Kivettem egy olcsó hotelszobát a Baixában és egész nap csak feküdtem az ágyon. Hallgattam az esőt, a kövér vízcseppek monoton koppanását az ablakpárkányon. Olyan tompa hanggal koppantak az esőcseppek a párkányon, mint a zsíros földdarabok a feleségem koporsóján. Az esőcseppek zsíros földdarabokká változtak bennem, a testem pedig a feleségem koporsójává változott. Magamban hordoztam a feleségem holttestét. Rohadó holttestét, gyönyörű holttestét. A fejemre húztam a takarót, hogy megszabaduljak a koppanásoktól, de ebben a meleg sötétben, saját testem melegének sötétjében tovább koppantak a földdarabok a koporsón. Nem láttam mást saját testem melegének sötétjében, mint a feleségem megcsonkított, összetört testét a hullaház fémasztalán és bármennyire is erőlködtem, nem tudtam elaludni, nem tudtam az öntudatlan álom szakadékában megszabadulni ettől a gyönyörű testtől. Magamban hordoztam örökre a feleségem holttestét.  Egész nap csak feküdtem az ágyban. Forgolódtam. Hol a barokk stukkót bámultam a falon, hol a kopott és mocskos tapétát. A fejemre húztam a takarót, összeszorítottam a szememet és a szemhéjam belső felületén kialakuló színes formák, pontok és vonalak rendszertelen haláltáncát figyeltem. Az esőcseppek kopogása bennem. Arra gondoltam, hogy a világban nincs több szépség, nincs több szerelem. Arra gondoltam, hogy megölöm magamat. Arra gondoltam, hogy hátat fordítok mindennek. Anyámra gondoltam. Remegő kezének érintésére a saját remegő kezemben. Saját remegő kezem még őrizte anyám remegő kezének érintését.

Estefelé felkeltem az ágyból és az ablakból néztem a várost, a ködbe boruló utcákat, az esőt. Ugyanúgy néztem a várost, mint most, ahogy kinézek az ablakon egy másik városra. Arra vártam, hogy a holttest, ami bennem van, engedjen szorításából. Arra vártam, hogy véglegesen rátelepedjen az utcákra a csend és a sötétség. Az arc, ami akkor visszanézett rám a koszos ablaküveg egyenletes felületéről, ugyanolyan idegennek tűnt akkor is, mint most. Arcom elhagyatott, hideg táj. Az esőcseppek koppanása az ablakpárkányon. Lezuhanyoztam az évszázados, barna mocsokkal borított fürdőkádban, felöltöztem és előkerestem az antikvárius levelét a telefonszámával. Az eső már nem esett, az utcák üresek voltak. A pocsolyákban saját testem neonfényben vibráló kontúrjaival néztem szembe. Arra gondoltam, hogy minden körülöttem lévő, élettelen tárgyban a saját testemmel találkozom, a saját arcomat látom megcsillanni. Minden körülöttem lévő, élettelen tárgy a saját csendemet visszhangozza. Zárva voltak a cipőboltok, a cukrászdák, a kávéháznak álcázott füstös ivók, az állott olívaolajtól bűzlő éttermek. Egyedül sétáltam a városban, amely egyszer az otthonom volt. Mintha egy távoli, hideg és ismeretlen bolygón sétálnék. Egy húgyszagú telefonfülkében bedobtam egy pénzérmét a gépbe és a fülemhez emeltem a kagylót. A számban éreztem a műanyagon a telefon minden korábbi beszélgetésének savanyú, nyálszerű ízét, a kitartott csendeket, a reménytelen sírásokat, a lassan oszló sóhajokat, az olcsó törkölyt és a súlyos vörösbort. Tárcsáztam. Kicsöngött. A nyolcadik csörgés után egy erőtlen hang vette fel, egy hang, amely mintha évszázados kódexek, súlyos pergamenlapjainak mélyéről emelkedne fel, egy hang, amelynek idegen a telefon, idegen a beszéd és idegen minden, könyveken túli valóság. A francia antikvárius erőtlen hangja a fülemben. Azt mondta, hogy minél előbb találkozni akar velem személyesen és megkért rá, hogy keressem fel holnap késődélután a könyvesboltjában. Miután letettem a kagylót az antikvárius kísérteties hangja még sokáig ott keringett a fülemben. Homlokomat a telefonkészülék hideg vasának támasztottam  és arra vártam, hogy elhagyja a testemet ez vészjósló hang, és amikor már nem hallottam semmit csak a saját lélegzetem szabályos ritmusát, elkezdett megint esni. Elnyújtott, fémes hanggal koppantak az esőcseppek a telefonfülke oldalán és ebben a rendszertelen kopogásban hirtelen eszembe jutott a Költő. A Költő a barátom volt. A barátom volt, de már több mint öt éve nem láttuk egymást, és nem is beszéltünk. Utoljára a feleségem temetésén találkoztunk. A napfényben állt a koporsó felett, fekete ingben és én tudtam, hogy egyedül ő értheti meg a fájdalmamat. A Költőnél senki sem ismerte és értette jobban a fájdalmat és a magányt. A Költőnél senki sem ismerte és értette jobban az egyedüllétet és az elhagyatottságot. Megölelt, ott a koporsó felett. Egymásba folytak a könnyeink és én tudtam, hogy egyedül ő értheti meg a fájdalmamat. Megölelt és azt suttogta a fülembe, hogy Jeder Engel ist schreklich, és éreztem a hangján, a testén, az ölelésén, hogy egyedül ő érti meg a fájdalmamat és ezért nem vagyok egyedül. A Költő régebben szeretett utazni, szeretett távoli városok, szűk utcáiban, mindennek és mindenkinek idegenként sétálni, szeretett felfoghatatlanul hatalmas katedrálisok és templomok homályának hűvösében megpihenni, szerette hallgatni az embereket ismeretlen nyelveken beszélni az utcákon és a tereken, feltétel nélkül szerette a szépséget. Nyitva volt a szíve. Aztán egy napon hazatért egy titokzatos városból, amelyben az utcák helyén a tenger hömpölyög és fekete koporsókon utaznak az emberek csatornákról csatornára és a testében egy halálos betegség csíráit hozta magában. A kegyetlen kórral először a feleségét és a gyermekét, majd a szüleit fertőzte meg, ő maga azonban végig rezisztens maradt a betegséggel szemben. Úgy hordozta magában a halált, hogy önmaga nem merült bele. A családja halála után, azonban egy mindennél kegyetlenebb halálba merült bele. Végignézte, ahogy a betegség beférkőzött a testükbe, birtokba vette azt és végül maga alá gyűrte. Végignézte azt, ahogy lerohadt a bőr a felesége gyönyörű arcáról, végignézte azt, ahogy az egyetlen fiának minden testnyílásából patakokban folyt a feketére sűrűsödött vér, végignézte azt, ahogy az anyja és az apja testét szép lassan elborították a gennyes sebek, a szürkés kiütések. Végignézte a családja halálát és nem tudott semmit se tenni. Csak fogta a kezüket és sírt.