A felnőtteknek néha sejtelmük sincs, mekkora hatással lehet egy-egy mondatuk, gesztusuk, nézésük, ruhafodruk, ujjmozdulatuk, akármilyen apróságuk egy gyermeklélek későbbi fejlődésére.

Ez nem normális, mondja az asszony, a haja belecsavarva a halványrózsaszín törölközőbe, ez teljesen meghibbant ez a gyerek, mondja őszinte kétségbeeséssel, mintha valóban lényeges dolog volna az ellenőrző füzet utolsó lapjainak egyikére firkantott pár sor (amiből ez a legfontosabb rész, legalábbis az anyuka számára: “ezúttal gyermekét igazgatói intőben részesítem”), mintha kicsit az ő életét is érintené, mintha bármibe is beleszólna, ami ővele kapcsolatos. A lány csak áll a konyhában, nem mer leülni a kanapéra (az mégiscsak illetlenség volna, a leszaromság egyik feltűnőbb kifejezési módja), a gyerek a szobájában, ki sem fog jönni onnan néhány napig, egyszerre szégyelli magát és fájlalja az igazát. A bébiszitter nem is nagyon érti, most miért neki kell végighallgatni megint ezt a panaszáradatot, ő nem volt ott azon a rajzórán, őt aztán tényleg nem terheli semmi felelősség.

Kopott délután, mintha tavasz helyett ősz. Csak a madarak csicsergése.

Gyere, mondja a nő, miután már szépen beszárította a haját, s összegombolta hónapról hónapra egyre puhuló-növögető hasán a szoknyát. Gyere ki a kertbe, a virágaimhoz. Látod ezeket, milyen szépek? – sóhajtozza, szét a parfümillatát a virágai közé, a lány szinte szédül, akaratlanul is meghőköl egy kicsit – nézd, milyen gyönyörűek, tényleg, még el sem árultam a titkot, hogy mit adok nekik, mivel segítem őket, hogy átvészeljék az óceáni éghajlatot a trópusi alaptermészetükkel – s miközben sóhajtozik tovább, és szürcsöli a drága kávét, amit a drága kávéfőzőgép, amit az unalmas férje vett neki még karácsonyra, olyan profin elkészít, mintha egy étteremben pincérek hoznák ki, neki tényleg csak gombokat kell nyomogatni meg egy maréknyi kávébabot be a gépbe fölülről -, megjelenik a cica, ezt vidékről hozták, látszik is rajta, a trópusi növények és vajpuha pázsit csábításai ellenére sem hízott el, olyan eleven, lepkét kerget (általában, de most nincs lepke, mert már lement a nap, és kezd hűvösödni a tavaszi kert, úgyhogy a lepkék is nyugovóra tértek), szóval megjelenik, és az asszony lábaihoz tekergőzik, hogy azért mégiscsak kapjon valami ételt –

szóval ezt kéne beadni valahogy a gyereknek, mondja majd két hét múlva az apuka, ugyanebben a kertben, ugyanebben az időpontban (még a macska is ugyanígy, de a lány lábainál, a nőket valahogy jobban kedvelte annak ellenére, hogy kandúr), csak kicsit világosabb és langyosabb légviszonyok között, mert tavasszal, a friss erőre kapó természet meg ugye tudjuk, a kamasz-vagy serdülő egyenlő tavasz-metaforák, tehát tényleg sokat tud változni az idő ebben a gyorsan változó korban -, szóval ezt kéne, mondja a pilóta, robosztus, bajszos ember, csupa nyugalom, csupa érzéketlenség (talán akik igazán közel járnak az istenhez nap nap után, mind ilyenek): elhagyott az asszony, vallja be, még mosolyog is hozzá a bajusza alatt: elhagyott, ismétli – ezt kéne beadni a gyereknek. A lány áll tovább mozdulatlanul, erre igazán nem lehet mit mondani, bár talán kéne valamit, hogy hát igazán sajnálom – de a férfi is csak áll tovább mozdulatlanul, talán rezignáltan, gondolja a lány, ez a legmegfelelőbb szó, csak áll, és egyáltalán nem vár részvétnyilvánításokat, ő sem sajnálja magát, az élet megy tovább. (A lány csodálkozik azért azon egy picit, hogy nem kérdez tőle semmit, például olyat, hogy te lány, te bébiszitter, nem láttad te az asszonyon, hogy el akar hagyni engem meg a gyereket? – mert ha ezt kérdezné, a lány tudna válaszolni, hogy:

de igen, láttam, mert:

azon a napon, amelyiken az asszony először szembesítette magát az igazgatói intő tényével azáltal, hogy hajmosás előtt belekukkantott a kislánya ellenőrző füzetébe, akkor a lány igenis észrevett valami törést, nem a fel-alá járkáláskor, az eléggé megszokott volt ebben a famíliában, mert nagy házban laktak, ahol lehetett fel-alá járkálni, hanem amikor kitessékelte őt a kertbe, a lábainál ott törleszkedett a vörös kandúr, az orrát belenyomta a trópusi virágokba, és idegesen kortyolgatta a frissen főzött kávét – nos igen, akkor történt, mert a nő elárulta a titkot, végre-valahára elárulta, hogy mi a titka annak, hogy ezek a növények így, ilyen épen megmaradtak-)

– De a férfi nem kérdez semmit a lánytól, és nem is mond mást a továbbiakban, csak azt:

Szeretném, ha ideköltöznél hozzánk, és anyja lennél ennek a szerencsétlen kislánynak. Jól megfizetnélek.

Ezzel a kérésével vajon feleségül kért? -, nevet nem sokkal később a lány barátnője, aki, mint már tudjuk, szerette a meséket, és aki, ezt még nem tudjuk, nem csak úgy szerette elmondani élete bizonyos eseményeit, mintha történetek, sőt, mesék volnának egy nagy-nagy mesekönyben (aminek mondjuk az lenne a címe: a lány barátnőjének élete, illusztrálta satöbbi), hanem más emberek életének eseményeit is szívesen kezelte úgy, mintha azok történetek vagy mesék lennének (még nagyobb könyvekben, és a sok könyv egy sokkal nagyobb könyvtárban etc.): lehet, hogy feleségül kért, kuncogott ezen, de a lány hamar leintette: nem bazdmeg, ez nem vicces, ez nem poén, a nő tényleg elhagyta, és nekem most döntenem kell egy emberi élet felett. (Mint az eutanázia vagy az abortusz.)

Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.

– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.

– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?

– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál.  Bevallom, kissé meghökkentett.

– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.

– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.

– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.

– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.

– De hát miért?! – üvöltöttem.

– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.

Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.

Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.

Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.

– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:

– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?

– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.

 Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.

Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.

Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?

LEZÁRVA: 2010. november 28-án

DŐLJÜNK A JELENLÉT HÍV ÖLÉBE

(Vágatlan stúdióváltozat vagy werkszöveg, állandó munkafolyamban)                                                                                                    

“(…) eztán minden szeptemberben, Pjotr Ivanovics, akarja önt a Balaton!”   

(Anna) 

       ” Mindenkiben két ember él.

 Az egyik bele akar rúgni a bevásárlókocsiba,

a másik nem (…)”

                                                                                                                          (ismeretlen kocsmapróféta)

Nehéz arra gondolnom most, mire gondolhatnál. Akkor segítsen a táj, a szeptemberi, amikor éppen koplaláshoz fog, és vérezni kezd a vadszőlő a házfalon. Mert elég volt a pazarló nyárból, amely úgy szórja fényét, hőségét, mint egy aranyifjú a családi vagyont, mára az édesanyja ékszerei, meg a cukorgyár is oda. Néhány hónap alatt, mintha egész világokat kártyázott, kurvázott volna el, több ezer holdat dologtalan. És most, hogy mindent elbandázott, eldőzsölt, mikor már egy egész élettel tartozik, szájba lövi magát egy vadászpuskával, nem becsületből persze, inkább csak úgy…

Eldördül hát. Varjak riadnak fel tohonyán a tarlóról, akárha november lenne, elseje és alattuk zsíros, ragacsos szántás. Fűszeres illatú, török cigaretta füstöl még a hamutálban, az utolsó és agyvelő lóg a csilláron, könyvek gerincén csorog, mászik a nippeken. Nézz ki az ablakon! Ne onnan, innen, a vonatéból! Tessék! Maguk elé néznek a napraforgók az ólmos ég alatt, és gabonaszín párlat forr az üvegedben!

− Tehát, van egy üveg whisky a táskámban…?

− Igen.

− Ezt vágta hozzám a nyár…?

− Nem, megvetted a boltba és becsomagoltad…! Persze, hogy a nyááár, de rád hagyta inkább, mint gyerekkorodban a szilvalekvárt az ősz…

− Kihűl majd bennem az a párlat, mint egy Dunába hajított aranygyűrű…

− Ugyan kérlek, hagyjuk a zavaros képeket, egyébként, legalább kivárhatnád a végét!

− “Micsoda degeszre tömött zsebei voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”

− Dehogy! “Micsoda képzavarai voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”. Tessék! Ezen nevethetsz! Szóval, lehetne tisztább az égbolt, ha nem is mennyei, fényes, derült legalább, az alá mindent odaképzelhetnék könnyen. Utazol hát! Vonat csattog alattad, és nyomodban épüljön a vasút vagy éppen a mozdony előtt… De fordítva, inkább szedjék föl utánad a síneket. Egy üveg whisky van már a táskádban, mi még? Rózsaszín legyen egy szem fájdalomcsillapító a piperédben a fogkefe mellett, amire rágyűrheted később a szennyest, a még feleslegesen tiszta és márkás ingeket.

− Vigyél dolgokat, amiket ott felejthetsz, vigyél valakit, aki ott felejthet, és többeket, akik nem felejtenek ott, vagy el legalább…

− Ugyan, mégis, hol akarsz feltűnni ilyen szöveggel, ezt még a naplómba se írnám be, amit nem mutatsz meg senkinek… Na, most kimész vécére, mert akkor vagyunk ilyen feszültek, ha vizelned kell. Átvágsz a dohányzószakaszon, megnézed, világít-e a piros lámpa az ajtó fölött: nem; benyitsz, lötyög a padlón a húgy, betoccsansz, majd visszafelé széthordod a folyosón. A cipőd orrával felhajtod a vécédeszkát és hozzáfogsz. Fékez a vonat, a visszatérő bakelit ülőke feketén csap rá az aranyló sugárra, megbillensz, és mellémegy…, neked is. Tocsogva tovább, nézel szappan után, hiába; víz a csapból nem folyik, azért taposod a pedált, hátha, ám mégsem hiányzik a nem létező papírtörölköző. Megnéznéd, hogy mutatsz az összekarcolt tükörben, de eltakarja a szemedet a felirat: “itt kurtunk évike joci 1997. december 5.” Szegény Évára gondolsz, milyen lehetett itt, neki, tíz éve lassan, aztán kifordulsz végre. Ütközésig tárod a vonatajtót, megfogódzkodsz, és kitartod a fejed, elnézel a kanyarodó szerelvény síkjában. Élvezed, hogy kapaszkodik eltátott szádba a szél, tépi a hajadat, rongyolja az inged, hogy vörösödik a szemed, szárad a torkod, hűlnek a fogaid. Erről tudod, mi jut az eszedbe?

− Nem, nem egészen…

− Nem egészen? Várj, segítek! Dunakeszi, sportrepülőtér. Egy Ancsa, azaz Antonov 2-es típusú, egymotoros, dupla szárnyfedeles, szovjet gyártmányú repülőgép felé sétálsz. Ebből gyártották a legtöbbet a világon. Utazósebessége 130 km/h. Az imént, még a földről bámultad, milyen lassan száll, mintha éppen elfelejtené, hogyan kell, és mindjárt leesne az égről. “Oké, Picur, pörgesd be, aztán ne igen dobáld, szüzek a srácok, még a végén engem is lerókáznak!” – humorizál Lali, az ugrató parancsnok. Feldörög a motor, arcodba száll az első gázfröccsök sűrű korma. Kiszáradt, fáradt szemedet dörzsölöd, alig aludtál az éjjel. Fáj a derekad, mert hátadat a 15 kilogrammos RS-9 típusjelzésű, NDK gyártmányú, körkupolás katonai gyakorlóernyő húzza. Felülete 74 négyzetméter, a kioldástól számított nyílásidő 9 másodperc, biztonságos nyitási magassága 300 méter. 120-130 km/h sebességű szabadesésből fékez majd 2,3 m/s süllyedési sebességre néhány másodperc alatt, ha véletlenül keresztbe kötötted a combhevedert, kiköpöd a golyóidat. Mert hallottál ilyen esetről, ellenőrzöd gyorsan. Rendben! Felkapaszkodsz a gépre. “Na, madárkák, indulás van, az ajtót nyitva marad, mert büdös a lábatok!”- vigyorog a Lali.

És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.

Nolite timere, galambocskáim. Ez a magánszám némileg előfeltétele egy orfikus nyitánynak, vállalt talánynak, az előkelő értelem röhejes zavarának. Éhen maradtam a tápláléklánc csúcsán, szomjam sem olthatom árral szemben, kifelé jövet Gargantua torkán, világot látni túl az ösztrogén zónán, vadhajtásként rémisztgetni a legnemesebb érzelmekbe szemzett szelíd jellemet, csujogatni anyáink temetésén, beleremegni egy dicséretbe, és sírni napfelkeltekor, és sírni napnyugtakor. Hordjátok szét pászkatestem, vérrel keverheti, akinek hasától jobban már csak emlékezni akarása dagad. El akarok fogyni.

Ha az álmok valóra válnak, nincs menekvés. Lassan átlátszóvá válnak addig tisztelt mozdulatok, alatta tudott, de eddig nem látott álmok. Kudarc. És ezt mi mind megtehetjük. A tökéletlenségünk ad hozzá erőt, akárcsak ahhoz, hogy életveszély híján töketlenek legyünk. Még nem megyek vissza, gondolta. Már egy ideje az örök visszatérés gondolata foglalt volt. Istenülés. Foglalj helyet. Szakítsd meg életed filmjét, szokta mondani, amikor elmerül saját történetében, hagyd a sztorit, amikor hivatalos megbeszélésen van, történetektől zsong naphosszat, mint bódult kaptár, a fej. Ám legyen, gondolta. Majd a késért nyúlt.

Életet, mondta, mikor arcán átlósan áthúzta a pengén feszülő sebet. A jel átment és ott is maradt. Fiam, mondta, van alkohol a táskában, baloldalon, a tépőzáras fül alatt. Ugyanott tű és cérna. A tükröt az autótáskában találod. Hozd ide, kérlek.

Mit mondjak neki, gondolta, amikor hét éves? És mit, ha már huszonhárom lesz? Talán hagyom majd, hogy ő beszéljen. Add istenem, hogy legyen majd mondanivalója. Mindent majd.

A fiú visszatért, hátát egy fának támasztotta. Orrából csöpögött a vér. Kezében a kívánt dolgok. Szeme nedves, tekintete tiszta, arca kisimult, üde, ajkán enyhe vigyor. Azért az ég kék volt, így emlegették később ezt a napot.

Csak egy kicsit még, tarts meg így, gondolta és mondta. A vágás mély volt, hogy hiteles legyen. Kitámaszthatod a tükröt a térdemen, nem esik le. A ruhádon elég lesz ennyi vér, dugj papírzsebkendőt az orrlukadba, mondta. Ne haragudj, gondolta.

Megtaláltak minket, mondta a fiú, öten vannak, botokkal. Aztán egy almát vett elő a zsebéből, aztán pólóján fényesítette, aztán beleharapott. Aztán csönd. Így telt el az az idő, amit a nap utolsó simításának neveznek. Az állólámpa mellett egy légpuska volt a terasz korlátjához támasztva. Mellette kopott fedelű bőrönd, rézszínű csat zárta, és egy átmeneti időket idéző olcsó utazótáska, újszerű állapotban, félig nyitva, benne gondosan hajtogatott ruhaneműk sorakoztak. A bejárai ajtó egy hokedlivel volt kitámasztva, fehérre festett deszkaborításán kockás törlőkendő, redői között műanyag, zöld szappantartó volt látható, kissé odébb átlátszó, üveg salátástál üresen.

Ne szédíts, Koppikám, mondta Idusa, majd letörölte könnytől megfolyt szemfestékét. Kicsi vagy még a hazudozáshoz. Egyébként apád nemsokára itthon lesz, úgyhogy igyekezz. Koppit csak az anyja hívta Koppinak, mindenki más Kornélnak szólította volna. Mégcsak nem is csúfolták emiatt. Koppi. Koppanó. A rézhuzalt keresem, mondta, a fészerben nem találom. Nincs fészerünk, szedd össze magad, mondta Konti (írd: Konty), aztán a puskát térdére fektette. Apád bármikor itt lehet. És mit mondok majd neki?

Koppi elgondolkodott. Láttam, amikor lelőtted, mondta. Ezzel itt, és a puskára mutatott. (Hogyan mondjam el?) Ez csak csíp, talán kicsit fáj. Nem halálos, mondta Konti Idusa. Ha akarod, segítek megölni, szólt Koppi és a szúnyoghálós teraszajtót kinyitotta. A mágnes hangot adott. Kénytelen voltam megszemélyesíteni magam. Hogy megjelenjek. Hogy célpont legyek. Igyekezetemben, mellyel próbáltam elszakadni attól, mi egy kabátbélésen keresztül rugalmas ághoz kötött, apró neszre lettem figyelmes bal vállam fölött. Növekvő árnyék, aztán homok a fogaim között. Rezignációs hét, szólt a hang. Maga is rímekben gondolkodik? Menekül? Úgy értem, önmaga elől. És maga szerint ez helyes? Mi a francot keres itt?

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.