteni. Súlyos a levegő. Párás, majdnem trópusi az egykor kontinentális éghajlatú Bácska.
A vándor (hova) tartozik?
– Vándorok vagyunk vagy nagy visszatérők?
Magamtól kérdezni olyan, mintha tőled kérdezném. Még összerándul a mellkasom, lúdbőrzöm, ha eszembe jutsz. A testem emlékezik. Én már nem.
Hangosak errefelé a kakasok.
– Nem találok többé egy férfit se, aki úgy megbaszna, ahogy te – mondtam ki hangosan, hogy elhiggyem.
De nem igaz.
A bizalmatlanságon múlik. Nem adok lehetőséget többé semminek, senkinek. A nemlét lehetőségén gondolkodom. Egy magam elleni támadáson?
A remény az oka. Hogy bárkihez kötődhetek igazán. A nap sugarain áttetsző tetszelgés. Mások szemében a magam tükörképe. Nárcisz. A kedvenc virágom, világom most undorít.
Időzített bomba a férfi. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor fakad ki, például egy vasalatlan ing miatt. A feleségére. A szeretőjére soha. Annak megengedi, hogy összegyűrje az ingjeit.
– Te is ilyen volnál? – kérdezem.
Erre ő:
– Ha a férjed vagy ha a szeretőd volnék?
– Egyikből sem kérnék – mondom, nem nagy hittel.
Álmomban a boldogság lehetőségéről regélek… A lehetetlenről. A nemlétező meghódítása. Ez a célom, amikor föladom. A nő elbukik férfi nélkül. Ilyen túlhaladott eszmék fölött gondolkodom, miközben elhúzom a függönyt és kilépek a balkonról, majd lelépek… A balkonról a levegőbe.
(Illusztráció: ws)