Címke: irodalom

Egy tündérre; Óda, melyet bűnbánatában írt

EGY TÜNDÉRRE

 

Szép tündérke, szeretnék végre veled lefeküdni,

Ám mielőtt buja fertőnek titulálod a vágyam,

Jó, ha tudod, hogy nem csak a szex számít, de a lelked

Ráérek kívánni, ha majd elporlad a tested.

 

 

 

ÓDA, MELYET BŰNBÁNATÁBAN ÍRT

 

Ó, Dionűszosz, bor nemes istene, félve könyörgök!

  Néked imádkozok, és csak neked áldozok én!

Téged kérlek négykézlábra felállva, ne büntess!

  Vedd figyelembe bajos, kínos helyzetemet!

Pallasz Athéné úrnőm, Démétér, s Hephaisztosz

  Papjai nem tudnak mást áldozni neked,

Csak tablettás bort. Ám tudd, első poharunkat

  Néked ürítjük, míg második Aphroditét

Illeti. Harmadik Árésznak kedvez, negyediknek,

  És ez után, népünk békéjére iszunk.

Ámde ne félj! Akad oly, ki valódi nedűvel imádhat,

  Kit papnak Hermész és Hádész sem akar!

 

 

Palackposta

 

Amióta elmentél, nem voltam szerelmes. Pedig próbáltam, igazán. De hiába, senkibe nem tudok beleszeretni. Egyesek azt mondják, ez jó. Legalább nem sérülök. Szerintem átok. Méghozzá a súlyosabbak közül.

Amikor elmentél, egy ideig vártalak. Azt mondtad, visszajössz. De nem jöttél. Ennek tíz éve már. Azt mondtad, áthajózol a tengeren. Elmész Indiába, Malajziába, Indonéziába, majd meglátogatod a pápua törzseket, és visszatérsz Budapestre. Tudtam, hogy ez sokáig fog tartani, mégis úgy gondoltam, kivárom, megéri. Tudom, sose kérted, hogy várjak rád, de hát szerelmes voltam.

Három évig vártam, de belefáradtam. Így elengedtelek.

Azt se tudom, élsz-e még. Azóta nem hívtál és nem kaptam tőled levelet. Tudom jól, hogy nagyon tudsz hallgatni. De tíz év még tőled is túlzás lenne. Ennyire makacs vagy? Vagy gonosz? Vagy egyszerűen csak elfelejtettél? Nem is értem. Ígérted, hogy írsz majd. Sok mindent megígértél.

A harmadik év végére már utáltam magam, hogy még mindig utánad sóhajtozom. Utáltam, hogy néha meglátok valakit az utcán, és azt hiszem, te vagy. Aztán látom, hogy mégsem. Utáltam, hogy néha az emberek között megcsap egy illat, ami a tiédre emlékeztet, forgatom a fejem, és sehol se vagy. Utáltam, hogy néha éjszaka úgy hallom, fordul a kulcs a zárban. Dobogó szívvel ugrok ki az ágyból, de csak a szomszéd jött haza. Egy idő után téged is utáltalak, amiért csalódást okozol.

Elkezdtem jobban odafigyelni a körülöttem lévő férfiakra. Szeretek új embereket megismerni, bár egy idő után fáraszt, ha túl sok az ismerős. Túl sok ember várja el, hogy törődjek vele. De ismerkedtem, becsülettel. Nem volt könnyű dolgom. Válogatós lettem miattad. Miért kellett nekünk annyira jóban lennünk? Miért kellett olyan fiatalon találkoznom veled? Miért kellett ekkora hatást gyakorolnod rám? Használtál volna ki, csaltál volna meg, törtél volna össze. Utálhattál is volna, vagy csak egyszerűen nem kellett volna törődnöd velem. De te nem, te jó voltál, sokszínű, kedves, eszméletlenül humoros. Vittél ide-oda, jókat ettünk és jókat beszélgettünk. Gyönyörű estéink voltak, és még szebb reggeleink. Mindig tiszta voltál és illatos. Hát baszd meg, amiért ilyen tökéletes voltál.

Próbáltam nem hozzád mérni a férfiakat. Ez volt a legnehezebb. Az egyikkel nem lehetett beszélgetni. A másik nem értette a humort. A harmadik végtelenül ostoba volt. A negyedik meg rögtön ledugta a nyelvét a torkomon, a hideg is kirázott tőle.

Klubokba jártam, koncertekre, szakkörökre. Kocsmákba, berúgni, hátha részegen tökéletesebbnek látom a férfiakat. Persze ez sem működött. Haza akartak cipelni, megdugni, elfelejteni. Azt azért meg mégsem hagyom, hogy idegen férfiak lihegjenek a nyakamba. Nem is értem ezt.

Egyszer mégis azt mondtam, egye fene. Adok egy esélyt ennek is, hátha történik valami. Működésbe lép a biológia. Beindulnak a hormonok. Az elején, bevallom, izgató volt meztelenre vetkőzni egy alig ismert, gyönyörű férfi előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra elszállt belőlem a vágy. Nem lehetett folytatni. Persze, kiakadt és faképnél hagyott. Én pedig visszamenőlegesen is irtózni kezdtem ettől az egész jelenettől. Szóval, nem mozdult meg bennem semmi. Bár nem is hittem, hogy fog.

Elhatároztam, hogy nem érdekel, ha nem tudok senkibe beleszeretni, akkor is járni fogok már valakivel. Fiatal vagyok, egészséges, más dolgom sincsen, mint hogy hagyom magam meghódítani. Így randevúzni kezdtem olyan férfiakkal, akik miatt nem szorult össze a gyomrom, ha megláttam őket, nem gyorsult fel a szívverésem, ha meghallottam a hangjukat, de alapjában véve szimpatikusak voltak. Két-három hónapig tartottak ezek az óvatos románcok. Általában a férfiak hagytak el engem. Néha, ha láttam rajtuk, hogy szerelmesek, én hagytam el őket. Nem akartam játszani az érzelmeikkel.

Most már több, mint egy éve vagyok egyedül. Több, mint egy éve nem szeretkeztem. A barátaim közül sokan aggódnak értem, hogy frigid vagyok, vagy leszbikus, csak nem merem magamnak bevallani. Pedig, ha valaki tudja, hogy egyik sem igaz, az pont mi vagyunk. Mindegy. A múltkor mégis, hogy bizonyítsam álláspontomat, leginkább önmagamnak, megcsókoltam egy lányt. Szép volt, magas, vékony, macskaszemű. De tudod, nem éreztem a különbséget, ugyanúgy nem éreztem semmit, mintha egy idegen férfit csókoltam volna meg, akit nem szeretek. Csak amikor kinyitottam a szememet, még meg is lepődtem, hogy mi a faszt csinálok én most tulajdonképpen.

Voltam külföldön is. Az olaszoknál, görögöknél, spanyoloknál, ahol szépek és barnák a férfiak, és lángol a tekintetük. Gondoltam, az ő szenvedélyük majd engem is megbabonáz. De csak fárasztottak. Rámenősek voltak, túl érzékenyek, féltékenykedők. Nem tudtam velük mit kezdeni.

Van egy visszatérő álmom. A lakásodban vagyunk, csomagolsz. Észreveszem a sarokban azt a kis ékszeres dobozt, amit olyan nagy gonddal pakoltál be a kézipoggyászodba az indulásod előtti estén. Emlékszem, szép darab volt, korall, kagyló és onix berakással a fedelén. Kérdeztem, mi van benne, de úgy tettél, mint aki meg se hallotta, hogy mondtam valamit. Álmomban mindig meg akarom nézni, mi van benne, de rám szólsz, hogy ne nyissam ki. A szoba másik végéből bámulom a dobozt, nem bírom levenni róla a szemem. Vonz, oda akarok menni, fel akarom nyitni. Úgy érezem, ha úgy marad, lezárva, nem lehetek boldog sohasem.

Ma már tudom, mi volt abban a dobozban.

Egyelőre tízezer példányban nyomtattam ki ezt a levelet. Venni fogok tízezer palackot is. Az elsőt a Dunába dobom. Holnap indulok, elutazom olyan messzire, amennyire csak a pénzem engedi. Amennyi folyót vagy tengert érek, mindbe dobok egy-egy üzenetet. Talán egyszer elér majd hozzád. Iszonyúan fontos lenne.

Kérlek szépen, ha nem is jössz vissza, ha nem is látlak soha többet, legalább azt a kis dobozt postázd el nekem. A címem ugyanaz. Nem lehetsz ennyire önző, hogy magaddal viszed, és örökre megtartod a szerelmemet.

A zajgyűjtő

A zajgyűjtő még a második csendrendelet előtt szerezte meg a végzettségét, akkoriban a vizenyő előtti területen oly mértékben szaporodtak el a zajok, zörejek, hogy gyorsított eljárással harminchat zajgyűjtőt képeztek ki a felügyelet mohos épületegyüttesének kertjében.

A legtöbb zajgyűjtő a három darahulláson át tartó könyörtelen csendrendelet után elvándorolt vagy zenekart alapított. A felügyelet egy elmocsarasodott rétre szállíttatta a kiképzéshez használt, korhadásnak indult tereptárgyakat, és egy viskóba költöztették az egyetlen megmaradt zajgyűjtőt.

Az utóbbi években nem sok dolga akadt: kipiszkálta a kerítésléc közé szorult nyekergéseket, hálóval befogta a csikarfa koronájába tapadt óbégatást, darahullás idején elhajtotta a pázsiton megült pittyegéseket, de leginkább rég elhullott zajok osztályozásával teltek napjai. A zajraktárban dobozokba zárva sorjáztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok: rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

A réten deres hajú, erőscsontú parasztok legelésztek, masszív zsurlófogaikkal nem csak a pitypalattyot, hanem a buckákon elburjánzott bogáncskórót is könnyűszerrel felőrölték. Alighogy beköszöntött a borzok hava, szakértők kicsiny csoportja bukkant föl a rét délkeleti bejáratánál.

Szövetkabátjuk elnehezedett a párától, meresztgették szemüket a zajgyűjtő háza felé, de megindulni egyiknek sem akaródzott, mivel valahányszor átlépték a rét határát, a parasztcsordából kivált egy megtermett, nagybajuszú példány, és fújtatva ügetett a szakértők felé.

Végül az egyik szakértő kapadohánnyal megtömött tajtékpipát hajított a csorda közibe, amíg azok öklelőztek, virtuskodtak a tajtékpipa felett, két szakértő átosont a zajgyűjtő házához, hogy átadják neki a felügyelet passzusát, miszerint a zajgyűjtőnek határozatlan időre a Kumaraguru-villába kell költöznie.

A zajgyűjtő éjszakája

A rég kihűlt Kumaraguru-villában húzta meg magát. A villa oldalsó bejáratát használta, az ajtó rögtön a konyhába nyílt, poros konyhakövezeten faforgácshalmok, közte mozdulatlan szalamandrák, a padlás felől vaskos vezeték tekeredett a fal mellé állított kályhába.

A zajgyűjtő egy túlméretezett konyhaasztal mögött ült, az áradatban elhullott gyerekek csontjaiból, apró koponyákból készített sípot, furulyát, okarinát. A készítés során nemcsak a hangközökre kellett ügyelni: a koncentrált figyelemmel megfúrt csonttestet úgy lehetett megfújni, hogy a felhangokban meg-megszólalt az elhalt kisgyerek röhögcsélése.

A zajgyűjtő hónapokon keresztül fúrta, csiszolta az apró csontokat, darahullás végére a tárolók megteltek hangszerekkel, egymásra pakolva álltak a verandán bedobozolva, a faforgácshalmok között gurgulázó nevetések, elcsukló kacajok futkároztak.

Bogyószikkadás beköszöntével gyöngülni kezdett a zajgyűjtő, a villa kertje meg egyre növekedett, távolodott a kerítés, a kút. A padlásra vezető létra fokai közt áthatolhatatlan lett a távolság. Olykor két napig is eltartott, amíg a verandától eljutott a farakásig, újabb néhány nap, míg visszaért a felhasogatott fákkal a konyháig.

Hónapok óta ugyanaz a hóréteg fedte a kertet, a zajgyűjtő nyomait végig lehetett követni, miként csökkent a távolság a léptei közt, hogyan lett járásának lenyomata végül két párhuzamos csík.

Többször találta magát a forgácsban heverve, vagy a verandán szétgurult gesztenyék között, mint egy odahajított batyu. Esténként úgy feküdt le, mintha csatába menne, reggelre egyre tágultak a sebek térdén, derekán, combján, a lószőrmatracon megfeketült foltok.

Az időn innen; Ikarosz utolsó másodperce

Az időn innen

 

…és csúnya leszel

mint a síró férfiarc

kegyetlen

mint éji vad vihar

mely elsöpri az ég

vérrög-csillagait

felégett kertek

meddő tavaszok

napszámosa leszel

tele hóval a szád

s csak múltad ételmaradékaiban

turkál az emlékezés

messze a gyerekkori madárzsivaj

minden olyan más és képtelen

az időn INNEN

felhők rongyai alatt

ami megmaradt csak- hiány

kicentizett vágyakkal teli

szívedre szállva megpihen

furcsa madár- a csönd

míg elfolyik békétlen napod

a csak a vasravert esők

a hullámzó sivatag-éj

a vonatok alá dobott hajnalok

sikoltása

s a dagadó telihold

virraszt álmod tejüvege mögött

nem tudod

mikor vándorol el a vágy

a Kedves arca

szellemed letisztult igéje

nyelvedről varjak lopják a sót

s repülnek a reggel könnyű ízével

elhagyott fészkek

lenyilazott éveid…

megmagyarázhatatlanná

válik minden

mint egy lélegzetnyi szédülés

s már nem vádolhatod

a csontodban gyűlő meszet

kezedben maroknyi irgalommal

még elindulhatsz a télbe

a csönd tátongó sikátoraiba

hol nem látni az üszkösödő napot

hol lebegő lovasok hozzák

dárdáikon a fényt

véred elhagyják a madarak

s megmaradsz örökkön árván

lobogó inged fehér gyászával

csuprok tejszagú szélén

kapaszkodva másfél deci levegőd

libbenő szoknyája után.

 

 

 

 

Ikarosz utolsó másodperce

 

…s most gerinctelen

szelek

táncolnak körül,

s osztoznak sebzett

szárnyaimon.

Lent csak a mély,

a tenger hontalan hullámai.

 

Habok-

tépett fehér koszorúk

felettem.

Apám hitetlen

szavai véreznek fülemben,

szememben képpé gyűrődnek

a nap utolsó sugarai:

sirályok vére ég a

napkorongon.

 

Ondjaki: Jó reggelt, elvtársak! (regényrészlet)

„De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?”, tettem fel a kérdést, ahogy beléptem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, kivettem egy üveg vizet. Mielőtt a pohárért nyúltam volna, António elvtárs már a kezembe is nyomta. Az ujjai zsíros foltot hagytak az üvegen, de nem volt bátorságom visszautasítani. Töltöttem, ittam egy kortyot, és vártam a választ.

         António elvtárs sóhajtott egyet, majd elzárta a csapot. Megtörölte a kezét, begyújtotta a tűzhelyet, és ezt mondta:

– Fiatalúr, minden más volt a portugálok idejében…

Mosolygott. Jó lett volna tudni, miért mosolyog. Hihetetlen történeteket hallottam mindenféle visszaélésekről, rossz életkörülményekről, igazságtalanul alacsony fizetésekről. De António elvtárs következetesen kiállt a portugál múlt mellett, és titokzatosan mosolygott.

– António te ugye egy portugálnak dolgoztál?

– Igen… – mosolygott – Az igazgató úrnak. Jó főnök volt. Nagyon jól bánt velem.

– Ott Biében?

– Nem, már itt Luandában. Én már régóta itt élek fiatalúr… maga még meg sem született …

A széken ültem, és vártam, hogy folytassa, de António elvtárs csak pakolt tovább a konyhában és csendben mosolygott. Mindig ugyanolyan konyhaszaga volt, még akkor is, ha megfürdött. Fogta az üveget, megtöltötte forralt vízzel[1] és visszarakta a hűtőbe.

– De António, én még kérek vizet…

– Fiatalúr, most már elég lesz – mondta – ha nem marad elég hideg víz az ebédhez, az anyja dühös lesz.

Ahogy visszarakta a vizet a hűtőbe és letörölte az asztalt, érezni lehetett rajta, hogy szeretné, ha nem lennék a konyhában. Csak zavartam a szabad tevékenykedésben és egyébként sem szerette, ha bárki is ott volt a konyhában. Ez a tér az övé volt.

– De António…nem gondolod, hogy annak kéne parancsolnia Angolában, akié az ország? Mit csináltak itt a portugálok?

– Fiatalúr, akkoriban a város nagyon tiszta volt… és volt minden, nem szenvedtünk hiányt semmiben….

– De António nem érted, hogy ez hazugság… A feketék nem kaptak rendes állást, alig kerestek valamit.

– De volt mindig kenyér a boltban és jártak a buszok rendesen… – mondta mosolyogva.

– De mi van a szabadsággal, António… hát nem érted?

– Miféle szabadsággal? Szabadok voltunk. Szabadon sétálhattunk az utcákon, meg minden…

– Nem erről van szó António – álltam fel a székről. – Nem angolaiak irányították Angolát, hanem a portugálok. Ez nonszensz.

De António elvtárs csak nevetett.

         Mondataira csak mosollyal válaszolt, és látva lelkesedésemet felsóhajtott: „jajj te gyerek”, kinyitotta a kertre néző ajtót és szemeivel João elvtársat, a sofőrt kereste. „Őrületbe kerget ez a gyerek” mondta João elvtársnak, aki csak ült és mosolygott a mangófa árnyékában.

         João elvtárs a minisztérium sofőrje volt. Mivel a papám a minisztériumban dolgozott, João gyakran fuvarozta. Sokszor kaptam én is az alkalmon, és elvitettem vele magam az iskolába. Sovány volt, sokat ivott, olykor részegen jelent meg reggel és senki sem akart beülni a kocsijába. António elvtárs azt mondta róla, hogy már hozzászokott a szervezete az alkoholhoz, és nem okoz neki problémát a vezetés még részegen sem, de én mégis féltem. Egyszer, amikor elvitt az iskolába, beszélgetni kezdtünk:

– João te jól érezted magadat, amikor itt voltak a portugálok?

– Tessék, fiatalúr?

– Tudod, a függetlenség előtt ők parancsoltak itt Angolában. Te jól érezted magadat azokban az években?

– Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…

– Persze, hogy más volt João, de ma is más. Az elnök elvtárs angolai, angolaiak irányítják az országot, nem portugálok…

– Igen fiatalúr… – João felnevetett, majd fütyülni kezdett.

– Te portugálokkal dolgoztál João?

– Igen, de akkor fiatal voltam, szolgáltam a seregben is…

– António elvtárs szerette a portugálokat… – provokáltam

– António elvtárs öregebb – mondta João és én ezt nem nagyon értettem.

Elmentünk néhány ronda épület mellett, integettem egy tanárnő elvtársnak. João rögtön rákérdezett, hogy ki volt az, én meg azt feleltem: „María tanárnő. Ebben a negyedben laknak a kubai tanárok.”

Kirakott az iskolánál. Az osztálytársaim azon röhögtek, hogy kocsival jöttem suliba. Mindig jól körberöhögtük azt, aki kocsival jön, ezért már előre tudtam, hogy engem is ezzel heccelnek majd. De nem csak ezen nevettek.

– Mi van, min röhögtök? – kérdeztem. Murtala épp arról storyzott, mi történt tegnap délután María tanárnővel. – Az Ángel tanár úr feleségével?

– Ja, ja – mondta Helder röhögve. – Ma reggel az osztályteremben akkora volt a káosz, hogy intőt akart adni Célio-nak és Cláudio-nak. Ők meg felpattantak a helyükről, hogy odarohanjanak a tanári asztalhoz vitatkozni és a tanárnő erre azt mondta, hogy – Helder alig bírta folytatni a röhögéstől, tiszta vörös volt a feje – szóval a tanárnő erre azt mondta, hogy „a földön maradni ott a helyüknél!”

– Igen, és? – én is nevetni kezdtem mert a többiek mind nevettek.

– Ledobták magukat a földre.

Erre aztán végleg kirobbant a nevetés. Bruno-val szerettük húzni a kubai tanárokat mert néha nem értették jól a portugált, nagyon vicces dolgokat mondtak spanyolul, mi meg olyan gyorsan káromkodtunk, hogy semmit sem értettek belőle.

– De a legjobb még hátravan…- hajolt közel Murtala.

– Na, mi?

– A tanárnő erre elsírta magát és hazahúzott!!! – Murtala teli szájjal nevetett – Eltiplizett csak ezért!

         Délután matekóránk volt Ángel tanár úrral. Ahogy belépett az osztályterembe látszott rajta, hogy nagyon kivan, nagyon szomorú. Oldalba böktem Murtalát, de nem nevethettünk. Mielőtt elkezdtük volna az órát, a tanár elvtárs azt mondta, hogy a felesége nagyon szomorú, mert a diákok fegyelmezetlenek voltak, miközben egy újjáépülő országnak pont hogy fegyelemre van szüksége. Beszélt Che Guevara elvtársról, a fegyelemről meg arról, hogy jól kellene viselkednünk ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok az országunkban. Az volt a szerencse, hogy senki sem köpte be Célio-t és Cláudio-t, mert tuti intőt kaptak volna ebben a nagy forradalmi hevületben.

         A szünetben Petra azt mondta a Cláudio-nak, hogy bocsánatot kellene kérniük a tanárnő elvtárstól, mert jószívű, kubai és azért van itt Angolában, hogy segítsen nekünk. De Cláudio-nak egyáltalán nem tetszett az ötlet és azt mondta, hogy ő csak engedelmeskedett a tanárnő felszólításának, amikor ledobta magát a földre.

         Mindannyian szerettük Ángel tanár urat. Egyszerű volt és kedves.  Az első tanítási napon meglátott egy karórát Cláudio csuklóján és megkérdezte tőle, hogy az övé-e. Cláudio nevetett és azt válaszolta, hogy az övé. Erre a tanár úr azt mondta, hogy ő már nagyon régóta dolgozik, de még mindig nincs karórája. Ezen teljesen ledöbbentünk, mert nálunk az osztályban majdnem mindenkinek volt órája. A szintén kubai fizikatanárnő is nagyot nézett amikor meglátta, hány számológép van az osztályban. De nemcsak Ángel tanár urat és María tanárnőt szerettük, hanem a többi kubai tanárt is. Velük valahogy más lett a tanítás. Választottak minden tantárgyból két felelőst, aminek eleinte nagyon örültünk, mert egyfajta al-osztályképviselő volt, aztán később már senki sem szeretett annyira tantárgyfelelős lenni, mert segíteni kellett a gyengébbek felzárkóztatásában, tudni kellett mindent az adott tantárgyból és nem lehetett 18-asnál[2] rosszabb jegyet szerezni. De a legrosszabb az volt, hogy meg kellett csinálni a házi feladatokat, mert a tantárgyfelelős minden óra előtt leellenőrizte. Naná, hogy a szünetekben gondok adódtak abból, hogy a tantárgyfelelős most megmondja-e a tanárnak vagy sem, ha nem volt kész valakinek a házija. Bruno-t egyszer vérző orral kórházba kellett vinni emiatt.

         Az utolsó órán benézett az igazgatónő elvtárs. Nagyon szerettük, ha valaki belépett  az osztályterembe, mert rögtön vigyázzba kellett állni és hangosan köszönni, amit kihasználtunk arra, hogy teli torokból ordítsuk: „jóóóó napoooot igazgatóóóónőőőő elvtááárs”.

         Az igazgatónő elvtárs csak azért nézett be, hogy figyelmeztessen minket a Nevelésügyi Minisztérium biztosának látogatására. Nem tudni, pontosan mikor, de a napokban az iskolába látogat a Nevelésügyi Minisztérium biztosa, ezért jól kell viselkednünk, ki kell takarítanunk a sulit, az osztálytermet, a padokat, reprezentatív (azt hiszem ezt a szót használta) öltözékben kell jönnünk és, hogy a tanárok majd mindent elmagyaráznak részletesen – mondta az igazgatónő elvtárs.

         Senki sem mondott semmit, senki sem kérdezett semmit. Persze csak akkor pattantunk fel és vágtuk magunkat vigyázzba, amikor az igazgatónő elvtárs elköszönt: „akkor a holnapi viszontlátásra” ami nagy dolog volt mert más volt a szokásos „találkozunk a jövőhéten”-nél, úgyhogy mi is jó hangosan köszöntünk el: „a hoooooolnapi viszontláááááátásra igazgatónőőőő elvtááááárs!”.

 

                                               (Urbán Bálint és Borbáth Péter fordítása)



[1]   Luandában a közhigiéniai viszonyok miatt csak a forralt víz alkalmas ivásra. (A fordítók)

[2]   Az Angolában is érvényes portugál iskolarendszerben az osztályozás egy 0-20-ig terjedő skálán történik. (A fordítók)

Holnap is szolgaként halok

 

Ismét egy ocsmány, megkeseredett napot kezdek a gyárban. Majd minden napom így indul ott már, ilyen kedvetlenül. Hányszor megbeszéltem magammal, hogy ott hagyom az egészet, és többet sosem jövök vissza. Aztán jönnek a hétvégék, a pénzért ácsingózó napok és rájövök, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem tartok semerre, ezt már régóta tudom.

A kantáros munkanadrágomat magamra veszem, fölé pólót, és a sose mosott védőcipő is rákerül a lábamra. A szerszámaimat bepakolom a zsebeimbe, és készen állok, hogy fölvegyem a műszakot.

Bent eszméletlen meleg van és levegőtlenség. Már öt perc után kezd folyni az izzadtság a hátamon.

A művezető odalép hozzám és kezet fog velem.

-Szevasz! –mondja mosolyogva. A fogai úgy állnak, mintha egyszer, régen egy üregi nyúl akart volna lenni.

-Jó napot –felelem álkedvesen.

-Na mi van, kialudtad magad? –kérdi még mindig mosolyogva. Legszívesebben pofánverném.

-Szo-szo –válaszolom a fejemet ingatva.

-Figyelj, ma lehet, egy kicsit húzósabb napotok lesz, négy géppel is át kell állni és ügyelni kéne a műhely rendjére is, mert holnap és holnapután is megrendelők jönnek körbenézni.

-Oké, meglesz –lököm oda.

Gépszerelőként vagyok beosztva egy papír-újrahasznosító üzemben. A gépek kezelését, amelyekre szakosodtam ott, többnyire betanították, de a nagy részére magam jöttem rá. Már hónapok óta tizenkét órázok. Van, amikor, tizenhat órát is bent kell legyek, hiszen annyi meló van, és nincs megállás. A főnökség azért meg van velem elégedve.

Egy órája vagyok a műhelyben és a levegő semmit sem akar hűlni, sőt. Mintha az időjárás is tetézni akarná a kínlódásomat. A homlokom állandóan deres és a hátamon is ömlik az izzadtság. Ennél már csak a fásultság és a fáradtság rosszabb, amit érzek. A kávé nem nagyon akar hatni, inkább egy kiadós alvás tenne helyre, de nem lehet. A szavak kevesek ahhoz, hogy leírható legyen, milyen undort érzek, hogy itt kell lennem.

-Szevasz! –jön oda egy másik gépszerelő, aki velem egy műszakban dolgozik. Egy igazi szemétláda. Folyton a disznó vicceivel, meg a hímsoviniszta dumájával próbálja fölhívni magára a figyelmet.

-Helló –nyújtom a kezem neki.

-Mi újság? –fogadja a kézfogást.

-Meleg van. Ez iszonyú –válaszolom semmitmondóan.

-Ó, ugyan már! Volt már itt melegebb is. Egy férfinak ezt viselni kell.

-Hát, azért egy kabát már nem férne el a hátamon –próbálok poénkodni, hátha érti.

-Ezek a fiatalok, állandóan csak a nyavajgás –mondja bazsajogva, és otthagy a gép mellett. Majdnem beintek neki a háta mögött.

Messziről sem ismeri azt a szót, hogy kollegaritás.

Körülbelül úgy három órája vagyok bent, eddig csak egyszer jutottam ki vécére. Néhol egy könnyű elektromos hiba, amit kijavítok, de semmi lényeges. Miért vagyok én itt és miért nem lehetek egy kicsit önmagam?

Hallgatom, ahogy szuszognak a gépek és nyikorgó neszekkel könyörögnek egy kis megállásért. Ők még nem tudják, hogy nem lehet.

Ahogy figyelem, hogyan megy át a papírhulladék a gépen, átvizsgálva azt, kicsit megszédülök. Az órára nézek, úgy tíz órát kell még bent lenni. Kicsit émelyegni kezdek. Nekidöntöm a fejem a gépnek és lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, nagyon…

Úgy fél perc után felnyitom a szemem és sokkal jobban érzem már magam. A szédülés megszűnt, és a levegőt is tisztábbnak érzem. Már nincs is melegem. Kicsit furának látom az üzemet, de nem vészes. Már megszoktam ezeket a hullámzásokat. Sokszor éreztem már magam úgy, hogy mintha nem is lennék a saját testemben.

Kifelé tartok az üzemből, a szerszámaim a lyukakkal díszített zsebemben csörögnek, és arra gondolok, milyen finom lehet az a szendvics, amit a barátnőm csinált nekem, amikor halálra rémülök. Az, amit látok nemcsak sokkol, hanem egyenesen azt hiszem, hogy hallucinálok, hogy meghülyültem.

Ugyanis elmegy mellettem saját magam. Pontosan ugyanolyan pólóban, amilyenben vagyok, ugyanolyan cipőben, amit viselek és ugyanolyan hosszú orral, amit kaptam édesanyámtól. Teljesen úgy néz ki, mint én. Ahogy megállok az ajtóban, hétköznapi járásommal, csak elmegyek magam mellett. Én meg állok és a tarkómra nézek: pont ugyanott van elgépelve hajam. Csak egyszerűen sétálgatok a gépek mellett, miközben én ledermedek a bejáratnál és az állam majd leesik. Sosem láttam magam kívülről, de remegni kezdek a látványtól.

Bemegyek az étkezőbe és előkapom a szendvicsemet a hűtőből. Tojásos majonéz van benne sajttal, a kedvenc összeállításom, de egy falat sem megy le a torkomon. Csak azon gondolkodok a falra meredve, ez hogyan lehetséges. Fölvetettem azt a gondolatot is, hogy szellem lettem, de miután rácsaptam az asztalra, a tenyerem erősen csípni kezdett, így ezt az ötletet elvetem. Az öltözőben megmosom az arcomat jó hideg vízzel, hátha észhez térek.

Ahogy visszaérek az üzembe, ismét összeugrik a gyomrom. Ott térdelek az egyik masina előtt és valamit bütykölök. Egy ideig csak állok az ajtóban ismét és nézem, ahogy az izzadtság átüt a szürke pólómon. Kimegyek inkább rágyújtani a dohányzóba és bele sem gondolni, hogy vajon tényleg megőrültem. Jó mélyen tüdőzöm a füstöt és az jut eszembe, legalább ez átmossa az agyamat.

Visszanézek bátortalanul a műhelybe és az a gép, amit az előbb piszkáltam, már áll. Veszettül sípol, mint egy kecske, akinek a szarvát rángatják. Körbenézek és észreveszem magamat, ahogy a szerelő kollégám üvölt velem a placc kellős közepén. Hevesen gesztikulál, én meg állok zsebre tett kézzel és röhögök rajta. Minnél hangosabban kiabál, annál jobban mosolygok a pofájába. Az ajtóban állva lever a víz és ismét remegni kezdek.

Meg se bírok moccanni, mintha odaszögeztek volna a bejárathoz.

Egy ideig még veszekszik velem a munkatársam, majd elindul a dolgára, én meg elkezdem helyre tenni a munkaterületet. Úgy egy percig tologatom a békát, majd ellököm magamtól és odamegyek beszélgetni az egyik nőhöz, aki a szalag mellett áll.

A libabőrözés nem akar elmúlni és kicsit bejjebb lépek a műhelybe, épp, hogy egy lépést az fém ajtótól. Nem bírom levenni a szemem magamról. Jókat dumálok a fura szalagmunkás sráccal is, Lütyővel, ahogy bent hívják őt. Még életemben nem szóltam hozzá azelőtt két szót se.

Egy ideig csak beszélgetek vele és jókat hahotázok, majd belenyúlok ismét egy jól menő gépbe, ami percekkel később megáll. A gépkezelő kollégámnak még vörösebb a feje, én meg csak röhögök rajta, ahogy szentségel magában.

Egy ideig ülök a széken, amire helyet foglaltam, hogy figyelhessem magam, és a remegés még mindig nem múlik. Kicsit pánikba estem, meglehet.

Aztán belép az ajtón a nagygóré, az egész gyárnak az atyaúristene. Az ő szava mindent fölülír. Évente vagy kétszer néz be, talán. Ha azt mondja, hogy pókjárásba énekeljek Madonna-slágereket, nekem szemrebbenés nélkül teljesítenem kell. Jó magas, frissen borotvált, ősz hajú és rendkívül gyanakvó tekintetű az öreg.

Annyira megijedek a látványától, hogy föl is állok a székről, hogy kezet rázzak vele, de nem vesz észre. A szívem még az eddiginél is jobban kezd kalapálni.

Helyette inkább a műhely közepén a békát támasztó magamhoz megy. Kezet fog velem, egy ideig tök jól elvagyok vele. Még egyszer hangosan fel is nevet, ami azért furcsa, mert tudniillik, őt még nagyon kevesen látták örülni valaminek.

Már éppen kezdek megnyugodni, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor váratlanul pofán vágom a nagyfőnököt. Egy gyönyörű szép állassal kínálom meg az igazgatót, az meg a földre rogy erőtlenül. Ahogy állok a műhely közepén, csak röhögök a fekvő test fölött.

Akkor lett teljesen elegem, és elindulok magam felé. Mi a fenét csináltam? Hogy üthetem ki egykedvűen a főnököt, amikor ilyen rossz anyagi helyzetben vagyok és nincs semmi más esélyem az életbe maradáshoz? Igaz, hogy rabszolgaként akarnak tartani a végtelenségig, de csak így élhetem túl az egészet, ameddig nem történik valami csoda. Legszívesebben azonnal felpofoznám magamat. És ahogy lépkedek magam felé, először a saját szemeimbe nézek. A kicsit fakó, barna szemeimbe. Közben vigyorgok, ahogy állok a moccani nem akaró test előtt csípőre tett kézzel…

Nedvességet érzek az arcomon.

Valaki eszeveszettül rázza a vállamat.

-Kollega, magadnál vagy? –kérdi egy ismerős, karcos hang.

A földön fekszek. Ahogy magamhoz térek, az az első, hogy fölfedezem, milyen hangosak is ezek a gépek. Szinte fülsüketítőnek érzem.

Az ST nevű tákolmány mellett terültem el.

-Mi a franc történt? –érdeklődöm a szemem fölnyitva. Vagy öten állnak fölöttem.

-Ne hívjunk mentőt? –kérdik többen a szalagmunkások közül. Lütyő is ott áll.

-Semmi szükség nincs rá, csak adjatok egy kis vizet, mert majd szomjan döglök. Mindenki csinálja nyugodtan a dolgát –kezdek határozottabb lenni.

Aztán eszembe jut, hogy én még mindig a műhelyben lehetek, de nem. Senki hozzám hasonló alakot nem látok az üzem környékén. Nagy kő esett le a szívemről. A csavarhúzót és a földre hullott szerszámaimat bepakolom a zsebembe. Aznap másodszor.

A műszakot azért lenyomtam, otthon egy kicsivel kevesebbet tudtam pihenni, mint máskor.

Másnap behívott magához a nagyfőnök és közölte, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal, bár fizetésemelést most nem tud biztosítani. Mosolyogva kezet fogtam vele, és ahogy visszafelé tartottam az üzembe, szomorkodva vettem már sokadszorra tudomásul: az ő játékszere vagyok.

Ki tudja, talán életem végéig.