Nagykanizsán 1966-ban születtem. Budapesten érettségiztem, majd 1991-ben az ELTE magyar-portugál szakján végeztem. A diploma után ösztöndíjasként hosszú időt töltöttem Lisszabonban és Santiago de Compostelában. PhD-dolgozatomat – melyet az első trubadúr, Vilmos herceg költészetéről írtam – 1996-ban védtem meg. Most középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat) tanítok két budapesti bölcsészkaron, a Károli Világirodalom Tanszékén és az ELTE BTK Portugál Tanszékén.
2004-ben főszerkesztője voltam a tanítványaim fordításait is egybegyűjtő A tavaszidő édessége című trubadúr-antológiának. Megalakulásától szerkesztem a Palimpszeszt c. internetes folyóiratot, amely 2000-től gyűjt ilyen tárgyú fordításokat. Barátaimmal most a trubadúrok erotikus verseiből készítünk válogatást (ld. a Prae 2005-ös decemberi számát)
A tudományos pálya mellett költőnek készültem. Az első trubadúr, Vilmos herceg álarcában írt “költeményeim” és más “alanyibb” verseim folyóiratokban jelentek meg (Mozgó Világ, Kalligram, Sárkányfű, Új forrás, Tiszatáj, Látó.) Az Esőváros c. regényt is talán az ugyanilyen című vers ihlette.
Első prózai művemet harminchat éves koromban írtam, ám az Esőváros – amelyet 2004-ben a Magvető jelentett meg – alaposan megváltoztatta az érdeklődésemet. Mihelyt pontot tettem a regény végére, belefogtam különféle novellákba, a versekre azóta is kevesebb idő jut. Közben az Esőváros elnyerte a Szépirodalmi Figyelő különdíját, és készül a Kalligram Kiadónál a szlovák fordítás is.
A második történelmi regény, a teljesen “másféle” Aranyhímzés mellett elkezdtem dolgozni a Magyar Dekameron című novellafüzéren, amelyből folyóiratok már közöltek részleteket.
Szórakozásképpen az interneten a Trisztán-regény új, kelet-európai verzióját készítem.

– Kerberosz ugat –

Valahol Amerikában, egy titkos földalatti kutatóközpontban már létezik olyan műholdas rendszer, amely le tudja fényképezni az érzelmeket. A rendszer azonban még nem eléggé kifinomult, ezért most olyanokon tesztelik, akiknek érzelmi élete az átlagosnál erősebb: a világ különböző tájain élő költőkön.

Az egyik monitoron 2008. szeptember 4-én déli 12 órakor a következő zoom-sorozat jelent meg: Európa – Kárpát-medence – Balaton – 71-es műút – Lepsény és Balatonkenese közötti szakasz – bordó Renault Laguna – Virrasztó Jenő – öröm – dicsőség. Virrasztónak és utasának földrajzi célját persze már jóval kisebb lelki felbontás visszaadta: Balatonpáfrányos. Virrasztó és Tarló B. Alfonz a Lombroso-díj átadó-ünnepségére igyekeztek. Verseikre kaptak díjat. Tarló B. nagyobbat, de irigységről szó sem volt, hiszen barátok voltak, szerették egymást. Kicsit viccelődtek azon, hogy most akkor melyikük zseni és melyikük őrült, de aztán megállapodtak abban, hogy mindketten zsenik és őrültek. Az irodalmi díjakról hasonlóképp vélekedtek: örültek az elismerésnek, de nem hitték, hogy a díj csinálja a költőt. „Nincs annak akkora természete” – mondogatták. Már nem is emlékeztek, melyikük találta ki.

Tarló B. vadonatúj fekete cipőjét nézegette elégedetten. Direkt az alkalomra vette. Virrasztóban a megelégedettség mellett egyre határozottabban kaparászott a nyugtalanság. A földalatti központban ezt az érzést 12:12-kor regisztrálták.

Páfrányos nagyon ki volt találva. A városka főutcája a Balaton felé lejtett, de ha az ember lekanyarodott balra, békebeli világban találta magát. A dombtetőtől a tóparti sétányig olyan időfüggönyön kellett áthatolni, amely mögött száz év előtti szecessziós hangulatok éltek.

Virrasztó és Tarló tudták, hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy ők éltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején, a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag korban, amikor az emberek még meg tudtak érni a halálra, és nem adták át magukat annak a nyüzsgő ürességnek, ami életet lélegez és tetteket hazudik.

Virrasztó Jenő tavaly már járt itt. Gyakorlott kormánymozdulattal kanyarodott be a Nyest utcába, és leparkolt a szálló bejáratánál. A kéttagú költőcsapat zajongva hatolt be a nemes vonalvezetésű kúriába.

A recepciós lány eléjük tolta a jelenléti ívet. Virrasztó rápillantott és megtántorodott. Tarló a 14-es szobát kapta. Tavaly, egy hasonló költészeti rendezvény alkalmával Virrasztó ugyanebben a szobában szállt meg szerelmével, Málna Georginával. Néhány hónapos szünet után itt találkoztak megint, hogy a tihanyi hegyen újra a jövőről beszélgessenek.

– Mi van, Jenő? Falfehér lettél.

– Cseréljünk szobát, Alfonz. Majd elmondom, miért.

Alfonz nem kérdezősködött. Ismerte barátját, és tudta, hogy mindennek oka van, még ha az élet merő sodródás is. Átadta a 14-es kulcsot.

Virrasztó belépett. A műszerek mutatói a föld alatt akkorát ugrottak, hogy kezelőjük, a családos, munkájának élő, fásult oregoni mérnökember ijedtében beleöntötte a kávét a klaviatúrába. A költő kulcsra zárta az ajtót, az ágyra ült. Itt találták meg Georginával önmagukat.

Lassan, hattyúszerűen merült el Virrasztó a dunnahabokban. A szálló szétnyílt, és ő süppedni, majd süllyedni kezdett, elkeverték a fájdalom és a hallgatás örvényei, a hortobágyi nádas forgott körülötte, csobogott a tekergő vízfal, nagykócsagok és nyári ludak repültek föl, szárnytollaikkal kavarták a világűrt, csillag hullott, átégett Páfrányoson, a szecessziós sétálókat beszippantotta a tűz, Georgina arca jött elő, ahogy sírva mondja a síró Virrasztónak: „Én mindig itt leszek neked,  amikor csak  akarod”,  és  eltűnt,  és  fölvillant  újra,  és Virrasztó már tudta, hogy merre tart ez a mágikus szédülés; etruszk romok, őszi erdők, koncerttermek, nagy nevetések nyíltak meg előtte és ő zuhant boldogan, reszketve, mert tudta, biztosan tudta, hogy az omlás a Föld közepében áll meg.

Földet ért. Kellemesen hűvös volt, hívogató sötét. Fölkelt, végignézett magán. Bőrsaru volt a lábán, fehér khitónját aranykapocs fogta össze. Virrasztó elindult embermagas cseppkövek, meszes víztől csöpögő falak, árnyékboltozatok között.   Tudta, hogy még mélyebbre kell ereszkednie. Meg kell keresnie őt. És ha megtalálta, el kell indulni vissza, fölfelé, nagy nevetéseken, koncerttermeken, őszi erdőkön, etruszk romokon át. Nem szabad hátrafordulni, csak képzelőerejében bízhat.

A műszerek elvesztették a jelet. A mérnökök hazamentek. Kerberosz tompa ugatása hallatszott. Ment a költő, élete legfontosabb kísérlete felé. Végső próbára tenni képzeletét.

Hawaii bennszülöttek jönnek, együtt rázzuk a zenére.

Hol van már az a jó érzés, hova is tehettem…túrom a táskám, hirtelen milyen mély lett, el sem éri a kezem. Meg kell lennie, biztos csak elcsúszott…aztán valamibe sikerül belekapaszkodnia az ujjaimnak. Húzom, nem eresztem, tűrhetetlen, akkor beledugom a fejem akkor!

Leskelődöm a táskámban, pont akkora méretű, mint a fejem, éppen, hogy csak tudom mozgatni. Jobbra eléggé nehézkes, mindig fennakad a hajszálam a cipzárra. Lécci nyissátok már föl a villanyt! Kösz. Megvan a hiba, a gondom még egy pár ujj volt. Próbálnék megszólalni, hogy héj, akkor már tisztázzuk a helyzetet. De csak pofoz, csapdos ez az eszeveszett kéz a táskámban. Kihúzom a fejem, hát ebből elég lesz. Becsúsztatom akkor az ujjaim, szépen óvatosan, közben kilóg a nyelvem is a koncentrálástól. Az étteremben meg mindenki engem figyel: zsuzsi épp a retiküljével vív sorsdöntő harcot. De minden rendben lesz, pánikra semmi ok!

Szóval ott tartok, hogy kéz be, figyelj, készülj…aztán meg elkaptam! Erősen markolom, szorítom azt a bizonyos kezet, ez több minden szkandernél. Húz, húzd, húznám, már érzem, jöhet, készen állok a fogadásra. A lábammal a falon támasztom magam, közben ordítok, ember, épp a boldogságomért küzdök! Az ásványvizet vénásan pótolják, de ez nem elég a nyüszítésemhez, már lassan ugatnom kell, úgy érzem.

Mesés harcom lassan a végéhez ér, már kikandikálnak a barna táskából a pirosra festett férfi körmök, torkom szakadtából nyögöm, hogy gyere! Ez az, vessző, kint van! A talált boldogság megszerzése után rothadó tejjel koccintunk. Hm, fincsi! De csak lebeg, világtalanul, holott én is vak vagyok egy pillanatig. Dobok rá egy pokrócot, aztán összecsomagolom és finom díszes ünnepi dobozban rejtem el. De előtte még:

A kezet épp rázom, a fotósok hada ellep ebben az ember feletti pillanatban. Apu megnyugszik, hát kislányom ez azért szép szülés volt, csak az a baj, hogy nem vettük fel videóra!

– De hát apu! Nincs is kameránk!

Előbb a tánc és aztán a zene

Vettem egy fúrót. De nem ám rózsaszint, ez fekete volt zöld sávokkal a fogó részénél.

Csak belépdeltem az üzletbe, ráböktem egy ilyen masszív kis szerkezetre és már dobták is a kosaramba. Sorakozás közben jutott eszembe, hogy szögek híján maradtam továbbra is, ezért mindenkit félrelökve visszabaktattam és 2 évre elegendő mennyiséggel felpakoltam magam. Újrasorakozásom közepette döbbentem rá, hogy nincs is otthon falam…

Mindegy is, felhúztam egyet (mert visszamentem az üzletbe még téglákért és cementért). 1 hónapos késéssel tudtam csak felfúrni a képeket a kék színre mázolt építményemre. Precízen, kimérten, pontosan helyeztem el a fotókat magamról, amikor eszek, nevetek, családdal, barátokkal, meg ilyenek. Fáradtan ugyan, de magammal 1OO%-san megelégedve mentem ezek után aludni.

-Úristen, bombáznak!

A párnámat a fejemre húztam, s úgy remegtem végig tovább az éjszakát. A lövöldözések aztán elcsitultak. Lévén, hogy egyedül voltam itthon, még a telefonért is nekem kellett kimásznom, ezért nagyon óvatosan és lassan kibújtam a rejtekhelyemről. Már világos volt, olyan öt és félhat között, mikor még megfordulok egy utolsó álom erejéig a vekker bántalmazása előtt. Körülszaglásztam. A szagok a legfontosabbak. Halottaknak nyomuk sem, a bombázástól pedig nem siketültem meg. Üvegdarabok a padlón, én meg végigsétáltam rajtuk mezítelen lábbal az ágyból kikelve pizsamában. Nem is fájt, csak…

A lakás rendben volt, semminek nem esett bántódása (csak újból ellopták a képzeletbeli panda macimat) kivéve az újonnan felszerelt képeknek. Fotók hevertek szanaszét a parketton, az arcomat a földhöz verték. Hoztam a partvist, felhúztam egy mesés zoknit és restauráltam a falam környékét. Mindent visszaszereltem, gond egy szál sem volt.

Azután újabb éjszakába indultam bele. A szokásos húsz forgás után gondolkodás közepette kapcsoltam ki magamat. De megint felriadtam, hasítottak, csörömpöltek, minden röpködött a lakásban. Felpattintottam a villanyt, láttam, megint csak a rólam készült képek potyogtak le. Másnap tettem egy próbát: összegyűjtöttem a régről készült fotókat, s csak olyanok kerültek fel, amelyeken nem is vagyok rajta. Rákacsintottam arra a szerzeményre, amelyen anyu csücsül, mikor még a 9O-es években együtt nyaraltunk. Tökéletesen megelégedve indultam el az ágyba este. Rövidzárlat, gyenge érzékelés, vésztartalékok.

Jaj, de aztán megindult minden, mozgott a föld, rázkódtak a bútorok, zaj, a konyhában a tűzhelyen felforrt a víz önmagától, s én meg úgy szédültem, amikor alacsony vérnyomásom miatt hallucinálok. Kapaszkodtam abba, ami még nem dőlt el, s a csuszamlásoktól és az ijedségtől úgy remegett a kezem, hogy én is csak elmosódva láttam. De mindegy is, véget ért. Reggel, mikor felhúztam a redőnyt és beszivárgott a Nap, körbeforogtam a törmelékek között és láttam, hogy a falam sértetlenül áll tovább az ép képekkel együtt. Még a fúró is megsemmisült.

Éppen örülni kezdett a jó időnek, amikor meghallotta az első esőcsepp koppanását a háztetőn. Néhány másodperc múlva már kicsiny jégdarabok is potyogtak, hangjuk olyan volt, mint egy megzavarodott óra sebes ketyegése: tikk-takk-tiktikk-tatatakk. Ez a szokásosnál is jobban lehangolta most, az anyja azzal magyarázta idegenkedését az égi küldeményektől, hogy nyári gyerek, napsütésben jött a világra. Az eső földszagot hozott, szimatolni kezdett utána, orrlukai kitágultak, mint egy lónak: a föld erős, mély zihálása megnyugtatta. Anyja kikiáltott érte, hálásan szedte befelé a lábait, szeretett volna bezárkózni a szobájába, feltenni valami vidám zenét, csak ezt a szüntelen kopogást ne hallja, de az anyja megfogta a karját, mikor meglátta, magához vonta szelíden, hogy véletlenül se essen el.

            Tűrte az ölelést, bár anyja illatáról megint az a nap jutott eszébe, amikor a kórházban levették a szeméről a kötéseket. Először azt hitte, éjszaka van, kérte, kapcsolják már fel a villanyt, két hete él kényszerű sötétségben, mit szórakoznak most vele. Halk nyöszörgés volt a válasz, aztán csöndes duruzsolás, az apja hangja, végül az orvos halk, nyugtatásnak szánt szavai. „Ideiglesen”- kongott a fülében, és hogy ne féljen, az izgalom árt a szemidegeknek is, a saját érdekében próbáljon megnyugodni. Hitt az orvosnak, apja is az volt, fogorvos, lelkiismeretes és nagylelkű, nem látott rossz példát sosem. Egy héttel később, a második kötéslevételnél már nehezebb volt a lelkére beszélni, de csak harmadszorra kelt ki magából.

            Üvöltött velük, még ebben az irreális pillanatban is érezte, mennyire idegen tőle az indulatnak ez a kifejezése, ha dühös volt, csendes gúny és irónia jellemezte  mindig. Tapogatózott az ágya körül, anyja jóhiszeműen nyújtotta oda törékeny kezét, amit úgy szorított meg, hogy az asszony felsikoltott, aztán az ágy rácsához kezdte verni döbbenetes erővel, az apja és az orvos ketten alig bírták megfékezni. Végül mégis lefogták, aztán szúnyogcsípést érzett a karján, kábulatot, még ki tudta mondani: „takarodjatok”, aztán elnyomta a nyugtató.

            Ébredésekor senki nem volt a szobában, az ügyeletes nővér is kiszaladhatott néhány percre. Felült az ágyban. Bár az orvos megtiltotta, meresztgetni kezdte a szemeit, emelgette a szemöldökét; hiába volt vak majdnem egy hónapja már, tudata még nem kapcsolta össze a nyitott szemek érzetét a sötétséggel. Persze semmi sem változott, csak a nedvesség lepte meg, ami a sikertelen erőfeszítést követően öntötte el az arcát, valahogy nem tudta elképzelni, hogyan folyhatnak könnyek nem látó szemekből. Ki akarta tapintani a zsebkendőjét az éjjeliszekrényen, de a következő percben megfagyott az összes tagja.

Hogy a fenébe fogok festeni?

Eddig a percig nyilván a pánik miatt nem gondolt rá, mit választott hivatásának, mi határozza meg csaknem az egész életét, mitől fosztotta meg az a vasrúddal hadonászó cigánykölyök véglegesen. Egy milimétert sem bírt mozdulni többé, ott ült mereven délután is, mikor a szülei bejöttek. Ha féltek a dühkitöréseitől, valósággal halálra rémítette őket ez az élőhalott, aki minden kérdésre igennel vagy nemmel felelt; üvöltő gyermekük ugyan idegennek tűnt, de legalább reménnyel kecsegtetett. Az élet volt.  

Három nappal később hazaengedték, az orvos még mindig nyugtatgatta, járjon csak be rendesen kontrollra, a röntgen szerint nincs komoly sérülés, igazán nem érti, ennek már rendbe kellett volna jönnie, csak türelem, türelem. Nem is felelt neki.

Otthon át akarták költöztetni a földszinti szobába, de durván elhárította, ő nem nyomorék, csak megvakult, nehogy már ne tudjon felmenni egy istenverte lépcsőn. Ha nem tőmondatokban beszélt, akkor folyton trágárkodott, anyja azt suttogta este az ágyban az apjának, fél, hogy valami értelmi zavara is lett a gyereknek, azelőtt sose beszélt így, utálta a ronda szavakat. A férfi felzokogott a sötétben, nem lát, nem érted, huszonöt éves, tele van haraggal, az a minimum, hogy káromkodik, örülj neki, addig legalább nem vágja fel az ereit.

A szobáját többször is összevissza zúzta, dühöngött, mert nem talált meg semmit, akárhányszor elhatározta, végigtapogatja a szobát, hogy ujjaiba szívja a tárgyak pontos helyét, a munka negyedénél elfogyott a türelme. Ezzel tudtán kívül jó szolgálatot tett magának: a düh egy bizonyos idő után könnyeket szült, a könnyek megkönnyebbülést. Mialatt a padlón ülve zokogott, a feldúlt szobát varázskezek visszarendezték eredeti állapotába. Mindenki reménykedni kezdett újra.

A fiú csak három hét múltán jött először, amikor már nem is várta. Belépett, ő éppen a széles ablakpárkányon ült, látó korában itt szeretett olvasni, a párkány tele volt párnákkal és könyvekkel most is, nem engedte elpakolni őket. Újság volt a kezében, simogatta gyengéden a selymes lapokat, tudta, hogy amit most tapint, az a címoldal, más papírból van, mint a többi. A fiú mellételepedett, megfogta a karját.

– Ez milyen színű?- kérdezte, cirógató ujjait a papír egy pontjára vezetve. Ő megrándult.

– Hülye vagy? Nem látok.

– Nem ezt kérdeztem. Milyen színű?

– Hol a faszban voltál eddig?

– Nyaraltunk, tegnap éjjel érkeztünk meg. Mondod végre?

– Menj a picsába- fordult el, de a fiú megragadta a vállát, megrázta, mint egy almafát, majdnem kitört a nyaka.

– Ennyi?- kiabálta a fülébe közvetlen közelről.- Befejezted? Milyen festő akartál te lenni? Miből akartál dolgozni? Azt hitted…- megbicsaklott a hangja. Felállt.- Hívj fel, ha meg tudod mondani, milyen színű.

Hallotta a lépteit, hallotta, amint nyílik, csukódik az ajtó, de nem tudott megszólalni, pedig kiáltani akart, ne hagyja itt, nem örült senkinek, mióta ilyen nyomorult, csak neki. Remegve kereste meg a földön a lehullott újságot, magához szorította a lapokat, vágták a tenyerét oldalt.

Mit vár tőle, mit akar? Teljesen bolond. Megvakult, punktum, az orvos hazudik, nem akarja megrémíteni a szüleit, félti a pénzét is, ez a két boldogtalan meg elhiszi, és itt sertepertélnek körülötte, ugyan mit ér az egész. Lassan beletörődik, megtanul élni újra. Mit vár ez a hülye, mit? Toporzékolnia kellene, lázadozni? Már túl van rajta, ha azt akarta látni, miért ilyenkor nyaral, sosincs itt, mikor szüksége lenne rá, közben azt állítja, barátok. Ez van, erre leáll kitalálósdit játszani. Mégis honnan kellett volna tudnia, milyen színű a szaros papír? A szín az szín, nem pedig…