A családja halála óta a Költő nem utazott többet. Bezárult a szíve. Nem volt ember a világon, aki jobban értette volna a fájdalmat és a szomorúságot, mint a Költő. Bezárult szívvel írt tovább. Egyszer azt mondta nekem, hogy az írás feltétele a fájdalom, a szenvedés, a gyötrelem és az éjszaka, és az a szöveg, ami nem fájdalomból, szenvedésből, gyötrelemből és sötétségből születik, az egyszerűen nem irodalom. A Költő a családja halála után elégette minden versét, minden írását, minden egyes betűt, amit valaha leírt, és megkért engem is, a barátját, hogy égessem el a birtokomban lévő köteteit. Hirtelen azt éreztem, hogy feltétlenül beszélnem kell vele, hogy pontosan miről, azt nem tudtam megmondani, csak beszélni akartam vele, hallani a szomorú hangját, mélyen belenézni, a szomorú, fekete szemeibe. Bedobtam egy újabb pénzérmét a telefonba és tárcsáztam egy számot, amire kristálytisztán emlékeztem és még ma is kristálytisztán emlékszem, ma, amikor a Költő már halott és senki sem veszi fel többé a telefont pár csörgés után a Portói lakásban. A hangja a telefonban ugyanolyan szomorú volt, mint amikor utoljára találkoztunk a feleségem sírja felett és a könnyeink között a fülembe suttogott egy rövid mondatot. Azt mondta, hogy már évek óta várta a hívásomat. Azt mondta, hogy örül, hogy hallja a hangomat. Azt mondta, hogy a hangom olyan, mint a szomorúság, mély és sötét. Azt mondtam neki, hogy a feleségem halála után elhagytam az országot és, hogy most tértem vissza Lisszabonba. Megkérdeztem a Költőtől, hogy ír e még. Azt válaszolta, hogy az irodalom halott. Megkérdeztem tőle még egyszer, hogy ír e még. Azt válaszolta, hogy igen. Megkértem rá, hogy mondjon nekem egy verset, amit mostanában írt. A Költő hosszú percekig nem válaszolt, majd sóhajtott egy mélyet és belekezdett egy versbe. A vers, amit a Költő a telefonon keresztül mondott nekem, a legszebb, legragyogóbb és legtisztább írás volt, amivel valaha találkoztam. Maga a költészet, az irodalom esszenciája. A kristályosan csillogó szomorúság, a nyelvvé kövült mérhetetlen magány, a szépség szörnyűsége és elviselhetetlensége. Miután befejezte a verset sokáig csak hallgattunk. Hallgattunk bele egymásba. A telefonvonalon keresztül összeértek szétterjedő csendjeink és hosszú ideje, ebben a kölcsönös hallgatásban éreztem először azt, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül és hogy nem csak a legsötétebb magány az otthonom. Elsírtam magamat és éreztem, hogy a Költő is sír és mosolyog egyszerre a telefonvonal másik végén, a Portói manzárdlakásban. A csendet végül ő szakította meg. Azt mondta, hogy ha van rá mód, szeretne találkozni velem. Azt mondtam neki, hogy valamit még el kell intézzek itt, de a napokban mindenképpen felutazom északra meglátogatni.

Délelőtt arra ébredtem, hogy kisütött a nap. Szívemben még mindig a Költő versének szépsége keringett. Felöltöztem és lementem az utcára. Éreztem, ahogy a napfény beborítja a bőrömet és a Költő versével a szívemben egy ismeretlen bizonyosság lett rajtam úrrá. Arra gondoltam, hogy talán mégis van szépség a világban. Arra gondoltam, hogy talán mégis van szerelem. Valahol, nagyon távol tőlem, de van. Il y a. Es gibt. Hagytam, hogy a testem vezessen a városban. Ráhagyatkoztam a testemre, a testem emlékeire. Lisszabon még ott élt, lüktetett bennem, vezette a lábamat. A Mouraria szűk utcáinak salétromos labirintusában bolyongtam a vár alatt és egyre csak a Költő verse járt a fejemben. Arra gondoltam, hogy az én regényeim meg se közelítik a szépségnek és a szomorúságnak azt a tiszta, kristályosan csillogó lényegét, amit a vers minden egyes szavával felmutatott és ez a gondolat boldoggá tett. Boldoggá tett, mert tudtam, hogy a Költő a legjobb költő a világon és örültem, hogy a barátomnak tudhatom. Továbbra is a Költő versével a szívemben betértem egy szűk és koszos kávéházba, valahol a sikátorok rizomatikusan kavargó, kiismerhetetlen labirintusában. Az asztaloknál görnyedt hátú, megöregedett, kalapos Fernando Pessoák beszélgettek egy sosem létezett birodalom megtépázott dicsőségéről és le nem játszott Benfica meccsek ontológiájáról a karcos törköly és a sűrű, alvadtvér-szagú vörösbor dohos homályában. Leültem egy asztalhoz, kértem egy kávét és órákon át csak az öregek monoton duruzsolását hallgattam. A nyelv titokzatos zsongása, jelentésnélküli szent áradása eltávolított lassanként önmagamtól és a világtól. Az idegenségnek ebben a kegyelmi állapotában sikerült végre megértenem a Költőt és azt, hogy az egyetlen dolog, ami még életben tartja az a nyelvnek ez a rejtélye, ez a kifürkészhetetlen, állandó elcsúszása, amit a verseivel próbál hasztalan megfesteni. Elővettem a zsebemből egy tollat és egy használt szalvétára leírtam a Költő versét. Már hónapok óta nem írtam, pedig még Lisszabonba is magammal hoztam a papírjaimat, a jegyzeteimet és az írógépet. Akkor már hónapok óta nem írtam, pont úgy, ahogy most. Képtelen voltam az írásra. A Költő versének leírása, viszont egyfajta sajátos megelégedettséggel töltött el. Ahogy felemeltem a tollat, és eltávolítottam magamtól a teleírt szalvétát a saját betűim néztek vissza rám és úgy éreztem, mintha befejeztem volna azt a regényt, amit mindig is meg akartam írni, azt a regényt, amit mindig is meg kellett volna írjak, de soha nem fogok megírni. Le livre à venir.  A Költő szavai az én kezem által nyertek formát, és ahogy a rendszertelenül szálkás betűket néztem, azt éreztem, hogy a Költő az utolsó költő a világon. Azt éreztem, hogy igaza volt, amikor szomorú hanggal azt mondta a telefonba, hogy az irodalom halott, mert ha ő meghal, meghal az irodalom, ha ő eltűnik, eltűnik a világból a költészet, eltűnik a világból a csend és semmi sem tartóztatja fel többé a titoktalan, beszéd nélküli beszéd féktelen áradását.  Összehajtottam és zsebre tettem a szalvétát a Költő versével, kifizettem a kávémat, biccentettem a tejeskávék és a likőrök örök visszatérésében lebegő, bajszos öreguraknak és kiléptem az ajtón.