Tito nyara

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…

Hiábavaló jelek

Azon a tavaszon, mikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De most nem a szomszédokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem Normandiát. Az asszonyaik csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek soha sem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

         Bőség, termékenység, reménység.

         Hát  mért rostokoljunk itthon, kérdezgették maguktól az ulsteriak. Egy hosszú, keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! És nincs szebb látvány a rabolt drágaságnál. Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. És a gyümölcsfáik? Mintha a tündérek aggatták volna tele őket aranyalmákkal.

       Ulsterben hosszú volt a tél. Halix király harcosai másra sem gondoltak csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyokra.

         A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Halix király egyszercsak partra szállt harcosaival Vientrogixban, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna az embereket a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, se szoknya, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál. (…)

         A katonák éhesek voltak – éhesek és zavarodottak –, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vientrogixban egy eleven macskát sem találtak, a városban szörnyűséges csend honolt, mintha az élőkkel a halottak is elköltöztek volna.

         Az írok csalódottan jártak fel-alá az utcákon.

         De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, és ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erőkbe.

          – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.

         A harcosok csak félfüllel hallgattak oda. Már alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. Hazaviszel Ulsterbe egy berakásos tükröt a kislányodnak, és mihelyt a gyerek belenéz, fekete foltok torzítják el az arcát.

         A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.

         De az út azért volt ott, hogy végigmenjenek. Az írek összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lelket nem találtak. Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy valami vadra akadjanak, vagy megtalálják, hova rejtették a normannok a nyájakat és az asszonyokat.

       – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

         Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.

         Vajon nem az ő életének a fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?

         Öreg volt, egy öreg és boldogtalan gyilkos. Ulsterben mindez eszébe sem jutott volna, de most, hogy végigjárták a két elhagyott várost, olyan gyengének érezte magát, mintha kiszívta volna a vérét a saját árnyéka.

         De nem volt mit tenni, ott bebotorkált az erdőben a katonái után.

         Végre talált egy tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött.

         – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor szégyenszemre éhes gyomorral és üres kézzel kell vitorlát bontanunk.

         Már senki nem hitt abban, hogy az erdő mélyén rábukkannak majd a normannok asszonyaira. Halix király két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.

         De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényen.

         Teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

         Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, a Herceg.  A fiúnak senki sem tudta a nevét, még maga a király sem, mert a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, Olbuinda királyné árvái. A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy megszokta a haját vagy a bőrét is.

Július 24.

Csak hogy tudd: Stilton nyomozó ma felhívta Misty-t. Meg akarja látogatni Peter-t.

Meg akar látogatni téged.

„Mikor halt meg az apósa?” – kérdezi a telefonban.

Misty körül a padló, az ágy, az egész szoba zsúfolásig van festéknedves galacsinokkal. A barna bevásárlószatyor, amiben hazahozta a festő-holmijait, most csordultig van használt, azúrkék és Winsor-zöld vattával. A grafitceruzáit, az olajfestékeit, az akriljait és a vízfestékeit mind elpazarolta – hogy szemetet csináljon. A zsírkrétáiból meg a pasztellkrétáiból olyan apró csonkok maradtak, amiket már megfogni sem lehet rendesen. A papírja is majdnem elfogyott.

Amit nem tanítanak meg a képzőben, az az, hogy hogyan fess és telefonálj egyszerre. Misty, egyik kezében a telefonnal, másikban az ecsettel, azt mondja: „Peter apja? Tizennégy évvel ezelőtt, nem?”

A keze élével maszatolva a festéket, a hüvelykujja begyével keverve a színeket, Misty, olyan pocsékul, akárcsak Goya, kezdi teljesen átadni magát az enkefalopátiának. A süketségnek. A depressziónak. A  bőrmérgezésnek.

„Nincs rá bizonyíték, hogy Harrow Wilmot halott” – mondja Stilton nyomozó.

Hogy hegyes legyen az ecset vége, Misty forgat rajta egyet a szájában, majd így szól: „Szétszórtuk a hamvait. Szívroham volt. Talán agytumor.” A nyelvén érzi a festék savanyú ízét; a szín megcsikordul a hátsó fogai közt.

Stilton nyomozó pedig azt mondja: „Nincs halotti bizonyítvány.”

„Talán csak megrendezték a halálát” – mondja Misty. Kifogyott az ötletekből. Grace Wilmot és dr. Touchet: ezen a szigeten minden az agykontrollról szól.

„Hogy érti, hogy megrendezték?” – kérdezi Stilton.

A nácik. A Klán.

Egy 12-es vastagságú teveszőr ecsettel napfényt varázsol minden egyes tökéletes hullám tetejére. Tökéletes görbék, egyenes vonalak, pontos szögek – Angel Delaporte megbaszhatja.

Csak a miheztartás végett: a papíron az idő pont olyan, amilyennek Misty szeretné. Tökéletes.

Csak a miheztartás végett, Stilton nyomozó megkérdezi: „Miből gondolja, hogy az apósa megrendezte a saját halálát?”

Misty azt mondja, csak viccel. Hát persze, hogy Harry Wilmot halott. Egy 4-es vastagságú mókusszőr ecset segítségével árnyékolja az erdőt. Napokat pazarolt el ebbe a szobába zárva, és bármit is csinált, feleannyira sem sikerült jól, mint az a vázlat egy székről, aminek elkészítése közben összeszarta magát. A Waytensea-kilátónál.

Egy hallucinációtól fenyegetve. Csukott szemmel, ételmérgezéssel. Az egyetlen szkeccs, amit eladott szaros ötven dolcsiért.

„Ott van még?” – kérdezi Stilton nyomozó.

„Definiálja az ’ott’-ot” – mondja Misty.

„Menjen. Látogassa meg Peter-t” – mondja. Tökéletes virágokat helyez a tökéletes mezőre egy 2-es vastagságú nejlonecsettel. Misytnek fogalma sincs, hol lehet Tabbi. Hogy éppen dolgoznia kellene-e, nem érdekli. Az egyetlen, amiben biztos, hogy alkot. Nem fáj a feje. Nem remeg a keze.

„A gond csak az” – mondja Stilton – , „hogy a kórház ragaszkodik hozzá, hogy maga jelen legyen, amikor meglátogatom a férjét.”

Misty azt mondja, az lehetetlen. Festenie kell. Fel kell nevelnie egy tizenhárom éves gyereket. Már két hete migrénje van. Egy 4-es vastagságú cobolyszőr ecsettel szürkésfehér sávot húz, keresztül a mezőn. Kövezetet a fűre. Gödröt ás. Alapot süllyeszt.

Az ecset a szeme előtt öli meg a fákat és hurcolja le őket a papírról. Misty barna festékkel vág bele a mező lejtőjébe. Misty újrarendez. Az ecset beleszánt a fűbe. A virágok eltűnnek. Fehér kőfalak emelkednek ki a gödörből. A falakban ablakok nyílnak. Torony magasodik. Kupola duzzad az épület közepe fölött. Lépcsők futnak le a kapualjból. A teraszok mellett korlát. Még egy torony. Egy másik szárny szétterjeszkedik, hogy még többet eltakarjon a mezőből, és háttérbe szorítsa az erdőt.

Ez Xanadu. San Simeon. Biltmore. Mar a Lago. Ez az, amit a gazdagok építtetnek, hogy biztonságban legyenek, egyedül. A hely, amiről azt gondolják, boldoggá teszi majd őket. Ez az új épület egy gazdag ember meztelen lelke. Egy pót-menyország azoknak, akik túl gazdagok ahhoz, hogy valóban éljenek.

Bármit lefesthetsz, mert az egyetlen, amit leleplezhetsz, az te magad vagy.

„Maradhatunk a holnap három órában, Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Szobrok tűnnek fel az egyik szárny tökéletes tetővonalán. Medence nyílik az egyik tökéletes teraszon. A mező majdnem eltűnik, ahogy egy újabb lépcsősor fut le a tökéletes erdő széléig.

Minden egy önarckép.

Minden egy napló.

„Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Kacsok kúsznak fel a falakon. A palatetőből kémények sarjadnak.

„Misty?” – mondja egy hang a telefonban. „Kérvényezte valaha is, hogy megnézze a férje öngyilkossági kísérletére vonatkozó orvosi vizsgálat anyagát? Nem tudja, honnan szerezhetett altatópirulákat?” – kérdezi Stilton nyomozó.

Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András

HARMADIK FEJEZET.

Versenyfutás a piros bársonyszékért meg egy hosszú, tarka, kacskaringós mese.

Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek és búnak eresztették a fejüket.

Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniok. Ezen tanakodtak s Évike néhány perc mulva már kedélyesen tereferélt velük, mintha régesrég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, úgy, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki s csak ezt hajtogatta:

– Én öregebb vagyok, szívem, ennélfogva nekem jobban kell tudnom.

Évike ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja, hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt.

Végül is az Egér, aki – úgy látszik – nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát:

– Méltóztassanak helyet foglalni és idefigyelni. Igérem, hogy egykettő mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró.

Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Évike aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad.

– Kh, kh – köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. – Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: „Harmadik András király 1290-től 1301-ig uralkodott. Apja Második Andrásnak és Aldobrandini Beatricenak a fia, anyja Morosini Thomasina Katalin. 1290 július 28-án megkoronázták. Ezekben a fölöttébb viharos időkben…”

– Brrr – borzongott a papagáj vacogva.

– Közbe méltóztatott valamit szólni? – kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.

– Nem – sietett megjegyezni a Papagáj.

– Tudniillik azt hittem – mondta az Egér. – Folytatom. Ezekben a fölöttébb viharos időkben Harmadik András a főnemesség ellen a köznemességre támaszkodott az ország állapotának gyökeres megjavítására irányuló munkásságában. Ő volt az első. aki fölkapta azt a…

– Mit kapott föl? – kíváncsiskodott a Kacsa.

– Remélem, ért magyarul – felelt bosszúsan az Egér. – Nem tudja mit jelent az „fölkapni valamit?”

– Hogyne tudnám. Én többnyire békát, vagy pondrót szoktam fölkapni. Most az a kérdés, mit kapott föl Harmadik András?

Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést s tovább hadart:

– Ő volt az első, aki fölkapta azt a szokást, hogy udvarában bajvívásokat és tornajátékokat rendezzen. Ezért maga köré gyűjtötte a lovagok színét-virágát… Nos, hogy érzi magát, kedvesem? – fordult ost beszéd közben Évikéhez.

– Még mindig csuromvizesen – válaszolt szomorúan Évike. – Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb.

– Ebben az esetben – szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár – van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni…

– Magyarul beszéljen – kiáltott közbe a Sas. – Egy kukkot sem értek ebből a zagyvaságból. Sőt azt hiszem, hogy ön sem érti.

A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár „viharos derültségre” fakadt.

– Csak azt óhajtottam megjegyezni – folytatta a Struccmadár sértődötten – hogy valamennyien benn voltunk a vízben s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha parlamentesdit játszanánk.

– Hát az meg micsoda? – kérdezte Évike.

Ez nem nagyon érdekelte őt, de a Struccmadár éppen megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Évike vállalkozott rá.

– Legjobban megértjük, – folytatta a Struccmadár – ha azonnal hozzákezdünk.

Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd ti is játszani akartok parlamentesdit, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár.

A középre tett egy kis piros bársonyszéket s erre az egész társaság, a nélkül, hogy mondták volna: „vigyázz, kész, rajta”, eszeveszetten futni kezdett a kis piros bársonyszékhez. Vagy egy félóráig futottak ide-oda, öklelőzve és verekedve s már mindnyájan régen megszáradtak. Akkor a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát:

– Vége a versenyfutásnak!

Ekkor valamennyien összesereglettek s lihegve kérdezték:

– Dehát, ki nyert?

Erre a Struccmadár csak hosszas tünődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt:

– Mindenki nyert és mindenki kap valami díjat.

– De kitől? – kérdezték egyszerre.

– Hát ő tőle – mondta a Struccmadár, Évikére mutatva. Most az egész társaság egyszerre Évike köré csoportosult és összevissza kiáltozott.

– Kérjük a díjat, a díjat.