Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.

Éjjel, vagy nappal van, nem tudom, épphogy kilátok  a pokróc alól, nézem a homályos ajtót, az összes redőny leengedve, félek… főleg itt a hűvös csempéken, az üres fürdőszobában, egy alak járkál le-föl, egy ismeretlen recsegteti a felázott padlót, barátkoznom kéne vele, hogy barátok lehessünk, ne ellenségek…

Majd egy gyermeket hoz magával, kézen fogva nevetgélnek, nem látom az arcukat, egy falovat húznak maguk után, „ajándék az életnek”. Egy ártatlan lelket tesz vidámmá, valaki végre játszhat boldogan anélkül, hogy álmodnia kéne… de Ő átveri, és kihasználja, a hálóban vannak, a kilincs csuklik egyet, a faló már nem billeg oda-vissza, késfenés hallatszik, aztán csönd, mintha kifacsarták volna körülöttem a levegőt. Fekszem mozdulatlanul, a zárt ajtó mögött fuldoklás hallatszik, gyötrelem, kattog valakinek a gégéje, kattog az álkapocs, (tudom drágám, ez az átkozott fájdalom, tudom mit érzek, mit álmodom). Bugyborékol a háló, még mindig elfojtott a fuldoklás, de szünet, megpihenés, aztán újra gargalizál az, aki szenved, aki köpköd a reménytelenségben.

Belépek én is a szobába, hiszen idehívtak, kihűl a testem, súrlódnak a porcikáim, állok a megkínzott előtt, arca lenyúzva, babérlevekkel feldíszítve. „Ajándék a halálnak”, rámutat az élettelen állatra, nekem is annak kéne lennem. Eladom magamat, megsimogatom a csípős testet, a nyirkos rostokat, ringatni kezdem a véres falovat. Hát igen, eladom magamat, barátkozom az élettel, kivel még nem tudtam szeretkezni a megnyúzott előtt, nyalom minden sótlan hajlatát, mielőtt engem vinne el, de végül megölöm, széttöröm apró szilánkokra a testét, mert engem törne szét egy megalázott előtt… Nyugodtan álldogál a faló a játszótársa mellett. Boldogan megpihenek, altatom magam, és most azt kívánom, bárcsak én is ajándéka lehetnék annak a „valaminek”, vagy legalább egy tárgy, mit elringatnának minden este…

(Illusztráció: sb)

Léptek zaja törte meg a csöndet. Két pár láb, az egyik nehézkes, csoszog, a másik hegyes cipősarkak ideges kopogása. Az alakok a sűrű ködben csak lassan haladnak az egyetlen fényforrás – egy hotel neonvilágítása felé. A sötétben két felirat világít, az egyiken az áll, hogy Zimmer Frei, a másikon pedig, kicsit megkopva, az establishment neve – Nefelejcs Hotel. Fénykorában talán három csillag is díszeleghetett a név mellett (vagy csupán az akkori tulajdonos tett fel reménykedve több csillagot a felirat mellé?), de azóta egyet leszámítva kifakult az összes.

A páros, miután végre elérte a hotelt, először az ajtón szeretett volna bemenni, de miután az nem sikerült, a férfi keresett egy csöngőt, amit jó hosszan lehetett nyomni, amíg valaki meg nem jelenik. Azon az éjszakán ez különösen hosszú időnek tűnt.

Amíg a férfi a kinti nyirkos hidegben kitartóan nyomta a csöngőt, a hotel meleg, poros belsejében a portás felnyitotta egyik, majd másik szemét és fejét elfordítva, a csipáján keresztül a vekkerje világító számlapja után kutatott a sötétben. Miután megállapította, hogy istentelenül késő van, morogva magára húzta a kabátját és a lehető leglassabban elindult a bejárati ajtó felé.

Mivel nem szerette volna elsietni a dolgokat, az ajtóhoz vezető úton még egy kicsit elidőzött a sötétben derengő Mária előtt. A napelemes üvegszobor jelenlétével lecsillapítja a kedélyeket és békét hoz a házra, állt a brosúrában. A portás ennek semmiképpen sem szeretett volna ellentmondani, mégiscsak vallásos ember. Röviden a szájához emelte a nyakában csüngő aranykeresztet és némi gondolkodás után folytatta az útját a bejárati ajtó felé, ahol a csöngő továbbra is engedelmesen adott hangot a látogatók türelmetlenségének.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a portás felkapcsolta a villanyt, hogy lássa, kik azok, akik csöngetnek.

A folyosó fénye megvilágította a két látogatót. Az alacsony, köpcös férfi mellett egy divatos ruhákba öltözött nő állt. A férfi szó nélkül belépett az ajtón, a nő pedig követte a hotel belsejébe. Először úgy tűnt, hogy egyikük se vette észre a portást, amíg az üres recepció nem engedett arra következtetni, hogy valahol másutt kell keresni az illetékes személyt.

A portás, amilyen lassan csak tudott, becsoszogott a recepciós pult mögé. Lepedékes fogai közül csak egy morgásszerű mibensegíthetek-et sikerült kifacsarni. A férfit ez azonban nem izgatta különösebben, mert bár későn értek ide, de mégiscsak foglalása van, már régi vendégek, szeretné elfoglalni a szobát.

Alig húszpercnyi adminisztrációt és kulcskeresést követően, elindultak az emeletre, ahol az elnöki lakosztály leledzett, ami nevéhez méltán, kellő körültekintéssel volt berendezve. A lakosztály közepén hatalmas ágy terült szét, mellette kétoldalt elegáns, csipkés kis terítővel díszített komódok. A falakat enyhén megsárgult tapéta és két gobelin ékesítette, az egyiken nagy szemű kiskutya, a másikon vadregényes táj. Persze minibár és tévékészülék sem hiányozhatott a szobából, előbbi egy csöndesen doromboló, dohos hűtő, utóbbi egy enyhén poros, méretes LCD TV.

A férfi lesegítette a nőről a bundát és maga is elkezdett volna vetkőzni, de a portást észrevéve, benyúlt a zsebébe és előhúzott egy kisebb köteg pénzt. Kettesben szeretné tölteni az estét a feleségével, reggelig semmi esetre se zavarják. A portás készségesen elfogadta a pénzt és a szobából kihátrálva becsukta maga mögött az ajtót.

A portás még a szobájába sem ért vissza (pedig ezúttal sietett), a lakosztályból máris felcsendültek az ilyenkor szokásos zajok – tompa hangok, bizonyára felborították a komódot, vagy mintha valamit többször leejtettek volna a földre, az ágy nyikorgása és elfojtott sírás.

Reggel volt már, mire a lakosztályból érkező hangok elcsendesedtek, a portás pedig kipihenten köszöntötte az új napot. Fütyörészve elkészítette a kontinentális reggelit, kitette a Mária szobrot a napra, majd kiült a hátsó kertbe elszívni a jól megérdemelt reggeli cigarettáját.

(Illusztráció: Margaret Glew)

Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

(Illusztráció: Dan Gheno)