Megharap a mottó, ahogy kinyitom a könyvet. Most már vérző

ujjakkal töröm magam előre, de közben rám tekeredik a Nagy Elmélet,

haragos, összetett mondatok nyálkás szövevénye. Háború van, érzem.

Egy eltévedt repülő bombákat szór a fejemre. Úgy lebegnek a víz színén

az idéző- és gondolatjelek, mint a fentről ledobott mentőkötelek. De ki az,

aki Tekintély nélkül háborúzni kezd? Egy büszke szkúner, egy aranybetűs,

megdöglött hajóroncs billeg a mélyben. Halak cikáznak, kattog az eső

fent, puffog a kartácstűz, a lélegzet megakad, és egy pillanatra még

– Ave Maria, gratia plena! – a dagály is rémülten hátrahőköl.

 

Úgy érzem magam, mint a tenger, amit Xerxész végigkorbácsolt

rosszkedvében. De nem, százszor is nem! Egy régimódi hadvezér

nem restellte a valóságos tenger partjára vezényelni apró katonáit.

Ám ma arcátlan a harc, vagy arctalan. Tekintély harcol tekintéllyel.

Vassal, tűzzel, távirányítóval, (gondolat)jelekkel. Én nem várok tovább. 

Kinyitom az ablakot, és megengedem a szélnek, hogy áradjon:

tegye, amit tenne – nélkülem, szabadon. És ahogy magamra maradok,

a mély, hírvivők nélküli csendben elmélkedni kezd a hold.

 

 

Csák Erzsébet fordítása