„E enquanto tarda o Abismo e o Silêncio quero estar sozinho!”
-Fernando Pessoa/Álvaro de Campos
El kellett hagynom Lisszabont. Nem bírtam tovább élni abban a városban, melynek minden egyes szegletében, minden egyes sikátorában és szűk utcájában a feleségem holttestével találkoztam. A lakásba, ahol megölték többet nem mentem vissza. Egy másik országban telepedtem le, egy másik városban, melynek évszázados zajai, terei valamennyire el tudták homályosítani bennem az emlékek vakfoltjait. Azóta itt élek ebben a városban és most is itt írok, ebben a harmadik emeleti lakásban a központi sugárúton, amelyet ideérkezésemkor vettem ki. Öt évig nem tértem vissza Lisszabonba, öt hosszú évig. Az önmaga-felejtés és a legmélyebb magány öt éve volt ez az időszak. Konok, vad erőszakkal igyekeztem minél mélyebbre süllyeszteni magamban feleségem emlékét, próbáltam kitörölni magamból az arcát, hajának illatát, szemének narancsoszöld titkait. Esténként hosszú sétákat tettem a városban, melyet sosem tekintettem otthonomnak, melyben mindig idegennek, betolakodónak éreztem magamat. Hajnalban az utcák csendjét felveri lépteim bátortalan zaja. Hogy mégis mi vett rá arra, hogy öt év után visszatérjek Lisszabonba? Egy levél. Apám ismerősétől, egy lisszaboni, francia antikváriustól kaptam váratlanul egy levelet. Apám még Marseille-ben ismerte meg ezt a halk szavú irodalmárt, aki később Lisszabonban a Rua do Alecrim egy sötét üzlethelységében nyitott egy rejtélyes antikváriumot. Hosszú órákat beszélgettek a Provence-i naplementében Sade márki könyveiről és hosszú órákat töltöttek kölcsönös hallgatásban, egymás mellett ülve a fülledt éjszakában, hallgatva a kabócák monoton haláldalát. Az irodalmár sűrű, poétikusan kavargó, nehezen követhető esszéket írt de Sade szövegeiről, melyek ordító ellentmondásban álltak szerény, udvarias. visszahúzódó, személyiségével. A rövid, titokzatos levélben azt kérte tőlem, hogy látogassam meg, mert van nála valami, ami hozzám tartozik és amit minél előbb oda szeretne nekem adni. Öt év után úgy éreztem, hogy elég üres és hideg már a szívem ahhoz, hogy visszatérjek abba a városba, amely egykor az otthonom volt és amelyben eltemettem a feleségemet. A repülőn felszállás előtt tripla adag altatót vettem be és olyan, szokásosan ragadós és sötét álomban aludtam végig a 3 órás utat, amilyen ragadós és sötét álmokkal aludtam végig a visszatérésem előtti, végtelennek tűnő öt évet. A lisszaboni tél kegyetlen. Az apró cseppekben folyamatosan hulló eső hideg szürkeséggel borít be mindent, behatol egészen az idegekig, az inakig, beveszi magát a csontokba. A város szürke és rideg volt. Otthontalanságom parttalan, mint a folyómeder. Kiszálltam a taxiból és ott álltam a Rossion, negyed órás sétányira attól a lakástól, amelyben megölték a feleségemet. Az arcomat beborította a hideg permet. Nem tudtam eldönteni, hogy a sós íz a számban az óceán felől jövő felhők konok kipárolgásától származik vagy a könnyeimtől. Csak álltam ott sokáig, mozdulatlanul az esőben és szétterjedt bennem egy ismerős, édeskés idegenség. Visszatértem.
Utoljára 8 éve láttam anyámat. Az elmegyógyintézetben tett látogatásom után három héttel meghalt. Többet nem beszéltem vele. Kiszálltam a Rossion a taxiból és az arcomat beborította a hideg permet. Ugyanazt a nedves hideget éreztem az arcomon, amit 8 éve, amikor egy svájci elmegyógyintézet ajtaján kilépve, remegő lábakkal elindultam egy murvával felszórt sétányon. Ugyanúgy esett és ugyanazt a sós ízt éreztem a számban. Akkor láttam utoljára anyámat. A látogatásom után három héttel felakasztotta magát egy lepedőkből összecsomózott kötéllel a zuhanyzóban. Roppanó csigolyák zenéje a csempék élettelen ragyogásában. Olyan szoros csomót kötött a nyakára, hogy még a halála előtt leharapta a saját nyelvét. Az ellilult testet az ápolók vágták le az ártatlanul csillogó zuhanyrózsáról. Azok a magas, szőke, makulátlanul fehér ingekben és nadrágokban mászkáló, segítőkész ápolók, akik konstans, szenvtelen mosolyukkal, kifejezéstelenül steril tekintetükkel uralták a szanatórium folyosóit. Anyámmal már régóta nem lehetett kommunikálni. Szemében mértéktelenné tágult a közöny és a félelem. Az a félelem, ami előtt sokáig értetlenül álltam és csak apám naplóinak elolvasása után fogtam fel rettenetes csillogását. Anyám ekkor már nem élt. Nem tudtam szembenézni benne a félelemnek, a léttől való rettegésnek azzal a szörnyűséges tapasztalatával, amit apám írásainak elolvasása után éreztem feltámadni magamban. Utolsó látogatásomkor is csak fogtam a kezét. Fogtam a kezét az elmegyógyintézet artikulálatlan sikolyokkal és nehéz csendekkel telített, világos termeiben. Anyám meleg bőrének érintése a tenyeremben. El akartam neki mondani, hogy szeretem. Anya, szeretlek. De nem mondtam ki soha, csak fogtam a kezét és néztem a szemében terjengő oszthatatlan közönyt és hideg félelmet. Nem nézett rám, nem nézett már senkire és semmire, csak a fehér falakat bámulta meredten vagy a csillogó padlót, melyen ott táncolt testének elmosódó tükörképe. A létezés közönye és rettenete akkor költözött belé, amikor elolvasta apám naplóját, a legkegyetlenebb könyvet, amit valaha is írtak. A legkegyetlenebb könyvet, ami most itt fekszik előttem az íróasztalomon, a legkegyetlenebb könyvet, aminek alapján meg kell írnom az utolsó regényemet, apám történetét.