A Hold fényes oldalán, egy nappal tegnap után

A tegnapi reggel ugyanúgy indult, mint a többi. Fölkeltem, fölraktam a kávét, majd következett a rituálé. Bekapcsoltam a rádiót és a kisoltáron meggyújtottam egy mécsest. Ezután kiültem az erkélyre, rágyújtottam és újra elaludtam. Arra ébredtem, hogy a rigó ráesett az ujjamra. Berohantam, hideg víz alá tartottam a sebet. Visszamentem, hogy megigyam azt a keveset, ami maradt a kávéból.
Nyúltam a csészéért, de megint elkezdett remegni a kezem. Makacsságomban mégis megragadtam és fölemeltem. Csak meg akartam mutatni magamnak, hogy képes vagyok rá. Ezt a pár kortyot már csak azért is megiszom, még akkor is, ha ez lesz a világon az utolsó dolog, amit teszek.
Kilötyögött. Egy csepp sem maradt. Elindultam befelé egy konyharuháért, mikor hirtelen megcsúsztam. Jó nagyot eshettem, mert egy kicsit még mindig sajog a fejem. Lehet, hogy már csak képzelem.
A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy kicsit kótyagosan sétálok az utcán. Eltelhetett pár óra, mert a Nap már jó magasan járt.
Nem tudtam, miért vagy, hogy hova indultam, de ha már lent voltam, gondoltam megyek tovább. Az időmből elvégre kitelt egy könnyed kis séta. Így is büszke lehetek magamra, jövő hétfőn leszek 83 és most fordult velem először elő, hogy elfelejtettem, hová is indultam.
Gézát már vagy 30 éve ismerem, nála veszek újságot, meg cigarettát már mióta ideköltöztünk. Fél éve halt meg a nővére, azóta sokszor látom ezzel a komor ábrázattal üldögélni. Ma is csak támasztja a pultot és kedvetlenül keverget valami limonádé-félét.
Különös élmény lehet a halál. Nemsokára én is megpihenhetek. Engem annyi emlék köt ide, de vajon emlékezni fog rám a város? Ennyit azért megérdemelnék. Elvégre itt ismeretem meg életem szerelmét, itt neveltem fel mind a négy gyermeket (közülük kettő még ma is a városban él), generációk kerültek ki a kezeim alól, akik közül számos a határainkon túl is sikeres ember lett.
Elsőként gondoltam, elnézek a régi iskola felé. Nagyapám, apám és anyám ide jártak, én is, és utánam még két nemzedék. Az egyik unokám jövőre ballag. Mivel még elég korán volt, úgy terveztem elcsípem, amikor kijön és elkísérem hazáig. Úgyis olyan ritkán vagyunk együtt mostanában.
Mire odaértem dél volt és elég meleg is, én viszont érdekes módon nem voltam fáradt, de még a hőség sem zavart. Leültem hát az iskolával szemközti kávézóba és kértem egy dupla presszót és egy aznapi újságot. A pincérnőt nem láttam tisztán, mert a napnak háttal állt mikor felvette a rendelést. A parfümje viszont valami okból különös nosztalgiát ébresztett bennem. Tavasz illata volt. Hirtelen azok az idők jutottak eszembe, amikor még csak hárman voltunk Idával és a kis Annussal. Azóta már…
A hölgy hozta az újságot a kávémmal együtt. Hamutálat is hozott, pedig határozottan emlékszem, hogy nem kértem, mert nem volt nálam cigaretta. A 80-at elhagyva már igazán elfelejthetek néhány apróságot.
A Seperc a város kedvenc napilapja. Állítólag annyira naprakész, hogy az aznap reggeli híreket is közli 9 órával bezárólag a déli osztáskor.
Semmi érdekeset nem találtam. Csupa hatásvadász, dagályos cikk, undorító pletyka. „Egy híres színésznő boldoggá avattatná macskáját”, vagy „Egy zöldségesnél görögdinnyébe rejtett kábítószert találtak. Az árus tagad”, De ami a legfurcsább volt, hogy a mi házunk előtt halt meg valaki és én észre sem vettem. Vagy lehet, hogy csak nem emlékszem? Biztosan a hátsó kapun mentem ki.
„Egy idős férfi holttestét találták ma reggel 8:38-kor a belvárosi Bardassy sugárút 27-es szám alatti lakóház kapuja előtt. Halála körülményei egyelőre tisztázatlanok. Az ügyben megkezdték a nyomozást, annyi azonban majdnem bizonyos, hogy…”
Ekkor meghallottam az ifjú trónörökös hangját. Egy kedves lánnyal beszélgetett, valami koncert-féléről. Nem akartam zavarni őket, így hát ott hagytam a kávé árát nem elhanyagolható nagyságú borravalóval, majd észrevétlenül távoztam.
Elhaladtam az étterem mellett, ahol megkértem kedvesem kezét, a cukrászda mellett, ahol egyszer romlott áfonyatortát ettem, amiért kórházba is kerültem. Száz és száz emléktöredék és kép futott el a szemem előtt. Minden olyan valóságosnak tűnt, mintha, mindent újraélnék.
Eltelt pár óra. A Búvó-térre, a város főterére érve megilletődve csodáltam a naplementét. A holdbúttai nagytemplom üvegablakai csak úgy lángoltak a haldokló nap fényében. Ez az a hely, ahol a holdújévet együtt ünnepli a város. Idával sokszor kijöttünk ide. Tegnap is jól érezte volna magát. Telihold volt, a tér olyankor a legszebb, minden ragyog, olyan, mint, mikor az ember éjszaka egy tó tükrét nézi és benne az éjszakai ég tükörképét. A kávézók és éttermek lámpái pont úgy derengenek a téren, mint az esti víztükrön hullámzó csillagok.
Holdbútta, már az óidők óta népszerű zarándokhely. Az óévet búcsúztató ünnepségsorozat, a Búvó van, hogy két hétig is eltart. A nagytemplom a város legmagasabb pontján van és a kupolája mögül bújik ki az év első teliholdja.
A főtér azonban nem csak újévkor pezseg, minden éjszaka ellepik a fiatalok. Nekem olyankor már túl nagy a zaj, inkább elindultam haza. Nem akartam a zsúfolt villamoson nyomorogni, ahelyett kihasználtam a jó időt és hazasétáltam.
Hazaérve nagy meglepetés fogadott. Az erkélyajtó kitárva, eltűnt a mécses a kisoltárról. A feleségemről és rólam készült olajfestmény a legkedvesebb számomra ebben a zugban. Mindig gyújtok egy kis gyertyát a régi idők emlékére. Általában ott hagyom, míg meg nem gyújtok egy másikat, és még sem volt ott.
Ugyanaz az ismerős illat, amit a kávézóban is éreztem, újra megcsapta orromat. Mintha járt volna valaki a lakásban. Elfogott a rémület. Lehet, hogy betörtek és elvittek valamit, vagy, ami még rosszabb, hogy itt vannak és csak rám vártak. A képzelt vagyonom után kérdeznek, megkínoznak, vagy csak simán lelöknek az erkélyről, mint azt a másik idős férfit ma reggel.
Nyugalom öreg, nem bánt senki. – szólt valaki halkan és magabiztosan az erkélyről. Lágy, kék füstfoszlánnyal kúszott be a hang, különös, de volt benne valami megnyugtató. – Lehet, hogy ismer? De hogy juthatott be? Az ajtót zárva találtam. Nem tudtam elképzelni, ki lehetett az. Mivel gondoltam, veszteni valóm már nem maradt, kimentem.
A holdfény beragyogta az egész testét. Fehér ködfátyol takarta kecses vonalait és gyenge kékes pára lengte körül. Az illatát már megismertem, ő volt a pincérlány is a kávézóban. A reggeli újság ott volt a kezében és a dohányzóasztalnál ült.
Leültem vele szemben a másik székre. Finoman odacsúsztatta elém a lapot az általam reggel csak dagályos zugfirkának titulált oldalnál nyitva. „Egy idős férfi holttestét…” Csak mosolyogtam és tudomásul vettem azt, amin már nem tudok változtatni.
Lassan és könnyedén felállt, és fellépett a korlátra. Leheletnyi pára-keze felém nyúlt, miközben azt mondta: „Kaptál még egy napot, de nem azért, hogy a vég előtt elbúcsúzz, hanem, hogy lásd milyen sokat kaptál. Annyi mindent éltél át. Beutaztuk a fél világot, egy utolsó út viszont még vár ránk. Tekintsd ezt második nászútnak!”

A fejem még kicsit sajog, de talán csak képzelem. Végre békére lelhettem Vele újra. Miért nem mondta még senki, hogy ennyivel szebb a „teliföld”, mint a telihold? A nászutasoknak csak ajánlani tudom.

 

(Illusztráció: Jenndalyn)

 

Tél volt, nagy hó. A havat lehet nyalni, amikor pedig már több van, puha. Minden más, a szagok is. És egyszer csak megjelent a nőstények üzenete, ami azt jelenti, hogy GYERE! Ilyenkor tehát menni kell. Aznap felmentem párszor a hegyre, ahol a Ria lakik. Ria szép nagy szuka, hosszú szőre van, és olyan nagy, hogy átférek a hasa alatt. Találkoztunk párszor, amikor mind a ketten csavarogtunk, de akkor nem volt szaga, úgyhogy nem érdekelt. Be volt zárva a Ria, mosolygott kifelé a kerítésen, mi pedig néztük. Sokan voltunk, az összes kan a környékről. Elmentünk, visszajöttünk, nekem szemmel kellett tartani az aput is. Nagy fehér hó, megvolt már a Ria-járatom a kertek alatt.

Este apu leül a tévé elé, ami szörnyen unalmas. Én a másik fotelben fekszem. Mondom neki, kimennék. Rámnéz, jó, de ne csavarogj! Persze. Felmentem a Riához, akkor is voltak ott más kutyák. Kicsit beszélgettünk, nem volt harag. Ők se tudtak bemenni, én sem. Álldogáltunk hát, kicsit járkáltunk, Ria közben enni kapott egy nőtől. Néztük, hogy eszik, a nyálunk csorgott. Én már többször körbejártam a Riáék házát, sehol se lehet bemenni, hacsak nem ássa ki az ember a kerítés alját. Gondoltam, hogy ások kicsit. A többiek nézték, odajöttek, megszagolták, de érdekesebb volt a Ria. Hogy kéne oda bemenni? Hát nem tudtunk, és kezdett hideg lenni. Sőt. Majd megfagytunk, de azért maradtunk hajnalig. Nagyon szép este volt.

Megyek haza hajnalban, Riánál valahogy nem fáztam annyira, de ahogy mentem haza, egyre jobban. Megkaparom az ajtót, semmi. Megkaparom megint, valami motoszkálás, az apu leszédeleg a lépcsőn.

– Megérdemelnéd, hogy kizárjalak! – mondja. – Na, figyelj ide, nem verlek meg, mert ahhoz is fáradt vagyok, de nem alszom veled! Oda feküdj le, és meg ne moccanj! – Azzal felment, és amit még sose tett meg, becsukta a rácsot a lépcső tetején. Van ott egy rács, felesleges volt megcsinálni, már akkor mondtam az apunak, amikor csinálta. És becsukta.

Kezdtem szomorú lenni, ugye nem tudtam felmenni az apu mellé. Esti mese, semmi. Lefeküdtem a kályha mellé, ott reszkettem egy ideig, aztán megpróbáltam újra. De hallottam, hogy az apu sem alszik, annyira hiányoztam neki. Fenn a rács alatt sírtam kicsit, aztán valahogy visszafordultam, apu meg frászban volt, hogy mikor esem le. Nem estem le, viszont ő sem aludt, másnap hulla fáradtak voltunk mind a ketten, én is csak párszor voltam fenn a Riánál. Apu meg a házban tántorgott, amíg el nem ejtette a kávéspoharát. Minden csupa kávé lett, kezdem felnyalni. Nem mondott semmit, csak nézett és éreztem, hogy gondol valamit. Jövök vissza megint a Riától, azt mondja:

– Ülj le!

Leülök a kályha mellé, reszketek.

– Na, figyelj ide. Kimész és ugatsz egyet, aztán visszajössz! – Kinyitja az ajtót, de nem volt kedvem kimenni. – Menj csak! – mondja. – Menj nyugodtan!

Jó, kimentem, hideg volt. Megyek vissza a kályha mellé, apu ad egy kekszet.

– Derék kutya vagy! – Egy idő után megint kinyitja az ajtót. – Menj csak! – mondja. Kinézek, kimegyek, ugatok szokás szerint, megyek vissza – megint ad egy kekszet. – Aki nem csavarog, kap egy kekszet! – Kiereszt megint, felszaladok a Riához, de nem időztem, mert rájöttem valamire. Kezdődött a ravaszság. Ez így ment egész nap. Másnap odaállok az apu elé és nézek rá.

– Mi van? – Ránéz az órára. – Kilenc óra tizenkettő… – hát mert tegnap pont ilyenkor adta a kekszet. – Honnan tudod, mennyi az idő?!

 Mi az, hogy honnan, ezt mindenki tudja. Kilenc óra tizenkettő, akkor jön a keksz.

– Kis ravasz! Hozzád lehet igazítani az órát!

Valami mozgás van ott. Mióta idejött ez a két macska, nincs nyugalmam. Két kislány lakik a szomszédban: egy kisebb és egy nagyobb. Mind a kettőnek hosszú haja van, a szaguk jó, de a kisebbiké a jobb. Ezek folyton veszekednek, és mindig a nagyobb győz.

Egyszer eljött hozzájuk a nagyapjuk, egy öregember, és hozott nekik két macskát. Gondolta, ha két macska lesz, akkor nem fognak veszekedni, mert mindegyiknek jut egy. Igen ám, de az egyik fiú, a másik lány. Hogy lehet elosztani, ugye. Akárhogy osztják, a fiú marad fiú, a lány pedig lány. Ezt ők nem ismerték fel, itt maradt mind a kettő. Ameddig számolni tudok.

Odamegyek a kerítéshez, megugatom őket, de ezek olyan buták, hogy azt sem értik. Ugatok még jobban, rámnéznek, jól van. Átmegyek a kerítéslyukon, erre felmennek a fára és pont arra, ahová én nem tudok felmászni. Ugatok lenn, ezek csak ülnek és vakaróznak. Félóra múlva kijön az apu:

– Mi van itt? – Elmondtam pedig igen sokszor, hogy MACSKÁK. – De akkor már a szomszéd kölyök is odavágott egy tornacipőt. Mellém esett, megszagoltam, és ugattam tovább. Macskák fenn. Most a lábukat nyalogatták.

– Hagyd már abba! – mondja az apu. Dehogy hagytam. Macskák az én területem, többször is megjelöltem a fájukat, hogy vegyék észre magukat. Zöld a szemük, néznek lefelé. Felháborító állatok. És hiába vannak fenn, a szaguk lejön. Mondom az apunak, vegye le őket, ez az én szomszéd telkem, nem hívta őket senki.

– Jól van – mondja az apu. – Hagyd őket a fenébe. Ugyanolyan feketék, mint te vagy!

Mondjuk, ez az egy, ami elfogadható bennük. Jó, hazajöttem, de figyeltem azért. Majd lejönnek, örökké nem lehetnek a fán.

Hazajön a két kislány:

– Cip! Cip! – Hol vagytok?

Hol, hát a fán. Lehúzkodják őket, de még akkor is kapaszkodtak. Összekarmolták az egész fát. Felháborító állatok. A két lány pedig rájuk tett két nyakörvet. Ameddig számolni tudok. A nyakörveken két kis csengő. Namost, ezután a két macska nyugtalan lett. Egyet mozdultak, a csengő csengett. Megrémültek, fel a fára! A csengő persze a fán is csengett, leugrottak, futás a ház körül! Estére kezdtek megnyugodni, mert annyira elfáradtak, hogy csak feküdni tudtak.

Másnap a két lány elment reggel, elment az anyjuk és az apjuk is. Ez a férfi nem szereti az állatokat. A nő szereti. Elmentek az autójukkal, de otthon maradt a két macska. Csengő – futás…!

Nézem őket a kerítés mellől: két macska fut. Na, mondom, átmegyek egy kicsit rendet tenni, mert a ház körül rendnek kell lenni. Ugatok, ezek csak futnak. Végül leültek a dobozukra lihegni. Egy dobozban laknak.

– Figyeljetek ide! – mondom. – Hagyjátok abba!

Lihegnek tovább.

– Mert baj lesz!

Lihegnek. Valami okosabb macskát hoztak volna ide, de két ilyent… Odamegyek, megszagolom őket. Ülnek tovább.

– Figyeljetek ide – mondom. – A fa meg van jelölve!

Ülnek tovább. Mit lehet ezekkel csinálni? Nem értenek semmit, tanítani se lehet őket. Megnéztem az edényüket, egyikben víz volt, másikban a tyúkláb, amit gyanítottam már a kerítés mellől. Ezt kiettem, maradt nekik a víz. Mert a macskák annyira ostobák, hogy nem eszik meg, amit kapnak. Járkálnak, odamennek, nagy óvatosan nyamnyam, és mennek tovább. Nem előrelátók. Hát most nem volt nyamnyam, maradt nekik a víz. Délután, amikor hazajött a két lány meg az anyjuk, nyávogtak.

– Milyen aranyosak! – mondta a nagyobbik lány.

– Nem éhesek ezek? – kérdezi az anyjuk.

– Dehogy, reggel kaptak egy egész combot. Örülnek, hogy megjöttünk.

A macskák csak nyávogtak, estig megvoltak a vízen. Akkor megint kaptak egy tyúklábat, nekiestek, nyamnyam, de megint otthagyták. Nekem ezt végig kellett néznem a kerítés mellől, ugye. Végül átmentem, és megettem azt a lábat is, igen jó volt. A macskáknak maradt a víz. Ezt csináltuk pár napig, úgyhogy nem nagyon fejlődtek, de aztán odatett a férfi egy deszkát az én kerítéslyukamhoz, és nem tudtam átmenni két napig. Végül ástam egy lyukat a deszka mellett, aznap a macskák megint nem fejlődtek.

Átment hozzájuk a Kitti is, aki a másik szomszédban lakik, és szintén tacskó, de szálkás szőrű. Kislány ez a Kitti, jó barátom. Hozzánk mindenki átjár, mert tőlünk lehet tovább menni a vak nő telke felé. Kitti átjött, és tőlünk ment a macskákhoz, hogy megnézze, mi ez a rendetlenség ott. Az edényben nem talált semmit, mert én már voltam ott. Nagy ugatás: MACSKA…! MACSKA…! A macskák közben megkarmolták az orrát, mert a Kitti kicsi, és nem féltek tőle. Kitti sírt, üvöltött, jött vissza a lyukon, és vágtatott haza.

Az ő gazdája Kati néni, akihez sokan járnak, de ő nem jár senkihez, a verandán szokott üldögélni. Összehajtogatott papírokat nézeget. Összehajtja, kinyitja. Megint összehajtja, megint kinyitja, így játszik egész nap. Ha mégis kijön a kertbe, akkor következik a:

– Jaj! Jaj, Istenem! – ami azt jelenti, hogy Kati néni benn van a bukszus alatt, és az apunak át kell mászni a kerítésen. Apu mindent ledob, ami a kezében van, viszi a kislétrát a kerítéshez, felmászik a sövény tetejére, és a másik oldalon le. Én ugye már rég ott vagyok, megnézem a Kati nénit, aki általában a bukszus tövében fekszik, de volt már a madáritatóban is a csap mellett.

– Jaj, istenem! – mondogatja.

Kitti örül, hogy végre lejött az ő magasságába. Az öregasszony feje felett ugrál, aki csapkod és kiabál:

– Jaj, istenem! – Amikor egy kicsit fel tud könyökölni, Kitti újra ledönti a sárba. Kicsi még és keveset tud, de amit tud, annak örül.

Na, végre odaér az apu, feltámogatja Kati nénit a sárból, megkeresi a papucsát – én meg az apu papucsát, ami a létráról esett le. Ezután felmennek a verandára, ahol Kati néni sírdogál kicsit.

– Itt ez a nyavalyás kert, és nem tudom elültetni a virágomat! – mire az apu ásni kezd és ledugja a virágokat a földbe. Ásni én is segítek – amíg ő egyet ás, én kettőt –, így elég gyorsan végzünk, aztán visszamegyünk Kati nénihez, én be a konyhájukba, ahol a Kitti edénye van, és megeszem, amit találok. Kitti ezért nem haragszik, túl sok az ennivalója mindig, ott szokta hagyni. Elég kövér már, mert az öregasszony sose tudja kiszámítani, mennyit adjon neki. Ha elfogy a tálból, akkor megint tesz bele. Szemmel tartom, úgyhogy nem marad azért ott, mert kár lenne érte.

Mire visszamegyek, apu már a Kati nénivel cigarettázik, füstöl a szájuk. Azt hittem, csak az apu csinálja, de nem. Na, végül visszamászik a létrán, én meg a lyukon. Kitti is velünk jön általában, mert szereti az aput. Nem bánom, hogy szereti, de amikor kiszedegeti belőle a bogáncsot, ugatok, mert nyugtalanít, hogy az apu ennyit foglalkozik vele. Kittiben mindig rengeteg a bogáncs, mert a régi telken csavarog, ahová csak a madarak járnak és a macskák. Ott van ez a sok bogáncs, az ő szőre meg elég hosszú és minden benne marad.

Jön ám a Szimat, aki szintén tacskó, de sárga, és a második szomszédban lakik. Ameddig számolni tudok. Nem tudom, hogy ki a gazdája, mert senki se szereti. Egy férfi lakik ott, egy nő, meg egy kölyök, de egyik se szereti, ezért a Szimat se szeret senkit, engem sem. Találkozunk, mert ő is tőlünk megy a vak nő telke felé. Szimat mindig el van foglalva. Néz maga elé, és örül, hogy nincs otthon, ahol mindenki ordít vele, de tudja, amint hazamegy, megverik és utána kap enni. Szomorúságában nem is nő rendesen, a hasa leér a földre – ilyen kutyát még nem is láttam. Ugatni se tud, mert amikor verik, üvölt, és annyira megszokta, hogy ugatás helyett is üvölt.

Megy a vak nő telke felé. Látta, hogy itt vagyok a tetőn, de nem szólt semmit. Szegény Szimat. Néha ülünk az apuval a kerti hintán, amit elég nehezen szoktam meg. Mozog minden, a fák, a fű, és a ház is, tehát megyek előre és hátra. Apu keze a hátamon. Jön a Szimat, ránknéz és látom, hogy szomorú, mert nekik nincs kerti hintájuk, ahol lefekhet valaki mellé, akinek a keze az ő hátán van. Megy tovább a vak nő telke felé, hogy egy kicsit később verjék meg.

Megjött az apu! Megáll a Viki, büdös nagyon. Apu kiszáll, nyitja a kaput. Kulcszörgés. Megyek le, hogy kiszökhessek az utcára.

Mókus utca. Rengeteg szag. Legutóbb a Tádé járt itt, aki a Mókus utcában lakik. Nőstény kutya, fehér, és a fehér kutyák kedvesek általában. Tádé is kedves, csak a farkát nem tudja jól tartani. Mutattam neki, hogy kell, de nem érti. Találkozunk, akkor mindig újra megmutatom. Ő megnézi – és tartja ugyanúgy. Ez a helyzet a Tádéval. Náluk nincs kapu, ezért egész nap csavarog, ha nem alszik.

Bemegyek a régi telekre, ahol egy furcsa szagú, öreg ház áll. Ott laknak a gyíkok. Ezek igen kedves állatok, legyet esznek és más bogarakat. Napoznak. Itt szokott bebogáncsosodni a Kitti. Madarak is laknak a fákon, mert jó hely lenne, ha nem jönnének ide a macskák. Mondom a gyíkoknak, ha jön egy macska, majd adok neki. Megköszönik, fekszenek tovább. A fűben gyümölcsök, nem eszi meg őket senki, csak a madarak. Sok hangya. Ezek a hangyák mindig fontoskodnak. Nem láttam még olyan hangyát, amelyik ne fontoskodott volna.

Tádé már meghallotta, hogy jövök, de éppen csak felemeli a fejét, mert melege van. Megnézem az edényét: üres. Le kell mennem a veranda mögé, ahol van víz, mert csöpög a csap náluk. Nyalok egy kis vizet, két veréb nézi, mert ők is inni akarnak. Néznek a fáról.

– Nana – mondom.

Tádé már egy jót csavargott, ott járt a mi házunk előtt, és felment egész a vízmosásig, ahová megint kidobtak valamit, szemét szaga van a lábának. Evett is: Tádé bőrt evett, meg füvet, ahogy én is az előbb. Remélhetőleg náluk is van szőnyeg, ahová hányni tud. Megmutatom neki, hogy kell tartani a farkat, aztán elmegyek. Általában velem jön, ha itt járok, de most nagyon melege van, így hát egyedül megyek tovább az utca végéig, ahol két dió fekszik a fűben, és a dió mellett egy madár, aki nem él. Elment a Semmibe. Reggel még láttam a kertünkben, leült a műhely tetejére, pihent kicsit és repült tovább. Megsuhintom a fülemmel, elment a NINCS-be. Ez a legnagyobb SEMMI. Öreg madár. Visszafelé is látom, szépen kikerülöm. Aki erre jár, mind szépen kikerüli. Tádé nem volt itt ma. Ahogy odaérek, megszagol, és tudja ő is, hogy az utca végén van egy halott madár, majd felmegy biztos, hogy megszagolja.

Én pedig szépen hazakocogok. Közben elment itt egy lány, biciklivel. Fentről jött, és fékezett a kanyarban, ez gumi-szag.

Apu nyitva hagyta a kaput, hogy be tudjak menni. Bemegyek, ott ül a verandán és cigarettázik. Puff, beugrok az ölébe és mesélem, hogy mi mindent láttam. Voltam a Tádénál, akinek melege van, és ott volt a madár. Megsimogat. Remélem, hogy megérti ezeket a dolgokat. Az emberek sokat beszélnek és össze-vissza. Az a baj, hogy az ő fejük túl magasan van, és nem tudják megszagolni azt, ami lenn van. Márpedig minden fontos dolog lenn van.

(folytatása következik…)

 

(Illusztráció: Sherry Shipley)

Azt mondta, az apjáé a bélyeggyűjtemény. Meg, hogy nagyon különleges, és hogy tízezerért az enyém lehet. Először kételkedtem, de hát olyan ártatlan arca volt. Aztán a feleségem is ott ült mellettem. Tudja, nagyon frusztráló, ha a feleségem is jelen van fontos döntésnél, mert ha észreveszi, hogy hezitálok, már rögtön a gyengeséget látja bennem. Rögtön távolabb húzódott tőlem, aztán pár perc múlva már egy másik padon ült. Habár lehet, hogy nem a feleségem volt… Pedig gondolatban már elváltam tőle. Nem tetszett a profilja. Olyan volt, mint egy félbetört tégla. De azért mégis volt benne valami nőies báj, a sértettség és a megvetés a tekintetében. Mondhatni felizgatott.
Aztán benyaltam a bélyeget. Nem fizettem érte. Simán felpofoztam a kislányt és elvettem tőle, ő meg sírva fakadt. Erre odajött egy idős asszony és magyarázni kezdett, meg a botjával hadonászott. Valami olyasmit ordított, hogy szentségtörés, meg szemérmetlenség, és ócsárolni kezdte a tetoválásomat. A feleségem addigra eltűnt. Talán nem is a feleségem volt, pedig elképzeltem, hogy otthon vár ránk három rosszcsont gyerek, amíg mi a strandon élvezzük a napfényt… De a kislány tovább sírt, hogy „A pénz meg a bélyegek!”, úgyhogy odaadtam neki az összes kápét, ami nálam volt. Talán tizenöt-vagy húszezret. Rögtön felszáradtak a könnyei… Azt mondta, hogy a többi bélyeget nyugodtan tartsam meg, mert nekik otthon úgyis több ezer darab van.
-És aztán mi lett?
-Felszívódott bennem az anyag és az események zavarossá váltak. A kislány eltűnt, de hát maga is tudja, milyenek a fiatalok, ha pénz üti a markukat.
-Az a lány csak ötéves volt.
-Öt vagy tizennyolc… Tudja, milyen nehéz manapság megállapítani valakinek a korát?! Az a sok smink meg máz! És kifizettem neki a bélyeg árát, így már nem beszélhetünk rablásról.
-Dealerkedés.
-Hogy micsoda? Ő jött oda hozzám, hogy az apjának bélyeggyűjteménye van és nagyon értékes. Mutat egyet, és ha tetszik, az enyém lehet tízezerért. De az előbb már mondtam.
-És az állítólagos felesége?
-Szerintem elhagyott. Bár lehet, hogy csak egy anyuka volt. Igazság szerint nem tudtuk megvitatni a kérdést. Azt sem tudom, min húzta fel magát. Egyszer csak arrébb ült, aztán meg egy másik padra, közben a szeméből megvetés és undor áradt felém, majd elővette a telefonját és hisztérikusan rikácsolva hívta a rendőrséget. Az öregasszony a pártjára állt és tovább ócsárolta a tetoválásomat, pedig én őszintén gondoltam és tiszta szívemből átéreztem, amikor a legbecsesebb testrészemre tetováltattam, hogy „Szeretem az embereket”.
-Tudja maga, mit jelent az, hogy közszeméremsértés?
-Köze van az ajkakhoz?
-Nem, nincsen.
-Akkor fogalmam sincs.
-El tudná mondani, hogyan került hétfő délután kettő órakor a játszótérre, meztelenül?
-Hát én nem is tudom. Szerintem nem voltam meztelen. Bár a feleségem…
-Az nem a felesége.
-Akkor három gyerekünk sincsen?
-Nincsen.
-Elváltunk?
-Nem.
-Még szerencse. Különben kénytelen lettem volna megmondani neki, hogy el akarok válni tőle, mert olyan az ábrázata, mint egy óbudai panelház homlokzata alkonyatkor.
-Térjünk vissza a vasárnap estére. A barátai elmondása szerint alkoholt fogyasztott Rivotrilra.
-Szemenszedett hazugság! Én sose tennék ilyet! Maga is tudhatná, hogy milyen világban élünk, hogy már a barátaiban sem bízhat az ember. Mindenfélét állítanak, ami nem igaz.
-Egy egész kocsma tanúsítja.
-És maga hinne a részegeknek?
-Rendben van, akkor maga mondja el, hogyan került a játszótérre.
-Nos, ami azt illeti, vasárnap egy barátommal ünnepeltem. Tudja, március tizenötödike volt, megemlékeztünk nemzeti nagyjainkról és elszívtunk egy kokárdás cigarettát.
-Kokárdás cigarettát?
-Igen, kokárdás cigarettát: piros dobozban fehér papír, fehér papírban zöld anyag.
-Ez pontosan hány órakor történt?
-Késő este, úgy tizenegy óra után. Nemzeti ünnep volt, mindenhol tumultus meg politikusok, az utcán emberek vitatkoztak Petőfiről meg Kossuthról, aztán jöttek a Széchenyi-pártiak és összecsaptak a buszmegállóban. Ilyenkor nehéz anyagot szerezni, ezért a barátom nagyon elkeseredett. Már majdnem elsírta magát, amikor adtam neki egy kis Rivotrilt. Tudja, csak azért, mert az olcsó, meg a TB is támogatja.
Ekkor tovább kutattuk a fontosabb helyeket, mint a Parlament környéke, a Nemzeti Múzeum, a Rókázós kocsma a Wesselényin, meg a diákklubok, de mindenhol pangás volt. Az emberek odakint verekedtek. Franc se gondolta volna, hogy nemzeti ünnepen ilyen nehéz zöldséget szerezni.
-Zöldséget?
-Igen, azt. Mi egészségesen élünk. De kérem, ne szakítson félbe, amikor beszélek!
Szóval, amikor a nyolcadik kerületbe értünk, elhaladtunk egy razzia mellett. Na és ott, akkor, a maga egyik kedves kollégája volt olyan rendes, hogy olcsón felszámítva eladott nekünk egy kis uborkát meg retket. Kapcsolatban állt a sarki árussal, így ünnepnapon is tudott vitamint szerezni. Utána a kocsma felé vettük az irányt. A barátom viszont továbbra is nyugtalan volt, ezért adtam neki még egy kis gyógyszert. A Rivotril akkorra már elfogyott, mert a hosszú és stresszes úton kellett a rágcsálnivaló, de volt még nálam szívgyógyszer. Valami bétablokkoló, ha esetleg nagyon rakoncátlankodna a ketyegő. Abból megevett egy levéllel, aztán a kocsmában leöblítette sörrel. Én csak a mosdót használtam, mert vizet akartam inni, és minek fizessek a szénsavmentes vízért, amikor a csapból ugyanúgy megkapom ingyen?
Ezt követően kissé leült a hangulat. Mindketten elpilledtünk. Nosztalgiáztunk a régi évekről, amikor még együtt jártunk óvodába és neki katica volt a jele, nekem meg fogkefe, meg hogy a játszótéren mi voltunk a királyok… Egészen tizenegy éves korunkig, amikor aztán a Feri megnősült. Feleségül vette az óvónénit. Régről fakadó szerelem volt az övék, én pedig egyedül maradtam. Próbáltam barátkozni, de senki sem volt olyan jó fej, mint a Feri. Vele mindig jókat kacarásztunk egy-egy tubus Technokol mellett. De a szerelem elvette az eszét. A nők igazi manipulátorok!
Kénytelen voltam új hobbit találni barátok helyett. Bogarakat és bélyegeket gyűjtöttem. És végül, amikor már egészen tetemes mennyiségű bélyegem gyűlt össze, egy bélyeggyűjtő konferencián valaki mutatott egy igazán különlegeset. Az a pillanat teljesen megváltoztatta az életemet.
-De hogyan került hétfő délután kettőkor meztelenül a játszótérre?
-Nos, hétfő délelőtt tizenegy órakor elhagytuk a kocsmát és kerestünk egy békés helyet, hogy méltón megünnepelhessük március tizenötödikét. Valahol a belváros egyik eldugott szegletén kötöttünk ki, kutyák és gyerekek között. Elfoglaltunk két hintát, persze a testi erőfölényünket használva a kölykök felett. Mert a világ kegyetlen hely! A túlélésért folytatott harc már a bölcsőben elkezdődik, a játszótéren pedig egyenesen háborúk dúlnak! Mindegy…
Megcsináltuk a cigarettát, kényelembe helyeztük magunkat, aztán odajött az a kislány a bélyeggyűjteményével, az a nő pedig ott ült és figyelt minket, aki állítólag nem a feleségem… Utólagosan is hálát adok érte az égnek, mert olyan volt, mint egy férfi, akit fejbe vágtak péklapáttal. Aztán jött az öregasszony és ócsárolni kezdte a tetoválásomat, közben megvettem a bélyeget, a kislány lelépett, a Feri beleszívott a cigarettába, majd elrévedt, én megnyaltam a bélyeget…
Többre nem emlékszem. Itt ébredtem, és hirtelen április lett.

 

 

(Illusztráció: Thomas Baier)

Paripám az én vagyok, az anyu szokta mondani, mert kölyökkutya koromban nagyon szerettem futni, amit még most is szeretek, csak megfontoltan. A rendes nevem Filosz, ez tehát egy megfontolt név. Az anyu szerint én vagyok a legidősebb a családban, mert a kutyák fejlődése gyorsabb. Az emberek számítása szerint százöt éves vagyok, ami azért érdekes, mert amikor elhoztak a testvéreimtől Érsekvadkertről, az anyu ölében ültem, két oldalról fogott a kezével, és azt mondta, hogy talán még hagyni kellett volna kicsit a testvéreimnél, tehát őket is el kellett volna hozni, meg az anyukámat.

Ebben egyetértett apu és az István, mert mind ott voltak. Egyébként semmiben sem értettek egyet, István szerint az ő ölében kellett volna ülnöm, az anyu néha oda is tett, de mindig visszamásztam, mert az anyu melegebb és nagyobb volt a biztonság. Apu pedig, aki a Viki nevű autót vezette, mindig hátra nézett, és azt mondta, hogy nem kell azt a kutyát folyton macerálni, különben is meg kell állni, hogy pisiljen. Megálltunk az út mellett, ahol fák voltak, és bökdöstek, hogy pisiljek, amiről nem tudtam még mit jelent, de pisiltem azért, mert nekem ez nem gond. Egy paripa akkor pisil, amikor akar, pláne, ha tacskó.

Na, végre hazaértünk, ott volt a nagymama, aki visongott és négykézlábra állt, hogy meg tudjam nyalni az arcát, aztán rohant tejért, ami fontos nekem. Ha már anyja nincs, akkor teje legyen szegénynek, mondta, amit szintén nem értettem, de a tejet megittam, hogy tudjak pisilni a szőnyegre. Ez a lakás tele van szőnyegekkel, de levegő is kellett nekem, úgyhogy levittek a Tabánba, ami jobb, mint a szőnyegek, mert nem csúszik, és tele van érdekes illatokkal, mert ide jár az összes kutya. Nemes társaság, és mind szerettek, a legnagyobb dobermann is csak bökdösött az orrával.

Így éltünk az ötödik kolbásztortámig, és akkor kezdtünk Szentendrére járni, amíg végleg ide költöztünk az apuval, mert ez sokkal jobb hely. Kimegy az ember a házból és már kint is van, úgyhogy a Tabán helyett most anyuék járnak hozzánk. Mindig várom őket, tehát figyelni kell az utcát, és ha jön valaki, ugatok, hogy tudja az apu is, nem ők azok, de majdcsak jönnek.

Meleg van. Sőt.

Lábtörlő a legjobb hely, de olyan meleg van, hogy a kövön fekszem mellette. Két kő az egy kutyahossz. Ezeket a csomagtartóból hozta az apu. Többször fordult, és közben nyögött, szuszogott. Már kezd egy kicsit jobban beszélni, tanítom, de általában olyanokat mond, aminek nincs értelme. Haragudott a kőre. Vele mentem, hogy vigasztaljam.

– Még te is a lábam alatt vagy? – mérgelődött. Letette a köveket a verandára, ült és lihegett. Megnyaltam a lábát, mondom neki, dugd ki a nyelvedet, de nem értette. Tíz éve tanítom, de annyit se tud, mint egy kétnapos kiskutya. Valamire majd csak jutunk. Ez a helyzet az emberekkel. Nem tudom, miért kell neki embernek lenni, ha semmi hasznát nem veszi.

Bekente a verandát valami péppel. Amíg ivott, megnéztem, hogy mit művelt. Megszagoltam, meg is nyaltam, de rossz íze volt. Kijön az apu, felkap a hóna alá:

– Pont itt kellett mászkálnod? Ott a lábad nyoma, látod?

Naná hogy láttam. És akkor rátette a köveket a pépre. Kettő az egy kutyahossz. Még másnap is rossz szaga volt. Este apu ült a székén, és emelgette a lábát.

Így lett a kő. Lassan ment el belőle a büdösség, és a küszöbnél ott a lábnyomom, ami olyan, mint egy kutyaláb. Meg szokta mutatni, mintha nem tudnám.

Ennyire szeretjük egymást.

Az apu író. Együtt írjuk az esti meséket. Én mögötte alszom, mert így lehet a legjobban érezni, mi jön ki a hátából. Néha kuncog, néha mérges, néha pedig szomorú, és akkor én is az vagyok. El szoktunk fáradni a végén.

Megnézem, hogy mit csinál. Szemmel kell tartanom, mert elcsavarog. A mi házunkban van LENT és FENT. A FENT-hez vezet a lépcső, amit az apu csinált. Fel tudtam menni rajta, de lejönni nem tudtam, apu hozott le a hóna alatt. Azért tudtam felmenni, mert kiskutya korom óta tudok fára mászni, ő tanított rá. Arra viszont nem tanított, hogy kell lejönni. Ültem a lépcső tetején és néztem lefelé.

– Gyere le! – mondta.

Hát igen. Lógott a fülem és sírtam, erre odatett a lépcsőre egy kekszet. A kekszet nagyon szeretem. Nem elég, hogy fenn voltam, a keksz viszont a lépcsőn volt, és nem értem el, akárhogy nyújtogattam a nyakamat. Csorgott a nyálam.

– Na, gyere! – mondta. A keksz mellett könyökölt, ahelyett, hogy feljebb tette volna. Sőt, megpiszkálta az ujjával. Ezt már nem bírtam elviselni, lemásztam egy lépcsőnyit. Fenekem és a farkam felfelé persze. Így elértem a kekszet mégis.

– Jól van! – mondta és megint odatett egy kekszet. De még lejjebb.

Sírtam és a fülem lógott, végül csak lementem, sírva. Leestem volna, ha nem kap el. Ezt addig csináltuk, amíg az egész zacskó kekszet megettem, a lépcső viszont ugyanolyan kényelmetlen volt. Még egy fél zacskó keksz kellett hozzá, mire megtanultam lemászni rajta. Most már nem gond, akár sötétben is le tudok jönni.

Apu nem lát a sötétben. Leoltja a villanyt, és belém botlik. A lépcsőn aztán mégsem én estem le, hanem ő. Jó nagyot. Ott futkostam a lábánál.

– Az anyját! – mondta, de alig tudott felállni.

 Ez a helyzet a mi lépcsőnkkel.

Felmegyek, a gépével játszik, aminek fekete hangyák vonulnak az ablakában, és kék fényben áll az egész. Mindennek van fénye, de legszebb az anyué, meg az apué, meg az Istváné, meg a nagymamáé. Anyué még akkor is ott van, amikor már elment. Belefekszem, és amíg elalszom, rá gondolok, de álmomban már tacskó, és együtt futunk a fűben. Álmomban az apu is tud futni, mert egyébként nem tud. István tud, bár öregesen. Ő még ugatni is próbál a kedvemért, aminek semmi értelme, de nem mondom el senkinek. Amikor mind itt vannak, azok az ünnepek.

Lefeküdtem az apu mögé és akkor ott volt melegem. Szerencsére le kellett jönnöm, mert nagy ugatás volt az utcán. Szemben lakik a Sátán és a Frutti. Ezek nem tacskók, hanem dobermannok. Igen buták. Frutti a Sátán anyja, de ő is ugyanolyan buta. Bárki erre jön, csak ordítanak. Mondtam nekik, hogy nem kell mindig ordítani. Figyel a kutya, nem ordít. Felnőtt kutya. Jól van már! Egy asszony sétált arra, kisbabával. Az ember-kölykök nem tudnak futni: beteszik őket egy dobozba, és a dobozt húzzák. Na, elmentek végre, de ezek tovább ordítottak, amíg csak látták őket. Utána még érezték a szagát is, mert a kölyöknek édeskés szaga van, és be is tojt. Az emberkölykök nem a fűbe tojnak, hanem a dobozba, amiben húzzák őket. Ez illatos, de mindenfélét rákennek az emberkölykökre, ezért olyan büdösek. Úgyhogy a szag még sokáig ott volt a ház előtt. Vastag csíkban. Felálltam a kapura és szaglásztam.

Ez a kapu felesleges. Én úgyis megvédeném a házat, viszont nem lehet tőle kimenni. Bejönni se lehet. Ha elcsavarog az ember, és végre hazaér, kénytelen visszamenni és átbújni a kerítések alatt. Minek ez a kapu, már akkor itt volt, amikor ide költöztünk, nem az apu csinálta, de ami itt volt, azzal ő se tud mit kezdeni. Ha elcsavargok, és nézek befelé, akkor kinyitja.

 – Hol voltál? – kérdi. Örülünk, hogy ismét látjuk egymást. Apu lábára teszem az államat, és mesélek, mert abból, hogy mindig a hülye gépe előtt ül, nem tudna esti meséket írni.

Felmegyek megint, éppen kikapcsolja a gépet, fütyülés.

– Na – azt mondja. – Kész! Akkor új életet kezdünk!

Hóna alá fog és lemegyünk. Kezdődik az új élet. A verandán, az ajtó mellett van egy fogas, amit sajnos nem érek el, pedig csontból van. Ezen lógnak a munkaruhák: örültem, hogy átöltözik és megyünk a kertbe. Az emberek állandóan öltöznek, mert nincs szőrük. Új élet.

A ruhák mellett lóg az ugrókötél. Ő mondta, hogy ez a neve. Leveszi, kihúzza magát, és elkezd vele csapkodni. Én persze ugatok, megpróbálom elkapni.

– Mars! – mondja, és csapkod tovább. Majd orra esett, a papucsa lerepült a hangyák közé, én hoztam vissza, de maradt rajta egy hangya. Apu liheg, teljesen kifulladt. Leül a székre – én lenyalom a hangyát a lábáról.

– Nahát! – mondja. Az új élet. Nem ártana pedig csinálni valamit, mert egész télen a gép előtt ült, és már alig mászik. Rossz nézni, ahogy tántorog. Mindenbe megbotlik, mert magasan van a feje. Szörnyű állapotban van.

– Figyelj ide – mondja. – Én most elmegyek kenyérért.

Egyáltalán nem szeretem, ha ezt mondja. Amikor hallom a kulcszörgést, már nyugtalan vagyok.

– Bezárlak, mert elcsavarogsz – mondja. Én csavargok, amikor ő megy el! Kulcszörgés. Nem lehet kimenni. Ilyenkor ülök egy kicsit az ajtó előtt, hátha visszajön. Hallgatom, hogy odamegy a Vikihez, amire azt mondta egyszer, hogy autó. Kapuzörgés, elmegy a morgás. Morogni kell a Vikinek, hogy menni tudjon, nagyon primitív. Még az a hely is büdös, ahol állni szokott a fenyők alatt.

Üldögélek, és várom őket. Amikor már semmit nem hallani, felmegyek a lépcsőn, ahonnan az apu leesett. Bár most is leesne, akkor ismét együtt lennénk és nyalnám a fájós lábát, dehát nincs itt. Kimegyek a tetőre. Amikor a felső verandát csinálta, azt mondta:

– Ez lesz a te kijáratod.

Tehát van egy lyuk, ahol pont kiférek. Következik egy gerenda, ahonnan le lehet ugrani a műhely tetejére. Jó nagy tető, sok kutyahossz. Kettőig tudok számolni. Apu azt mondta, van olyan kutya, amelyik tízig tud. Azt mondják neki, hogy három meg kettő, akkor ugat. Hát ugatni én is tudok, amennyit csak akarok.

Na, itt vagyunk a tetőn, ahonnan átlátni a szomszédba. Általában nincs ott senki, csak az Emőke ritkán. Ez az ő helye. Mindig egyedül van. Kijön, leveszi a kabátját és kezdi nyírni a füvet. Lenyírja, akkor felöltözik és elmegy, és itt marad ez a furcsa szagú ház, aminek a padlásán több egér van. Ezért járnak ide a macskák, felmásznak a ház tetejére, leülnek és várnak. Az egerek persze hallják, hogy odajött valaki, és nem jönnek ki.

Elment az apu.

Szép, nagy nyírfa áll a ház előtt, odaszállt most egy madár. Ezek a levegőben sétálnak, de nem tudnak ugatni. Próbálják, és nem megy nekik. Hozzánk járnak inni, az én fazekamból. El szoktam hajtani őket, ha lenn vagyok, de innen csak ugatni tudok. Jönne egy, akkor ugatnék, de úgy látszik, ma senki se jön. Meleg van és nincs itt az apu.

A nyírfás kert mögött több lyuk van a kerítésen, ezeken át lehet bújni a felső kertbe, onnan tovább a következőbe, és onnan is tovább, egészen a vízmosásig. Vagy pedig kibújni az utcára. A következő telken egy kis faház áll, oda egy vak nő jár ki néha, a húgával. Ezek testvérek, de csak az egyik lát, az Ica. A vak nő mindig arra megy, amerre az Ica. De meghallja, ha odamegyek

– Gyere ide! – mondta egyszer. Odamentem, mert szeretem a társaságot. Jó szaguk volt.

– Kis fekete – mondta Ica a vak nőnek.

– Tudom – mondta erre ő.

– Honnan tudod? – kérdezte az Ica. – Ja, ebből kérsz? – mondja nekem, és kivett egy kekszet a zacskóból. Bekaptam, és vártam a másikat, mert több is volt.

– Mennyit akarsz? – nevetett.

Az emberek azért beszélnek, mert nem tudnak ugatni. Érthetetlen, amit a zacskókkal művelnek, van benne keksz, és nem eszik meg! A keksz igen jó. Nagyon szeretem, ezért lettem ravasz. Mert az apunak is van általában. Elmondom, hogy lettem ravasz.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: Dachshund)