Nem is a tél, a járvány vagy valami alattomos betegség végzett Alarikkal, hanem a sógora, a bősz Witiza. De a vizigótok azért nem voltak barbárok. Ha a lakomákon legyilkolták a rokonukat, az volt a szokásuk, hogy rögtön oltár elé vezették az áldozat özvegyét. Aldora még nem töltötte be a tizennegyedik évét, ugyanabban a ruhában esküdött örök hűséget, amiben Alarikkal táncolt az esküvőjén.

    A nászéjszaka utáni éjjel mozdította el a kút fölül az utolsó követ. Összekulcsolt kézzel, reménykedve, varázsigéket mormolva hevert a holdfényben, várta a gyermeket.

     Az öcsikém, mondta Witizának, mikor a gyerek egyszercsak felbukkant Zaragozában. Ő az én Gerhardtom, ő az én csillagom, az én édes kis testvérkém. A bátyáim nem tudnak róla gondoskodni, ezért küldték hozzám Zaragozába.  Te is tudod, hogy a hegyek között milyen irgalmatlan a tél! Witiza bólintott – mi mást tehetett volna? A feleségét bohókás, már-már gyerekes teremtésnek tartotta, aki méltatlan egy ilyen messzetekintő nagyúrhoz.

    Babusgasd csak, mondta jóságosan, és sietett Toledóba, ahol a király székelt, és volt mód messzetekinteni is. A gyerek növekedett, napról napra okosabb lett, de mindenki félt tőle, Witiza felnőtt fiai is. Senki sem látta, hogy a gyerek evett vagy aludt volna, de azért éjjel-nappal ott ólálkodott Witiza hálószobájában. Nem is Aldora, hanem ő figyelt a kastélyban gyülekező követekre: veszélyben a gót királyság, a szaracénok összefogtak a zsidókkal, a latin parasztok is alig várják a mór szabadítókat. A városok is zúgolódnak! Minden nap csak egy kövecskét tettek hozzá a rosszhírekhez, és máris úgy tetszett, recseg-ropog a világ.

   Csak Aldorát nem aggasztották ezek a híresztelések. Imádkozni soha nem imádkozott, beszélgetni szinte senkivel nem beszélgetett, rendre átaludta azt az időt, amit nem a fiával töltött kettesben. De ki törődik egy asszonnyal, akinek megvan a két combja, szép, friss, egészséges, és mégsem mozdul ki a kastélyéból, csak egész nap szendereg?  A hercegné már lepihent, mondták Witiza fiai, mikor a követek Aldoráról érdeklődtek.

    Witiza öreg volt. Talán elfáradt a messzetekintésben, ezért ha hazatért, már csak az ujját dugta bele a felesége ölébe, igaz, oly mohón, mintha kincset keresne. Gerhadt, a hű kistestvér ilyenkor a küszöbön várakozott. Mint valami pók, vagy egy bosszúálló szellem, gondolta Witiza. És ez a kistestvérke volt az egyetlen, aki Witizát aggodalommal töltötte el az otthonában. Mert hiszen a feleségére nem neheztelhetett: Aldora pihent reggel, pihent délben, pihent délután, pihent éjszaka, és pihent hajnalban is, amikor a fiatalasszonyok fiatal férfiakról álmodnak. Nyáron, mikor a falak is megizzadnak a hőségben, nem nyaggatott senkit, hogy sétáljon vele… De mit csinál egész nap?, töprengett Witiza. Talán azzal a korcs fiúval táncol a szobájában? 

     Witiza lassan-lassan már ebben az öcsike-dologban sem hitt. Mert nem lehet, hogy ez a kis csúszómászó Aldora gyereke? Hiszen milyen testvér is Aldora? Kilenc testvére van, kilenc ragyogó harcos, de ő még senkinek nem említette a nevüket.

    Kémeket küldött hát Luarcába, egyenesen a kilenc testvérhez, hogy bizonyítékokat találjon Aldora bűnösségére. De hiába próbált messzetekinteni, rá kellett jönnie, hogy az igazság elenyészik Luarcától Zaragozáig. Nincs olyan állítás, amit ilyen irdatlan távolság ne tenne bizonytalanná. Witizának azt jelentették, hogy a kilenc fiúnak Aldorán kívül nincs más törvényes testvére, ám meglehet, Aldorának mégiscsak született egyszer egy törvénytelen unokatestvére – de ki emlékszik pontosan erre? Aldora kislányként amúgy nem követett el semmi illetlenséget: épp kigyógyult valami rettenetes betegségből, mikor tizenhárom évesen férjhez ment.

   Witizának már nem is maradt arra ideje, hogy pletykák után tapogatózzék. Miután körültekintően leszúrta a törvényes királyt, rá várt a királyság egyesítése, fegyverben és lélekben egyaránt. Eldöntötte hát, hogy a felesége túl lusta és szívtelen ahhoz, hogy bűnöket kövessen el. De napról napra szánalmasabbnak és öregebbnek érezte magát.

      Aztán királysága ötödik évében mégiscsak elunta a feleségével kapcsolatos rejtélyeket. Megelégelte Aldora örökös pihenését, ahogy végleg megelégelte ezt a szótlan, gyanús kisfiút is, és már az sem töltötte el örömmel, hogy a felesége testét az ujjaival ellenőrizze. Így hát Aldora felöltötte a fátylat, és a király parancsára egy Sevilla melletti kolostorban szendergett tovább.

    A gótoknál a halottak akaratán kívül semmi sem szabályozza az öröklődés, se a törvény, se a józan belátás. És ki az, aki pontosan ismerné pontosan a halottak akaratát? Így aztán egy vitatott mezsgye sorsát is gyilkossággal döntöttek el, nemhogy a királyságét vagy a szerelemét.

     Az örökös szendergésben Aldorát csak az új király, Roderik zavarta meg.

   Roderik magas, becsvágyó ifjú volt, ha izgalomba jött, rögtön elöntötte a veríték. Ahogy eltette láb alól az agg királyt, rohant a kolostorba, hogy Witiza ifjú és szépséges feleségét, a büszke, ártatlanul bezárt Aldorát kiszabadítsa, a gyönyörű királynét, akit az a szánalomra méltó vénember nem becsült meg. Roderik fátylakat és selymeket hozatott Ceutából, cukrozott gyümölcsöt és más nyalánkságot Cartagenából, és persze odahelyezte Aldora lába elé a tulajdon életét és el nem múló szerelmét, de mérhetetlen meglepetésében azt kellett látnia, hogy Aldora unja az ő széptevését. És nemcsak őt unja, hanem a szerelem daloló költőket.

    Olyan pimaszul fölényes és nyugodt maradt, hogy Roderik a nászéjszakán ostort ragadott. A vér csak fokozza a szerelmet, magyarázta a kísérőinek.

   Ám ezek a megpróbáltatások sem tartottak örökké. Aldora érezte, hogy a fia, Gerhardt Ceután át megérkezik a mórok főhadiszállására. És míg ő maga illatos párnákon pihent, vagy a sebeit kenegette illatos kenőcsökkel, Gebal Tarik, a fővezér partra szállt végre valahára Gibraltárnál, hogy egyetlen kardcsapás nélkül jusson el a Salada partjáig. Az idő, az idő! Egyszercsak beérik, mint a szeder az utak mentén.

   Miközben a gótok Toledo mellett gyülekeztek, és Roderik az izzadtságát törölgetve fel-alá rohangált a királyi palotában, Aldora is seregszemlét tartott a javai felett. Most már csak a mindent eldöntő csatára várt, hogy végre Írországba szökhessen. Ahogy a férfiak eltűntek, mint az ide-oda futkosó tyúkok, olyanok lettek az udvarhölgyei. Aldora meg is fogadta, hogy mihelyt elér egy északi kikötőt, eladja rabszolgáknak őket.

     Először arra gondolt, hogy az egész királyi kincstárt magával viszi. De ugyan mért hurcolná végig Hispánián a gót királyok ereklyéit? És miért cammogna ökrös szekéren, mikor lóháton is menekülhet? És miért rostokolna még tovább, mikor nem látta a tengert soha életében?

     A toledói érsek a kezét tördelte. Hiszen a muzulmánok csak egy rablóbanda. Mit ér néhány kalóz a felfegyverzett gótok seregével szemben? – Ez a Gebal Tarik csak egy fattyú. Hiszen melyik törvényes fiú vetemedne ilyen aljasságra? Asszonyokat ijesztgetni, falvakat felégetni…Hát ne siessen el semmit, felséged! Mi, gótok holnapra megrázzuk magunkat!

     Aldora megrendült: tudni mindent tudott az érsek, és mégsem tudta elhinni a vereséget. – Mit ér néhány otromba kalóz a felfegyverzett gótok seregével? – bizonygatta.

     Pedig a csata véget ért, a palotáig hallatszott a mórok diadalkiáltása.

   Keleten már pirkadt, és nemcsak a hajnal volt indulásra kész, hanem a királyné is. Aldora intett az érseknek, és csak Cantabriában tudta meg, hogy nemcsak a sereg veszett oda, hanem a király is. A csata előtti éjjel – így mesélték –, Gebal Tarik küldönce, Gerhardt felbukkant a keresztény táborban, és azzal hitegetett néhány gótot, megtarthatják a birtokait, ha Roderikkel szembefordulnak. Mert ki is az a Roderik, kérdezgette Gerhardt. Egy fattyú, aki saját kezével ölte meg a messzetekintő Witizát. Ezután az ég megszakadt bánatában, és az angyalok leugráltak a mennyből, hogy megsirassák a gótok elárult királyát…

     Aldorát meglehetősen fárasztották ezek a cirkalmas beszámolók, melyeket gót asszonyok  adtak szájról-szájra tovább. Ő, Aldora a csata egyetlen túlélőjével sem találkozott. Pedig milyen fárasztó is volt megtervezni a saját szabadulását! Képzeletben nap mint nap kövecskéket emelgetni…

     Most már a fiát, Gerhardtot sem várta vissza. A szabadító, tengerparti szélben úgy érezte, képes lesz az ő kezét is elengedni, és egyedül útnak indulni. Hogy mit fog tenni a fia? Visszatér a halottakhoz, vagy elfogad Gebal Tarik kezéből egy földbirtokot? Talán épp a luarcai kastélyt, ahol meglátta a napvilágot.

     Már indulásra készen állt a hajó, mikor a panaszkodók, jajongók nyüzsgő tömegében észrevett egy saját földjéről való nemest, Imrichet.

     Őt a pusztulástól csak a lova mentette meg. De még mindig lassan és óvatosan mozgott, mint aki nehezen hiszi el, hogy kapott egy második életet . Halottszürke volt az arca, mint aki túl sok halottat látott nemrégiben.

    A tunyának látszó Imrich megrezzent. A vele szemben álló asszony illendően elfátyolozta magát, de mégis szinte áttetsző volt, miközben minden tagjából sütött a gyűlölet.

– Te tudod, mi történt a luarcai testvérekkel?

– Hát te nem hallottad? Felkoncolták mind a kilencet.

 Csák Erzsébet fordítása