1

S ott állottál a kockaköveken. Akartad újra? Talán nem, talán én sem akartam, de a pillanat eltalált.

Kiszáradt torokkal ébredtem. Azt éreztem, hogy majd szomjan halok, a pulzusom minimum százhúsz, mintha szimpla pedállal tripláznának a billentyűk. 1-2 óra elteltével már volt erőm felkelni, körülnéztem a szobában, nyomokat kerestem. A képlet egyszerű volt. Elhajított nadrág a padlón, fel-felcsillanó apró itt-ott.

Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mivé váltam az éjjel. Aztán idővel fölvillantak a képek, az ablakra néztem, és a tekintetemmel ráfestettem őket az üvegre. Amit azután láttam elég kusza volt, össze-vissza moslék.

Azt hittem, hogy le tudom majd kaparni, de nem sikerült. Kinyitottam az ablakot, hátha a huzat leviszi, de nem. Kimásztam és elmenekültem. Reggel ugyanígy ébredtem, és egy újabb bizarr éjszaka kenődött el a szemem előtt az ablakon. Végül olyan vastagon lerakódott az elszáradt festék, hogy bennragadtam örökre.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Fogalmam sincs, hogy mikor rúgtam be életemben először, de azt tudom, hogy tizennégy voltam, amikor elsőnek tekertünk spanglit. Tizenhat évesen bejártuk a Tejútrendszert salviával, sőt még a jövőbe is utaztunk, és láttuk, ahogy az Andromédával ütközik. Korábban nem hittem volna, hogy egy félszobából ilyen messzire el lehet jutni. A szintetikusakat utáltuk, soha nem próbáltuk volna ki őket. Az volt minden, ami idegen, hideg, és gyűlölni való. Aki él vele menthetetlen. Másrészről jó volt tudni, hogy a zuhanás számunkra még nem ért véget.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Tizenhét voltam, amikor az első adag gyorsat szippantottam fel. Fél évre rá már vénába küldtük a hernyót. Nem voltam még tizennyolc, amikor kétszáz lasztival bebuktunk a Keletiben. Onnantól nem toltam semmit. Engem toltak Tökölön. Én lettem a szer. Ez a tudat menthetetlenül romantikussá tett.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. A ketrecben sok mindent elhatároztam. Később arra jöttem rá, hogy semmit sem lehet elhatározni, meghatározni.

2

S ott állottál a kockaköveken. Dermedt pillákkal közelítettem feléd, és te folyamatosan lassulva lebegtél át a betonon. Miután elhaladtam melletted, már teljes merevségben, moccanás nélkül voltál. Tetőtől talpig láttalak. Lelassultam én is, mint te az előbb, félkörívben a hátad mögé kanyarodtam, szolid léptekkel megközelítettelek. Ahogyan kezem a fejedhez tört, kimért szaggatottsággal az arcomba fordultál, a szemünk összeért. Meleg összefonottságban indultunk akkor tovább, át a hídon, a felkelő nappal szemben, a vörösbe. Szavak nélkül a beszédes csöndben.

Alkonyatkor már világossá vált számomra, hogy az életed, amit gyermekfejjel irigyeltem tőled, a visszájára fordult. Pompa helyett egy elfeledett lakás, törődő család helyett karikás szemaljak, és tág pupillák voltak a vezérfonal. De én annál jobban kívántam a lelkedet. Mert két csonka negatív talán összeforr majd egymásban. Nagyjából ebben a tudatban másztunk fel a vadászlesnek megformált villanyoszlopra. Innen indult ki tekintetünk a hegyek által behatárolt horizontra. És akkor tudtuk, hogy az ifjúkorit, ami meg sem történt, már nem élhetjük át, csak a hangulat marad meg, és a mesterséges emlékek. Mi pedig ezután olyanok leszünk egymásnak, mint egy bosszantó seb a szájpadláson. Ha nem törődnénk vele elmúlna, de ott mélyen tudjuk, hogy van, és nem bírjuk nem megpiszkálni.

Miután megriadtunk a távoli rendőrségi szirénától, a bokrok felé indultunk. Átsegítettük egymást a kerítésen, ami a világunk és a vadon között feszült. És nem tudván, hogy a törvény, vagy pedig a természet az erősebb, megindultunk a rácsok mentén.

Néha-néha megtorpanunk, betemet minket a magas fű, és én nem tudom, hogy a lelked tisztul-e már, vagy egyre bűnösebb leszel.

3

S ott állottál a kockaköveken. Miben bízhattam volna?

A vonatnak jó, nekem nem jó. A vonat végigfut a síneken, a sínek olyan stabilak, olyan szabályzók, szép fényes a használatban lévő felületük. Én egy létrán mászom végig, ami olyan kopott, száraz és csapongó. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a létrának léteztek-e valaha is stabil fokai, és csak mostanra korhadtak el, vagy mindvégig zuhantam, és valójában az elmém fokait megmászva fedeztem fel az ürességet. Talán átugrom majd, ha a semmiből anyagi gyúrható. Vagy a táguló univerzummal a lelkem is egyre jobban nyúlik, laposodik, míg az is semmivé válik, és ha létezik olyan, hogy legvége, önmagába pusztul bele. A gondolatok fénysebességgel távolodnak majd egymástól, és a betűk is kifutnak a lap széléről. Nekivágnak a világűrnek, szép csöndben pusztítják el a távolban menekülő igazságot.

Nem tudom, hogy elmúlt, még meg sem történt, vagy még mindig tart, egy bizonyos csak: a név és az alak. Ő Emma. Emma alakja vetül ki elém a semmit mondó bámulásokban. Emma a lesből megfigyelt préda, Emma fekszik végig a város háztetőin, ő a rácsok és az égbolt.

v

És ott állsz majd a kockaköveken, és elhagyatnak akkor mindenek.

Utószó

Emlékszem, hogy egyszer már megtörtént. Emlékszem, hogy megszámlálhatatlan dolog volt bennünk, és még egy. Emlékszem, hogy egy őszi táj jelent meg előttünk, mindenfelé beton, és jellegtelen házak. Az eső esett. Minden tárgy menekülni próbált. A kutyák nyüszítettek és vergődtek, a betonból ki, a betonba be, a lyukas tereken keresztül. A lovak felmásztak a hatalmas, csupasz fára, s beleolvadtak a környezetbe, az elnehezült levegőben.

Rókafejű emberekkel kezdődött minden, velünk pusztult el. Mindig az ég felé törtünk, másképpen felelve meg az elmúlást; pedig régen a hegyeket szerettük, oda jártunk ki, még nem gondoltunk semmire, nem volt ami változzon, az ösztönök vezéreltek. Folyamatosan összementünk és kitágultunk, ez a mozgás frissen tartott, ez volt a boldogság. Naivan boldognak lenni.