Fát nézni olyan,
Mint eggyel szorozni,
Az ember magával szembesül.
Semmi akarat nincs
A gyümölcstermésben,
Ahogy az árnyékban és
Az avarban sincs.
Nem tehet róla a fa,
Hogy az ablakom előtt élve
Hozzámnőtt.
Nem feszegetném,
Hogy az Úristen
Oszt-e, vagy szoroz,
De használja a nullát…
Egy szekrényben ülünk,
Meztelenül.
Kényelmetlen és kemény,
Moccanni sincs hely.
De nem ellenkezünk,
Ahogyan a fa sem teszi,
Ha fűrészelni kezdik…
Nem a fa szándéka
A lomb.
Egyedül az Istené.
/Pirosnak, aki nélkül néhány sor csak zavaros papírpiszok lehetne/
Éreztem én, hogy Joseph túl sok ideje ül a szikla szélén. A lábát ingaóraként lóbálta a táj fölött, képzeletben talán több hektár legelőt letapostak óriáslábai. A szikla látszatra meg-megingott alatta. Olyan volt, mint egy hatalmas repülőcsészealj, ami a szirt szélén landolt, egy része pedig a rét fölébe hajolt. Kiskorunkban féltünk és vágytunk rámerészkedni, apánk tiltott is tőle. Ő már halott, harminckét hónapja. Nem tilt senki.
Különben sem veszélyes. Sokszor inog meg látszatra, sokszor dülöngél. Többször láttam a jószágot keringeni a csészealjon, egész a szélére merészkedni, pont oda, ahol most Joseph ült. Mondom, túl sok ideje. Nem kell érzelmi csősznek lenni ahhoz, hogy megállapítsa ezt az ember. Joseph sosem ült egy helyütt néhány percnél tovább. Ekkor már közel három fertályórája készítette fejben a tájtanulmányt, vagy tudom is én.
Lábai ingaórához voltak hasonlóak. Én is játszottam ilyet kiskoromban. A vadlovakat tapostam képzeletben, monumentális rém-csizmámmal. A töppedt lovak helyén csak vörös, pattanásszerű foltok éktelenkedtek gondolt-íriszem fordított tükrében. Vadlófoltos tájképet készítettem.
Joseph nem volt magának való, csak magányos. Lógott az emberen. Meglátott valakit délelőtt, és kiválasztotta. Zsákmánya lett az illető. Egész nap úgy csüngött rajta, mint keselyű a döghúson, és nem eresztett belőle másnak. Szívós volt és könyörtelen. Nem lehet megkedvelni ezt a fajta kölyköt. Aki így ragaszkodik. Félelmet kelt, ritkán szánalmat. És azzal, ahogy a csészealj szélén ült magában, az utóbbi érzés férkőzött belém.
Egy óvatos lépéssel emelkedtem a sziklára. Éreztem, ahogy lábam benyomja a hajnali esőtől sáros földrétegbe, rácuppant a szikla a biztos földre. Joseph nem nézett hátra megilletődötten. Tovább leste a tájat. A vadlovak már rég nem voltak rajta, túl fiatalon tapostam ki őket.
– Hé, öcskös – ez az én hangom volt. Nem akartam megszólalni, mégis be kellett látnom, ez a hang az enyém. Zavartan tapogattam halántékomat, mintha az lenne felelős a szavakért.
Joseph a zavarodottság töredékét sem hordozta tekintetében, ahogy rám nézett. De végre rám. Megkönnyebbültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek baja van, kerüli a szemkontaktust és az azzal járó, viszkető körülményeket. Bár azt is gondoltam, jobb’ értek a jószághoz, mint az emberszerűekhez. Joseph különben is kisarkítottja volt mindannak, amit emberi fajról gondolhatok. Elillant a szánalmam.
– Mit ülsz ott?
– A vadlovakat nézem – válasza értelemszerű volt. Visszafordult a vadlovatlan tájhoz.
Leguggoltam és kitéptem egyet szikla tövénél sarjadó hajtásból. Aranybarna, egyenes szárú növény volt, eltévedt búzacsíra próbálkozása. Ízre nem tudtam megmondani, hogy mi, de probléma volt vele. Épp úgy, mint Joseph-al. Vizsgálni kezdtem. Volt valami seszínű hajában, rongyos ingében, ahogy a szél odébb-odébb pakolta vállán, mint vékony réteslapokat, valami a zavaros vonalú görnyedésén, valami veszedelmes abban, ahogy időről időre kinyújtotta bal kezét, és olyan mozdulatot tesz, mint aki el akar kapni egy bogarat a szélben.
– Nem jössz inkább velem? – próbálkoztam.
– Hová.
– Gond van az egyik disznóval. Kitört. Ott, ahol a múltkor is.
– Pedig igazán megjavítottátok.
– A deszkát. Igen… meg.
– Nem hiszem, hogy segítségetekre lennék. Elfogni azt a mamlasz, nagy állatot.
– Hát persze – vonogattam a vállamat. Miközben beszélt, Joseph egy pillanatra sem nézett felém. Újra kinyújtotta kezét, most valamivel távolabbra. Egész gerincével előrébb dőlt. Összecsukta a markát.
– Miért nem eredsz anyához? Tudod, hogy hasznára válnál a kötésnél!
Hirtelen förmedtem rá. Próbáltam néhány hangot megfogni még a levegőben, a kislábujjánál visszaráncigálni, betömni a számba, megrágni, tettetni, hogy csak kérődzés az egész. Rossz szavakat kérődzve kell emészteni.
Joseph továbbra se nézett rám. Kinyitotta üres markát, és lassan lefordította tenyerét. Mint egy táncmozdulatban: semmivel hintette a pusztát.
Zavartan mosolyogtam felé. Mintha láthatta volna. Nagyokat sóhajtott.
– Beteg vagy, öcskös?
– Beteg… nem, rendben vagyok. – Felém fordult és a csizmáimat kezdte nézni. Egyik kezével a csészealjra könyökölt, így már-már fekvő pózt vett fel. Marha érdekesnek találhatja a csizmámat, gondoltam. Fekete szembogara közben ide-oda járt. – Hol van most anya?
– Hol lenne? A vacsorával küszködik.
– Abban nem segíthetek.
– Régen mindig nagyfiúnak mondtad magad. Mindenre késznek – fanyar mosolyt csavartam felé, ahogy elkapta pillantásomat. Egy pillanatra azt hittem, visszamosolyog, de csak fintor rángatta orcáit:
– Hát… azt gondolom, tévedtem.
– Tévedtél.
Megvakartam tarkómat. Rendkívül haszontalannak éreztem magamat.
– Figyelj – szólalt meg Joseph újra -, szerinted, ha hazamegyek, anya kötni fog miattam?
– Hogy lefoglaljon?
– Tudom is én. – Hetykén vállat vont. Visszafordult a pusztasághoz.
– Biztos találna neked valamit. Legalább hasznosan töltenéd az időd, te kis taknyos! – Kiköptem a búzát és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy azért várok, mert még történni kell valaminek, vagy azért, mert az öcsémről van szó.
– Nézd!- mutatott néhány, a távoli domb mögül előbúvó felhőre. Kövér felhők voltak és feketék, akár a szén, csüngő hasuk a dombtetőt csiklandozta.
– Na, látod, esni fog. Gyere szépen haza.
– A lovak nagyon meg fognak ázni. Borzasztóan.
Joseph olyan volt különben is, mint egy álmodozó. Nem kerítettem neki nagy feneket. Gyerek volt még.
– Nincs itt semmiféle ló.
– Tudom. Apa elvitte őket.
– Már nagyon régen nincsenek itt a vadlovak, Joseph. Sok éve már.
– Hazudsz. – Az öcsém felállt, és a szikla legszéléről lemutatott, olyan hajlott háttal, mint egy fáradt F-betű. – Hiszen még szinte látszanak a patanyomok!
Elfordultam az öcsémtől. Helyette is nekem lett tériszonyom. Ugyanakkor ökölbe szorult a kezem, és egy pillanatig se akartam tovább hallgatni a nyafogó, gyerekes ostobaságait. Görcsbe rándult a gyomrom ettől az esetlenségtől. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni a helyzettel. Apánkra gondolva bennem nem voltak vadlovak. Csak anyánk volt, aki a vacsorával küszködik. Csak anyánk volt, aki azért köt még, hogy lefoglalja ezt a taknyost. Köt, a fájó ujjaival.
– Joseph – mordultam hátra, vállam fölött. Ő még mindig ott állt, akár a sóbálvány. – Gyere, menjünk haza.
– De a lovak…
– Azok már rég nincsenek meg. Érted? Mind egy szálig eltapostam!
Leléptem arról a szikláról. Arról a szürkeségről. Pici, vörös pontokra gondoltam, vörös pettyes pusztára.
1.
Felmegyek a tizedikre. A lépcsőház üres, sötét. A falról lepereg a vakolat. A lift alig működik. Mégis megpróbálom. Kénytelen vagyok.
2.
A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa. Távoli, homályos. Erre kell lemenni a boltba. Soha nem érhetem el. Nincs is kedvem odamenni. Előttem gördeszkások ugranak le a járdaszegélyről. Mögöttem egy kosárlabda pattog. Egy autó áll meg mellettem.
3.
A lift a helyére zökken. Nyílik az ajtó. Fáradt vagyok. Nem ment el a tizedikig. A kilencediken vagyok. Lépcsőznöm kell. Kénytelen vagyok.
4.
Kinéz az autóból, engem figyel. Fejével biccent. Kérdez valamit. Válaszolok valamit. Szürke grafitrajznak tűnik a világ. Az autó elindul. Mozi, templom, hosszú sorok, bevásárlóközpontok.
5.
Egy férfi néz ki az egyik ajtón. Megkínál egy pohár vízzel. Visszautasítom. Azt mondja, hogy ő a nagybátyám. Nem hiszek neki. Feljebb kapaszkodok a lépcsőn. A tizedikre érek. Bezörgetek az utolsó ajtón. A lány nyit ajtót. Behív engem. Belépek a szobába. Középen baldachinos ágy. A lány göndör hajú, szemüveges, alacsony. Tizenhét éves. Szerelmes vagyok belé. Lefekszünk az ágyra, betakarózunk, egymást öleljük. Beszélgetünk. Valami történt odakint. Fékcsikorgást hallunk. Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Odalent kiáltoznak. Mintha észre sem vennénk. Csak egymást nézzük. Aztán lépteket hallunk odakintről. Rendőrök jönnek. Dörömbölnek az ajtónkon. Engem keresnek. Kimászok az ágyból. Ott hagyom az ijedt lányt. Kénytelen vagyok.
6.
Kiérek a térre. A zebránál tétovázok. Valaki leszólít. Egy régi ismerős. A nagybátyám. Vízzel kínál. Tréningruha van rajta. Kocogni volt. Elfogadom a vizet. Beszélgetünk arról, hogy régen találkoztunk. Egymásra figyelünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Elmondom, hogy mi történt a lánnyal. Azt mondja, sajnálja. Megkérdezi, hogy merre tartok. Észreveszem, hogy még mindig a zebránál állunk és tétovázok. Mondom neki, hogy a boltba tartok. A gyalogosátkelőnél nem működik a lámpa. Az autóknak szóló sárgán villog. Azt mondja, velem jön. Lelépünk hát a járdáról. Fékcsikorgást hallunk.
7.
Kimászok az ablakon. Eljutok a csarnokba. Körben-körben ott vagyunk mi mind. Hosszú, vörös függönyök omlanak a mélybe. Valaki nem bírja. Leugrik. A helyemen gubbasztok. Ránézek a többiekre. Mindenki retteg. Megragadom az egyik függönyt. Nem látom a végét. A mélyben csak sötétség lakik. Mögöttem eltűnik a szoba. Eltűnnek a rendőrök. Eltűnik a lány. Aztán arra gondolok, hogy leugrok. Kénytelen vagyok.
8.
Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Körülöttünk kiáltoznak. Ott fekszünk az út közepén. Aztán eltelik még egy kis idő. Egyre szürkébb minden. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. Elindulok a parkoló felé, felnézek a magas házra. Néhány biciklis elhúz mögöttem.
9.
A zuhanás szédítő. Belegondolok mindenbe. Végtelen az idő. A vörös függönyök száguldanak mellettem. Az egyikbe kapaszkodok. Nem segít. Végül nekicsapódok az aszfaltnak. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa, távoli, homályos. Szürke grafitrajznak tűnik a világ.
10.
Felmegyek a tizedikre. Kénytelen vagyok.
„Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek.”
Szólnak a harangok Bécsben. Ülök a kollégiumi szobában, s odakint nem zakatol a villamos, még autó sem jár, csöndes a Tigergasse. Mintha vasárnap lenne, egyszerű, szokványos vasárnap, templomba indulással, délben rántott hússal vagy tárkonyos csirkepaprikással, múlékony egymáshoz fordulással, jó öreg történetekkel, nagyanyámmal, nagyapámmal.
Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, csupán a harangok zúgnak. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s a beszorult harangzúgás csak úgy pattog a bérházak tűzfalain. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma reggel – ki tudja, talán délig alszanak a jó bécsiek.
Csend van. Néma a kollégium, pedig tegnap este, úgy éjfél felé, mikor utolsó cigire gondolván kiléptem a szobaajtón halálra ijesztettek a fura, vámpírorvosnak, fogatlan rémnek vagy – ha jól láttam – fekete hajú zombinak öltözött alakok. Megláttuk egymást, s versenyt ordítottunk a folyóson. Magam kezdtem, hosszan, gyomorból üvöltöttem, mikor megláttam ajtóm előtt a vámpírfogú orvost, azonban mikor a fekete hajú zombi is feltűnt, ideges, de aztán egyre megnyugtatóbb röhögésben törtem ki. Csak pillanatokra volt szükség, hogy felismerjem, hogy eljusson a tudatomig a látvány. Ekkor viszont már ők is üvöltöttek, mert én üvöltöttem.
Teljes kavalkád, halloweenba fordult tegnap a napközben kiszögezett 95 tétel, s most rendületlenül zúgnak Bécsben a jó katolikus harangok. Idegen lesz majd és hideg minden akár e bécsi utca, mondta valaki évekkel ezelőtt, s ma, most, itt tényleg idegen, mint jó evangélikus nagyanyámnak a vásárhelyi katolikus temető porhanyós földje. Ott sem voltam még világításkor, csak máskor, óvatlan pillanatokban, néha, ha arra vetemedett az út, éppen csak megállva, talán imát is mormolva, de titkon, magamban, senki meg ne lássa. A sírtól az útra látni, mely kanyarogva fut le a dombról, majd balra is fordul, jobbra is fordul, hogy végül nagyapámhoz érjen. Temetőtől temetőig, sírtól sírig öt perc az út, s az öreg is az én halottam, már amennyire valaki valakinek a halottja lehet, főként ha soha nem is látta. Jó reformátusok között nyugszik, talán békében, csak néha bolygatva sírján üldögélő unokától, aki fura mondatfoszlányokkal zargatja kétévente, háromévente egyszer, ha véletlenül arra vetemedett útja. Temetőtől temetőig, sírtól sírig két nap az út – legalább. Jó protestáns nagyanyám messze, idegen földben nyugszik, fent, valahol Malmö és Göteborg között, csak Isten tudja, hogy hol, sírján bizonyára gyertyák égnek – még sosem láttam.
Csöndes a Tigergasse, a harangok is szünetet tartanak, s a négy fal közötti némaságban hangosan számolom őket: egy, kettő, három. Vannak halottaim, szám szerint három, mesebeli szám, már-már varázslatos, főként ha elgondolom, egyetlenegy nap gyertyát sohasem gyújthatok sírjukon. Hej regő rejtem. Bármennyire is világítás van, bármennyire is Allerheiligen.
Ma nincs könyvtár, bezártak a múzeumok, nem nyitottak ki az üzletek, s a sarki török étkezde sem húzta fel a rolót, a villamos sem csengett, s a harangok sem zúgnak már. Kimegyek cigizni a hátsó lépcsőre, s szürke üresség telepszik a bérházak tűzfalai közé. Fölöttem ajtó nyílik, de mire odanézek, már csukódik. Az ablakok szürkék, fény nem gyulladt ma délben – ki tudja, világítani mentek a derék bécsiek. Hej regő rejtem.
Egy játék, íme: kérdés, felelet;
s oly ismerős, az ember szinte unja
kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,
hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…
S újra, ismét vetettük a kockát,
s a kis játékszer asztallapon át hullt,
a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,
a gravitáció mélyébe száguld.
Hogy az esést fürkészve valamit még
jelent a hullás, az tárul elénk,
hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.
Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,
hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,
s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.
Botár Attila fordítása
Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre. A szellő is, ahelyett, hogy megállt volna ott, ahol a manó, egészen közel ment, és lerántotta az egyik szirmot. A manó hosszan szaladt a szellő nyomában, és mindvégig perelt vele, míg végre utolérte, és felvette a tépett szirmot. Elpirult a gondolatra, hogy vissza is vihetné a cseresznyefához, ehelyett egy verseskönyvben lepréselte. Másnap már egy szirma sem volt a virágnak. A manó ott, ahol állt, tisztes távolságban, énekelt neki, hogy megvigasztalja. A sziromtalan, beporzott kis virág duzzadni kezdett. Minden nap csak annyit, mint egy hangya kisujja, de a manó észrevett minden változást. Folyton a patakparti levelibékát faggatta az időjárásról, és morgott, ha túl sok esőt jósolt, vagy éppen ha túl keveset. De ha a fához ért, elhallgatott. Egy nap aztán ott csüngött a cseresznyeszem éretten, vöröse izzott, mint a manó zakatoló szíve. A manó táncolt, énekelt, nevetett és sírt, felváltva, persze tartva az udvarias távolságot. Egyszer lépett csak közelebb, hogy elijesszen egy éhes rigót. Hatalmas zajt csapott, és a rigó kicsúfolta, de legalább odébb szállt. A manó elvörösödött, amiért pont a cseresznye előtt nevették ki. Ahogy teltek a napok, a cseresznyeszem izzó vörösből sötétbordó lett, szinte fekete. Mélység csillant fényes bőrén. Aztán fakulni kezdett és ráncosodni, és a manó megsajnálta. Akkor lépett oda hozzá, amikor már senkinek, még az éhes rigónak sem kellett. Becsukta a szemét, közel hajolt és megcsókolta. Az a pillanat olyan volt, hogy cseresznyévé vált a manó, manóvá a cseresznye, és ketten együtt virágoskertté. Ahogy a manó lehelete megmozgatta, az aszott kis cseresznyeszem leesett az ágról és szétplattyant a manó csizmáján. A manót először átjárta a fagy, aztán feltámadt egy tornádó, aztán sivataggá vált minden, és csak azután vette észre a szétmaszatolódott gyümölcshúsban a magot. Két ujjával óvatosan felemelte, ingujjával megtörölte, markába zárva hazavitte. Otthon elültette, és nagy fát nevelt belőle. Azon a cseresznyefán olyan édes gyümölcs terem, ami még egy manó nevelte fától is szokatlan.
